„Szovjet katonacsaládban nőttem fel, sosem hittem volna, hogy Putyin ilyen perverz”

A boltnál állt sorban az a kilenc ember, aki vasárnap reggel halálosan megsebesült egy újabb orosz rakétatámadásban Mikolajivban, amelyet az orosz hadsereg tizedik napja tart tűz alatt 30-40 kilométeres távolságból. Utoljára február 27-én, a Vlagyimir Putyin által Ukrajna ellen indított háború harmadik napján tettek kísérletet a orosz erők arra, hogy bevegyék a várost, a páncélosok támadását azonban visszaverte az ukrán hadsereg.

A félmilliós Mikolajivet Odessza kapujának tartják ebben a háborúban: a Dnyeper torkolatánál fontos kikötője van, vasúti csomópont, és egyenes út vezet a 130 kilométerre fekvő Odessza felé. Egyelőre azonban a város áll, együtt él a légiriadóval és a polgári célpontokat érő támadásokkal, még ha naponta százak is hagyják el a települést – elsősorban épp Odessza felé (az ott készült helyszíni riportunkat itt olvashatják).

Üresen el, tömve vissza

Vasárnap délben 600 emberrel gurult be egy autóbuszkonvoj Odessza központjába. Főként nők és gyerekek, akik aztán vagy helyben kapnak ideiglenes menedéket, vagy külföldre mennek ismerősökhöz, rokonokhoz. A férjek, apák maradnak Mikolajivban – a távolság 130 kilométer, de egy egész világnak tűnik.

Anatolij Petrov tíz napja szervezi a buszokat Mikolajivból. Civilben a Dnyeper torkolatánál fekvő város kikötőjének igazgatóhelyettese, még korábbról tartalékos ezredes. Megjárta a szovjet hadsereggel Afganisztánt is. „Soha nem hittem, hogy egyszer azok adnak parancsot arra, hogy minket lőjenek, akikkel talán együtt harcoltam” – mondta, mielőtt útnak indult volna, hogy felvezetőként visszakísérje a nagyrészt üres konvojt Odesszából Mikolajivba az úton lévő ellenőrzőpontok sokaságán keresztül. A busz nem egészen üres, van aki visszafelé megy: velünk együtt egy idős férfi, aki az unokáját kísérte volna a menyével, de közben értesült, hogy a védekezésben részt vevő fia megsérült hajnalban – így visszaindult Mikolajivba.

A város orosz lakói sem kérnek az orosz hadseregből

Mikolajivot március 7. óta folyamatosan érik támadások, miután a várost elért első orosz páncélosok 10 nappal előtte sikertelen kísérletet tettek a bevételére.

„Arra számítottak, hogy tárt karokkal fogadjuk őket, pedig dehogy” – mesélte az orosz páncélosok próbálkozásáról Jelena, aki most aktivistaként segíti a városban maradtakat, és szervezi az evakuációt. „Oroszul beszélek, és, el vagyok nyomva?”. Jelena jogász, jelenleg városi önkormányzati képviselő. „Az iratokat ukránul írom, de a bíróságon a szünetekben mindenkivel oroszul beszélgetek, otthon is, senkinek ezzel semmi baja, ahogy nekem sem azzal, ha ukránt kell használnom” – mondta. Cáfolva azt az érvet, amelyet Vlagyimir Putyin orosz elnök előszeretettel hangoztatott az Ukrajna elleni háború – az orosz hivatalos szóhasználatban különleges katonai művelet – indításakor, nevezetesen, hogy az orosz anyanyelvű lakosságot elnyomják, üldözik, sőt, népirtást hajtanak végre ellenük.

Közben elhajtunk a bolt mellett, ahol a hírek szerint kilenc ember néhány órával korábban meghalt egy Szmercstől. Egészen pontosan a Szmercs 9M55K rakétától. Alattomosan pusztít: a kazettás robbanófejben több mint félezer negyedkilós henger alakú egység van, amely a rakéta becsapódása után szóródik szét. „Csak a süvítését hallani, ahogy elszáguldanak a halálos darabok.” Szombat reggel egy lakótelepre esett, az egyik egy autó mellett robbant fel, szerencsére azonban senki sem halt meg.

Szmercs pusztított vasárnap reggel a város keleti részén is. Itt családi házakat terítettek be a szétszóródott fémdarabok. A fémkerítések szitává lyuggatva, a becsapódások iránya is jól kivehető. Több ház tetején lyukak, törött cserepek. A nekünk nyilatkozó Alekszandr házát az védte meg, hogy az egyenesen az udvarába becsapódott rakéta közvetlenül az autója mellett ért földet. A kocsi kiégett, de legalább pajzsként szolgált.

