A határtól a metró óvóhelyein át a front közelébe – helyszíni riportjaink Ukrajnából

Száz napja indított teljes körű letámadást Vlagyimir Putyin Ukrajna ellen. Az orosz-ukrán háború bizonyos formában nyolc éve folyamatosan tart, február 24. óta viszont olyan intenzív harcok folynak keleti szomszédunknál, amilyet Európa a második világháború óta nem látott.

Olvasóink támogatásának köszönhetően a Telex az ukrajnai háborúról a helyszínről is beszámolt – a kárpátaljai határtól egészen az oroszok által hetekig ostromlott keleti Harkivig. A háború századik napján összefoglaltuk azokat a beszámolókat, melyekben kollégáink a helyszínről tudósítottak: most következő cikkünkben a szöveges riportokat és fotóinkat idézzük fel, videós összegzésünket itt találja, a hírügynökségi képekből pedig itt válogattunk.

Minden holminkat hátrahagytuk: a házat, a szüleinket, az életünket

Nyilas Gergely és Huszti István már az invázió első napján kelet felé vette az irányt, elsőként a magyar határ felé menekülő ukránok tapasztalatairól számoltak be. Kocsival utaztak egészen Lvivig, ahol vonatra szálltak az ukrán főváros felé.

Amikor kollégáink Kijevbe értek, túlzás nélkül pánikhangulat uralkodott a pályaudvaron: az invázió második napján is több ezren igyekeztek nyugat felé venni az irányt. A város belsejébe érve pedig ők is érezték Kijev romjai között, hogy ez csak a kezdete lehet a harcoknak.

Az invázió második napján indult útnak a videós stáb, Simor Dániel és Földes András, az óvóhellyé átalakuló kijevi metróban készült képriportjukat itt lehet visszanézni. Ukrán madonna néven lett mém Ukrajnában egyik, fentebb látható fotónkból, amit a Vatikán is használt írásához.

Velük párhuzamosan pedig egy harmadik csapat, Mizsur András és Bődey János is Ukrajnába utazott, a határról Lvivbe tartottak. Ők is arról számoltak be az ukrán-magyar határról, hogy folyamatosan érkeztek az emberek Magyarországra – az egyik határőr szerint a legközelebbi faluig ért a kocsisor az ukrán oldalon.

„Ne tudják meg, hogy milyen érzés, amikor egy órája van az embernek, hogy megkapja a behívóját” – mondta egy középkorú magyar férfi, Sándor, miután február 26-án este leszállt a vonatról Záhonynál. Egy túlnyomórészt magyarok lakta faluból menekült el a családjával, nem sokkal azután, hogy fülest kapott arról, hogy hamarosan őt is behívják az ukrán hadseregbe. „Minden holminkat hátrahagytuk, a házat, a gépeket, a szüleinket, az életünket” – mondta a Telexnek, és akkor úgy gondolta, orosz győzelemmel érhet véget a konfliktus. „Oroszbarát vezetése lesz az országnak.”

Másnap reggelre megtelt a záhonyi vasútállomás váróterme az Ukrajnából érkezőkkel. Ekkor még többségében magyarok érkeztek, sokaknak viszont semmilyen kapcsolatuk, ismerősük nem volt Magyarországon.

Kollégáink tovább utaztak Nyugat-Ukrajna legnagyobb városába, Lvivbe – ahol tankcsapdák és homokzsákokból emelt barikádok fogadták őket. Akkor ugyanis még az sem tűnt elképzelhetetlennek, hogy az ukrán fővárostól több mint 500 kilométerre levő Lvivben is orosz támadásra számítsanak – később érték rakétacsapások a város környékét. (Összevetésképpen: ekkora távolság választja el Sopront Záhonytól.)

A barikádokon büszkén lengett a kissé barkácsmódszerrel kitűzött ukrán zászló, és a felállított akadályok tövébe gondosan előkészítették a Molotov-koktélokat is. A helyiek arról beszéltek, őket egyáltalán nem lepte meg a háború – és készek voltak harcolni is, mert nem hajlandók orosz uralom alatt élni. „Az oroszok azt mondják, hogy mi olyanok vagyunk, mint ők. Ez nem igaz, teljesen más a két nép mentalitása. Mi szabadok vagyunk, szabadon akarunk élni, az oroszok viszont szolgaságban.”

