Volt egy vonat nyitott ajtókkal, nem a magyar, hanem a román határ irányába, de legalább fel lehetett szállni

Legfontosabb

2022. március 01. – 19:35

Volt egy vonat nyitott ajtókkal, nem a magyar, hanem a román határ irányába, de legalább fel lehetett szállni
Fotó: Huszti István / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Még tartott az első tárgyalási kör hétfőn az orosz és az ukrán delegáció között, mi pedig lelkes ukrán önkéntesekkel forgattunk arról, hogy miért akarnak belépni az önvédelmi erőkhöz, noha korábban áruházi pénztárosok, egyetemisták, sőt tájképfestők voltak. A Telex vezetése ekkor értékelte úgy, hogy ne várjuk meg az ostromgyűrű bezáródását Kijev körül, hanem induljunk haza.

Az információ a szállásra visszaérve ért el minket, másfél órával a kijárási tilalom kezdete előtt. Beszórtuk a felszerelésünket a zsákokba, felvettük a golyóálló mellényeket – később kiderült, hogy ez hiba volt –, és rohanni kezdtünk a másfél kilométerre fekvő metrómegálló felé. Ott volt találkozónk két kollégánkkal, Nyilas Gergővel és Huszti Pistával, akikkel együtt akartunk nekivágni a Lvivbe, majd Magyarországra vezető útnak.

Kijev dombos vidéken fekszik, és a néptelen utcákon kaptatva derült ki, hogy a dombok meredekebbek, mint elsőre gondoltuk. Csorgott rólam a víz a golyóálló mellény alatt, miközben időnként megszólaltak a szirénák. Egy parkban fekete ruhás fegyveres önkéntesekbe futottunk bele. „We are journalists” – lihegtem magyarázatképpen, mire a vezetőjük jó angolsággal sajnos azt kérdezte, hogy melyik országból. „Hungary” – mondtam riadtan, és az arcán ugyanazt a fintort láttam, mint amit az elmúlt napokban sok interjúalanyunkén. A helyiek követik a napi híreket, és ezek alapján magyarnak lenni most nem sokkal jobb Ukrajnában, mint orosznak. Nem kezdtünk bele megmagyarázni független újságírói státuszunkat, hanem inkább továbbkocogtunk.

Hiába rángattuk a metrómegálló ajtajait, bentről kifejezéstelen tekintettel nézett ránk néhány fegyveres őr. Mikor már a sokadik ajtót próbáltuk feltépni, kinyitották, de csak azért, hogy kiderüljön: a metró itt sem jár, mivel ezt a vonalat is állandó óvóhellyé alakították. Angolunkra a sarokról kiabált oda néhány fiatal, hogy ők tudják, hogyan jutunk el az állomásra.

Ebben a dramaturgiai pillanatban érkezett meg Gergő és Pista, hogy együtt kövessük a huszonéves csoportot. A társaság, amelyhez hasonlóval Budapesten a Toldi bulijain lehet találkozni, nem technopartiról, hanem egy konyháról jött, ahol az önkéntes önvédelmi erőknek főztek meleg ételt. Nem akarnak elmenekülni, mesélték lelkesen, hanem kivárják a háború végét, amely szerintük – ahogy szinte minden kijevi szerint is – gyors ukrán győzelemmel zárul.

Fotó: Huszti István / Telex
Fotó: Huszti István / Telex

Alig negyedórát ballagtunk együtt, de szívszorító volt őket otthagyni a házuk előtt. Tudtam, hogy Harkivban eközben már a lakónegyedeket rakétázzák az oroszok.

Az érzelmeket hamar elsöpörte a pályaudvaron tapasztalt helyzet. Baljós volt egy ekkora teret látni úgy, hogy szinte alig volt világítás.

