Erődítményt csinálnak Kijevből az utcai harcokra készülve

„Bocs, már nem tudok átmenni, lezárták az összes hidat” – Oleg hangja a telefonban nem panaszos, csak egyszerűen közli, mintha nem katonai ellenőrzőpontok miatt állt volna le a 2,8 milliós Kijev Dnyeperen innen és túli fele között az összeköttetés a város egészét fenyegető harcok hírére, hanem mintha valami közlekedési balesetből adódó bosszúság lenne.

Kijev nagyon megváltozott a csütörtök hajnalban indult, Ukrajna elleni orosz támadás hírére alig két nap alatt – még akkor is, ha a lehetőségekhez mérten a szombat délutántól hétfő reggelig tartó kijárási tilalom előtt próbált is a körülményekhez képest normális életet élni.
Szombat délelőttig a metró is járt, miközben a metróállomások már napok óta inkább óvóhelyként, mint közlekedési csomópontként működtek.

Jobbára a boltok is nyitva voltak még szombaton – kétszáz méterre Kijev északnyugati részének attól a pontjától is, ahol szombatra virradóra összecsapás volt, amely során egy orosz páncélos szállítót semmisítettek meg az ukrán erők. Étel is volt a boltban, leszámítva a kenyeret, ebből hamar hiánycikk lett. Egyelőre azonban azok, akiknek nem jutott belőle, csak bosszankodnak, amíg van mivel pótolni az orosz erőktől a déli részt leszámítva minden oldalról körbevett városban.

Hogy mit hoz a hétfő, azt nehéz megjósolni, miközben az ukrán és az orosz delegáció előzetes feltételek nélkül találkozik a csernobili atomerőmű közelében is elhaladó Pripjaty folyónál.

Kinőnek a barikádok

A hangulat viszont óráról órára változott. Az előző két napon még könnyedén lehetett mozogni, az iratokat, a védelmi minisztérium által kiadott sajtóakkreditációt mindenütt elfogadták, ha kérték egyáltalán. De a helyzet szombaton napközben kiszámíthatatlanabb lett, a katonák is feszültebbek lettek azokra a hírekre, amelyek szerint vasárnapra virradó éjszaka már akár városi harcokra is számítani lehetett.

„Töröld ki a felvételt” – rohant oda egy katona Beretjszkán, az éjszakai harcok helyszínén, öt perccel azután, hogy megengedte, hogy dolgozzunk a területen. Egy autó okozta a pánikot, amelyik csak azután állt meg, hogy a katonák a levegőbe lőttek. A sofőrt kiszállították – egyébként a feszültséghez képest egyáltalán nem durván –, csak akkor keményítettek be igazán, amikor nem volt hajlandó kinyitni a csomagtartót. Végül a katona sem vállalkozott rá, ekkor földre nyomták a tulajdonost, megszólaltak a szirénák, autók mögé bújtunk. Ezt a részt már nem őrizhettük meg a felvételen.

„Most pedig jössz a főnökhöz” – választásom nem volt, bár a katona egyáltalán nem barátságtalan hangon szólt, nem is rángatott, csak odakísért a közben gumiabroncsokból az út közepén felállított barikádhoz. Az iratokat megnézték, de nem engedtek el. „Minek jön maga ide?” – kérdezte a tiszt, és meglepő módon még végig is hallgatta a válaszomat, miszerint egy szomszédos országban háború folyik, a sajtó lényege pedig, hogy igyekszik hírt adni a történésekről. Még váratlanabbul egyetértően bólintott, de nem szólt hozzám, csak közölte a többiekkel, hogy „száz százalékos készültség, tüzelésre felkészülni.” Ez nem rám vonatkozott, három azonosítatlan autó közeledett, a katonák tüzelőállásba álltak, én meg nem.

A földre feküdtem az abroncsok mögött. Hogy a helyzet még szerencsétlenebb legyen, közben megszólalt a telefonom, valahogy gyorsan kinyomtam. Az autók közeledtek, a tiszt még mindig a lehetséges tűzharcra való felkészülésre figyelmeztetett. (Ez a jobbik eset, a rosszabbik, ha az autók, ahogyan tartottak tőle, esetleg robbanószerkezettel vannak tele, ahogyan pár perccel korábban a földre vitt sofőr Ladájáról hitték.)

Ha már úgyis lehet, hogy ezek az utolsó felvételek, nem lehetne, hogy csinálok párat? – kérdeztem a katonát, aki célzás közben is türelmesen elmondta, hogy nem, a szabályokat nem ő hozza, ez van. 30 méterre voltak az autók, amikor jelzést kaptak, hogy a zöld kocsikat azonosították, minden oké. Engem is elengedtek végre.

Kijev már a fronton érzi magát

Ekkortól érezhetően változott a helyzet. Autót már lehetetlen volt fogni, egyre több civil jött szembe a központból saját fegyverrel. Készültek a lövészárkok, az egyik óvóhely mellett a homokozóból lapátolták a zsákokba a homokot a barikádok kiépítéséhez.

