„Egyetlen vágyunk, hogy Putyin tűnjön el az országunkból a katonáival együtt, hogy hazamehessünk”

„Szerintem most már nem tudom abbahagyni, amíg vége nem lesz az egésznek. Mindig arra gondolunk, mi lenne, ha velünk történne. Itt az első öt napban kisírtuk magunkat, nagyon nehéz volt, most már kicsit jobban kezeljük”

– mondja Tünde, a menekülteket regisztráló és ellátó központ önkéntese Ungváron a munkájáról. Kereken 17. napja nyomja a 12 órás éjszakai ügyeleteit itt. A civil életben egyébként kávézói vannak a városban; az önkéntes ügyelet és alvás mellett napközben azoknak az ügyeit próbálja intézni.

Ungvár megtelt menekültekkel

Kárpátalja megyeszékhelye gyakorlatilag megtelt. A 120 ezres városban körülbelül 30-50 ezer menekült van. A számuk azért nem adható meg teljesen pontosan, mert a magánszektorban, magánhotelekben, bérlakásokban elszállásoltak nem jelennek meg a hivatalos regisztrációkban, és természetesen a fluktuáció is nagy, a többség egy-két éjszaka után továbbindul. A város polgármestere két napja posztolta elkeseredetten, hogy a település elérte teljesítőképességének határait, és a környező kistérségek vezetőinek segítségét kérte a menekültek elszállásolásában.

A szállásunk közel egyórányira volt Ungvártól, és az úton a város felé életem legabszurdabb kézműves szondázását éltem át. Sok helyen van rendőri ellenőrzés az utakon, az országban a háborús helyzet miatt betiltott alkohol miatt most még érzékenyebbek az ittas vezetésre, és sokkal durvábban is büntetik. Például most már elkobozhatják az ittas vezetésen kapott sofőr autóját, amit a katonaság használhat.

Minket is félreállítottak a rendőrök, és miután tisztáztuk, honnan jöttünk és mit csinálunk egyáltalán az országban, egyikük azt kérte, leheljek rá. Kicsit meglepődtem a hirtelen jött intim helyzettől, így valami fújásszerűséget produkáltam a frissen borotvált arc felé, de az egyébként nagyon korrektül viselkedő rendőr tovább bátorított tört angolságával: „Nyugodtan, Tamás, bátran!" Megtettem, konstatálta, hogy nem ittam, elengedett. A lehelős szondázás egyébként már csak azért is bátor dolog ezen a területen, mert a háború csütörtöki kitörése előtti hétfőn került vörös besorolásba a kárpátaljai régió a Covid-számok miatt. „A háború megölte a Covidot” – jegyezte meg később egy hoteltulajdonos.

Vasárnap érkeztünk az ungvári vasútállomásra, ahová a menekültek túlnyomó többsége jön vonatokon Kijevből, Harkivból, Odesszából, Donyeck megye nem szakadár részeiből. Naponta 10-12 ezer menekült érkezik erre az állomásra, mondja az egyik fiatal civil segítő, aki maga is néhány napja menekült el Kijevből.

Az érkezők 90 százaléka nem marad a városban hosszabban, és többségük Szlovákia felé hagyja el az országot.

A nyelvi rokonság miatt is, de a város gyakorlatilag egy határváros, a vasútállomástól 6 kilométerre van a szlovák határ. De, ahogy a polgármester is jelezte, a maradás lassan nem is saját döntés kérdése: minden hotel, hostel, kiadó lakás megtelt, az önkormányzat által kezelt szállásokon pedig egy-egy nagyobb hullámnál már nagyon komoly logisztikát okoz, hogy el tudjanak helyezni családokat. Az elmúlt napokban már a vasútállomáson állnak buszok, hogy a környező kistelepülésekre vigyék a menekülteket egy-két éjszakára.

Mi délelőtt érkezünk az állomásra először, akkor fut be épp egy vonat Kijevből. Miután bemondják a vonat érkezését, a segítők szaladnak ki a peronhoz, szinte a szerelvény összes ajtajára jut egy sárga pólós. Nagyon változó, milyen állapotban érkeznek az emberek, nagyban függ, hogy honnan és mennyi idő alatt érnek ide, de van, hogy szinte leesnek a vonatról, mondja az egyik önkéntes.

