Hogy milyen érzés a megszállás alatt lenni? Olyankor te egy senki vagy, már nem vagy ember

„A telefont kapcsoljátok ki, és kövessetek, gyorsan fogunk menni" – Zsenya betartja a szavát, 150-nel húz el az autó a kihalt, helyenként korábbi harcok nyomaitól lyukacsos úton. Ismeri az összeset, nem először visz segélycsomagot Harkivtól északra azokba a falvakba, amelyeket folyamatosan fenyegetnek az orosz tüzérségi támadások.

Alig 5-10 kilométerre vagyunk az orosz vonalaktól, olyan, egykori 2-10 ezer lakosú településeken, amelyek egy része heteken át az Ukrajna ellen megindult orosz hadsereg ellenőrzése alatt állt. A legtöbben elmenekültek, de most is segítségre szorulnak, akik ott maradtak, víz, villany, gáz nélkül.

Az egyik ilyen falu, Ruszka Lozova kétezer fős település volt, most harminc idős ember maradt benne. A falu a kezdetekkor orosz kézre került, csaknem két hónapon át volt a támadók ellenőrzése alatt, bő egy hónapja szerezték vissza az ukrán erők.

„Bejöttek hozzám öten, kérdezték, van-e még a házban valaki. Hát, mondom, a kutyám. Nem piszkáltak, elmentek. De sok házat kifosztottak, ahonnan a lakók elmenekültek. Borzalmas volt. Most, hogy a mieink újra itt vannak, már nincs ilyen" – mesélte repeszektől sérült padján üldögélve egy 80 feletti nő. Ligyija most csak az önkéntesek segélycsomagjaiból él. De ma nem jött az a lány, aki ígért nekem fájdalomcsillapítót, nincs véletlenül maguknál?" – az egyik katonánál volt, Ligyija kicsit megkönnyebbült.

„Régen másképp volt itt, most semmi sincs. A fiamat Afganisztán vitte el, és tessék, most meg itt van háború. Hjaj, akárhogy is, minden rendben lesz" – vigasztalta magát, anélkül, hogy elhitte volna.

Néhány kanyarral arrébb a földúton egy apró lövészárokkal megerősített házhoz érünk. „Ez két hónapig néhány orosz katona szállása volt" – mutatja kísérőnk a házban szétszórt ételmaradékok között az orosz konzerveket. A szétdúlt, lelakott lakásban érthetetlenül sok a kutyaürülék, kint pár eldobott csizma és néhány alsónadrág hever.

Átszáguldunk egy megsemmisített piac és egy egykori orosz lőállás között. Most is sietünk, Zsenya dübörög a kapun, vált pár szót a körülmények ellenére mosolygó lakókkal, robogunk tovább. Az utóbbi napokban ez a támadásoktól tartva indokoltabb, mint két-három hete – amikor az orosz erők visszaszorítása után időlegesen nyugodtabb lett a helyzet Harkiv körül, amelyet az invázióval nem tudtak bekeríteni és elfoglalni –, de kissé bizarr, hogy mi menekülünk, miközben azok, akiknek a csomagot átadjuk, folyamatosan ott laknak.

Márpedig több ezren vannak csak ezen a környéken ilyen lakók, nem említve azt a 10 milliót is elérő tömeget, akik külföldre vagy az ország biztonságosabb, nyugati, délnyugati részébe mentek, és szintén segítségre szorulnak. A helyi segélyszervezetek szerint egyébként érezhetően apadt a támogatás külföldről. A Vöröskereszt és az ENSZ aktív, de a kisebb támogatók megfogyatkoztak.

„A hírekbe belesimult az itteni háború, hamarosan valahol a világban érdekesebb lesz egy árvíz, ez van, de a mi feladatunk is, hogy megértessük, a segítség most is nélkülözhetetlen”

– mondta egy segélyszervezet vezető aktivistája.

„Nézzék meg, mit tettek a falunkkal? Miért öldökölnek minket?" – mutatott körbe egy nő, aki az orosz erők ittléte alatt sem ment el Ruszka Lozovából. „Hogy milyen érzés a megszállás alatt lenni? Olyankor te egy senki vagy. Egyszerűen senki. Az ő parancsaiknak kell megfelelned, már nem vagy ember. Néztünk a városra, amelyet lőttek, sírtunk, rimánkodtunk, hogy istenem, legalább Harkiv tartsa magát, még ha tőlünk el is vesznek mindent. De hát miért tették? Talán ellenségesek voltunk Belgoroddal?" – kérdezte, utalva arra, hogy a határ túloldaláról rendszeresen jöttek át vásárolni az emberek.

