A Telex Kijevben dolgozó négyfős csapata kedden vonattal elindult az ostromlott fővárosból, de Lvivben is gyomrost vitt be nekik a háború kegyetlensége. Végül egy széteső infrastruktúrájú országban elértük a határt.
Ahogy elindult a vonatunk Kijevből, a vagont uraló fojtott csönd halk morajlásnak adta át a helyét. Az ülésekre, az ülések közti térbe, az előterekbe zsúfolódott több száz ember hangereje úgy nőtt, ahogy távolodtunk az ukrán fővárostól. A környező tájból semmit nem láttunk, mert a függönyöket behúzták, talán óvatosságból, talán szimplán hogy elzárják magukat a valóságtól. Mindenki tudta, hogy a főváros körül lassan bezárul az orosz csapatok ostromgyűrűje, és bár a civil lakosságnak szabad elvonulást ígértek, az agresszorok eddig sem tartották be a szavukat. A harcok már Kijev külvárosában folytak, és egymás után jelentették a civil célpontokat is ért támadásokat.
A Kijevet elhagyó vonat szűk terét nők, gyerekek és 18 év alatti fiúk töltötték ki, és a négy magyar újságíró, azaz mi, akiket a nemzetközi média egyik utolsó hullámával hívtak haza. Huszti Pista a széksorok közt állva fotózta a menekülőket, Nyilas Gergő egy nővel beszélgetett az ukránok hazafiasságáról, majd intett Simor Daninak, hogy vegye elő a kamerát, mert beszélgetőpartnere interjút adna. Én a földön ülve, embriópózban írtam utunk történetének első részét.
Aztán mindent lefotóztunk, lefilmeztünk, megírtunk, és a csomagjainkon szorongva egyszeriben más perspektívából láttam a helyzetet. Rádöbbentem, hogy már mi sem újságírók vagyunk, hanem sokkal inkább menekültek, akik terveik ellenére, a nyomás hatására hagyják el Kijevet, ahogy körülöttünk mindenki más is.
Utazás egy sötét országon át
A vonat órák alatt közösségbe rázta össze a fülkébe szorult tömeget. Halkan és mosolyok nélkül ugyan, de szóba elegyedtek egymással az emberek. A hangulat továbbra is ugyanolyan érthetetlen volt, mint már napok óta.
Ahogy a kijevi utcákon, óvóhelyeken, üzletekben, úgy itt sem volt nyoma pániknak. A hangulatra valamifajta eltökéltség, nyugalom, fatalizmus volt a jellemző. Ez történik, és nekünk ezzel kell most szembenézni.
Vonatunk a román határ felé tartott, nem abba az irányba, amerre menni szerettünk volna, de ahogy beszámolónk első részében írtam, nem volt más választásunk. Felugrottunk az első nyugatra induló szerelvényre, amelyiknek nyitva voltak az ajtajai.
Éjjel tizenegy volt, amikor leszálltunk egy Hmelnickij nevű városban. Utastársaink szerint innen indulnak vonatok a nyugat-ukrajnai Lvivbe, ahol a hazajutáshoz szükséges autónkat hagytuk.
Ledobáltuk a zsákjainkat a peronra, a vonat elcsattogott, és ott álltunk egy településen, ahova soha nem akartunk eljutni, amiről semmit nem tudtunk, és amiből semmit nem is láttunk. A pályaudvar ugyanis teljes sötétségbe burkolózott, Gergő szerint a légicsapások elkerülésére kapcsolták le a világítást. A sötétből egy csapat kutyás katona lépett elénk, átvizsgálták a csomagjainkat, majd az ellenkező oldalon visszaolvadtak az éjszakába.
Az állomásépületben ugyanolyan felfordulás fogadott minket, mint amit Kijevből ismertünk. Letáboroztunk az egyik sarokban, és próbáltunk információt gyűjteni a továbbinduláshoz. Állva, kézről kézre adva elfogyasztottunk egy babkonzervet, a maradék kenyeret és a sajtot kézzel törtük hozzá, bele sem gondolva, hogy mindez kívülről már látványra is olyan, mintha háború zajlana, és mi menekültek lennénk. Az ember percek alatt szokik hozzá az új realitáshoz, és úgy viselkedik, mintha mindig is ez lett volna a természetes.
„Hamarosan jön egy vonat, és Lvivbe megy” – érkezett meg Gergő a hírrel. Már nem úgy reagáltunk, mint egy már elmúlt világ utazóközönsége. Rögtön a peronra siettünk, hiszen tudtuk, hogy mindenki nyugatra tart, és mindenki fel akar majd jutni a vonatra.
Majdnem győz az embertelenség
A sötét vágányra úgy gurult be a vonat, mintha egy végtelenített felvétel lett volna, olyan sok vagont kapcsoltak a mozdony mögé. A továbbiak azonban nem kecsegtettek sok jóval. Tömegek nyomakodtak minden kocsihoz, miközben egyetlen ajtó sem nyílt ki. Újra lezajlik, amit Kijevben két napja már átéltünk? Akkor is hideg elutasítással fordultak el a benn állók az ajtón kétségbeesetten kopogók tekintete elől.
