A férjem otthon maradt, vigyáz a házunkra. És Kijevre

„Magyarországon is lesz háború?”

– lépett oda fotós kollégámhoz a kérdéssel egy kijevi nő vasárnap este a záhonyi vasútállomáson. A hatvan év körüli asszony a lányával, bőröndökkel várta a Budapestre tartó vonatot. Jól beszélt magyarul, harminc évvel ezelőtt Magyarországon dolgozott egy ideig.

Elmondta, hogy nem akart eljönni Ukrajnából, de egyik nap hatalmas robajra riadt, és az ablakot kinyitva látta, hogy a szomszéd házba lőttek bele. Még ezek után is maradt volna, de miután a kijárási korlátozások is egyre szigorodtak, a lánya kérlelte, „menjünk el Ukrajnából, nagyon félek”. Ezután összepakoltak, és elindultak. Szerencséjükre van budapesti ismerősük, aki szívesen látja őket egy időre. A nő azt mondja, még most sem tudja elhinni, hogy kitört a háború.

Mellettük egy másik kijevi nő ült a padon két pár éves gyerekével, egy kislánnyal és egy kisfiúval. Tört angolsággal mesélte, hogy autóval jöttek egészen a határig, de azt letették az ukrán oldalon, majd vonattal jöttek át, ugyanis kocsival lehetetlennek tűnt átjutni a kilométeres sorokon. Egy napja várják Záhonyban távoli rokonukat, aki Belgiumból jön el értük. Férje nem tartott velük, otthon maradt, önkéntes. Ahogy a nő fogalmazott:

„A férjem vigyáz a házunkra. És Kijevre.”

Vasárnap délutánig közel 80 ezren jöttek át a magyar határon Ukrajna felől, sokan Záhonyon keresztül, több ezren a fentihez hasonló történettel; függetlenül attól, hogy belső Ukrajnából vagy a szomszédos Kárpátaljáról érkeztek. És függetlenül attól, hogy a teljes bizonytalanság vagy a menedéknek kijelölt Tisza-parti úttörőtáboros faházak vagy ismerősök, rokonok befogadása, esetleg egy három hétre kibérelt wellnesshotelszoba várt rájuk, a mozgatórugó ugyanaz: a háborútól való félelem.

Már szombaton megtelt menekültekkel a záhonyi állomás váróterme és környéke, ahonnan egyébként nagyon sok irányba és módon indulnak tovább az Ukrajnát elhagyók. Egy részük meg tudja magát húzni ideiglenesen a város által rögtönzött befogadóállomáson, amíg vagy értük nem jönnek, vagy be nem várják családtagjaikat, ismerőseiket, hogy együtt induljanak tovább. Vannak persze – a fenti példához hasonlóan –, akiket már az állomáson várnak, hogy elvigyék őket, de sokakat buszokkal visznek innen úgynevezett regisztrációs pontokra; azokat elsősorban, akiknek nincsenek magyar irataik, vagy olyanok, akikre nem várnak, és anyagi okokból sem tudnak tudnak továbbutazni.

Vasárnap az egyik ilyen helyen, Mándokon jártunk, ahol a helyi iskolában rendeztek be termeket a fogadásra. Vasárnapig körülbelül háromszázan jártak itt.

Ahogy a menekültek megérkeznek a buszokkal, az első, hogy tesztelik őket koronavírusra, majd egy asztalnál rendőrök nézik végig a papírokat, végül egy matracokkal teli tornateremben várják, hogy merre tovább. Szombaton sok magyar, cseh, osztrák rendszámú autó várta, hogy elvihessék innen ismerősüket, mi vasárnap kora este érkeztünk ide, akkor olyanok voltak, akikre nem vártak autók.

Ami rögtön szembetűnő volt a helyszínen: folyamatosan érkeztek a helyiek gyalog, zacskókkal, mások tömött autókkal, és hozták az ételt, ruhát, pelenkát, mindent, amire ilyenkor szükség lehet.

Pekó László, Mándok polgármestere fogadott minket, és mutatta be a központ működését, fotókat azonban nem készíthettünk bent. Érkezésünkkor épp a tankerületi vezetőt várta a polgármester, hogy eldöntsék, el tud-e indulni az oktatás a héten, hogy a most használatban lévő termeket milyen más épületben, teremmel tudják kiváltani, vagy esetleg érdemes-e átállni egy időre online oktatásra. Az épületbe lépve megmutatta, hol van az egészségügyi ellenőrzés, hol a menekültügyi ügyintézés, és hol tudnak matracokkal megtölteni egy tornatermet. Kiemelte, hogy még párna is van minden matrachoz, hála a helyieknek, de persze olyannyira nem csak a helyiek vagy környéken élők segítenek, hogy az elmúlt másfél napban jöttek Kecskemét környékéről, de még a Dunántúlról is valamilyen csomaggal.

