Tartom magam, persze, de meghalt Vászja, a kezéről ismertem fel

„Meghalt Vászja. A kezéről ismertem fel, van rajta egy tetoválás” – a tetoválás Veronika nevének kezdőbetűje. Az ötvenes asszony nyugodtan áll a halottasház épületében az azonosítás után. Csak akkor roppan össze, amikor telefonon hívja egy rokona, aki vigasztalásul azt mondja, hogy ne roppanjon össze. „Persze, persze, tartom magam, mi mást tehetnék” – mondja sírva, de hamar összeszedi magát, papírokat kell aláírni, meg kell szervezni a temetését a férjének, aki a péntek hajnali orosz rakétacsapásban vesztette életét, a mikolajivi laktanyában. Nem megerősített hírek szerint több mint százan haltak meg. Vászját néhány nappal korábban hívták be. Nem is volt kérdés, hogy bevonul.

A halottasházban a hivatalos részt Veronika mellett a kisebbik fia intézi. A nagyobbik nemrég meghalt. Lengyelországban dolgozott, aztán megbetegedett, köhögött, fulladozott. „Nem tudom, mi történt, megvizsgálták, azt mondták, nem covid. Két napja álmodtam is Igorral. Ott ült a sírja előtt, és dohányzott, egyre csak dohányzott. És tessék, Igor után most elment Vászja is.”

Azonosítás abból, ami megmaradt

Veronika egy szállodában dolgozik, férje szerelő volt. Törékeny, vékony asszony, a hivatalos ügyintézésen végig tartja magát. Búcsúzáskor még arra is van ereje, hogy szóljon nekem, hogy majd értesít, ha megvan a temetés időpontja.

Az udvarról nyíló épületben fekszenek az áldozatok. A rakétatámadás pusztító ereje miatt az azonosítás sem könnyű, a patológusok mintákat vesznek a holttestekből. Üveges tekintettel dolgoznak, járnak ki-be az udvaron át a holttestektől a patológia épületébe. Egyikük két kezébe temeti a fejét, úgy jön ki az udvarra. Fordul egyet, végül benéz az udvaron heverő egyik fekete zsák alá, aztán visszamegy.

Közben újabb szállítóautó érkezik – az előző napi támadás után még mindig találnak újabb holttesteket. Egy távolabb álló katona úgy tudja, már nyolcvanat hoztak be, de hivatalosan semmilyen adatot nem közölnek, amíg a munkálatok tartanak. A katonai szóvivő szerint a sajtó mindenféle adatokkal dobálózik, ezért nem akar mondani semmit. Talán majd másnap.

Egyetlen jó hír egy csodával határos menekülés volt: a laktanya romjai alól jó 30 órával a támadás után egy férfit élve mentettek ki.

Az orosz katonai nyomás alatt lévő, március 7. óta folyamatosan rakétatámadásokat elszenvedő városban egy héttel ezelőtt kilenc civil vesztette életét, amikor a bolt előtt állók mellett egy Szmercs rakéta csapódott be. Aztán még néhány a lakótelep többi pontján, szinte mindenütt kitörve az ablakokat. Ez gyalog néhány percre történt a laktanyától, de utólag sem valószínű, hogy már akkor is a katonai objektum lett volna a célpont: a pénteken becsapódott négy rakéta ereje sokkal nagyobb volt. A lakótelepre lőtt Szmercsek rombolásra kevéssé alkalmasak, de – a benne lévő több száz fémdarab szétterítése révén – emberélet kioltására annál inkább. Hasonló támadás érte a békeidőben félmilliós város más negyedét is.

Mikolajiv a környékhez képest még menedék

A pénteki támadás után szombaton is hallatszottak robbanások, bár az inkább a légvédelem hangja volt, újabb célba ért támadásról nem érkezett jelentés. Szombat reggel a légiriadót jelző szirénák is megszólaltak. A szállásunkon ez nem okozott nagy riadalmat. Csak egy hétéves lányka szaladt ki az anyukájához, hogy figyelmeztesse. Páran kiültek a sötét folyosóra, de végül ők is visszamentek szobáikba.

