„Hamarosan zsákban temetünk, és azt is nehéz lesz beszerezni”

Eltemették Igort. A Ukrajna ellen indított orosz háború áldozatainak statisztikájába katonaként fog bekerülni. Végül is katona volt, aki legalább száz katonatársával halt meg péntek hajnalban, amikor a mikolajivi laktanyát négy orosz rakéta találta el (a helyszínen készült riportunkat itt olvashatják). Igor azonban nem harcban esett el, a támadáskor aludt – és valójában sohasem fogott fegyvert. Alig két hete vonult be, 47 évesen. Egy hónapja még építkezésen dolgozott, ahogyan apja és nagyapja is.

Ők már nem élnek, ahogyan édesanyja sem, így Igort fivére és annak családja búcsúztatta. Igor felesége és kislánya nem lehettek ott. Elváltak, de nem ezért nem jöttek, hanem mert lehetetlen: ők néhány hónapja olyan településre költöztek, amely most már orosz megszállás alatt van. „Egy ideig még beszéltünk velük, aztán megtudtuk, hogy ott elvették mindenkinek a telefonját. Azt is megtiltották, hogy kilépjenek a házból, ha tűz van a szomszédban akkor is” – mesélte Igor unokaöccse.

Az utolsó koporsók

„Gyakorlatilag túszul ejtették őket az orosz katonák. Persze mit csodálkozzunk, egy munkatársamat lelőtték, egy másiknak az autóját és az iratait meg a telefonját vették el, de legalább életben hagyták, azóta hazakeveredett”

– mondta Dmitrij. A tűzoltóként dolgozó huszonéves fiatalnak Igor halála különösen nehéz volt: ő maga is azokon a romokon kutatott túlélők és holttestek után, ahol nagybátyja meghalt. A temetés megszervezése sem egyszerű most Mikolajivban, a Déli-Bug partján fekvő félmilliós városban. Nemcsak azért, mert foglalt a pap, telített a temetkezési vállalkozó naptárja, hanem mert lassan alig marad koporsó.

„Még harminc maradt, sehonnan sem lehet már szerezni. Ami fa volt a közelben, felvásárolták, ahol meg lenne, onnan a megszállás miatt nem lehet szerezni, északról” – mondta Inna. Férjével közösen viszik a temetkezési céget. Ezek a temetések mások, mint az elmúlt húsz évben bármikor. Sok van, és sokkal fájóbbak. Fiatalok, középkorúak, robbanással, megölve, romok alól előhúzva katonák, civilek, nők és gyerekek. „A férjem mellett egy 14 éves és egy nagykorú fiam van. Ha elmennék, csak a kisebbikkel lehetne. Nem bírnám elviselni, hogy itt hagyjuk a többieket, megszakadna a szívem, maradunk.”

Inna szervezői munkája is más most, mint általában. Küzd a hatóságokkal, hogy a papírokat időben kiadják, ha katona volt, akkor járna valami segítség a rokonoknak, van, hogy ő járja ki a családnak. De így sem bírják a tempót. A megszokott nyitott koporsós temetés is sokszor lehetetlen mostanában az áldozatok állapota miatt.

„Pár nap múlva már zsákokban kell temetnünk. De azt sem lesz könnyű beszerezni”

– mondta Inna. Közben a holttestek tárolása is egyre nehezebb Mikolajivban. A katonai halottasháznak már olyan helyiségeiben is tárolnak holttesteket, ahol ez néhány óránál hosszabb időre lehetetlen lenne. Hogy mégis vannak ott, az messziről érezhető. Vasárnap egy nagyobb hűtőkonténert helyeztek le az udvaron, de ez sem lesz sokáig elég: a hírek szerint hétfőn is legalább hárman meghaltak egy lakónegyedet ért rakétatámadásban Mikolajiv keleti részén. (A városban és környékén készült riportunkat itt olvashatják>>>)

Szertartás a robbanások idején

A templom felől is lehetett hallani a robbanásokat és a légvédelmet, miközben Anatolij atya Igort búcsúztatta a Mindenszentek templomában. „Az előbb egy harmincéves asszonyt búcsúztattam. Ő sem bírta a háború terheit” – hogy pontosan hogyan halt meg a nő, az atya nem mondja el. „Imádkozzunk, hogy a háború mielőbb véget érjen. A Mindenható számára az élet végtelen” – ajánlotta azoknak, akik esetleg kétkedni kezdenének hitükben, amikor azt látják, hogy értelmetlen háborúban halnak meg szeretteik.

.

A templomi szertartás után a gyászoló szűk rokonsággal a koporsó a mikolajivi Miskove temetőbe ment.

Itt a dörrenések még erősebben hallatszottak, 6-8 percenként szólalt meg valami a távolban.

A szárazföldi orosz erők úgy 40-70 kilométerre vannak keletről és északról, az utóbbi napok hírei szerint hátrébb is szorultak, de ettől a rakétatámadások még nem szűntek meg, bár Mikolajiv központi része nagyjából biztonságban van.

Végső búcsú a lerakétázott temetőben

A Miskove temető óriási, végeláthatatlanok a keresztek, tiszta időben is. Most ráadásul egy részét füst borítja, mert a közelben lévő szeméttelepbe is becsapódott néhány rakéta, így napok óta ég. Mi is kikerülünk az úton két, földbe fúródott Szmercs rakétát – pontosabban a külső részét, amelyből a kihulló rakéta máshol csapódott be, szétszórva több száz halálos fémdarabot.

A temetőben az utolsó búcsúzás rövid. Igor még kap egy ölelést, homlokára egy csókot unokaöccsétől és a fivérétől, aztán gyorsan leeresztik. A határban megint megdördült az ég.

„Hát, ennyi, volt ember, nincs ember” – sóhajtott sógornője, amikor rászórták az első marék földet a koporsóra, és a sírásók felhordták a hantot. „Majd állíttatunk neki egy emlékművet.” „Viszlát, bátyó” – búcsúzott Dmitrij, miközben apja csak csendben nézte testvére sírját.

„Ezt tegyék el, maguk is részesei ennek” – nyújtott át nekünk is egy halotti tort jelképező csomagot Dmitrij. Alma, keksz, édesség. Máskor ott fogyasztanának belőle, most nem lehet. Végül Igor szótlan fivére, Szergej is megszólal. „Nincs hová mennünk. Ez a mi városunk. És győzni fogunk.” Elgurulnak a dörgő város felé, át a füstfüggönyön, kikerülik a Szmercset.