A félhomályos teremben gigantikus csillárok lógtak a sötét mennyezetről, alattuk több százan hömpölyögtek, vagy álltak az egyik falnál összesűrűsödve, egy irányba meredve, mintha a kivilágított menetrend valami vallási objektum lenne. Kisilabizáltuk, hogy melyik vonat megy nyugatra, majd elmerültünk az állomás még sötétebb folyosóin. Hátrébb már egyáltalán nem volt világítás, amelynek bizarr hangulatát csak fokozta, hogy a tömegek viszonylag csöndben áramlottak, vagy ültek, álltak a falak mellett.

A vágányon ott állt a vonat, emberek árnyai mozogtak az ablakok előtt, és más emberek árnyai rángatták az ajtókat, hiába. A vonat minden ajtaja zárva volt. Egy kétségbeesett asszony azt kiabálta, hogy „de nekem van jegyem”, ám ez sem lágyította meg a bentiek szívét. Mások az ablakokon kopogtak. Mi nem kiabáltunk semmit, csak sorban nyitogattuk a kilincseket. De bent senki nem nyitott ajtót, a vonat állt, rám pedig egyre fagyosabban tapadt a golyóálló mellény alatt átázott ruha.

A vonatnak már rég úton kellett volna lennie, de csak rostokolt némán, az árnyként mozgó utasokkal, a hasztalan próbálkozók gyűrűjében, és nem tudtam eldönteni, hogy ez a szerelvény nekirugaszkodás előtti csendje vagy a tartós mozdulatlanságé. Még egy szerelvénynél próbálkoztunk, ugyanilyen sikertelenséggel, majd visszaolvadtunk a pályaudvar félhomályban csoszogó tömegébe.

Gergő vetette fel, hogy ha van nyilvánvaló célpont, akkor az egy pályaudvar, úgyhogy gyors tervet kovácsoltunk. Vagy lemegyünk az aluljáróba, hogy a fagyos márványon ülve töltsük az éjszakát, vagy megkísérelünk taxit fogni, hogy jóval a kijárási tilalom kezdete után, de visszajussunk a hotelbe, ahol két társunk töltötte az elmúlt napokat.

A taxit csak egy ellenőrző ponton állították meg, ahol hallva, hogy újságírók vagyunk, angolul tanácsolta a Kalasnyikovot szorongató fegyveres, hogy siessünk zárt helyre, mert nem szabad az utcán lenni, és a helyiek amúgy is feszültek. Eszembe jutott a délutáni riportunk, és azt gondoltam, hogy talán egy egykori egyetemista volt az ellenőrzőnk.

A hotelben úgy fogadtak, mintha a viharos tengerből halásztak volna ki minket. Én magam is így éreztem. A szobák melegek voltak, a pince pedig közepesen biztonságosnak tűnt egy esetleges légitámadás esetére. Ágyba zuhanás előtt pedig abban maradtunk, hogy kedden reggel új stratégiával próbálkozunk.

Fotó: Huszti István / Telex
Fotó: Huszti István / Telex

A kis, eldugott hotel reggel olyan volt, mintha valami nem létező világ lenne a durva realitás egy résébe préselve. Személyzettel már nem találkoztunk, egy barátságos török, egy szótlan, hatalmas monoklival járkáló szír és egy belga pókerjátékos társaságában fogyasztottuk el a reggelinket, amit mi hoztunk magunkkal. A csendes szöszmötölés szöges ellentétben állt a telefonjaink képernyőjén villódzó hírekkel:

60 kilométeres hadoszlop tart a város felé. Kijevben barikádokat emelnek.

Felmerült, hogy vonat helyett autóval kell kijutni a városból. Írtunk a fixerünknek, aki már nem volt annyira készséges, riadtan mondta, hogy mégsem hagyja el Kijevet, nem tud elvinni minket. Azt javasolta, hogy menjünk a folyó túlsó oldalán fekvő, távoli pályaudvarra, hírei szerint onnan indul vonat nyugatra.