Sokan közülük a környező falvakból jöttek: délkelet felől, Pribuzke faluból vagy északkeletről, Bastanka irányából. Azokon a vonalakon még nagyobb a támadások veszélye, már egészen közel vannak az orosz erők, amelyek azonban Mikolajivot eddig nem tudták bevenni – a rakétaveszély azonban ettől nem múlt el.

„Nagyapám az Ural mellett született, 17. gyerekként. Kilencen nőttek fel, a testvéreknek is sok gyerekük született, van ott rokonságom bőven. Anyám ukrán, én már itt nőttem fel Mikolajivban. Nagyapán forogna a sírjában, ha tudná, hogy az unokák egy része Oroszország felől rátámadt az ukrajnai unokáira. És attól is, ha tudná, hogy a család egy része ezek elől az orosz unokák elől Németországban keres menedéket” – mesélte a szállóban egy férfi, kezében egy kismacskával.

Az oroszországi rokonokkal – mint annyi más orosz nyelvű ukrajnai – már inkább nem beszél. Nem értik meg, el sem hiszik, amit mond, és semmi kedve tőlük visszahallani az orosz propagandát, amely szerint az ukránok maguk lövik az ukránokat, az orosz anyanyelvűek pedig rendkívül hálásak az orosz hadsereg megjelenéséért. „Engem nem kell megmenteni, soha senki nem piszkált azért, mert oroszul beszéltem. Hagyjanak ezzel békén.”

A háború előtt sem volt könnyű

Mikolajiv északi részén fekszik Ternivka. A város falusias része ez, békeidőben is jobb-rosszabb házakkal. Több részét közvetlenül érte rakétatámadás, több ház a földdel vált egyenlővé. A porig rombolt épületek mellett megmaradt házakban most is laknak.

Sőt, van, aki úgy menekült ide: Alekszandr és Margarita a 16 éves lányukkal jöttek a nagymamához, miután a lakótelepi lakásuk ablakai kitörtek egy rakétatámadásban. A nagymama házában legalább van pince, így odamentek. Nem sokkal később csapódott be a rakéta a szomszéd házakba.

„Hova mehetnénk? Itt maradunk” – Margarita széttárja a karját a sötét szobában, amely azért sötét, mert a betört ablakokat farost lemezekkel pótolták. Tartalékaik nincsenek, segélycsomagot nem kapnak, a nagymama kétezer hrivnyás nyugdíjából és Margarita ötezer hrivnyás takarítói fizetéséből élnek. Szabóként dolgozott, de munkája már korábban megszűnt a cégnél, a háború miatt meg már magánmegrendelései sincsenek. Férje is elvesztette a munkáját.

„Ebből a hétezer hrivnyából a gázszámla télen elvihet ötezret is. Ezért aztán télen krumpliból sem tudtunk felhalmozni, tavalyelőtt még igen, de most decemberben már nem volt rá pénzünk. És akkor jött ez a háború is.”

Három kilométer nagyon sok is tud lenni

Margarita is dühös Putyinra, aki azt állítja, hogy meg kell menteni az orosz nyelvűeket. „Én is oroszul beszélek, de igazából moldáv vagyok állampolgárságom szerint is, a felmenők között viszont vannak lengyelek is, ahogy a férjemnek is. Ki vagyok, hát, mit tudom én, ezeket nem lehet szétszálazni.” Férje és lánya ukrán állampolgárok, de Dása anyanyelve is orosz – amiből megint csak nem következik, hogy orosznak vallaná magát. A kérdésre annyira ő sem keresi a választ, sokkal jobban aggasztja, hogy érettségi előtti évében van, de egyelőre semmilyen tanítás nincs, és könnyen lehet, hogy az egész évfolyam évet fog ismételni a háború miatt.

Ternivka már Mikolajiv széle, utána az önálló Kapusztine következik, de az őket elválasztó három kilométer sokkal többnek tűnik.