„Repültek a fejünk felett a rakéták, tönkretették a házamat. Mindenkiét, vége az életünknek! Talán kevés a földjük? Nekik semmi sem elég!

Minden jött, rakéták, vadászgépek, bombázók, ültünk a pincében. Pszichés betegek vagyunk, félek már mindentől, itt mindenki fél." A nő mégsem akar elmenni: „A házamnál akarok maradni, akkor is, ha csak a pincét hagyták meg belőle. Csak legyen már béke!”

Béke nincs, rakéták vannak

A békétől azonban messze vagyunk. A várostól délkeletre, Izjum irányában erősödtek a harcok, de Ruszka Lozovát is súrolták a tüzérségi támadások szerdán.

Miután egy emeletétől megfosztott házban lakó férfinak is leszállították az önkéntesek a tartós élelmiszerrel teli csomagot, egy időre Ruszka Lozova központjába szorultunk, amikor a tüzérségi harcok mindkét oldalról erősödtek a közelben. Végül a földúton is aránytalanul gyorsan, a műúton pedig 150-nel hagytuk el a falut.

A néhány kilométerrel nyugatabbra fekvő, egykor 18 ezres Gyerhacsiban sem voltak nyugodtabbak az elmúlt napok. Itt most háromezren élnek, víz, villany, gáz csak időnként van – a fronthoz közelebb lévő kisebb településeken esetenként ezek már hónapok óta hiányoznak. Gyerhacsit ugyan nem foglalták el az orosz erők a háború alatt, de a pusztítás itt is intenzív. Május 13-án a kultúrház semmisült meg, szerencsére a pincében lévők túlélték, és az épület is üres volt az éjszakai támadáskor.

Addig ott osztották a humanitárius segélyeket, erről írt is a sajtó, ezért az új helyet kívülről már nem mutatják meg, tartva attól, hogy az is célponttá válik.

A helyiek azonban ettől kevésbé tartanak, mint amennyire a segélyre rászorulnak.

„Munkám már nincs, tartalékom nem maradt, csak ide tudok jönni" – mondta egy negyvenes nő a sorban állva. A kisfiával maradt Gyerhacsiban. Gondolt rá, hogy elutazzon, aztán a pénzhiány itt tartotta. „A lakhatás máshol is pénzbe került. Igaz, a menekültek kapnak valamennyi pénzt, mi itt a megszállt területek közelében semmilyen külön támogatást nem kapunk." Így inkább marad a veszélyben lévő, de legalább saját otthonában, „ameddig isten megóvja".

„A gyerek elalvás előtt mindig megkérdezi: anya, holnap már béke lesz? Amikor felébred, azt kérdezi, anya, ma már béke van? Azt mondom neki, majd lesz, Ukrajna győzni fog.

Hogy mikor, azt nem tudom, a gyerek nagyon mondta, hogy június 1-jére biztosan, hát, ez nem történt meg” – mondta a nő.

Annyira nem, hogy előtte egy nappal inkább erősödött a tüzérségi támadás, néhány utcával arrébb egy lakóház semmisült meg egy becsapódásnál. 120 milliméteres aknavetőre tippelt a törmelékek alapján a ház tulajdonosa, aki a húgával együtt a kertben volt, így a támadásban nem sérült meg senki.

A sokktól kóvályogva járták körül a romokat, de hamar magukhoz tértek. „A harcok alatt nem mentünk innen el, hát, most ezen el kell gondolkodnunk" – mondta a nő az eget kémlelve, újabb becsapódástól tartva.

Valaki megörül két magyarnak

Van, aki már hozzászokott a harci zajhoz, meg sem rezdül, ha a rakétáktól dübörög az ég. Ahogyan az a nő sem, aki az egyetlen volt mindeddig ukrajnai útjaink során, aki kifejezetten örült, hogy Magyarországról jöttünk. (Másoknak ez vagy mellékes, vagy inkább neheztelnek a magyar kormányra, mert Orbán Viktor megnyilatkozásait Ukrajnával szemben ellenségesnek, elutasítónak vagy kifejezetten oroszbarátnak érzik.)

A nő örömét valójában Koós Jánosnak köszönhetjük.