Az állomás épülete gyakorlatilag egy nagy menekültfogadó központtá vált: egy bódéban az önkormányzati szállásokra való regisztráció zajlik, mellette melegételt osztanak, megint arrébb pedig információs pultot működtetnek a civilek. Az állomáson a Vöröskereszt néhány dolgozója is segít, de többségében egy spontán szerveződött civil csapat koordinál mindent. Második napra már pólójuk is volt: „Ungvár ereje” – felirattal.

Elképesztő aktivitással dolgoznak, elég egy pár másodpercnyi téblábolás vagy kérdő tekintet, azonnal megjelenik egy önkéntes, és megkérdezi, miben tud segíteni.

Egyikük azt mondja, a napközbeni állapotok jobbak, ilyenkor van idő a városban tölteniük egy kis időt, vagy legalább megpróbálni keresni valami szállást, de éjszakára kicsit keményebb a helyzet: az éjszakai vonattal továbbutazók, a szállást nem találók megtöltik a pályaudvart, ráadásul Kijevből, de más megtámadott városból is este érkeznek tömött vonatok.

A hagyományos értelemben vett menetrend gyakorlatilag megszűnt. Három-öt órás késések is vannak, de eleve nem menetrend szerinti vonatok érkeznek: ahogy megtelnek a kimenekítő járatok, ahogy tudják engedni őket, úgy futnak be Ungvárra. Nemhogy a pályaudvaron dolgozó civilek, de egy-két órával a vonat érkezése előttig a vasútállomás dolgozói sem tudják megmondani, mi honnan jön majd.

Civil segítők egyébként más országokból is itt vannak: az állomáson találkoztunk például Richarddal, aki Yorkshire-ből érkezett, és egy tömött lakóautónyi orvosi segédeszközt hozott Ungvárra. Van egy háza a határhoz közel Szlovákiában, jól ismeri a környéket, vannak itt barátai. Őket hívta telefonon az első napokban, hogy tud-e segíteni, de mondták, minden rendben. Aztán két nap múlva csörgött a mobilja: helyi orvos hívta, hogy néhány dologban mégis tudna segíteni.

Egyetlen vágyunk van: Putyin tűnjön el

Az állomásról a menekülteket kezelő központba megyünk a belvárosba. Az információs pont előtt egy családdal futunk össze, akik épp akkor érkeztek Kijev mellől. Egy 22 éves fiú Jazz nevű vörös macskájával és a fiú szülei. A fiú, Michaelo meséli nekünk, hogy busszal jöttek, az út körülbelül két napig tartott, most enni szeretnének valamit, és találni egy helyet, ahol alhatnak, aztán másnap eldöntik, hogyan tovább.

„Csak arra vágyunk, hogy Putyin tűnjön el az országunkból a katonáival együtt, hogy hazamehessünk a házunkba”

– mondja az egyébként cukorbeteg fiú, aki többek között az inzulininjekciókban is segítséget kért most a központnál. Azt mondja, barátnője a délkeleti Mariupolban él, és napok óta nem tudta elérni, de látja, hogy milyen durva állapotok vannak ott, elvágva már villanytól, víztől, mindentől. „Kérünk titeket, támogassátok Ukrajnát! – mondja nekünk, miután megtudja, hogy Budapestről érkeztünk.

Az Ungvári Bagolyvár kulturális-történelmi központ pincéjében kialakított segélyközpontot a cikk elején idézett önkéntes, Tünde mutatja meg nekünk. A pincerendszernek is nevezhető helyiségben békeidőben borbemutatókat, sajtkóstolókat tartanak. Most rogyásig van pakolva tartós élelmiszerekkel, takarókkal, ruhákkal, tisztítószerekkel. Vannak gyógyszerek, van bent állandó orvosi ügyelet, ahogy ételosztás is.

A bejáratnál sorban állnak az érkezett menekültek a regisztrációért, azután egy pulthoz mennek, ahol el tudják mondani, mire van szükségük, és azt összeállítják nekik. Az önkormányzat központja ez, dolgozik is néhány önkormányzati dolgozó, de itt is rengeteg önkéntes vesz részt a munkában, és itt is vannak olyanok, akik menekültként vannak a városban, de jelentkeztek, hogy szeretnének segíteni.

