„Putyin azt hitte, sóval és kenyérrel fogadjuk a katonáit, pedig mi géppuskatűzzel és ólommal”

„Jeges szél van Odesszában, nyugodt napunk lesz” – nem értettem, mire gondol a városból üzenő ismerősünk, ezért meg kellett magyaráznia az időjárás-jelentés és az Oroszország által Ukrajna ellen indított háború összefüggését: így biztosan nem kell tartani orosz deszantosok érkezésétől.

A moldáv határtól alig 40 kilométer Odessza, az út azonban nem a hóátfúvások miatt tartott másfél órán át, hanem a megerősített katonai ellenőrzések miatt. Lőállásokon, betontömbökkel bebiztosított ellenőrzőpontokon keresztül vezet az út a békeidőben egymilliós városba. Persze, most ez sem egymilliós: bár ez a délnyugati szeglet Ukrajna viszonylagosan nyugodt része, százezrek hagyták el a várost, Nyugat-Ukrajna vagy Moldova irányába (a moldáv oldalon készített riportunkat itt olvashatják). Ez érthető, hiszen a biztonság tényleg nagyon viszonylagos: 130 kilométerre keletre áll Mikolajiv, amelyet az orosz hadsereg egy hete folyamatosan támad rakétavetőkkel.

Odesszai odüsszeia

Így sokan Mikolajivból Odesszába menekülnek, amíg lehet: ezt most leginkább a helyi Vöröskereszt szervezi meg buszokkal. Az út első része már nappal sem biztonságos: szombaton a rakétatámadásokban megsérült Mikolajivban az onkológiai kórház, a megyei gyermekkórház és több tucat lakóépület. A kórház működik, halálos sérültjük nem volt a közelben becsapódott rakéták miatt berobbant ablakoknak, és a lakóházak nagy része is üres. Vagy azért, mert már elmenekültek, vagy, mert napok óta a pincékben kialakított óvóhelyeken vannak az emberek.

„Megpróbálok beszélni róla, de el fogom sírni magam”

– Galina szeme már a mondat végére megtelt könnyel az odesszai vasúti pályaudvaron, ahová a mikolajivi buszkonvoj hozta fiával, kislányával, unokahúgával együtt. És két kutyával. A férfirokonok maradtak a városban, Galina férje azonban egy éve Moszkvában dolgozik, és egyelőre nem tud eljönni, a határok átlépése most nem olyan egyszerű. Ő egyébként krími orosz, ahogy Galina családja is vegyes.

„Hát én is oroszul beszélek, és most menekülök! Ezért is őrültség, amit ez a beteg Putyin magyaráz arról, hogy bennünket meg kell menteni” – mondja, utalva arra, hogy az orosz elnök egyik visszatérő érve volt, hogy az orosz nyelvű lakosságot meg kell menteni az ukrán elnyomástól.

Galina egyelőre Ukrajnában marad egy kisebb városban, de azt sem zárja ki, hogy a család, ha végre egyesülhet, valahol Európában köt ki. „Oroszországba én ezek után be nem teszem a lábam, az biztos. Putyin csak azt hiszi, hogy orosz anyanyelvűekként itt Oroszországot vagy ONR-t, HNR-t vagy tudomisén mit akarunk.” (A rövidítések a nemlétező Odesszai Népköztársaságot, és Herszoni Népköztársaságot jelentenék, hasonlóan a 2014-ben létrehozott Donyecki és Luhanszki Népköztársaságokhoz, amelyeket Oroszország a február 24-én indított háború nyitányaként önálló államokként ismert el.)

„Őrület az is, hogy a férjem rokonai Oroszországban nekünk sem hiszik el, hogy mit éltünk át. Szóról szóra ismétlik helyette azt a propagandát, amit hallanak otthon arról, hogy mi lőjük magunkat.”

Aki szerint Putyin nem rossz, az is Németországba megy

A pályaudvar hatalmas várótermében nem sokkal arrébb egy nyugdíjas asszony ül. Rokonokkal, unokákkal jött ő is, fia maradt Mikolajivban. Óvóhelyen voltak ők is napokig, mielőtt szombaton el tudtak menekülni. Olga azonban nem Putyinra, hanem az ukrán elnökre, Volodimir Zelenszkijre haragszik, aki szerinte „óvóhelyről magyarázza, hogy tartsunk ki”.

Az asszony volt az első és egyetlen, aki nem elsősorban a Kremlt okolta a háborúért a több tucatnyi oroszajkú ukrajnai közül, akikkel az elmúlt másfél hónapban az ország több részében beszélgettem.

