Elmentünk az ukrán atomerőmű városába, aminek határából verték vissza az oroszokat, olyan volt, mintha egy szocialista mintafilmbe csöppentünk volna

Órák óta suhantunk a monokróm ukrán tájon, és kezdtem elveszteni az időérzékem. Mintha egy végtelenített coubban utaztunk volna, ugyanazok az elemek ismétlődtek: szürke betonút, kétoldalt végtelenbe nyúló, beszántott termőföldek, halványan zöldellő termőföldek, traktorok által munkált termőföldek. A hatodik óra után már világos volt, miért érinti az ukrajnai háború érzékenyen a gabonában szűkölködő afrikai és közel-keleti országokat.

Mintha egész Nyugat-Ukrajna egyetlen hatalmas mezőgazdasági terület lenne, amihez képest Magyarország egyébként vad hegyvidéknek látszik. A monotóniába némi ritmust vittek az óriásplakátok, amelyek érdekes módon az ukránok helyett leginkább az oroszokhoz szóltak. „Oroszok. Üdvözlünk a pokolban!” – szólt az egyik, feltehetően Valerij Zaluzsnij tábornok, az ukrán védekezés stratégiai fő felelősének szavaira utalva.

„Orosz katona, menj a f*szba” – hirdette a másik, így, csillaggal, utalva a Kígyó-sziget ukrán védőinek elhíresült üzenetére, amit az orosz hadihajónak küldtek. Egyet láttam, amit a helyi lakosokra targetáltak: egy Javelin rakétavetőt tartó katona képe mellett szerepelt a szlogen, hogy „Köszönjük Ukrajna védőinek!”

Katonák Kalasnyikovokkal

De nem maradhattam meg az elvont esztétikai elemzésnél, mert a katonai ellenőrző pontok minden település elején és végén figyelmeztettek a valóságra. Felszerelésük már komolyabb volt, mint két héttel ezelőtti látogatásomnál.

Szimpla homokzsákok helyett kétoldalt betonelemekből építették az utat leszűkítő barikádot. Az ellenőrzést sok helyen azonban nem katonák, hanem az önvédelmi erők frissen felfegyverzett, de házi egyenruhát viselő önkéntesei végezték.

Még a katonai szakismeretekre nem gerjedő újságírónak is feltűnt, hogy a posztok így is esetlegesek voltak azokhoz képest, amit Irakban láttam az amerikai és az általuk felfegyverzett egységeknél, vagy Afganisztánban, ahol a tálibok az amerikaiak elhagyott állomásaira költöztek be. Ezeken a posztokon mindig terpeszkedett egy-két harckocsi a barikádok árnyékában, platóra szerelt gépágyúk néztek szúrósan az áthaladóra, a betonelemekből pedig kis erődítményeket formáztak.

Ukrajnában ehhez képest használtas Kalasnyikovok lógtak a katonák vállán, páncélozott járművet pedig csak egyet láttam a 12 órás utazás alatt. Mindez persze amiatt is lehet, mert a komolyabb felszerelésre az ország keleti és déli frontjain volt szükség.

A dél-nyugati frontvonalhoz közeledve mindenesetre nőtt az ellenőrzések száma. Célunk nem Mikolajiv és Odessza volt, ahonnan kollégáim tudósítottak az elmúlt hetekben, hanem valamivel északabbra egy jeltelen kisváros, amihez közel mégis komoly harcot vívtak az oroszok.

Juzsnoukrajinszkban működik ugyanis Ukrajna három, ukrán kézben maradt atomerőművének egyike. Az oroszok a háború első hetében megpróbáltak itt is közel kerülni, és az alig 35 kilométerre fekvő kisvárost el is foglalták.

Hamarosan jön videóriportunk Vozneszenszkből, amelynek aztán sikerült elkergetnie az oroszokat.

A háború során többször kerültek harcok közvetlen közelébe nukleáris létesítmények Ukrajnában. Még az invázió első napjaiban foglalta el az orosz hadsereg a csernobili létesítményt, majd pedig az Európa legnagyobbjának számító, a Zaporizzsjához közeli atomerőmű felett vették át az ellenőrzést az orosz erők. Mindkét helyen voltak gondok az áramellátással, de ezeket sikerült végül helyreállítani.

A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) a háború kezdete óta aggódik az ukrajnai nukleáris létesítmények biztonsága és az elfoglalt erőművekben dolgozók miatt. Az ukrajnai atomerőművekről itt írtunk bővebben.

Kíváncsi voltam, milyen biztonsági intézkedések mellett működik a stratégiailag kiemelt fontosságú délnyugat-ukrajnai létesítmény, és mit gondolnak a helyi lakosok a megnövekedett veszélyről. Azonban nagyon hamar furcsa szerepben találtam magam.

Magyar újságíró vagyok, de nem abban az értelemben

Tájékozódásként először végig akartunk autózni a juzsnoukrajinszki létesítmény melletti főúton, de már az első kanyarban beleütköztünk egy lerobbant buszokból és teherautókból épített, több szintes barikádba. Az erőműnek még a környékét is lezárták.

Egy mellékútra tereltek minket, ahol rögtön fennakadtunk egy ellenőrző ponton. Hiába jelentettük be a város polgármesterének jövetelünket korábban, félreállítottak minket, és hosszas ellenőrzés vette kezdetét. Amíg a katonák az irataimmal bajlódtak, én az autó előtt lógó álcahálót néztem, amit láthatóan már az önkéntesek készítettek. A szokásos terepszín mellett ugyanis lila, piros, aranyszínű és kék leveleket is varrtak bele, ami militáns helyett inkább bohém hangulatot kölcsönzött a bázisnak.