Az egyik önkormányzati alkalmazott mosolyogva mondja, hogy az elején volt, aki nem is szólt semmit, csak elkezdett tenni-venni, de a többség megkérdezi, hogyan, miben tudna leginkább segíteni, ők pedig megpróbálják a legjobban koordinálni a munkát.

„Sokan úgy jönnek, abban a ruhában, ami akkor épp rajtuk és a gyerekeken volt. Ilyenkor megpróbálunk mindenkit felöltöztetni, néhány ruhát adni a következő napokra” – mondja Tünde.

Az utóbbi napokban, a város telítettsége miatt szétválasztották időben a regisztrációt: napközben a vasútállomáson próbálják rendezni a dolgokat, és körülbelül harminc kilométeres körzetben, a járás településeire vinni a menekülteket, aztán hajnalig pedig itt a központban, és az éjszaka érkezőket szállásolják el a városban. Ahol egyébként legalább harminc olyan helyszín van, ahol helyet alakítottak ki a menekülteknek, óvodák, iskolák, tornatermek fogadják őket.

Az egyik ilyenbe, a Dayka Gábor magyar nyelvű gimnáziumba mentünk el megnézni, mennyi menekültet és hogyan tudnak fogadni. Ungváron érkezésünk előtti estén is, és másnap napközben is légiriadó volt. A polgármester is arra kérte már a lakosokat, takarítsák ki az épületek pincéit, hogy óvóhelyül tudjanak szolgálni, ha szükség lenne rájuk, de ettől függetlenül a város napközben egy külső szemlélőnek, akinek a megnőtt autósforgalom, vagy a városban sétálók száma nem kirívó, úgy tűnhet, mintha nem egy háborús országban lenne.

Van egy-két fontos helyen homokzsák és katona, rendőr, de vasárnap délután a forgalmas belvárosban párok, családok sétáltak a napsütésben, utcazenész gitározott, kávézók, éttermek működtek, az Ung parton korzóztak emberek. Csak az olyan pontokon szembetűnő a helyzet, ahová érkeznek, vagy regisztrálják, elszállásolják a menekülteket.

Tegnap jött egy fiúcska, február 23-án töltötte be a 18-at

A gimnáziumba március 4-én érkezett az első menekült család, jelenleg 83 menekült van a tornateremben – mondja Simon-Árpa Zsuzsanna, az iskola igazgatóhelyettese. Az Ung folyó partján található iskola tornatermében szinte egymást érik a matracok, de érkezésünkkor viszonylag kevesen vannak bent: napközben, főleg gyerekekkel kimennek sétálni a városba vagy a folyópartra.

Sokan macskával, kutyával érkeznek, állatokkal is lehetnek bent, de a pórázt a macskáknak is kötelezővé kellett tenni, miután az első napokban két kandúr macska jelölte körbe a cserepes virágokat az épületben. Az elején nem volt elég matrac – amit a város, egyház, tanárok, szülők dobtak össze –, használni kellett a tornamatracokat is.

A tornateremben most 83 embert tudnak fogadni, ezenkívül még két termet bevontak: az egyik család a kisállatokra volt allergiás, őket ott helyezték el, a másik termet játszószobává alakították. És van egy külön terem az érkezők ellátásában legalapvetőbb dolgoknak: törölközőknek, cipőknek, gyerekruháknak, felnőttruháknak.

Érkezésünk előtti éjjel légiriadó volt, így az itt lévők levonultak az ebédlő melletti ablaktalan folyósóra. Néhányan már elindultak fel, miután nem történt semmi, de többen, akik olyan helyről jöttek, ahol a riadójel után tényleg voltak becsapódások, nem mertek, amíg meg nem szólalt a riadót lezáró hangjelzés is.

Az iskolában a tanárok 0–24-es szolgálatot tartanak 12 órás műszakokban, de vannak szülők is, akik jelentkeztek, hogy besegítenek.