Az ellenőrző ponton épp egy „Z” betűvel kidekorált orosz harckocsit húztak arrébb – néhány napja szerezték, a környéken, újabb bizonyítékaként az orosz veszteségeknek és annak, hogy nem a legújabb technikával indították útnak Ukrajna ellen a legtöbb orosz katonát.

Az ellenőrzőpont után hosszú, széles, néptelen autóút következik, amin az ember úgy érzi, jobb, ha beletapos a gázpedálba, mielőtt valakinek szemet szúr az az egyetlen autó.

Maradni veszélyes, menni veszélyesebb

Megkönnyebbülés átgurulni a gumibarikád szűk folyosóján Kapusztinébe. Félezer lakójából most 150 maradt a helyben. A többiek elmenekültek vagy épp katonának álltak. Érkezésünkkor a faluház mellett gyűltek össze, humanitárius csomagra várva. Joghurt, sajt, hagyma, tészta, kenyérféle. Nincs tolongás, név szerinti listák alapján jutott mindenkinek.

„Tánya, hallottad, Zsenya meghalt!” – kiáltja oda Leonyid az egyik szomszédjának. Tánya bizonytalan, ki is az a Zsenya, aztán eszébe jut, kis vörös fiúcska volt még nem is olyan rég. Katonának ment, Mariupolnál halt meg – az Azovi-tenger partján fekvő város az Oroszország által indított háború legsúlyosabb csapásait éli át, jelenleg is körbe van zárva. Zsenya a második katonai halottja a falunak.

Civil áldozatuk helyben is van, ugyanis több házat is találat ért. A házak többsége szerencsére már üres volt, de egy férfi komoly égési sérülésekkel kórházban van. „Ott a láthatáron álltak a tankok, reggel négytől lőttek, amíg a mieink el nem zavarták őket” – mesélte Leonyid egy becsapódás nyoma mellett a kert végében.

Sofőrként dolgozott, amíg lehetett, most nincs munkája. Az ötvenes férfi most inkább a falu afféle közös képviselője lett, intézi a segélycsomagok elosztását. Ő szervezte meg a bekötőúton az abroncsokból felhúzott barikádok felépítését is.

Nem gondol arra, hogy elhagyja a falut, de aki itt maradt, azok közül más se gondol erre: „Hová mennénk fiacskám?” – kérdez vissza egy asszony, egy korábbi becsapódás mellett üldögélve. Hiába van két fok, a szomszédokkal együtt kijött élvezni a napsütést. „Volt, aki elment a városba, aztán inkább visszajött, itt jobban el tudunk bújni” – mondta a mellette üldögélő nő.

Putyin mindenkit ukránná tett

Valóban, a menekülés sem biztonságos: Leonyid sógora most kórházban van, lövések érték az autóját, amikor Mikolajiv felé mentek. „Már nincs nagy baj, túléli” – mondta Leonyid, épp legyintett volna, amikor valahonnan egy helikopter hangját hallotta meg. „El kellene bújnunk” – mondta, de aztán a hang elhalkult.

„Elegem van már ebből a háborúból nagyon. Ne kérdezze, mikor lehet vége, én is ezt kérdezem.” Neki is vannak rokonai Oroszországban, neki is nehezére esik velük beszélnie, már nem is próbálkozik. Putyint pedig szájára se veszi. Ő se kéri, hogy az oroszok megmentsék, a falu se kér belőle, oroszul beszéltek, soha nem érezte, hogy valaki elnyomta volna ezért. „Mutasson már nekem itt egy nácit! Persze, biztos van csőcselék, mindenütt van, Oroszországban is, maguknál is Magyarországon, nálunk is lehet, az a mi dolgunk, majd mi elrendezzük!”

Leonyid gyökerei is klasszikusan kevertek, igazolva az „oroszmentő” putyini háború abszurditását, amely sokakban éppen, hogy megerősítette az ukrán nemzettudatot.

„Oroszországban születtem, anyám ukrán, de apám révén belarusznak mondtam magam. Eddig. Most már ukránnak.”