És azt is el tudná képzelni, hogy orosz állampolgárként éljen Mikolajivban: „A nyugdíjam 1950 hrivnya (23 ezer forint), ez a rezsire sem elég. Bezzeg a nővérem a Krímben 20 ezer rubelt kap!” – az orosz állampolgárság számszerűsített előnyeit ecsetelő Olga szavait azonban két dolog árnyalja: az egyik, hogy a 20 ezer rubel a Putyin által elindított háború miatt már nem 80 ezer forinttal, hanem csak 50 ezerrel egyenlő, a másik, hogy ő maga sem az oroszországi rokonokhoz menekül, hanem inkább azokhoz, akik Németországban élnek.

Hogy mennyi időre, azt nem tudja: a háború 17. napján bizonyos, hogy Oroszország villámháborúra készült, de sem az ukrán erők nem adták meg magukat, sem a civilek sem várták tárt karokkal az orosz erőket.

Ezt mintha a Kreml is kezdené beismerni: természetesen nem Putyin, nem is a kormány más tagja vállalta magára a feladatot, hanem az állami kontroll alatt tartott sajtó, amelynek eddigi, a háborúról – a Kreml hivatalos szóhasználata szerint a „különleges katonai műveletről” – szóló propagandájáról itt olvashat bővebben. Vlagyimir Szolovjov – a liberálisból ultraputyinistává vedlett újságíró – hetente négyszer megjelenő műsorában a meghívott vendégek között a nézetkülönbség eddig többnyire abban volt, hogy az Egyesült Államok csak gonosz vagy nagyon gonosz, illetve, hogy a Kreml/Putyin bölcs és határozott vagy nagyon bölcs és nagyon határozott.

A héten azonban már a vendégek minden eddigi lojális megnyilatkozásuk ellenére a különleges katonai művelet befejezését sürgették – vette észre a 444.hu –, sőt, Karen Sahnazarov rendező a háború szót is kimondta, pedig ennek még büntetőjogi kockázata is van – vagy lenne, ha nem ő mondaná, hanem egy háborút ellenző tüntető, akikhez hasonlót több ezret állítottak elő Oroszországban. Szemjon Bagdaszarov a „közelkülföld” – azaz a volt Szovjetunió – és Közép-Ázsia politológus szakértője azt a kérdést is megkockáztatta, hogy „Kell nekünk egy újabb Afganisztán?” És meg is válaszolta, hogy nem kell. A következő vendég az országot érő gazdasági csapásról beszélt. Mindez nem hangozhatott volna el a Kreml jóváhagyása nélkül. Mindez jelzi, hogy nem jött be a Kreml számítása az ukrán erők megadásáról és az orosz nyelvű lakosság feltétlen támogatásáról.

Hogy mennyire nem, azt a Telexnek egy orosz anyanyelvű nagymama érzékeltette a legjobban, aki az unokáival menekült el Mikolajivból Odesszába:

„Nekem most erre a gyerekhadseregre kell vigyáznom, de ha kapnék egy Kalasnyikovot, már holnap visszamennék.”

Az utolsó kikötő tartja magát

De nem kap, így marad a tengerparti kikötővárosban, amelyet viszont eddig kevéssé ért el a háború: február 24-én találat ért két katonai objektumot, és egy ideig úgy tűnt, hogy a fekete-tengeri orosz flotta is partra teszi a katonákat. Ebből azonban nem lett semmi: a flotta pár napja hátrébb vonult, a szárazföldi erők pedig megálltak Mikolajivnál. Vagy inkább megakadtak.

„A kolosszális oroszországi korrupció legjobb bizonyítéka az orosz erők eddigi teljesítménye. Úgy látom, hogy erre a háborúra, sokak korábbi állításaival ellentétben nem az ukrán erők nem álltak készen, hanem az orosz hadsereg”

– mondta az odesszai területvédelmi egységet (teroboronát) segítő önkéntesek vezetője. Dmitrij Vinogradovék egy pár hete még kínai piacként működő fedett csarnokban rendezték be a központot, ahová a helyiek adományait gyűjtik be, főleg ételt, ruhát, meleg takarókat. Leginkább erre van szükségük a városban kiépített védelmi állások sokaságain szolgáló, a hadseregbe hivatalosan is betagolt teroborona katonáinak.

„A város készen áll a védelemre. Nem megy el az sem, aki nem tud fegyveres szolgálatot adni, az nagy szégyen lenne. A város moldáv, román, török lakói is sokat segítenek, mindig van tennivaló fegyver nélkül is.” A grúziai születésű, orosz anyanyelvű Vinogradov szerint „Putyin valóban nagyon épített az orosz nyelvű lakosságra. Biztos vagyok benne, hogy a környezete azt hitette el vele, hogy itt majd sóval és kenyérrel fogadják az orosz katonákat. Nos, mi tényleg fogadjuk őket, de géppuskatűzzel és ólommal.”

A városnak már szerves részét képezik a betontömbök, az egész utcákat lezáró barikádok és a tankcsapdák, amelyekre sok helyen a háború mémmé vált üzenetét pingálták fel. Azt, amivel a Kígyó-szigeten szolgálatot teljesítő katonák üzentek, amikor az orosz hadihajóról megadásra szólították fel őket: „Russzkij korabl, igyi na huj”, azaz „Orosz hajó, menj a faszba!”

