Megtaláltuk a pár hete még a kijevi metrós óvóhelyen kisbabát szoptató anyukát

A helyszíni tudósításkor az ember sajátos tudatállapotba kerül, és egyes helyzetekre már csak akkor csodálkozik rá, amikor otthon a képernyő előtt rendszerezi a gyűjtött anyagot.

Így történt egy zaklatott kijevi munkanap után, amikor Simor Dániel kollégámmal leültünk, hogy videóriporttá szerkesszük az óvóhelyként szolgáló metróállomásokra menekült emberekről készült felvételeinket. A kövezeten kuporgó, kisbabáját szoptató nőről készült felvételt látva mindketten elcsendesedtünk, pedig a helyszínen hosszabb időt töltöttünk a fiatal családdal. Filmezés előtt beszélgettünk a nővel és férjével is, hogy felvehetjük-e őket, majd interjúztunk a férfival, végül Dani videózott, én pedig fotókat készítettem a nőről és gyermekéről.

De csak a kijevi konyhaasztalnál esett le a szituáció ereje és tragikuma. A fényképet nézve kíváncsi lettem, hogy merre vezetett az útjuk az óvóhelyről, biztonságban vannak? Vagy rettegve várják odalenn Kijev ostromát? De ugyanúgy eltűntek a szemünk elől, mint munkánk többi interjúalanya, úgyhogy megvágtuk a videót, én pedig posztoltam a nőről készült képeket.

Napok után lett gyanús, hogy valami történt a fotóval. Először a Vatikánból írt egy egyházi kommunikációs vezető, hogy használhatják-e a képet, majd elküldte a cikket, amelyben az egy Ferenc pápa háborút elítélő beszédéről szóló írás nyitóképe volt.

Később ukrán művészek küldték el nekem a fotó alapján készült festményeik és grafikáik linkjét. Nem a művészi értékük ragadott meg, mert nem ez volt a legerősebb oldaluk, hanem a képekből sugárzó lelkesültség és elkeseredettség sajátos keveréke.

Mindegyik művész ukrán volt, egyikükkel leveleztem is, ő írta, hogy

a fotótok a remény és a béke szimbóluma lett egész Ukrajnában, és ez inspirálta az én festményemet is.

Mellesleg elküldte nekem Volodimir Zelenszkij elnök feleségének egy videós posztját, szintén az anyukával, akit a metróban forgatott videónk egyik jelenetéből vett ki.

Végül elém került egy olyan alkotás, amelybe belinkelték egy bizonyos Tatjána profilját. Rákattintva az óvóhelyről ismert nőt láttam, csak éppen egy polgári lakásban állt, szép ruhában tartotta a rugdalózós csecsemőt, mellette férje zakóban. Egy másik fotón a család a tengerparton mosolygott. Vagy karácsonyi vásáron tolták a babakocsit. Nem látszottak leendő menekültnek, háborús áldozatnak, hanem olyanok voltak, mint mi, vagy ismerőseink: kedvesek, reményteljesek és hétköznapiak.

Vajon a háború mennyire csavarta tovább átlagosnak és békésnek induló életüket? Írtam a nőnek, aki hamar válaszolt:

Végül sikerült elhagynunk Kijevet, és már a szülővárosomban vagyunk Nyugat-Ukrajnában.

Kérdésemre, hogyan fogadta, hogy váratlanul országszerte ismert lett, ráadásul egy kiszolgáltatott és törékeny helyzetben mutatva őt, Tatjána azt válaszolta:

Megható, hogy Madonnához hasonlítanak, és művészeket inspirált a képem. Ha a képem hitet és reményt ad a győzelemre az embereknek, akkor örömmel vagyok ebben a szerepben. Ez a legkevesebb, amivel segíthetem Ukrajnát.

Mivel egy kisbabáról gondoskodva egyéb módon most nem tudok aktívan segíteni másoknak, örülök, hogy legalább ilyen szimbolikus módon támogathatom és inspirálhatom az embereket ezekben a nehéz időkben.

Külföldre menekülésük lehetőségéről viszont azt mondta, hogy mivel a férfiak nem hagyhatják el Ukrajnát, úgy döntött, hogy a gyerekével ketten nem kelnek útra, és inkább maradnak az országban. „Reméljük, hogy hamarosan úgy is vége lesz ennek a borzalomnak.”

Címlapkép: Marinoss_art/Instagram