Hiába látják a holttesteket az utcán, a romokat, egyszer haza akarnak menni

Morajlott körülöttem a kis hosztel, és bár Ukrajna egyik legnyugatibb városában, Lvivben voltam, a helyzet mégis a török embercsempész-fővárost juttatta eszembe. Hat éve İzmirben ugyanígy dongott az épület, családok kopogtak a lépcsőkön gurulós bőröndjeikkel, a közös vécék és fürdők a nap 24 órájában foglaltak voltak, és folyamatosan érkeztek, vagy éppen távoztak az emberek.

Déjà vu-m nem volt alaptalan: mindkét város a menekültek utolsó állomása volt az EU-ba vezető útjuk előtt, mindkét helyen elbizonytalanodott, középosztálybeli családok próbálták megtalálni a kapaszkodót a korábban elképzelhetetlen helyzetben, hogy biztos állásaikat, rendezett lakásaikat egyszeriben a menekültlétre kell váltaniuk. Fontos párhuzam még, hogy amint a szíreket, úgy most az ukránokat is az orosz katonák és rakéták tették földönfutóvá.

Lvivből már többször tudósítottunk, hiszen itt gyűlnek össze az Ukrajna minden részéből érkező menekültek. Itt egyetlen városba sűrítve tárul fel a tragédia nagysága. Előző útjainkhoz képest egy fontos változás azonban rögtön feltűnt. Nem kellett az autóban aludnom, hanem ha hosszas keresés után is, de kaptam egy szűkös szobát az egyik zsúfolásig telt hosztelben.

Katasztrófa sújtotta területből pályaudvar

„Kevesebben érkeznek a városba az utóbbi időben?” – kérdeztem a tulajdonost, aki rázta a fejét. „Egyáltalán nem. Most is folyamatosan jönnek az ország minden részéből, csak olajozottabb lett a rendszer. A háború kezdetén nehezen lehetett továbbjutni, és feltorlódtak az emberek. Most napi több vonat indul Lvivből Lengyelországba, sokan egyből utaznak is tovább.”

A pályaudvar atmoszférája is megváltozott. A háborús hangulat persze erős nyomot hagyott a területen: a századfordulós, patinás állomásépület előtt segélyszervezetek sátrai álltak egymás hegyén hátán, családok tébláboltak bőröndök halmai körül, teáért vagy ételért álltak sorba, a tömegben cirkáló önkéntesek pedig menetrendekről és az EU befogadási szabályairól értekeztek. Az éppen egy hónapja tapasztalt döbbenet és elveszettség azonban már nem érződött. Az épületet sem töltötték ki faltól falig a gyerekkel, kiskutyával táborozó, tragédiától sújtott családok, ahogy azt korábbi videónkban bemutattuk. Sokan várakoztak, de az összkép már nem katasztrófa sújtotta területre, hanem zsúfolt pályaudvarra emlékeztetett.

De csak közelebb kellett lépni az emberekhez, hogy nyilvánvaló legyen: a trauma nem múlt el, csak csendesebb szakaszába érkezett.

Az elfoglalt területről menekült

„Észtországba megyek, ott van már a lányom” – mondta alig hallhatóan a hatvanas nő. A fal mellett állt, mozdulatlanul, mint egy szobor, lábánál két kistáska és egy szatyor. Az ember egy hétvégi kirándulásra több csomagot visz magával. „Mikolajev mellől jöttem, egy kis faluból. Igen, azt már elfoglalták az oroszok. Azért jöttem el, mert féltem. Nem, minket nem bántottak, de a házam mellett állt egy üres épület, oda költöztek be. Mindenhol harckocsik álltak, a katonák ki be jártak, nem éreztem magam biztonságban.”

A nő minden kérdésemre engedelmesen válaszolt. Hangjában sem félelem, sem kétségbeesés nem érződött, egyetlen tónusban, gépiesen felelt.

„Aztán átköltöztem a nővérem házába, onnan jártam vissza a kutyát etetni. A katonák mondták, hogy nyugodtan lakjak otthon, nincs mitől tartanom. De feltörték a házam, míg a nővéremnél voltam, elvitték a főzőlapot, meg minden élelmet, ami volt.”

A nő szemébe nézve sem láttam érzelmet. Tudtam, hogy ez nem a közöny, hanem a mély trauma jele. Ugyanakkor érdekelt, hogy miért, és hogyan jutott ki a területről.