Hamar kiderült azonban, hogy az egy órára fekvő célpont megközelítése olyan ötlet, mintha a Marsot akartuk volna meglátogatni. A kapun kívül semmi nem mozdult, az éjszakára behavazódott utca bizarrul békésnek tűnt. Sem taxik, magánautók, sem tömegközlekedési eszközök nem jártak. A hotelből ismerős lányt kérdeztem, aki fázósan cigizett a kapuban. „Négy kocsink van – intett a hotel cégére felé –, de mind segélyeket szállít a városban.”

A tervünk az volt, hogy taxit szerzünk az estéről már ismert állomás előtt, de megérkezve magába szippantott minket a nyüzsgés. Előző nap óta egy dolog változott kedden: a kivilágított menetrenden már csak az indulási idők és célpontok szerepeltek, az nem, hogy melyik vonat hova megy. Gergőnek

az információn azt tanácsolták, hogy menjünk oda vonatokhoz, és próbáljunk felszállni.

Precíz utasítás egy állomáson, ahol ezrek tolonganak, és mindenféle vonatok állnak a vágányokon, némelyik napok, némelyik csak órák óta.

Fotó: Huszti István / Telex
Fotó: Huszti István / Telex

Gergővel elindultunk portyára, miközben a többiek fotóztak és filmeztek, és mellesleg a csomagjainkra vigyáztak. Az állomáson bolyongva annyit állapíthattunk meg, hogy az egy négyzetméterre eső tömeget nehezen lehetne fokozni. A város mindenféle rétege kavargott a falak közt: feltűnően sok volt a gyerek, a csecsemő, a kutya és a macska.

Egyértelmű volt, hogy az emberek az életük minden fontos részét hozták magukkal, és arra készülnek, hogy nem térnek haza.

Érthetetlen volt viszont, hogy eközben továbbra sem uralkodott el a káosz. Annak ellenére sem, hogy időnként megszólaltak a légvédelmi szirénák, amikre már senki ügyet sem vetett. Néha pedig a távoli robbanások hangjaira nem figyelt senki rajtunk kívül.

Meglepetésünkre találtunk a magyar határ irányába, Lvivbe ígért vonatot, amelynek zárt ajtajainál ugyanúgy reménytelenül tolongtak az emberek, mint előző éjjel. Mi is beálltunk a csoportosulásba, felkészülve a hosszas fagyban álldogálásra. Gergő egy óra múlva indult újabb körútra, hátha valahonnan indul még vonat. Megcsörrent a telefonom.

„Van egy vonat nyitott ajtókkal. Nem a magyar, hanem a román határ irányába megy, de legalább fel tudunk szállni.”

Nem sokat tanakodtunk, percek múlva a vonaton ültünk. A folyosón, a csomagjainkon, a fojtóan forró és levegőtlen vagonban. Az utasok akkor már órák óta ülhettek a mozdulatlan vagonban.

A Telex kijevi tudósító csapata a vonaton – Fotó: Földes András / Telex
A Telex kijevi tudósító csapata a vonaton – Fotó: Földes András / Telex

Oldódott a hangulat. Mindnyájan egy kicsit többet beszéltünk. Elmeséltem, hogyan adtam Skype-interjút hajnalban egy tévének a kijevi helyzetről, alsónadrágban, félrecsúszott pólóban, értetlenül, hogy miért nem emlékszem a megbeszélt bejelentkezésre, majd hogyan derült ki, hogy Simor Dani kollégám adta meg a számom nekik, csak aztán elfelejtett szólni. De a sok szövegelés csak a bizonytalanságunkat volt hivatott elfedni, hogy elindul-e valaha a vonat. Aztán egy órával az ígért start után megrándult a szerelvény, és több száz ember sóhajtott fel egyszerre.

Ezeket a sorokat a vonaton, a széksorok közt, a laptopom fölé görnyedve írom, és csak annyi biztos, hogy egyre távolodunk a háborús zónától.

Kövess minket Facebookon is!