Erődítményt csináltak Kijevből is az orosz invázió első 72 órája alatt – itt már érezhető közelségbe értek az ellenséges csapatok. Az elővárosokból már összecsapásokról is beszámoltak, az oroszok ugyanis ekkor szállták meg azokat a településeket, ahol mint utólag kiderült, embertelen mészárlásokat követtek el a civil lakossággal szemben. Nagy számban kaptak fegyvert civilek is: egy Magyarországra menekülő kijevi nő is arról számolt be, hogy amíg ő a két gyerekével elmenekült Ukrajnából, addig a férje önkéntesként „vigyáz a házukra és Kijevre”. Kijevben több lakóházat is találat ért.

Egy Samen nevű ukrán férfi Lvivben beszélt nekünk arról, hogy a legfontosabb a nők és a gyerekek kijutása a háború sújtotta országból – a maga sorsát másodlagosnak nevezte.

Bár még sosem fogott fegyvert a kezében, kész volt harcolni is: „Ez a hazám, meg akarom védeni, nem fogok elfutni az oroszok elől!”

Az első pár nap alatt közel 80 ezren jöttek át a magyar határon Ukrajna felől, nemcsak Kárpátaljáról, de Ukrajna belső részeiről is. A háború első hete után látszott, hogy egyre komolyabb logisztikára van szükség a menekültek kezeléséhez, és időközben gördülékenyebbé is tették a menekültek fogadását, mozgatását.

„Vannak, akiknek nincs is ötletük, hogyan tovább, csak elmenekültek Ukrajnából, őket két-három napig tudjuk elszállásolni, altatni, ellátni. Ha ezalatt nem alakul ki egy kép, hogy hogyan tovább, akkor segítünk az intézményrendszerünkön belül továbblépni, akár pár hétig, hónapig is elszállásolva őket” – mondta Szabján Imre, a máltai vészhelyzetkezelési munkacsoport vezetője a beregsurányi fogadóközpontban Ajpek Orsi és Német Tamás kollégáinknak.

Lvivben is napokon keresztül több ezer ember zsúfolódott össze a pályaudvaron, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elhagyhassák Ukrajnát. Kollégánk olyan hangulatot tapasztalt, mintha a Keletinél lettek volna 2015-ben. A legtöbben Lengyelország felé hagyták el az országot, az ukránokon kívül pedig rengeteg külföldi is volt a menekülők között. Egy nigériai fiatal közel egy éven keresztül tanult az egyik ukrán egyetemen, és a Donbaszból menekült Lviv útbaejtésével az országból kifelé: „Tök mindegy, hogy hova, csak el innen. Ha nem félnék, maradnék, de nem akarok meghalni, érted?”

Most értjük és éljük meg, mi az igazán fontos

A nyugat-ukrajnai városban napokig arra készültek, hogy őket is elérheti majd a háború – de volt, aki így is kelet felé tartott. Egy Anton nevű férfi épp Kijev felé utazott: „Az egyik ellenőrzőponton megkérdezték a rendőrök, hogy hol vannak a puskám papírjai, és hogy hová megyek. Mondtam nekik, hogy Kijevbe, hogy a hazámért harcoljak. Szó nélkül tovább engedtek.”

Márciusra egyre több lett a barikád és a fegyveres Kijevben, de az ostromhangulatban élő városlakók egyre inkább úgy érezték, hogyha betörnek a városba az orosz erők, azok elbuknának a fegyveres civilek és katonák elleni harcban. „Nézd meg, Harkivban is mi történik: távolról támadják az oroszok, aztán amikor betörnek a városba, kizavarjuk őket, Kijevből is kizavarjuk” – mondta egy aktivista, aki szerint nincs annyira felkészülve egy ilyen harcra az orosz hadsereg, mint elsőre tűnik.

Beszámoltunk egy háborús üzemmódban működő kijevi gyermekkórházról is: a békeidőben 700 férőhelyes intézmény az alsóbb szintekre és a pincékbe költözött, és csak 200 gyereket tudtak bent tartani, a többi helyet a harci cselekményekben megsérülteknek tartották fenn – például annak a 14 éves fiúnak, akinek ottjártunk idején az életéért küzdöttek.

Ekkor úgy tűnt, az oroszok ostromgyűrűje lassan körbeérheti az ukrán fővárost – ez aztán nem történt meg –, és hírek terjedtek arról a 60 kilométer hosszú hadoszlopról is, amely ugyan a város felé tartott, időközben viszont felszívódott. A Telex munkatársai mindenesetre körülményesen, de kijutottak Kijevből, első körben a román határ irányába tartó vonattal, majd Lviv felé. Volt olyan útitársuk, aki úgy készült, már sosem tér vissza Kijevbe: egy fiatal pár egy macskát és egy tacskót vett elő az utaztató táskáikból. Magukkal hoztak mindent, ami számít.