Néhány perc után azonban változott a forgatókönyv. Egy kalauznő nyitotta ki az ajtót, hogy kikiabáljon:
Teljesen tele a vonat, nem tudnak felszállni.
A menekülők hangjai egyetlen kétségbeesett felzúdulásba forrtak össze. Karok emelkedtek, gyerekeket mutattak fel, elgyötört arcok néztek az ajtón kiáramló fénybe.
Aztán egyszer csak félreállt az egyenruhás asszony, sorban kinyíltak az ajtók, és egymást taposva indultak meg az emberek a szűk ajtórésekbe. A táskámmal együtt sodortak engem is. A korlátnál megkapaszkodtam, felkaptam a lábaimhoz szorított kisgyereket, és feladtam a lépcsőn. Egy kislányt toltam utána, majd nem teljesen az etikett szerint feltoltam az anyjukat, egy elgyötört arcú, piros gurulós bőröndöt szorongató nőt is.
Percekkel később hangzavar, kezek és csomagok közt álltunk az előzőnél is szűkebb folyosón. Nagyot rántott a szerelvény, és belecsattogtunk a holdfény nélküli, tompa sötétbe. A csomagok és emberek káosza lassan leülepedett, leültem a zsákom által nekem kiszorított hatvanszor negyven centis helyre, és megpróbáltam aludni. Megpróbáltam enni. Megpróbáltam beszélgetni. Megpróbáltam zenét hallgatni.
Mellettem egy fiatal pár egy cicát és egy tacskót vett elő az utaztató táskáikból. Már sosem térnek vissza Kijevbe, úgy készültek. Magukkal hoztak mindent, ami számít.
Az ablakokat nem lehetett kinyitni, a több száz ember párája és melege fokozta a tér klausztrofóbiáját. Az üvegről csorgott a pára.
A pályaudvar előtt érnek véget a remények
Hajnali négykor értünk Lvivbe, a városba, az Ukrajna minden irányából menekülők legfőbb célpontjába.
A peronra lépve az arcomba mart a kora hajnali fagy. De nem volt időm felöltözni sem, mert sodort, lökdösött a tömeg. Emberek áradata nyomakodott a tágas pályaudvar minden irányából, hogy a kijáratnál egyetlen, egybefüggő masszává álljanak össze. Kezek, lábak, fejek, fejek fölé tartott kisgyerekek tolultak ki a vágyott célpont felé, Lviv városába.
Alig hat napja jártam ott, de a pályaudvar előtti teret nem tudtam összekapcsolni az emlékeimmel. A fejemben egy patinás, a huszadik század elején épült állomás képét őriztem, amely előtt jól öltözött polgárok siettek a dolgukra.
Hajnali fél ötkor azonban az ismert épület már csak kulisszája volt a letaglózó tragédiának.
Emberek ültek, álltak, amerre csak néztem. A várakozók többsége nő és gyerek volt, érthetően, hiszen a férfiak nem hagyhatták el az országot. Csomagokból rakott kis halmokon ültek anyák és gyerekeik. Amúgy jól öltözött nők álltak körbe pokrócokból kialakított kis tereket, ahol négy-öt csecsemő aludt volna, ha történetesen nem nyitott szemmel fekszenek a visszhangos káoszban. Az állomás előtt piros kabátos óvodás állt anyja kezét szorongatva, álmosan bámulva bele a mínusz öt fokos sötétbe. Senki nem sírt, senki nem átkozódott.
Belenéztem az emberek szemébe, de már nem fatalizmust, nem csendes eltökéltséget, nem nyugalmat láttam. Kifejezéstelen szempárokkal akadt össze a tekintetem. Emberek tízezrei érkeztek meg a vágyott célpontjukba, hogy kilépve az állomásépületből rádöbbenjenek: sehova nem érkeztek meg.
A francokat voltunk mi négyen menekültek, ahogy addig gondoltam. Csak egy napra átéltük, amit ők. Nekünk volt hova mennünk, minket várt egy ország, ahol jogunk van a térre, amelyben az ágyunk áll, ahol békében lemehetünk a boltba, és ahol nem kell felkapnunk a fejünket a szirénázásra.
Gyomron talált a háború kegyetlensége. Ezeknek az embereknek óvodára, iskolára vagy munkanapra kellene készülniük ebben az órában, nem az otthontalanságra.
Utunkat már egyáltalán nem éreztem heroikusnak. Nem volt egyetlen szabad ágy sem a városban, úgyhogy az autóban aludtunk néhány órát. Aztán havas, szürke tájakon vezettünk éjjelig, hogy végül begördüljünk a határállomás pavilonja alá.
„Nem maguk azok, akiket pisztollyal fenyegettek Ukrajnában? – nézett be az ablakon a magyar határőr. – Láttam a videót.” Tétován bólintottunk. „Most már biztonságban lesznek” – adta vissza az útleveleinket, de erre csak megvontam a vállam. Belehajtottunk abba a ragacsos sötétbe, ami a hátunk mögött egészen Kijevig húzódott.