Először nem volt áram, mert a falu mellett a harcban megsérültek vezetékek. Aztán víz sem volt, és telefonálni sem lehetett. Azt mondták, hogy valahogy blokkolták a mobilokat. Esténként gyertya mellett ültem a szobában, és azt sem tudtam, mi történik a világban. Utána négyen összeálltunk a faluból, kevés csomaggal, és egy autóval kijöttünk. Sok ellenőrzőpont volt, de nem bántottak minket.

„Hogy vissza akarok-e jönni? Persze, nemsokára vége lesz a háborúnak, és akkor visszajövök.”

Beszélgetésünket a légiriadó szakította félbe. Felbőgtek a szirénák, az emberek pedig özönlöttek a vágányokhoz vezető aluljáróba. Pánik nem volt, a légiriadó olyan mindennapos esemény volt Ukrajnában, hogy már én sem rezzentem össze a vészjósló hangra.

„Hova utaztok?” – kérdeztem a tömegben mellettem szorongó lányt. „Lengyelországba, onnan Franciaországba” – mondta a mögötte álló nőre és tini srácra mutatva. „Az öcsémmel és az anyukámmal. Nem, nem ismerünk senkit Franciaországban, de Lengyelországban már nagyon sokan vannak, hátha több esélyünk van ott papírokat kapni.”

A család a tervek nagyságához képest szintén indokolatlanul kis csomagok felett állt. „Hirtelen ennyit tudtunk csak elhozni – vonta meg a vállát a lány. – Irpinyből jöttünk, nem hozhattunk magunkkal sok mindent.” Felkaptam a fejem. Irpiny az a Kijev melletti kisváros, ahol a brutális harcok folytak a háború kezdete óta. Ahol több újságírót is megöltek. És ahol az oroszok a humanitárius folyosón menekülő családokat lőtték. A lány mégis úgy mesélt az útjukról, mintha a napi ingázásról kérdeztem volna.

„Veszélyes volt, igen. Féltünk, de aztán kijutottunk. Az oroszok az út mellé lőttek egy rakétát, egészen közel robbant. De senki nem sérült meg.”

Holttestek az utcán, becsapódó rakéták, de mégis visszatérnének

A beszámolót egy mögöttem álló alacsony, kedves mosolyú nő szakította meg. „Ti is Irpinyből jöttetek? Mi is! Melyik utca? Hát az nincs messze tőlünk. A 17-es iskolába járnak a gyerekek? Az enyém is” – mutatott a csomagon ülve telefont nyomogató kislányra.

Úgy beszélgettek, mint a rég külföldön élők a távoli emlékek ködébe burkolózó lakóhelyükről. És bár ők egy-két hete hagyták maguk mögött szülővárosukat, az stimmelt, hogy az általuk ismert környékek valószínűleg már csak az emlékeikben léteztek.

„Hogy mi van az én lakásommal? Nem tudom, hogy megvan-e. Két hete még tudtam beszélni a szomszédommal telefonon, ő mondta, hogy a házunk áll. De úgy hallottam, azóta a környéken is becsapódott egy rakéta, szóval lehet, hogy már nincs is meg az otthonunk. Nem tudom.”

A nő a messzibe révedve beszélt, mintha nem egy tömött, félhomályos folyosón állnánk, hanem valami széles mezőn.

Vannak videók a városról, néhányan drónokkal repülnek be, hogy felvételeket csináljanak. A mi közelünkben is voltak, de a házunk pont nem látszott. Csak hogy mindenhol testek hevernek az utcán. Meg romok. A szomszédom sem veszi fel egy ideje, remélem jól van. Talán ő is elmenekült.

Visszhangosan morajlott körülöttünk a folyosóra szorult több száz ember. „És hol akarnak letelepedni?” „Berlinbe megyünk, ott vannak ismerősök, de nem akarunk sokáig maradni.” „Visszajönnének?” – döbbentem meg sokadszor. Eddig egyetlen interjúalanyom sem mondta ugyanis, hogy végleg külföldön akarna új életet kezdeni.

„Persze” – mondta egyértelmű hangsúllyal az amúgy kedves irodistának, nem pedig szuperhősnek tűnő nő. „Az utcán heverő halottak, meg a kiégett házak ellenére?” „Igen” – mondta a nő, majd a közhelyes hazaszeretet helyett valami sokkal meglepőbbel indokolt.

Vissza akarunk jönni, mert jobb lesz itt élni. A háború miatt most elkezdtek összefogni az emberek. Együtt oldunk meg dolgokat, közös céljaink vannak. Ukrajna a háború után jobb ország lesz, mint előtte volt.