A jelképpé lett mondat számtalan feliraton, útjelző táblán olvasható, láthatóan erőt önt a védelembe. Márpedig a védelmen sok múlik: miután az Azovi-tengeri Mariupolt szinte megsemmisítette az orosz katonai gyűrű, Odessza az utolsó kijárata Ukrajnának a tengerre. Ráadásul, ha a város elesne, akkor az orosz erők elérnék a szomszédos Moldovából 30 éve kiszakított szakadár Dnyeszter Menti Köztársaságot, amellyel Oroszország stabilizálná az elfoglalt területek feletti uralmát. (Arról, hogyan érinti Moldovát az Ukrajna elleni háború, itt olvashatja helyszíni riportunkat.)

Keresztapák helyett légvédelem

A háborús készültség azonban nem bénította meg a várost: működnek a boltok, áruhiány sincs, járnak a trolik – a villamosok viszont csak részben –, üzemanyagot is lehet venni – bár helyenként előfordul, hogy csak 92-es benzin van –, folyamatos az áram- és vízellátás is. Az iskolák és óvodák viszont nem működnek.

De miért nem tudta Oroszország megszerezni a várost, amelyet annyira a sajátjának tekint?

A városi legenda szerint azért, mert a kikötője révén a szervezett alvilágnak a cári Oroszországtól a posztszovjet világig mindig is fontos központját adó Odessza erős embereinek minden irányban megvannak a kapcsolatai ahhoz, hogy ne piszkálják.
Jól hangzik, passzol is a kezdetektől, azaz 1794-től a kereskedelemre építő város imidzséhez, amelyet mindig meghatározott a multikulturális közeg: vezetői között volt Armand-Emmanuel du Plessis de Richelieu – a valójában sokkal hosszabb nevű gróf később francia miniszterelnök is lett –, akinek elődje olasz volt, utódja brit. A városban meghatározó szerepet vittek a franciák mellett az olaszok, görögök, bolgárok, németek, lengyelek és az Oroszországban nemzetiségként számon tartott zsidók, akik a 19. század végén a város lakosságának harmadát adták, az orosz nyelvnek meg rengeteg jiddis szlenget.

A város sokszínű kezdetére utal a neve is, amely tényleg Odüsszeusztól ered, de azért kapott női alakot, mert az alapításkor Oroszország uralkodója – ahogyan a 18. század nagy részében – nem férfi volt, hanem nő, II. Katalin.

Az ügyesen lobbizó keresztapák helyett azonban a város eddigi biztonságának magyarázata sokkal inkább a fekvésében és a légvédelemben rejlik. Katonailag sokan a szárazföldön a térségben most a legnagyobb csapásokat elszenvedő Mikolajivot tekintik az odesszai védelem kulcsának – ennél hevesebb támadást csak az északkeleti Harkiv és délkeleten Mariupol szenvedett el –, de van, aki szerint ha a 130 km-re lévő másik település elesne, akkor sem maradna védtelen Odessza.

„Messze a várakozáson felül teljesített a légvédelem” – mondta nem sokkal az esti kijárási tilalom életbe lépése előtti találkozásunkkor Anna Seleszt. A biztonságpoitikai szakértő szerint ugyanis nem arról van szó, hogy nem érte támadás Odesszát, hanem hogy azt sikerült elhárítani. Az orosz partraszállás pedig azért nem valósult meg, mert nem is olyan egyszerű: csak egy rövid szakasz alkalmas arra, hogy a csapatszállítók a lankás partra fussanak. Márpedig az egyenként 250 katona szállítására alkalmas partraszálló hajóból legalább 20 kellene, ennyit azonban nem lehetne egyszerre eljuttatni a partig, a tumultus pedig könnyű célpontja lenne az ukrán védelemnek.

„A város történelmében erre kétszer volt példa, 1919-ben és 1941-ben. Az is kicsit távolabbi partszakaszon történt, és legalább ennyire fontos, hogy mindkét esetben volt hozzá támogatás a városi lakosságon belül. Most ez is hiányzik”

– mondta Seleszt. Ő maga is orosz anyanyelvű – 1998-ig egyetlen ukrán nyelvű iskolája volt a városnak –, de ő is azt gondolja, amit a legtöbben Ukrajnában 2014 óta: az orosz anyanyelv nem jelent egyet az orosz államhoz való lojalitással. „Az orosz vezetés tényleg azt hitte, hogy az orosz anyanyelvűek repesve várják az orosz hadsereget, pedig ez óriási tévedés volt.”

Odesszában már van is erre egy megfelelő zsidóvicc: Jajj, Joel, hát én már nem merek megszólalni oroszul! Mózes, ennyire félsz, hogy megtámadnak az ukrán nacionalisták? Nem, attól félek, hogy Putyin majd meg akar menteni.