A polgármester joviális, hatvanas úr volt, aki nem invitált be az irodájába egy feketére, hanem a hivatal előtt állva firtatta, hogy miért érdekel engem az atomerőmű és környéke. Nagy lendülettel kezdtem magyarázni, hogy Európa aggódik amiatt, ahogy Vlagyimir Putyin orosz elnök az atomerőműveket ostromolja, és szeretnék beszámolni arról, hogy miként készült fel a város a védelemre, és hogyan élik meg a háborút és a készültséget a helyi lakosok. Aztán véletlenül elkaptam a hivatalnok tekintetét, és egyértelmű volt, hogy minden egyes mondatommal csak gyanúsabb leszek. Hiába hivatkoztam Európára, ő visszakérdezett, hogy a magyarokat tehát ennyire érdekli, hogyan védik meg az erőművüket?

Rövid kitekintés. Az utóbbi évtizedekben magyarként utazni a világban leginkább azt jelentette, hogy egy furcsa nevű országból jöttem, amit nyilván azért nem ismernek, mert nem veszélyes szuperhatalom, szóval nem kell tőlem tartani. A jobban értesültek pedig tudták, hogy a Nyugat egy kis súllyal bíró képviselője vagyok, és mint ilyen, ártalmatlan figurával állnak szemben.

Ukrajnában először tapasztaltam, hogy nemcsak pontosan tudják, mi történik a magyar politikában, de ráadásul kritikával figyelik azt.

Már a fixeremmel is csak azután szerződtem le, hogy hosszú levelekben tisztáztam, hogy Magyarországon létezik független média, aminek nem a kormányzati álláspont bemutatása a célja, ahogy nem feladatunk az sem, hogy az oroszoknak kémkedjünk.

Bizarr módon ugyanezt a monológot kellett előadnom a polgármesternek is, hogy legalább annyira enyhüljön a hangulat, hogy felvesse: ha máshol nem is, a városban körbesétálhatok. Már ha ő és a kísérete is velem van.

Csatlakozott hozzánk egy dauerolt hajú asszony, nyakában olcsó fényképezőgéppel, és egy megfáradt, idős férfi, terepszínű ruhában, vállán kopott Kalasnyikovval.

Kis csapatunk úgy vonult a széles és teljesen üres utcákon, mintha valami szocialista mintafilmben mutatnák meg a fővárosból érkezett vendégnek a szép új lakótelepet a funkcionáriusok.

A polgármester bevezetett egy élelmiszerboltba, ahol a polcok fele üres volt, a másik részén azonban termékek sorakoztak. Megállt a termékek előtt, és elmondta, hogy a háború első két hetében komoly ellátási nehézségeik voltak, mert lebombázták a raktárokat és a bejáratott útvonalakat. De azóta újraszervezték a szállítást, és tessék, mutatott a húsospultra: az üveg mögött csirkék és kolbászok sorakoztak. Beszéde közben a dauerolt hajú asszony fotókat készített rólunk.

Valószínűleg jó hallgatóság voltam, mert a boltlátogatás után a polgármester nyitottabb lett, és megjegyezte, hogy épp előző nap fogtak el a városban egy oroszoknak dolgozó diverzáns csoportot, ezért is olyan óvatosak.

További szolgálatok tűnnek fel

Egyebet azonban nem tudtam meg, mert megjelent mellettünk két fekete technikai ruházatba öltözött férfi, és kérte, hogy igazoljuk magunkat. A polgármester megjegyezte, hogy ő itt a polgármester, ezek meg a kollégái, így ők hamar tisztázódtak. Az én helyzetem az útlevelem átadásával ismét válságos lett. Az pedig már csak rontott, hogy bevallottam: az atomerőmű miatt érkeztem.

A polgármester, a dauerolt nő és a fáradt katona leléptek, mi pedig ott maradtunk a két sportos figurával, akik fixerem szerint a helyi biztonsági szolgálatnak dolgoztak. Hosszasan szobroztunk a téren, és mivel nem bírom a hosszú, kínos csöndet, rutinszerűen említettem meg, hogy a lap, aminek dolgozom, egyébként nem a magyar kormány üzeneteinek szócsöve, majd elővettem a telefonom, és megmutattam az egyik Kijevben forgatott videónkat. Fél órát netezgettünk a téren állva, amikor mellénk kanyarodott egy autó, és kiszállt belőle egy civilruhás, viszont méretes gépfegyvert lóbáló férfi.

Rövid beszélgetés után a két feketeruhás távozott, nekem pedig nem volt más hátra, mint lenyomni ugyanazt a műsort harmadszorra is: „Európa, atomreaktor, újságírás, de nem a magyar kormánynak.” A férfi az utóbbi információn láthatóan meglepődött, visszakérdezett, hogy valóban van ilyen? Majd marcona kinézete ellenére mosolyogva nézte végig a kijevi metróban forgatott riportom.

Aztán a kezembe csapott, férfiasan megrázta, és azt mondta, hogy most pedig töröljem ki a városban készült összes fotómat.

Lement a nap, vaksötét településeken autóztunk át. A közvilágítást lekapcsolták, a függönyöket behúzták, hogy semmilyen fény ne adjon támpontot a támadáshoz. A kijárási tilalom kezdete előtt nem sokkal érkeztünk meg az orosz hadsereget elűző kisvárosba.

(Videóriportunk Vozneszenszkből hamarosan látható lesz.)