A Javelin rakétától az AT4 gránátvetőig: kik gyártják a fegyvereket, amelyeket Ukrajna nyugatról kapott?

Az orosz katonai agresszió, a lakosságnak elképzelhetetlen szenvedéseket okozó vérfürdő, a tömegesen elkövetett háborús bűncselekmények, a tömeggyilkosságok hírei között érthető módon elvesznek az Ukrajnának kézzelfogható segítséget nyújtó intézkedésekről szóló információk részletei. A nemzetközi közösség reakciójának javát a brutális orosz támadás leállítását és/vagy megtorlását célzó szankciók, gazdasági büntetőintézkedések adják, ugyanakkor már mintegy három tucat ország döntött úgy, hogy a védekezéshez szükséges haditechnikai eszközökkel is igyekszik segíteni az ukrán csapatok és civilek heroikus ellenállását.

Az alábbiakban röviden sorra vesszük a katonai segélyszállítmányokról szóló hírekben szereplő fontosabb eszközöket, a gyártóikat, amennyiben pedig tőzsdén forgó vállalatokról van szó, az elmúlt hónapok tőzsdei teljesítményére is kitérünk.

A védelmi infrastruktúra fokozott ütemű fejlesztése, a védelmi ipar helyzetének jelentős átalakulása, a költségvetési források masszív növekedése alighanem legalább egy évtizedre eldőlt már most ezzel a borzalmas és értelmetlen háborúval, annak kimenetelétől függetlenül. Ennek megfelelően a Concorde blogon a jövőben hangsúlyosan és folyamatosan fogunk foglalkozni az államok védelmi kiadásainak alakulásával, a védelmi, katonai infrastruktúra fejlesztésének trendjeivel, ennek gazdasági hatásaival, és a nyugati világ biztonságát, azaz a mi biztonságunkat is szavatoló technológiát létrehozó vállalatokkal.

Itt és most azonban csak az Ukrajnának adott gyorssegély eddig bejelentett eszközei és azok gyártói kerülnek szóba, leginkább csak a felsorolás szintjén.

A Javelin

Az amerikai fejlesztésű Javelin (FGM-148) páncéltörő rakéta szerepelt először a hírekben, hiszen ezt már a háborút megelőzően, az esetleges orosz agresszió költségeit, a kalkulált orosz veszteséget megnövelendő, elrettentés céljából is szállítottak az ukrán fegyveres erőknek.

A Javelin ukrajnai története régen kezdődött, már Soros Györgynek a 2014 novemberében, a The New York Review of Booksban megjelent emlékezetes cikkében is név szerint szerepelt, mint egy olyan eszköz, amivel anélkül lehet csökkenteni a további orosz agresszió valószínűségét, hogy az a legkisebb fenyegetést is jelentse Oroszországra nézve. Utólag sajnos hozzá kell tennünk, hogy ez csak egy józan, racionális, professzionálisan működő orosz politikai és katonai vezetés esetében igaz. Soros Györgynek az Ukrajna ellen zajló orosz hibrid háború kezdete és a Krím annektálása után bő fél évvel megjelent írása egyébiránt az „Ébredj, Európa” címet viselte, első két mondata pedig így hangzott: „Európa alapvető, Oroszország felől érkező egzisztenciális kihívással néz szembe. Sem az európai vezetők, sem az európai polgárok nincsenek tisztában ezzel a kihívással, és nem tudják, mi lenne a legjobb módja a kezelésének.” 2014 november… ehhez nem kell kommentár.

Soros György tanácsát nem fogadta meg az Obama-kormányzat, annál érdekesebb, hogy éppen a Putyin tenyeréből evő nagy nevettető, Donald Trump idején az adminisztráció mégis elindította ezt a projektet, legalábbis szimbolikusan.

Az első Javelin szállítmány 2018-ban érkezett meg Ukrajnába – 37 darab rakétaindító, 210 darab rakétával. Nem éppen egy sorsfordító tétel. A tavaly októberi és idén januári szállítmányokkal együtt is 100 alatt maradhatott az indító berendezések száma, a hozzávaló rakétából pedig körülbelül 500 darabot kapott Ukrajna a háború kitöréséig.