A leglojálisabbakat is maga ellen fordította Putyin

Alekszandr is volt szovjet tiszt, ahogy a konvojt szervező Anatolij. Nincsenek egyedül, ebben a városrészben rengetegen voltak hivatásos katonák – kézenfekvő volna feltételezni, hogy ez az orosznyelvű réteg lehetne a leginkább vevő a putyini retorikára. De nem így van.

A 64 éves nyugalmazott katona korábban sem gondolt arra, hogy egy Donyeckhez hasonló szakadárállamban, Novoroszijában vagy egyenesen egy kiterjesztett Oroszországban kellene élnie. Most aztán különösen nem. Katonaszemmel az orosz hadsereg teljesítményét is lesújtónak találja. A gyakorlatban nem hatékony, rosszul szervezett, a civil területek támadásával pedig embertelen is.

„Szándékosan támadták ezt a részt, véletlenül nem lehet, kinyitják a Google Mapset, mindenki látja, hogy ez lakónegyed.”

Hogy a támadások miatt elmenjen, meg sem fordult a fejében: „Két háborút jártam meg, Angolát és Afganisztánt, én nem megyek innen sehová” – mondta, miközben a lángokban megolvadt eresz alatt arrébb tolt egy vasdarabot az üszkös romok között.
Szinte szóról szóra megismétli, amit Anatolij is mondott: „Írtam az ottani barátaimnak, hogy sosem hittem volna, hogy azokkal a testvéreimmel kell háborúznom, akikkel annak idején egy oldalon harcoltam.”

Nem az oroszokat okolja általánosságban azért, hogy mindez megtörtént. „A nép, az mindig olyan, amilyen. A szomorú, hogy a hadsereg teljesíti ezeket a parancsokat.” Fiatalabb szomszédja már másképp gondolja, szerinte igenis az orosz társadalomnak kell tennie a vezetés ellen, tiltakozásokkal. Igaz, voltak ilyenek, ezreket állítottak elő Oroszországban, ahol törvény tiltja, hogy az ukrajnai eseményeket háborúnak nevezzék, hogy szóljanak a veszteségekről vagy tiltakozzanak az erőszak ellen. És azóta történt egy egyszemélyes, bár annál látványosabb tiltakozás, amikor az állami Pervij Kanal hírszerkesztője szaladt be a stúdióba a híradó alatt egy transzparenssel, a háború leállítását követelve.

Amit megszereztek az oroszok, azt sem uralják

„Mikolajiv megerősítette állásait, így sikerült visszatartani az ellenséget. A város lényegében egy erőd, amely nem engedi, hogy megnyíljon az út északra Kijev és nyugatra Odessza felé.” A tüzérség, a légvédelem Alekszandr Haidu, Mikolajiv parlamenti képviselője szerint eddig jól teljesített, de aggasztó, hogy az orosz hadsereg egyre nagyobb erőket összpontosít a térségben, többek között az elfoglalt Herszon felől.

A 300 ezres Herszonról meg kell jegyezni, hogy a városban fizikailag valóban bent van az orosz hadsereg, felvonulási területként használja is, de valójában nem uralja. A hétvégén népszavazást szerveztek – hasonlóan ahhoz ahogy annak idején az orosz hadsereg jelenlétében ezt a Krímben, Donyeckben és Luhanszkban tették –, helyette azonban a polgármester utcára szólította a lakosságot, hogy tiltakozzanak az orosz megszállás ellen. Nagy tömeg vonult az orosz páncélosok közé kék-sárga színekben, azt skandálva, hogy „az orosz katonák fasiszta megszállók”. Nincs tehát – az egyébként orosznyelvű – városban olyan vezetés, amely együttműködne az orosz katonákkal.

„A támadás bármikor megtörténhet, de a mi erőink is folyamatosan töltődnek fel” – mondta a képviselő, aki a Volodimir Zelenszkij elnök mögött álló Nép Szolgája (SZN) párt színeiben jutott a parlamentbe.

De nemcsak a katonáktól, hanem a diverzánsoktól is tartani kell. A térségben volt már, hogy egy ellenőrzőpontnál ukrán rendszámú autóból ugrottak ki civil fegyveresek, és minden katonát lelőttek. „Odessza, Herszon, Mikolajiv mindig inkább orosz orientációjú volt, ez nem titok, így voltak itt olyanok, állampolgárok vagy az elmúlt nyolc évben ide érkezettek, akik együttműködtek az orosz erőkkel” – mondta a képviselő.