A központba gyalog értünk, itt sikerült taxit fogni, amellyel Huszti István fotós kolléga kiment egy lakóházhoz, amelyet hajnalban találat ért – hasonlóan ahhoz, mint a város délkeleti részén pénteken. Ekkor jelentette be Vitalij Klicsko, Kijev bokszvilágbajnok polgármestere, hogy szombaton délután öttől hétfő reggel nyolcig kijárási tilalom lép életbe. Így még épp láthattuk, amint a város egyik pontján, személyes adatok ellenőrzése után, fegyvereket osztanak ki a civileknek. Eddigre a városban már a belső részeken is ellenőrző pontokat, betontömbökkel megerősített lőállásokat építettek ki, amelyeken már egyre kevésbé engedték át az autókat.

„Láttam ilyet Luhanszkban 8 éve, de azért az egy kicsit másképp zajlott” – mesélte Iván, aki 2020-ig élt a kelet-ukrajnai szakadár köztársaságban, amelyet hétfőn önálló államként ismert el Oroszország, lényegében startjelzést adva a mostani háborúnak.

„Akkor egyszerűen csak ráöntötték a fegyvereket mindenkire, vigyétek, csináljatok, amit akartok. Hogy kinek milyen volt a múltja meg az agya, senki sem nézte. Rám egyszer a saját haverom emelt fegyvert, valami lány miatt. Ha nem beszéltem volna vele okosan, most nem lennék itt”

– mondta a Kijevben pincérként dolgozó, 27 éves Iván. „Figyelj, ott ez van, azóta én is másképp gondolkodom. Nálunk, Luhanszkban az erő dönt. Ha vitatkozol, nem meggyőzöd az ellenfeledet, hanem addig ütöd, amíg félelemből azt nem mondja, hogy igazad van. Én például akkoriban tényleg elhittem, hogy az ukránok meg akarnak minket semmisíteni.”

Kijevben már nem érez ilyet, szerinte orosz anyanyelvűként sem nyomja el senki, de erről az otthoniakat már nem tudná meggyőzni. Gondolkodik rajta, hogy ő is fegyvert ragad, de egyelőre még nem szánta rá magát, mégiscsak furcsa helyzet ez luhanszkiként, bár, mondja, önmagában az orosz-ukrán konfliktus már épp elég tudathasadásos.

Szombat délutánra az utcákról eltűnt az addig sem túl intenzív élet, a képet egyre inkább a sárga szalagos felkelővé alakult fegyveres civil határozta meg. Öt órakor a város elnémult.

Kint háború, bent működő szolgáltatás

Persze, könnyíti a helyzetet, hogy egyelőre van hova menni. A lakásokban vasárnap is zavartalan volt az áram- és vízellátás, működik a net. A szállodák többsége bezárt, a személyzet óvóhelyekre vonult vagy az épületben, vagy saját otthonuknál.

Néhány szálló azonban még így is nyitva maradt – ha elég védett helyen áll és elég alacsony.

A miénk ilyen, és mintha az üzemeltetők mindig is tudták volna, hogy ez milyen hasznos lehet, a recepciót eleve a pincében alakították ki. Ételből is van valamennyi, tea, kávé, rágcsálnivaló, csokoládé – kenyér nincs, de azért messze van még a nélkülözés.

Annyira, hogy még a cigit is megosztják egymással az emberek, amíg van. „Készültem, több kartonom van” – mondta Igor a szálloda ajtajánál, ahová a kijárási tilalom ellenére kilépett.
Ha már így alakult, kint maradtam vele. Ő is luhanszki, de másképp látja a helyzetet, mint Iván. „Én ukrán vagyok, az országom Ukrajna, de nem ez az Ukrajna.” A korábban tőzsdén dolgozó, 33 éves férfi szerint a jó világ 2014-re szűnt meg, az oroszbarátnak mondott Viktor Janukovics elnök elmeneküléséhez vezető majdani tüntetésekkel, amelyek után burkolt orosz támogatással megindult a kelet-ukrajnai konfliktus.

„Nálunk még minden családban kint lóg a veterán nagyapák portréja. Ez biztos nagyon fennkölten hangzik, de tényleg” – márpedig Igor szerint ezt a múltat, a Szovjetunió győzelmét a jó oldalon, a náci Németország és csatlósai ellen tagadja az ukrán vezetés, ezért is nácizza őket Vlagyimir Putyin. „Az otthoniak szerint az igazság Oroszország oldalán áll, nincs rá jogom, hogy másképp gondoljam, mint ők” – mondta mélyet szippantva a cigibe, miközben én azon kaptam magam, hogy védett állásba passzíroztam magam az ajtó tövénél.

Az utca néma volt, a távolban megdörrent egy aknavető – bár az éjszaka csendesebbnek tűnt, mint az előző. Persze, ez nem mindenütt volt így. Kijev külvárosában, Bucsánál is volt összecsapás, a hírek alapján az orosz erők nem jutottak előre, de a harcok nyomairól készült képek bejárták a legfontosabb információs csatornának számító Telegramot.

Mi viszont mindezt nem hallottuk akkor. Az utcánkban csak egy macska szaladt át hangtalanul. Hirtelen megállt, meredten nézett hátra. Hosszan, mozdulatlanul.

„Na jó, menjünk be” – zárta le a dohányszünetet Igor, és bementünk, úgy csinálva, mintha nem ijedtünk volna meg a gondolattól, hogy mit vehetett észre a macska az út végén. Pedig valójában nem mertük kidugni a fejünket, hogy megnézzük.