Ő ugyanis a ‘60-as, ’70-es években sokat turnézott a Szovjetunióban, egy egész szovjet generáció ismerte a nevét – a szovjet nosztalgialistán Magyarországról leginkább még Szűcs Judit és az LGT van rajta –, sőt dalainak magyar szövegét.

„Ismerem azt, hogy Utánam a vízözön!" – mondta a nő vidáman, és ott helyben, a háborútól sújtott Gyerhacsiban élelmiszersegélyért sorban állva rázendített magyarul, miközben a háttérben több dörrenés hallatszott a front felől.

Meg sem rezdült, Koós dala – eredetileg valójában Poór Péteré – erősebbnek bizonyult. „Megszoktuk már a rakétákat. Meg úgy vagyunk vele, hogy ha jön, az legalább gyorsan végez."

Kórház

A fatalista gondolatot igazán nem lehet felróni a nőnek, de szerencsére valójában sok sérült gyógyítható, leginkább a repeszek és a betörő ablakok szilánkjai jelentik a veszélyt. Gyerhacsiban kórház is működik, komolyabb operációt nem végeznek helyben, de életet ment a vérzések elállítása, hogy a sérültet szállíthatóvá tegyék, és biztonságosabb, nagyobb kórházba juttassák, leginkább Harkivban.

Persze ez nem jelenti, hogy a kórház biztonságban van a harcoktól. Áprilisban becsapódás érte, átvitte az ólomlemezzel védett ablakot is, de senki sem sérült meg, és a 120 millió forintnak megfelelő összegért beszerzett CT is megúszta. „Erről a gépről álmodtunk, most beszereztük, de végül be sem kapcsolhattuk” – meséli a kórház főorvosa. Szvetlana Berezsnaja a háború kezdete óta lényegében nem ment haza, ahogyan a kórházi személyzet egy része sem.

„Ez nem volt kötelező, de maradtunk. Mindenkinek szüksége van segítségre, akár nekünk magunknak is. De most több feladatot kell ellátnunk, volt már olyan is, amikor én főztem” – mesélte a főorvos, aki szerint a helyi és az országos vezetés jól szervezett munkája is kellett ahhoz, hogy a kórház működhessen, és hogy legyen miből ételt főzni, még ha ezt időnként neki is kell csinálnia.

Kutató fizikusból a háború segélyre váró üldözöttje

10 kilométerrel délebbre fekszik Pjatyihatki. Ez lényegében már Harkiv része, sok parkkal és sok ötszintes panelházzal a 70-es évekből. És rengeteg törött ablakkal, kiégett lakással, néptelen házzal. Kihaltságában hasonlít a közeli falvakra, városias épületei miatt inkább Harkivra emlékeztet.

Vagyis emlékeztetne, mert valójában nagyon más világ, mint a város központja vagy déli fele, amelyeket ugyan szintén elérhetnek a rakéták – a múlt héten négy rakéta csapódott be a központban, kilenc embert megölve –, de azért mégis van benne élet, még ha egymillióan el is mentek a februári orosz támadás előtt még 1,4 milliós városból. Ott vannak működő áruházak, akadnak kávézók, jár a tömegközlekedés. Pjatyihatkiban ebből semmi sincsen.

„Itt mindennap jöhet egy becsapódás. De hová menjek, sehol sem biztonságos igazán" – mondja rezignáltan Alekszandr egy padon üldögélve, részben kiégett panelháza tövében. Két három ember maradt az egész házban, de nem sokkal többen maradtak a tízezer fős városrészben sem.

A 60-hoz közelítő férfi egyébként fizikus, az akadémiai kutatóintézetben dolgozott. Legyint a Kreml vádjára, amely szerint a kutatóintézet atomfegyveren dolgozott volna. A tudományos potenciál egyébként sem a régi, az elmúlt harminc évben rengetegen elhagyták a szakmát vagy az országot. Újabb nagy lendületet ennek a háború adott. Ő viszont maradt, az elmúlt harminc évben sem gondolt arra, hogy otthagyja a várost, a kutatóintézetet.

„Február 24-ére is fel volt húzva az órám, mentem volna dolgozni. Aztán nem kellett az óra, hajnalban arra ébredtem, hogy háború van. Fogalmam sincs, mikor lehet vége. Honnan is tudhatnám, hát azt sem hittem, hogy valaha kitörhet."