Az ukrán kertvárosban jártunk, ahol összesűrűsödött a háború minden borzalma

Bucsában a totális pusztítás világába léptünk be. Kijev elővárosában keringve nyitott tömegsírra bukkantunk az egyik nap, egy következő látogatásunkkor pedig egy kisvárosi utcát elborító, kiégett harci járművek közé keveredtünk.

Lábunk alatt lövedékek csikorogtak a mocskos, olajjal átitatott, fekete földön. Tankok hevertek felfordulva az egykor rendezett kertekben. Két páncélozott jármű úgy feküdt egymáson, mintha gigantikus, párzó bogarak lennének. Felrobbant lövegtorony gubbasztott egy fa alatt, ágyúcsöve az ágak fölé ért. Vörös és fekete volt minden. Olyan volt a kép, mintha a küzdelem piszkos borostyánba kövesedett volna.

A rozsdából ítélve a harc hetekkel ezelőtt zajlott. Most semmi nem mozdult.

Hogy lehet, hogy erről az apokaliptikus összecsapásról alig egy hete jöttek az első hírek? A Kijev körüli harcok kapcsán inkább csak a szomszédos Irpinyről lehetett hallani. A tankokkal borított Vokzalna utcában vált világossá a helyzet.

A Vokzalna utca a háború előtt Bucsa egyik átlagos kertvárosi része volt. Az orosz előrenyomulás tette stratégiai ponttá a családi házak sorával épült környéket, köszönhetően annak, hogy a nett kerítések közt futó utca egyenesen Irpiny városába vezet. A két települést csak a Bucsa folyón átvezető híd választja el. Irpiny után pedig rögtön a főváros, Kijev következik.

„Az oroszok február 27-én érkeztek a városba” – emlékezett vissza egy bucsai lakos. A hadoszlopuk megindult Irpiny irányába, ahonnan azonban nem jutottak tovább. Az ukránok ugyanis felrobbantották a hidat, és hetekig tartó, elkeseredett harc indult meg a területen. Ezekről az összecsapásokról sokat olvashattunk, hiszen idáig még eljuthattak az újságírók is, ahogy azt jelzi, hogy Irpinynél lőttek le több újságírót az oroszok.

Arról azonban csak egy hónappal később értesült a világ, hogy mi zajlott közvetlenül a frontvonal mögött. Az orosz csapatokat március 29-re sikerült kiszorítani Bucsából, és napokkal később tárult fel az a látvány, aminek mi is szemtanúi voltunk.

Az első újságírók beszámolóiból tudjuk, hogy nem sokkal a bevonulásuk után egy orosz hadoszlop nyomult végig a Vokzalna utcán Irpiny felé. A városból azonban már nem jutottak ki. Ukrán drónok és rakéták csaptak le a konvojra. A szűk utcán nem volt menekülési útvonal, a kilőtt tankok akadályozták a többi harci jármű menekülését is. Csupán fél óráig tartott a tombolás. Ennyi idő alatt égett el, robbant fel az egész hadoszlop. Az olajos sár alatt még most is látni a megolvadt fémet.

A látvány nemcsak nekünk, de a helyi lakosoknak is új volt. Egy férfi a város központjából biciklizett a Vokzalna utcába, hogy a saját szemével lássa a sokkoló képet.

„Nem mehettünk ki az utcára, egy hónapig otthon kellett lennünk” – utalt arra, hogy a nem várt támadás mennyire megváltoztatta az oroszok hozzáállását a civilekhez. Az agresszorok minden civilben informátort láttak, akiről feltételezték, hogy jelenti az orosz egységek pozícióját, és lehetővé teszi az ilyen jól időzített csapásokat.

Egy másik bucsai interjúalanyunk is az egyre fokozódó agresszióról számolt be. „Eleinte még járkáltunk a városban. Később engem levetkőztettek a nyílt utcán, hogy vannak-e fegyverek nálam, vagy a testemen náci tetoválás. Ezek tényleg elhitték a propagandát, hogy itt nácik ellen kell harcolni” – tárta szét a kezét.

Egy huszonéves fiú egy barátjánál zajló házkutatásról számolt be. „Mit jelent neked Bandera (a negyvenes években aktív ultanacionalista ukrán politikus), ilyeneket kérdeztek a katonák, miközben fegyvert fogtak rá.”

Az oroszok kétségbeesetten keresték a jeleket, amelyek alapján kiszűrhetik a rájuk veszélyes civileket. Nem túl szofisztikált módszereik az ukrán hadsereg sikerei közepette végül a civilek válogatás nélküli legyilkolásába torkolltak.

A Vokzalna utca legtöbb háza kilenc nappal az oroszok távozása után üresen állt. Csak néhány kertben láttunk mozgolódást. Egy férfi a felrobbant vashulladékot gereblyézte.