A Javelin alaptípusa egy hordozható, vállról indítható, kevesebb mint fél perc alatt tűzkész állapotba hozható, körülbelül 2,5 kilométer hatótávolságú, önirányító rakétát használó rendszer. Az úgynevezett „fire and forget” elv szerint működik, tehát az indítása után a kezelője azonnal állást változtathat. A rakéta robbanófeje lehetővé teszi szinte bármilyen erősen védett páncélozott harcjármú elpusztítását, csak abszolút élvonalbeli harckocsik rendelkeznek olyan védelmi rendszerrel, amely a már a közvetlen közelükbe érő rakétát megrongálja – de ha ilyen nincs, akkor a Javelin szinte biztosan eltalálja azt, amire kilőtték, akkor is, ha az mozgásban van, és szinte biztosan elpusztítja azt, amit eltalál. A kezelője az indításkor választhat két beállítás közül, az egyik esetben a rakéta pontosan a célba csapódik, a másik esetben a cél felett repülve indítja be a kumulatív robbanófejét, felülről, a leggyengébben védett részükön támadva a páncélozott harcjárműveket.

Az Ukrajna köré vont orosz csoportosításról kiadott videók között már hónapok óta láthatók voltak olyan felvételek, amelyeken egy furcsa, barkácsolt sufnituningnak tűnő szerkezet volt a harckocsik tornyára szerelve. Ez a nagyszerű innováció lenne hivatott a felülről támadó páncéltörő rakéták elhárítására. Jobb híján, a hadszíntéren ez a Putyin által emlegetett Ruszkij Mir, az orosz világ válasza a hanyatló nyugat csúcstechnológiájára.

A Javelin-t együttműködésben gyártja az amerikai védelmi ipar két ikonikus szereplője, a Raytheon és a Lockheed Martin. Mindkét vállalat bemutatásával részletesen foglalkozunk majd a jövőben, a Javelin kapcsán legyen elég róluk annyi, hogy az amerikai és az egész nyugati védelmi infrastruktúra legfontosabb fejlesztői közé tartoznak, a megoldásaik sorában és az operációjukban a Javelin eltörpül, kerekítési hiba. Az tehát, hogy a részvényeik úgy viselkednek, ahogy, nem közvetlenül a Javelin hirtelen jött hírnevének köszönhető.

Az egyébként a Magyar Honvédség JAS 39 Gripen harci repülőgépeinek legfontosabb, távoli légi célok elleni fegyverét, az AIM-120 (AMRAAM) aktív lokátoros önirányítással működő levegő-levegő rakétát is gyártó

Raytheon árfolyama idén eddig közel 20 százalékot emelkedett. A Lockheed Martin, amely a nagyon erősen konszolidált amerikai védelmi ipar két legnagyobb tartóoszlopa közül az egyik (a másik a Boeing), ennél is nagyobb, közel 30 százalékos emelkedést könyvelhetett el idén, ami a részvényeinek az árfolyamát illeti.

A Stinger

A Stinger (FIM-92) egy kis hatótávolságú, hordozható, vállról indítható légvédelmi rakéta, amely nem először hivatott arra, hogy újratervezésre kényszerítsen orosz agressziót végrehajtó parancsnokokat. A Stinger volt az az eszköz, amely drámai fordulatot hozott a Szovjetunió afganisztáni hadjáratában, azáltal, hogy a repülőeszközeiben, elsősorban helikoptereiben elszenvedett veszteségeket tolerálhatatlan szintre emelte. Bár vannak olyan komolyan veendő vélemények is, amelyek szerint a Stinger afganisztáni hírneve messze túlnőtt a valóságos fontosságán, mindenesetre az ott bizonyítást nyert, hogy viszonylag rövid idő alatt, előképzettség nélkül megtanulható a használata, és kis magasságban repülő, vizuálisan követhető ellenséges repülőgépek ellen hatékonyan alkalmazható. A hatótávolsága 3,8 kilométer, és közel 5 kilométeres magasságban repülő célok ellen alkalmazható.