Naponta ötször kéri le a város tőlük, hogy hogyan állnak, hány hely van náluk, és így tesz a többi harminc szállás is, ezek alapján érkeznek hozzájuk menekültek, családok, most már leginkább este. Nem fogadnak férfiakat itt, de most pont érkezett egy négygyerekes család, ahol elképzelhetetlen volt, hogy az apa elváljon a többiektől, így az estére őt is befogadták természetesen.

Az ágyneműk mosását is egymás közt oldották meg a tanárok, aki nem tud éppen ügyeletet adni, az mosást vállal, bár most lett némi segítsük; egy közeli óvodába vihetik heti kétszer a ruhákat. Illetve az egyik tanár nem használt mosógépe is be lett kötve az étkező előtti kézmosók mellett. A közeli művészeti iskola tanulói pedig azt ajánlották fel, hogy foglalkozást tartanak a gyerekeknek, de a gimnázium tanulói közül is jelezték többen, hogy szívesen segítenek abban, amiben tudnak.

Most telt ház van náluk, de korábban általában stabilan 60 embert szállásoltak el, a legkevesebb talán 40 volt. Van olyan, aki egy hete itt van, egyáltalán nincs hová mennie, ráadásul sokan mindig hisznek valamilyen dátumban, ortodoxoknak fontos napban, hogy akkor tényleg vége lesz az egésznek, és elindulhatnak haza.

Többek között ezért sem hagyják el az országot. Persze félelemből is: nyelveket nem beszélnek, ismerni nem ismernek senkit külföldön.

„Két nappal ezelőtt érkezett egy nő, aki olyan helyről indult, amit akkor bombáztak. Azonnal elindult félelmében, 15 órát vonatozott, majd miután végre eljutott hozzánk a szállásra, akkor ütött be az egész nála, és rosszul lett, remegett, hányt, mentőt kellett hívni hozzá” – meséli az igazgatóhelyettes. Az orvosok ellátták, és végül meg tudott nyugodni egy kicsit, de tovább is utazott Németországba, annyira félt, nem akart Ukrajnában maradni.

Az igazgatóhelyettes azt mondja, jelenleg többségében olyanok vannak az iskolában, akik orosz ajkúak. Sokszor megkérdezik tőle, hogy milyen nyelven beszél, majd azt, hogy kerültek ide, Magyarországról jöttek-e; egyszerűen csak rácsodálkoznak a kárpátaljai magyarságra, amiről hallottak ugyan, de teljesen új nekik találkozni ezzel.

Azt mondja, az első héten nagyon féltek a férfiak, hogy besorozzák őket, most úgy tűnik, leginkább a segélyszállítmányok koordinációjában tudnak segíteni helyben. „Tegnap jött egy fiúcska, február 23-án töltötte be a 18-at. Édesanyjával jött, aki nagyon féltette, de már azért is aggódott, hogy nem fogja tudni befejezni az iskolát” – meséli Simon-Árpa Zsuzsanna, és hoz egy másik példát: egy ötven év körüli özvegy férfi, aki két lányával érkezett, félt, hogy elviszik majd, de végül papírt kapott a toborzóirodában arról, hogy mivel egyedül neveli lányait, ez nem fog megtörténni.

Leadta a Kalasnyikovot, mielőtt vonatra szállt a lányával

A megtelt ungvári magánszállások, hotelek, hostelek nem igazán kerülnek a hírekbe, mivel az ide érkezők nem is jelennek meg a menekültregisztrációnál, pedig több helyen itt sem csak a leggazdagabb réteg tűnik fel. Opalenik Andrással, egy Ungvár melletti szálloda tulajdonosával beszélgettünk, hogyan működnek az elmúlt két hétben.

„Amikor ez az egész elkezdődött, volt olyan nap, hogy 520 telefonhívást kaptam. Lefeküdtem aludni, lenémítottam a telefonom, és reggelre 130 nem fogadott hívásom volt” – meséli az Ungvár mellett, egy erdőben található Dubky üdülőkomplexum tulajdonosa. Azt mondja, a menekültek száma valószínűleg sokkal több, mint a hivatalos számok, és nem is mondható meg pontosan, éppen a magánszállásokon megjelentek miatt. „Mintha Budapest arra ébredne, hogy több mint kétmillióan vannak a városban; metróra, villamosra nem tudnak felszállni, autóba felesleges ülni, a pékségben nincs már pékáru” – próbálja elmagyarázni, milyen a helyzet. Mindenesetre Ungvár ezt a mennyiséget már nem bírja, ezért volt jó döntés bevonni a térséget is, és elkezdeni távolabb a várostól elszállásolni az érkezőket.

