Tegnap még nem tudták, mi az a lángrejtő, ma meg már Kalasnyikovval is készek lőni

Irina civilben ingatlanügynök. Ma épp azt tanulta meg, hogyan szedjen szét, és rakjon össze egy AK-74M-es gépkarabélyt, hogyan haladjon csapatban, és milyen elsősegély-technikák vannak a terepen megsérült társak megmentésére.

„Sosem hittem volna, hogy ilyeneket fogok tanulni. Persze, azt sem hittem, hogy az orosz hadsereg valaha is megtámad minket” – mondta két foglalkozás között. Először jött, de a védelemben már régóta részt vesz: ételt gyűjt és szállít a területvédelmi szervezet (teroborona) önkénteseinek.

Most viszont szintet akar lépni, miután a várostól 130 kilométerre északkeletre fekvő Mikolajivot támadják az orosz erők, amely után a következő célpont már Odessza lenne (a Mikolajivban készült helyszíni riportunkat itt olvashatják). Ráadásul a városnak a tenger felőli fenyegetéssel is számolnia kell – a fekete-tengeri orosz flotta lőtávon belülre közelítette meg Odesszát, és szerdán a hírek szerint újabb erőkkel indult felé, amiből akár orosz kísérlet is lehetne, még ha az nem is olyan egyszerű, mint ahogy hangzik.

Egyrészt, a tengerpart meredek fala nem kedvez egy ilyen próbálkozásnak, másrészt, mert az erre alkalmas rövidebb partszakasz aláaknázásával és tűz alá vételével az orosz támadók nagy veszteséggel számolhatnak.

Az odesszai védekezésről itt olvashatják korábbi cikkünket.

Fürge ujjak a gépkarabélyon

Naponta akár száz ember is jön, akiknek kiképzését főként egykori hivatásos katonák és a kurzusoknak helyt adó katonai oktatási intézmény tanárai végzik. „Valakinek elég egy nap, van, akinek 4-5 kell. De meg lehet tanulni, és használható tudást ad” – mondta egy oktató, aki aznap a harmadik gépkarabély-szétszedős óráját tartotta meg. (Az óráján ha szerelést nem is, de pár szót tanultam tőle ukránul: magazin, sompol, sztvolna korobka, zatvorna rama, plamehasznik, nagyjából ebben a sorrendben – egy csomó másik dologgal együtt – kellene szétszedni a Kalasnyikovot.)

Irina azt mondta, ő még inkább eljön párszor, nem akar alibizni. „Azért jövök, hogy megtanuljam. Ha kell, lőni is fogok.”

Igaz, ez még csak határozott szándék, nem valódi lehetőség, mert Kijevvel és Harkivval ellentétben Odesszában egyelőre még nem osztanak fegyvereket a civileknek, de az orosz invázió esetén ez is megtörténne.

Az utcai harc ereje óriási lehet, ha egy milliós városban bárhonnan golyó érheti a behatolót, még ha az látszólag túlerőben is van. A szűk utcákon, az ilyen partizánküzdelemben, Molotov-koktélokkal megerősítve a páncélos behatolók könnyen hátrányba kerülhetnek – főleg, ha nem számolhatnak azzal, hogy helyben is támogatják őket. Nem véletlen, hogy az orosz erők eddig inkább nehéztüzérséggel és ostromgyűrűvel próbálkoztak Harkiv, Mariupol, Kijev vagy Mikolajiv ellen.

Ráadásul Odessza is hős városa a második világháborúnak – a vasúti pályaudvar is ezzel az üdvözlő szöveggel várja a látogatót. 1941-ben a tízszeres német-román túlerővel állt ellen a város két hónapig, igaz, ezután csak 1944-ben szerezte vissza a Vörös Hadsereg. A világháborús párhuzam sokszor előjön, csak most már az orosz erők kapják meg a fasiszta jelzőt. „Akkor is győztünk, most is megmutatjuk, hogy nem érdemes ellenünk fegyverrel jönni” – mondta a nyugdíjas Olga.

A kiképzésben ő ugyan nem vesz részt, de az ételek kiosztását ő szervezi meg a kurzus résztvevőinek. Nővére unokájával dolgozik össze: a fiatal lány néhány napja menekült el a Kijev melletti, a harcoktól szorongatott Irpinyből, ahol nemrég egy amerikai újságíró is meghalt. „Irpinyhez képest itt olyan, mintha minden rendben lenne” – mondta, bár a hétköznapokat azért Odesszában is háborúközeli fogalmak szerint kell érteni, hiszen a városban barikádok, ellenőrzőpontok állnak, a kikötő felé vezető belvárosi negyed különösen meg van erősítve, az egykori sétálóutcák tankcsapdákkal vannak tele.