„De azok, akik úgy általában elutasítóak voltak az ukrajnai folyamatokkal, és inkább az Oroszországban élő barátaikra, rokonaikra hallgattak, azok is megváltoztatták a véleményüket, amikor az ő házaikra kezdtek hullani a bombák. A hazafias érzület a sokszorosára nőtt. Sajnos, az a helyzet, hogy Oroszország gyűlöletet szított a saját állampolgáraival szemben.”

„Mi békés nemzet vagyunk, barátkoztunk Oroszországgal, de az az embertelenség, amelyet a megszállók erői tanúsítanak, a civil lakosságot és az ukrán erőket is elutasítóvá tette. A düh és a gyűlölet lassan már nemcsak Putyinra irányul, hanem általában az orosz népre. Ez nem helyes, de az a vadállatiasság, amely békés polgárok, gyerekek, nők életét oltja ki, ezt érthetővé teszi” – mondta Haidu.

A háború vége vagy akár egy tűzszüneti megegyezés azonban nem látszik. A tárgyalások nem haladnak – a tárgyalások hétfőn virtuálisan tartott negyedik fordulója kedden folytatódik az eddigi eredménytelen találkozók után –, az orosz követelések miatt elfogadhatatlanok: eszerint Ukrajnának többek között tudomásul kellene vennie a Krím 2014-es elcsatolását, Donyeck és Luhanszk elszakadását, azzal, hogy a két szakadár köztársaságnak további területeket kellene kapnia Ukrajnából.

A követelés azért sem tűnik elfogadhatónak, mert Oroszország 2014 óta számtalan nemzetközi megállapodást rúgott fel Ukrajnával szemben, ráadásul az orosz elnök korábbi nyilatkozatai alapján nem is fedné az orosz célokat, többek között az ország második legnagyobb városa, a most óriási csapásokat elszenvedő, békeidőben 1,4 milliós Harkiv megszerzését. Így egy ilyen megállapodás csak az orosz pozíciók stabilizálását segítené, a háború folytatásához.

Hétköznapi robbanások

Miközben Haidu beszél, többször hallatszanak a légvédelem és az orosz támadórakéták robbanásai, de a képviselő meg sem rezdül. Ahogy a város sem. Jár a villamos, nyitva van több gyógyszertár, pár nagyobb élelmiszerbolt, zajlik a kommunális hulladék begyűjtése, folyamatos az áramellátás – és ha épp egy Szmercs elszakítja a kábeleket, akkor kijönnek a szakemberek és helyreállítják.

Az éjszaka nyomasztóbb: villanyokat felkapcsolni nem lehet – elsősorban azért, mert így a diverzánsok adnak jeleket –, gyakrabban szólal meg a légiriadó és intenzívebb a város egyes részein a rakétavetők bevetése is – bár az utóbbi időben ez nappal sem ritka, ezért is haltak meg többen az utcákon a hétvégén.

A támadások ereje azonban a nagy nyomás ellenére nem okozott olyan pusztítást, mint Harkivban és Mariupolban, ahol már több mint 2500 a civil áldozatok száma.

A várost szervezetten, buszokkal naponta 5-800 ember hagyja el, de mellettük sokan autóval is útnak indulnak – egy-egy ellenőrzőpontnál óriási torlódást okozva.
„Én maradok, hiszen a férjem is marad” – mondja magától értetődően Nyina, miközben édesanyjától búcsúzik. Jelena Moldova felé indul a menekültbusszal, de hogy onnan hová tart, azt még nem tudja (a Moldovában készült riportunkat itt olvashatja).

Egy valaki biztos abban, hogy közel a háború vége

„Csak minél távolabb” – mondja, könnyek között megölelve lányát. Ők is katonacsalád. „Ötödik generáció óta vannak a családban hivatásos katonák, szovjet, kommunista szellemben neveltek. Oroszországban születtem, a lányom is Vlagyivosztokban született, 25 éve élünk Ukrajnában, szeretjük és tiszteljük.

Szovjet katonacsaládban nőttem fel, sosem gondoltam volna, hogy Putyin ennyire perverz, hogy képes ezt tenni Ukrajnával.”

Felszáll a buszra, a konvoj elindul Odesszán át Moldova felé, a tankcsapdákkal, ellenőrzőpontokkal, helyenként hosszú dugókkal terhelt úton, ahol az útjelző táblák már nemcsak városokat jeleznek, hanem, azt is, hova menjenek az orosz erők: oda, ahová az orosz hajót küldte annak idején a Kígyó-sziget ukrán helyőrsége.

Hogy mikor térnek vissza a most menekülők, azt senki sem tudja. Egy valaki mondja csak határozottan: „Nyárra elrendezzük, ígérem!” – akár igaz is lehet, de ilyen magabiztos állítást senki nem mer tenni az ötéves kisfiún kívül.