Az első héten több száz embert fogadtak, a szobák tele voltak, a padlószőnyegen is aludtak, meséli. Sokaknak abban segítettek, hogy lezuhanyozhattak, tisztába tették a gyereket, megpihenhettek kicsit, amíg továbbmennek. Megoldották az orvosi ellátást is, akinek kellett: keresték a lehetőséget, miben segíthetnek. Akinek nem jelent gondot, a tehetősebb vendégek a teljes árat fizetik, de van, akit egy éjszakára, hogy meg tudjon fürdeni, megnyugodni, ingyen fogadtak.

Volt egy család, amely egy 2021-es születésű csecsemővel érkezett, a gyerek műtétre szorult. A legnagyobb kijevi gyermekkórházban voltak (az ottani helyzetről kijevi helyszíni riportunkat itt olvashatják), a gyereket elő is készítették műtétre, amikor lőni kezdték a várost, a légiriadó miatt pedig le kellett rohanniuk a kórház pincéjébe. Az egész estét ott töltötték lent, az apa, az anya, a gyerek, a műtőorvos és a nővér is. Amikor feljöhettek, a család azonnal elindult Kijevből, majd végül hozzájuk érkeztek.

Többször próbáltak átjutni a határon Szlovákiába, a gyereket már várták egy prágai kórházban, hogy megműtik, de nem engedték át az apát, mert nem volt hivatalos rokkantsági papírja a gyereknek. Végül a hotel felvette a kapcsolatot a gyermekkórház igazgatójával, megszervezték nekik azt, hogy összehívják Ungváron azt az orvosi bizottságot, amely hivatott ilyen papírt kiállítani.

Ilyen drámákból, de egy-két telefonnal, gesztussal megoldható helyzetekből nagyon sok van naponta,

mondja a szálloda vezetője, és bár elenyésző mennyiségben, de van néhány negatív példa is. Például Lvivbe fáradtan, meggyötörve, egy szál táskával megérkeznek családok, kimennek a pályaudvar elé egy önkéntes feliratú kisbuszhoz, ami Ungvárra indul, beszállnak, majd a várost elhagyva a busz megáll, és a sofőr közli, hogy akkor fejenként mennyibe fog kerülni. Egy most náluk lakó nővel és lányával pontosan ez történt, mielőtt végül hozzájuk eljutottak.

Az asszony zokni nélkül, egy sportpapucsban menekült el a lányával a Krímtől 200 km-re északra fekvő Krivij Rih városából. Mikor már közelítettek az oroszok, elment az önkéntes védelmisekhez, hogy egyedül neveli a lányát, és fél, adtak neki egy Kalasnyikovot, majd mikor már úgy döntöttek, hogy tényleg elhagyják a várost, a vasútállomás felé indulva visszaadta a fegyvert, meséli Opelnik a nő történetét. Most náluk van a nő a lányával, és úgy döntött, addig maradnak, amíg akarnak, amíg vége nem lesz a háborúnak. A hotel igazgatója azt mondja, amikor először elvitte őket a Vöröskereszthez, hogy ruhákat nézzenek maguknak, a nő azt mondta, szégyelli magát, nem akarja elfogadni, és nem gondolta egyáltalán, hogy ilyen gesztusok várják majd őket.

Júliával és lányával, Renátával mi is tudtunk beszélni pár mondatot a szobájukban. A nő láthatóan még nem nyugodott meg teljesen, érzéseiről nem igazán tudott beszélni, szinte gépszerűen, hadarva mesélte a Krivij Rihben történteket. Február 24-én korán arra ébredt, hogy furcsa hangokat hall. Bekapcsolta a híradót, és látta, hogy a várost megtámadták az oroszok. A kislány kórházban volt, egy agyrázkódás miatti megfigyelésre, azonnal érte ment, hogy hazavigye.