„A francokat voltunk mi négyen menekültek, ahogy addig gondoltam. Csak egy napra átéltük, amit ők. Nekünk volt hova mennünk, minket várt egy ország, ahol jogunk van a térre, amelyben az ágyunk áll, ahol békében lemehetünk a boltba, és ahol nem kell felkapnunk a fejünket a szirénázásra”

– írta ekkor Földes András.

Kárpátalján ekkor már megtelt az összes hotel és panzió azokkal a menekültekkel, akik nem akarták, vagy nem is tudták elhagyni Ukrajnát. Egy beregszászi gimnáziumban halászhálóból és csíkokra vágott rongyokból készítettek menekültek, diákok és tanárok együtt álcahálót – az ukrán X-Faktor menekültté vált sztárjával együtt.

Szintén Beregszászon vettek részt munkatársaink egy vacsorán menekültek egy csoportjával, ahol az este folyamán mindenki elmesélte a háború miatti félelmeit – és azt, milyen felemelő vagy szép dolgot látott, tanult ezekben a borzalmas napokban. A gyerekek sem maradtak ki: egy 9 év körüli fiú egy feszes, fatalista eszmefuttatást vezetett le a vacsoránál. Szerinte nagyon rossz ugyan a háború, de úgy gondolja, ha az ember meghal, akkor az volt az ő sorsa, ha azonban túléli, hát az volt neki eleve megírva.

„Amikor most barátaink, szomszédaink halnak meg, mi, ukránok megértjük és megéljük, mi az igazán fontos, mi az igaz, mit jelent vigyázni egymásra. De talán éppen ez a tragikus küldetésünk, hogy rajtunk keresztül mások is megértsék, mennyire fontosak ezek a dolgok, hogy mit jelent embernek maradni”

– mondta az asztalnál a házigazda exfilozófiatanár, Dmitro.

Sokan számoltak be nemzeti büszkeségről nekünk Lvivben: „Sosem érdekelt igazán a politika, nem gondoltam volna, hogy egyszer büszke leszek a kormányunkra, de most az vagyok” – mondta a reklámszövegíróként dolgozó Natali, aki szerint mindenkit meglepett az ukrán kormány és a katonák helytállása, és a kezdeti ijedtség után az emberek megnyugodtak, elkezdtek bizakodni.

A háborúban nincsenek ateisták

Két héttel az invázió kezdete után elkezdtek az orosz erők nyugat-ukrajnai városokat támadni – többek között Lviv környékét, ahol egy nemzetközi katonai bázist ért rakétatámadás. Kollégáink odautaztak a helyszínre, ahol úgy tűnt, az emberek a támadástól függetlenül nem félnek jobban a háborútól: „Most már úgy tűnik, hogy az emberek hozzászoktak a háború gondolatához, ebben kell élniük, próbálják folytatni a normális hétköznapokat.” Az akkori beszámoló szerint az emberek nyugodtan sétálgattak az utcákon, kávéztak, mutatványosok szórakoztatták a gyerekeket, és mindenki próbálta kiélvezni a tavaszias időt. Pedig Lvivnek is volt kiket meggyászolnia: ekkor már 11 katonát temettek el a városi katonai temetőben.

„Arra tanított minket a történelem, hogy az oroszokban sosem lehet megbízni. Semmit nem változott Oroszország” – mondta a gyászmisén a Szent Péter és Pál apostolok templom egyik tábori lelkésze. A helyzet miatti felfokozott hangulatról úgy fogalmazott: „A háborúban nincsenek ateisták.”

Beregszász polgármestere szerint a nyugat-ukrajnai rakétatámadások a pszichológiai hadviselés részei lehettek, hogy „háborús közhangulatot alakítsanak ki ott is, ahol nem ennyire éles a helyzet”. Babják Zoltán a Telexnek azt mondta, Kárpátalja a nyugalom szigete maradt. Bár a háború miatt körülbelül 30 ezer magyar gondolta úgy, hogy végleg elhagyja Ukrajnát, vannak, akik kitartanak:

„Mi itt maradók próbálunk majd még nagyobb közösséget építeni ukránokkal, magyarokkal, mindenkivel. Aki ebben próbál majd minket összeugrasztani, azokat majd próbáljuk csitítani.”

A 120 ezres Ungvárra márciusra 30-50 ezer menekült érkezett, a város vezetése pedig elkeseredetten jelezte, hogy a kárpátaljai megyeszékhely elérte a teljesítőképességének határait. Még úgy is, hogy az önkéntesek éjt nappallá téve segédkeztek nemcsak az érkezők elhelyezésében, de például a gyerekek szórakoztatásában is.