Önmagában nem alkalmas az ukrán nagyvárosoknak az orosz légierő általi terrorbombázásának elhárítására, de amikor az ukrán légvédelmi rendszer maradéka is megsemmisül, és ez napok kérdése lehet, akkor a semminél biztosan többet érnek majd ezek a kis hatótávolságú, lényegében a kezelő vizuális észlelésére támaszkodó rendszerek is.

A Stinger alapértelmezett gyártója ugyancsak a Javelinnél említett Raytheon. A két rendszer között éppen „rokoni” kapcsolat épül ki, ugyanis egy friss fejlesztés eredményeként a Javelin indító berendezéséből indíthatók lesznek a Stinger rakéták is. Azonban licenc megállapodás alapján gyártja a védelmi infrastruktúra fejlesztésének egyik legnagyobb európai szereplője, az Airbus, és a török Roketsan is. Az utóbbi is rendkívül érdekes vállalat, de nincs tőzsdén, ami pedig Airbust illeti, a védelmi ipari üzletág az árfolyam alakulása tekintetében arra volt jó, hogy ellensúlyozzák a polgári repülési üzletág borúsabb kilátásait, és így eddig mindössze 3 százalékot estek idén a társaság részvényei.

Az Airbus Defence egyébiránt Németországban gyártja a Stingert, ez a magyarázata annak, hogy a holland Stinger segélyszállítmány elindításához szükség volt a sokáig késlekedő német kormány hozzájárulására. A német kormány egyébként a váltás után gyorsan ritmust váltott, miközben a múlt végéig harmadik országoknak sem engedélyezte a német eredetű fegyverek szállítását, a fordulat után saját készletekből is küldött fegyvereket. Ezek egyike éppen a Stinger, a másik az éppen sorra következő Panzerfaust 3, illetve a régi NDK-s készletekből is küldenek szovjet gyártmányú, Sztrela 2-es típusú hordozható, kis hatótávolságú légvédelmi rakétákat.

A Panzerfaust 3

A Panzerfaust 3 egy kisméretű, egy fő által kezelhető (egy speciális változat kivételével) nem irányított, rakétameghajtású gránátot kilövő eszköz, mozgó célok ellen 300 méteres, statikus célok ellen 400 méteres hatótávolsággal. Képes erősen védett páncélozott harcjárművek elpusztítására is, ha nem minden típuséra minden szögből. Viszonylag könnyen elsajátítható a kezelése, és a jelenlegi ukrajnai helyzetben pedig a civil lakosság számára a poklok poklát jelentő helységharcokban okozhatnak vele súlyos veszteségeket a behatoló ellenségnek, szerencsés esetben meggondolásra késztetve azt ebbéli szándékát illetően.

A Panzerfaust 3 gyártója a német Dynamit Nobel Defence, amely nem tőzsdén forgó vállalat.

A Bayraktar

A Bayraktar TB2 rengeteget szerepel a hírekben, ez egy nagy magasságban, akár egy napnál is hosszabb bevetéseket teljesíteni képes felfegyverzett robotrepülőgép, amely automatikusan száll fel és le, nagyon fejlett szenzorokkal rendelkezik, és négy lézervezérlésű, egészen kisméretű bombával támad álló és mozgó felszíni célpontokat. A török Baykar fejlesztette és gyártja, a vállalat nincs tőzsdén.

Ukrajna már a háború előtt használta ezt az eszközt, sőt, Törökországgal közös gyártásról is tárgyaltak, és a háború kitörése után is kaptak belőle újabb szállítmányokat.

Az NLAW és az AT4

Az NLAW (Next Genration Light Anti-tank Weapon) is azon eszközök közé tartozik, amelyek első tételeit még a háború előtti utolsó hetekben kaptak meg az ukrán fegyveres erők Nagy-Britanniától, abban a reményben, hogy az oroszokat az agresszió árának felsrófolásával sikerül elrettenteni a támadás gondolatától. Ezek voltak azok a szállítmányokban, amelyeket a német kormány még a német légtéren sem volt hajlandó átengedni – milyen nagyot fordult azóta a világ.