Amikor mi ott jártunk, egy 25 fős csapat várta, hogy egy busszal elvigyék őket a közeli Dombrádra, ahol a katasztrófavédelem egy Tisza-parti üdülőkomplexumban jelölt ki faházakat a menekültek elhelyezésére. A Magyarországra érkező menekültek anyagi helyzete és státusza nagyon változó. Az igazán tehetősek, mesélték a helyiek, wellnesshotelben vettek ki szobákat két-három hétre, és ott várnak ki, másokért Nyugat-Európából jöttek rokonok, barátok autóval, míg másoknak semmilyen konkrét tervük és lehetőségük nem volt, amikor elindultak, csak el akarták hagyni Ukrajnát.

Utóbbiakkal találkoztunk vasárnap Mándokon, akiket elkísértünk a buszon a dombrádi faházakig. Sem magyarul, sem angolul nem beszéltek, egyetlen nő tudott egy kicsit magyarul. Tőle megtudtuk, hogy Ungvár mellől, egy telepről jöttek, és azt kérték, hadd maradhassanak legalább együtt, mert ők egy család sok gyerekkel. „Az a helyzet, hogy itt most azok maradtak, akiknek semmijük sincs. Akik nincstelenek voltak odaát, azok nincstelenek itt is” – jegyezte meg szomorúan egy segítő, mielőtt elindultunk a busszal. Egy előző nap érkezett kárpátaljai asszonytól egyébként megkérdezte, miért indult el, amikor a háborús helyzet még messze van Kárpátaljától. Amire a nő azt mondta: „Most még nincs itt, de két nap múlva itt lehet.”

A buszon egyébként az Ungvár külvárosából érkezők csapaton kívül ült egy nepáli srác is. Az úton tudtunk pár mondatot beszélni vele; elmondása szerint pár hónapja kezdett valamilyen képzésre járni Ungváron, de a háború teljesen sokkolta, és most már el akar jutni Portugáliába. Egyelőre azonban egy faházban kell maradnia a Tisza-parton, amíg elbírálják a menekültkérelmét. Az mindenesetre kiderült a beszélgetésből, hogy nem feltétlenül vannak jó tapasztalatai Ukrajnával kapcsolatban: nincs munka, kevés a fizetés, rosszak az utak, nagy a korrupció. Ahogy ő fogalmazott mosolyogva: „Police? Only money! You pay money, no problem, you go.”

A kempingbe kb. fél óra buszozás után érkeztünk meg, ahol befűtött faházak várták az érkezőket. Pár mondatot sikerült beszélni a kemping vezetőjével, aki elmondta, hogy a katasztrófavédelem mérte fel a környéket, hol tudnak elhelyezni menekülteket, és így lettek kiválasztva a faházak, de a nagyobb panziókban teljes telt ház van a tehetősebb, fizetős vendégekkel.

Ők jellemzően két-három napra veszik ki a szállást, bevárják egymást a rokonok, ismerősök, és indulnak vagy Budapestre, vagy tovább valami Nyugat-Európában élő rokonhoz. Ők nem Kárpátaljáról, hanem Ukrajna belső területeiről jönnek.

A családok közben lassan berendezkednek a faházakba. Ezt az estét már egészen biztosan itt töltik, de hogy meddig maradnak, azt senki sem tudja. A kemping működtetője közben azt is felajánlja, hogy ha a közeli településre kell bemenniük bankba vagy boltba, megszervezik, hogy autóval bevigyék őket. Vacsora este hétkor.

A busszal visszaérünk Mándokra, ahol a polgármester, az önkormányzat munkatársai, segítők, rendőrök, egészségügyi dolgozók pihenik ki magukat egy kicsit, és várják a következő hullámot. Akkor épp úgy tűnt, most lesz pár nyugodt órájuk.

Eközben vasárnap az egyik tudósítópárosunk a nyugat-ukrajnai Lvivből jelentette, hogy aki épp nem az ország elhagyásával próbálkozik, az barikádokkal, tankcsapdákkal és Molotov-koktélokkal készül egy esetleges orosz támadásra. Másik párosunk Kijevből írt arról, hogy utcai harcokra készülnek fel a helyiek az orosz erők ellen, miközben a szombaton délután 5-kor életbe lépett kijárási tilalom hétfő reggelig tart. Harmadik csapatunk szintén Kijevből jelentkezett, ők egy videóval: sokan indultak el még a kijárási korlátozás életbe lépése előtt vásárolni, megnézték, hogy vannak-e ellátási nehézségek.