A városban hirtelen pánikolni kezdtek az emberek, hosszú sorban álltak az autók a benzinkúton, a boltokban, a gyógyszertárak előtt, ahonnan alapvető gyógyszerek fogytak el egy-két nap alatt. A 600 ezres város polgármesteri hivatala bejelentette, hogy bombatámadás esetére a lakosok önerőből készítsenek fel óvóhelynek megfelelő pincéket. Elkezdtek az emberek elmenekülni a településről, hirtelen megduplázódtak az árak a boltokban.

Aztán pár nap múlva a város két oldaláról is elkezdtek nyomulni az oroszok, szinte óránként volt légiriadó, ezért egy idő után már fel sem jöttek az óvóhelyről, a nap nagy részét ott töltötték. Mobilján meg is mutatta, hogyan nézett ki a pince, és hol volt az ő tábori ágya. A hadsereg már nagyon közel volt, minden férfit behívtak, aki valaha szolgált vagy volt kiképzésen; a kislány édesapját is besorozták.

Júlia nem akart külföldre menni, csak egy biztonságos helyre, ahonnan tovább tud online dolgozni. A városháza biztosított menekülővonatokat, egy ilyenre szálltak fel végül egy újabb légiriadó után, két táskával, annyi ruhával, ami rajtuk volt. Azt mesélte, a vasútállomáson több száz méteres sorokban álltak az emberek, és próbálnak feljutni a vonatokra, egy helyre két-három embert préselnek be. A mai napig tart az evakuáció, ő nézi a híreket, és egy letöltött alkalmazásában is a lakóvárosa van beállítva, így kapja az ottani légiriadók értesítéseit is. Mutatta is a telefonján: csak az elmúlt napon volt vagy öt. Nagyon várják, hogy visszamehessenek, addig pedig itt maradhatnak a hotelben. „Nagyon remélem, hogy a tárgyalás az Orosz Föderációval eredményes lesz” – mondja diplomatikusan távozásunkkor.

Az Ungvártól egyórányira található szállásunkra indulva még visszanézünk a vasútállomásra, hogy milyen a helyzet este. A vasútállomás előtt folyamatosan érkeznek, majd megtelve távoznak kis iskolai buszok vagy nagyobb, városi buszok, amelyek vagy a környező kisebb településekre, vidéki szállásokra viszik a menekülteket, vagy a szlovák határhoz. Bent az önkéntesek koordinációjával zajlik a dolog, így ezeket az indulásról szóló információkat folyamatosan bemondják mikrofonba.

Az állomásra érkezésünkkor éppen befut egy vonat, de most viszonylag kevés emberrel. Az állomás viszont teljesen tele van olyanokkal, akik vagy nem tudják, mit fognak csinálni, vagy várnak arra, hogy valamilyen szállásra elvigye őket egy busz, vagy ismerősökre, vagy csak arra, hogy reggel legyen, addig is, itt meleg van.

Az önkéntesek vezetője arról beszélt nekünk, a legnagyobb segítség az lenne, ha az önkormányzat mégis fel tudna szabadítani még helyeket a menekülteknek, illetve ha az állam valahogy tudná támogatni azokat, akik menekülteket fogadnak be az otthonaikba. „Ezek sokszor szegény emberek, be is fogadnak párszor egy-egy családot, de aztán elfáradnak, és a megugró rezsiköltségek miatt sokszor nem is vállalnak többet” – mondja. Szerinte valami olyasmit lehetne náluk is tenni, mint Németországban vagy a briteknél, hogy pénzt kapnak azok, akik otthonukba fogadnak be menekülteket.

Egy pillanatra felszaladtam még az egyik peronra, hallva a hangosbemondóban, hogy kijevi vonat, de kiderült, a bent álló szerelvényre épp felszállnak, az nem Kijevből jött, hanem most tart az ostromlott ukrán fővárosba. Két pár áll a vonat mellett, keveset beszélnek, aztán ölelkezés után a férfiak vonatra szállnak. A másik ajtónál egy család: egy nő, két lányával kísérte ki a már katonai hátizsákos férjét, aki miután helyet talált a fülkében, int a síró családnak, most már menjenek, induljanak, ne várják meg a vonat indulását.