Nem csak Kárpátalja lett a menekültek egyik legfontosabb célpontja: ahogy helyszíni riportunkban is írtunk róla, az Ukrajna és Románia között beékelődött volt szovjet tagköztársaságba, Moldovába 300 ezer ukrajnai érkezett két hét alatt – ami súlyos terhet jelentett a 2,6 milliós országnak. Igaz, az ország már azzal sikert könyvelhet el, ha a szomszédban dúló háborúból csak a menekültkérdés kezelése lesz a feladata, az oroszok ugyanis ambicionálhatják, hogy összekössék magukat a Moldova keleti határsávját uraló oroszbarát szakadár kvázi állammal, a Dnyeszter-menti Köztársasággal.

Ehhez persze feltehetően el kellene foglalniuk Ukrajna legnagyobb tengeri kikötőjét, Odesszát, ahol viszont helyiek úgy fogalmaztak tudósítóinknak, hogy Putyin katonáit „nem kenyérrel és sóval, hanem géppuskatűzzel és ólommal” fogadnák. Egy orosz anyanyelvű nagymama, aki az unokáival menekült el Mikolajivból Odesszába, úgy fogalmazott:

„Nekem most erre a gyerekhadseregre kell vigyáznom, de ha kapnék egy Kalasnyikovot, már holnap visszamennék.”

Odessza előtt az oroszok elakadtak a 130 kilométerre, északkeletre fekvő Mikolajivnál: a félmilliós kikötőváros rengeteg egykori szovjet katona családjának adott otthont, és a folyamatos támadások ellenére nem adta meg magát az oroszoknak. „Szovjet katonacsaládban nőttem fel, sosem gondoltam volna, hogy Putyin ennyire perverz, hogy képes ezt tenni Ukrajnával” – mondta Jelena, aki ugyan Moldovába menekült, lánya és annak férje viszont maradt védeni az ostromlott várost. Rengeteg civil állt be fegyverkezelő tanfolyamra is: „Sosem hittem volna, hogy ilyeneket fogok tanulni. Persze, azt sem hittem, hogy az orosz hadsereg valaha is megtámad minket” – mondta Nyilas Gergelynek és Huszti Istvánnak két foglalkozás között a civilben ingatlanügynök Irina.

Mikolajivot és környékét március közepén intenzíven támadták az oroszok – a város egyik laktanyájának bombázásakor több mint százan is meghalhattak. „Meghalt Vászja. A kezéről ismertem fel, van rajta egy tetoválás” – mondta az egyik áldozat férje, amikor a halottasházban azonosították a holttesteket. „Persze, persze, tartom magam, mi mást tehetnék.” Az áldozatok temetésekor is 6-8 percenként szólaltak meg a támadók rakétái a távolból, írtuk helyszíni riportunkban.

„Dögöljön meg Vlagyimir Putyin! Minket vádol azzal, hogy Donyecket támadjuk 2014 óta?! Ha mi olyan tempóban pusztítanánk, ahogyan ő tette itt három hét alatt, akkor Donyeckből már semmi sem lenne!” – mondta egy ukrán katona – „Egy nyúl agyával is fel lehetne mérni, hogy mekkora baromságokat hordanak össze az orosz propagandisták.”

Maga ért ukránul? Mert oroszul már nem beszélünk

„Eleinte még járkáltunk a városban. Később engem levetkőztettek a nyílt utcán, hogy vannak-e fegyverek nálam, vagy a testemen náci tetoválás. Ezek tényleg elhitték a propagandát, hogy itt nácik ellen kell harcolni” – mondta kollégánknak egy bucsai interjúalanyunk. Április elején tárták fel azokat a tömegsírokat a Kijev környéki településeken az orosz katonák kivonulása után, amelyeken keresztül az egész világ láthatta az orosz hadsereg valódi morálját. Kollégáink a helyszínen voltak az egyik tömegsír feltárásakor, és jártak abban a kertvárosi utcában is, ahol egy orosz hadoszlop semmisült meg.

Bucsa polgármestere szerint legkevesebb 320 civilt öltek meg az orosz erők, a városban elkövetett atrocitásokat több nyugati vezető is háborús bűncselekménynek nevezte. Aki túlélte a megszállók kegyetlenkedéseit, azok a csapatok távozása után az udvaraikon, utcáikon takarították el a romokat. A bombázott lakóházak törmelékei alól egész családok holttestei kerültek elő a rommá lőtt Borogyankában, néhány nappal az oroszok visszavonulása után utaztunk el az egyik korábban keményen ostromlott ukrán városba Kijev közelében.