Ez egy kis hatótávolságú könnyű, egy ember által kezelhető páncéltörő rakéta. Az indítás előtt a kezelőjének néhány másodpercig követnie kell a célpontot a rendszer optikáján keresztül, a rendszer automatikusan röppályát számol magának, és 800 méteres hatótávolságig igen nagy valószínűséggel eltalálja a mozgó célpontot is, és mivel nem érzékelők alapján repül a cél felé, hanem az indítás előtt számított röppályán, zavarhatatlan. Ez is „fire and forget” elven működik, mint a Javelin, ez is képes felülről támadni a célt, így a legvédettebb harckocsik elpusztítására is alkalmas.

Az AT4 egy szintén egy ember által kezelhető, páncélozott célok ellen is alkalmazható, egyszer használatos, a lövés után eldobandó, üvegszálas műanyagból készült vetőcsővel rendelkező gránátvető. A hatásos lőtávolsága a céltól és a gránát típusától függően 200-600 méter. Az AT4 a kategóriájában a világ egyik legelterjedtebb eszköze. Harckocsik szemből való elpusztítására nem alkalmas, de minden más páncélozott harcjárműére igen, és szó sincs róla, hogy helységharcban a legjobban védett harckocsik biztonságban lennének tőle. A svéd kormány az első segélyszállítmányában 5000 darabot küldött belőle Ukrajnának.

Mind az NLAW-t, mind az AT4-et a Saab gyártja, amely mostanra szinte a komplett svéd védelmi ipart integrálta, az általa fejlesztett, rendkívül szofisztikált eszközök és rendszerek lényegében átfogják valamennyi haderőnem igényeit, ugyanúgy építenek tengeralattjárókat, mint harci repülőgépeket – Magyarországon leginkább erről, a Gripenről ismerik.

A Saab részvényei tőzsdén forognak, árfolyamuk idén eddig több mint 30 százalékot emelkedett. A Saab a Raytheonhoz, a Lockheed Martinhoz, a Boeinghoz, az Airbushoz hasonlóan azon vállalatok közé tartozik, amelyek részletes bemutatására vissza fogunk térni a jövőben.

Németország erős hétvégéje

A német kormány legalább két területen alapvető fordulatot hajtott végre a hétvégén. Egyrészt hirtelen ráébredtek, hogy a szinte teljes kiszolgáltatottság az orosz energiahordozók felé talán nem annyira jó ötlet, mint amilyennek eddig tűnt – legalábbis számukra.

Másrészt rájöttek, hogy a védelmi infrastruktúra lassú elsorvasztása, nyomott szinten tartása sem biztos, hogy olyan jó ötlet, mint amilyennek eddig tűnt – legalábbis számukra.

A német védelmi költségvetés tavaly 53 milliárd euró volt, amivel már alulról karcolta a GDP 1,5 százalékát, az elmúlt évek folyamatos kiadásnövelésével is eddig tudott csak eljutni, hatalmas távolságból nézve a NATO felé tett, az amerikaiak által folyamatosan számon kért 2 százalékos arányt. Egészen eddig Németország volt a védőbástyája, falkavezére azoknak az európai NATO tagállamoknak, amelyek nem akarták betartani a a GDP 2 százalékra szóló vállalást a védelmi kiadások terén.

Ehhez képest a hétvégén a német kormány egy ugrással hozta be a lemaradást, egyrészt mostantól a GDP 2 százaléka felett fognak a védelmi infrastruktúra fejlesztésére fordítani,

másrészt létrehoztak egy egyszeri, 100 milliárd eurós „alapot”, amivel a védelmi képességek rendszerén a sorvasztás időszakában keletkezett lyukakat igyekeznek a lehető leggyorsabban betömni.

A német védelempolitikai fordulatnál semmi sem mutatja látványosabban, hogy a védelmi költségvetések, azok szerkezete, a védelmi infrastruktúra fejlesztésével foglalkozó vállalatok sokkal nagyobb figyelmet érdemelnek annál, mint amekkora az elmúlt két-három évtizedben jutott rájuk.