A belarusz és oroszországi barátok eltűntek

Volodimir egy tengeri szállítással foglalkozó világcégnél dolgozott, amíg nem indult el a háború – vagyis nem lépett a következő szakaszba február 24-én az általános orosz támadással, hiszen mindez valójában 2014-ben kezdődött, amikor Oroszország elcsatolta a Krímet, burkoltan fegyveresen támogatta a donyecki és luhanszki szeparatistákat, akik aztán létrehozták a saját szakadár köztársaságaikat, amelyeket Oroszország független államokként ismert el február 21-én. Most a tengeri kereskedelem Ukrajnában szünetel, Volodimir így már jó ideje a védelemnek szenteli az idejét: éjszakai őrjáratokat szervezett a szomszédokkal.

Elsősorban nem azért, hogy orosz diverzánsokat fogjanak, hanem, hogy megakadályozzák a betöréseket az üres lakásokba, hiszen most sok ilyen van, miután a várost is sokan hagyták el Nyugat-Ukrajna vagy a 40 kilométerre lévő Moldova felé (helyszíni riportunkat itt olvashatják Moldovából).

Belarusz barátaival a háború óta megszakadt a kapcsolata: „A feleségem küldött nekik üzenetet Instagramon, akkor az ott még nem volt letiltva. Azt írtuk nekik, hogy reméljük, nem támadtok ránk. Annyit írtak vissza, hogy a háború veszélyes, aztán törölték magukat az oldalról.”

Volodimir szerint tényleg hisznek abban az Oroszországban, Belaruszban élő ismerősök, hogy az ukránok maguk lövik a civileket, hogy aztán ezt az orosz erőkre foghassák. „Nem hiszik el, hogy mi remekül éltünk, nem kellett minket orosz nyelvűként sem megmentenie senkinek.”

A képletet persze árnyalhatja, hogy az ottaniak tarthatnak a digitális megfigyeléstől, a törvényi szigorításoktól, így nem biztos, hogy mindenki egyetért az orosz invázióval azok közül sem, akik kerülik az állásfoglalást. Ráadásul az irányított nyilvánosság miatt a tájékozódás is egyre nehezebb.

A Kreml elhitte a saját hazugságát

„Ez engem nem hat meg. Nem hivatalos, nyilvános kiállást kérek, csak mondják meg nekem, hogy mit gondolnak a háborúról” – ezt már Alekszandr mondja, aki nem csupán részt vett a tanfolyamon, de egy ideje szervezőként is segít. Polgári hajókon szolgált szerelőként a tengeren. Szerencséjére a háború kitörésekor pont otthon volt és nem a világ másik végén.

Cége továbbra is segíti fizetéssel, ami nagy könnyebbség neki és családjának: ők ugyanis szintén nem akarták elhagyni a várost.

„Nem lehet mentség, hogy félnek az oroszok Oroszországban. Nem elég nyafogni arról, hogy nem jó a rendszer. 22 éve megválasztják újra és újra, hiába lett a helyzetük rosszabb. Volt pénz egy ideig, aminek egy részét a hatalom odaszórta a társadalomnak, de most már az sincs, és fejlődés sincs, mégsem tesznek semmit. Nincs ott polgári társadalom. 2014-ben nálunk az emberek megfutamították a Janukovics-rezsimet védő rohamrendőröket. Oroszországban meg viszik be a tüntető nőket, a közelben állók meg nem tesznek semmit” – vont mérleget.

Alekszandr szerint Ukrajna erősödő polgári társadalma is hozzájárult a hatékony katonai ellenálláshoz: hiszen az látszik, hogy az orosz villámháborús tervek nem jöttek be. De ehhez kellett az orosz hatalmat is megtévesztő, önáltató orosz állami propaganda is arról, hogy az orosz világra vágynak Ukrajna orosz anyanyelvű lakói, és arról, hogy az orosz hadsereg a világ legjobbjai között van. Számszerűen lehet, hogy nagy, összetett invázióra azonban nem is állt annyira készen. Akkora területen, akkora ország ellen, mint Ukrajna már évtizedek óta nem próbálta ki magát, a hadgyakorlatok, meg a Vörös téri felvonulások ezt nem ellensúlyozták.

A túlerő ettől még nyomasztó, a várost és a tőle északra fekvő részeket a flotta is veszélyezteti, ahogy a partraszállás sem kizárt, ezért Alekszandr szerint minden nyugati segítségre szükség van. „És akárhogy is, mégiscsak egy atomnagyhatalom van ellenünk.”

A repüléstilalmi övezet biztosítása szerinte nagyon fontos lenne, bár a NATO ettől elzárkózik, így az orosz légifölénnyel számolni kell. Alekszandr szerint azonban nemcsak Ukrajna, hanem Európa biztonsága érdekében is szükség volna a segítségre, bár az Oroszországot sújtó nemzetközi szankciók, és az Ukrajnának adott nyugati fegyverek nyújtotta segítség sem elhanyagolható.

„Az hiszem, a támadás harmadik hetében kimondhatom, hogy ebben a háborúban Oroszország az egész világ ellen, Ukrajna meg az egész világért küzd.”