„Harcolj, és győzni fogsz” – hirdette egy plakát a juzsnoukrajinszki erőmű közelében – ez volt az az atomerőmű, amihez a háború elején egészek közel kerültek az oroszok. Földes András kollégánknak a helyszínről nézve az derült ki, hogy „az emberi tényező legalább olyan fontos, mint a tankok meg a repülők meg a rakétavetők szerepe”. Március és április fordulójára a hangulat már a Lvivben nyilatkozó menekülők körében is megváltozott: „Hogy vissza akarok-e jönni? Persze, nemsokára vége lesz a háborúnak, és akkor visszajövök.”

„Vissza akarunk jönni, mert jobb lesz itt élni. A háború miatt most elkezdtek összefogni az emberek. Együtt oldunk meg dolgokat, közös céljaink vannak. Ukrajna a háború után jobb ország lesz, mint előtte volt.”

Miközben a frontvonal Kelet-Ukrajnába helyeződött át, Ukrajna más részein is folytatódtak az orosz rakéta- és légicsapások. Májusban már Kárpátalját is orosz rakétatámadás érte: az ukránok lakta Volóc lakói szerint a támadók azért rakétáztak a magyar határtól 116 kilométerre fekvő településen, „mert idióták”. „Nem gondoltuk, hogy Kárpátalján történhet ilyen” – mondta kollégáinknak egy asszony, akinek a házán a mennyezet is belerepedt a támadásba. A rakéta a hírek szerint a vasútállomás melletti trafóállomásba csapódott.

A napokban pedig újra Ukrajna északkeleti oldala felé indult útnak Nyilas Gergely és Huszti István: bár mostanra nyugaton nyugodtabb lett az ország, keleten egyes pontokon nőtt a katonai nyomás. Igaz, az üzemanyagellátás akadozásából és a katonai temetésekből még Lvivben is érezni a háborút, tudósítóink szerint pedig magyarként mindenkire ráragadnak Orbán Viktor kétértelműnek vélt szavai. „Magyarország biztosan emlékszik 1956-ra, a maguk miniszterelnöke viszont nem?” – mesélte nekünk egy 65 éves férfi.

„A nagybátyám 1956-ban tankkal vonult be Budapestre. Aztán egy nő fejbe dobta egy szurkos vödörrel az erkélyről, amikor kiemelkedett a tankból. Egész életére megzakkant. De tudja, csak most értettem meg igazán azt a budapesti nőt, aki a szovjet tankkal szembement”

– vont párhuzamot a 66 évvel ezelőtti eseményekkel az egykori mérnök, aki azt is megjegyezte: „Maga ért ukránul, ugye? Mert oroszul mi már nem beszélünk.”

Keletre érve ugyan egyre többször hallani orosz beszédet, de a kétnyelvű lakosság – bennük pedig nemcsak az orosz, de a magyar, a román vagy a lengyel kisebbség is – kezdi egyre inkább ukránként meghatározni magát. Az orosz anyanyelvű kelet-ukrajnai lakosságról Putyin azt hitte, napokon belül átáll a megszállókhoz, azonban az elmúlt három hónap megmutatta, hogy eszük ágában sincs orosz állampolgárrá válni.

Az 1,4 milliós Harkiv lakói is évtizedekig szavaztak a választásokon az oroszbarát politikai erőkre, elnökjelöltekre, a most ott maradt 400 ezer lakos viszont már ellenségnek tartja Oroszországot. Ukrajna második legnagyobb városa körül három hónap után csökkent az orosz katonai nyomás, helyenként az ukrán ellentámadás is hozott eredményeket, de rakétacsapások így is érik Harkivot. Az északkeleti rész hónapokig folyamatosan a tűzvonalban volt, ott beomlott 16 emeletes épületek, kiégett tízemeletesek váltogatják egymást. A város azonban a békebeli másfél millió helyett 400 ezer emberrel próbál új életet kezdeni.

A lakosság nagy része elmenekült, de sokan az elővárosok romos épületei között maradtak, gyakran közművek nélkül. A győzelembe vetett hit így is általános, annál is, aki épp a házát veszítette el. A rakéták, aknavetők zaját a többség megszokta, volt, aki segélyért sorban állva magyar táncdalt énekelt, meg se rezzenve, amikor a háttérben bezavart egy újabb tüzérségi összecsapás zaja, derült ki legutóbbi helyszíni riportunkból.