Ez a háború most lehetőséget ad mindenkinek felismerni, hogy mi az igazán fontos

2022. március 02. – 14:12

Másolás

Vágólapra másolva

„Amikor most barátaink, szomszédaink halnak meg, mi, ukránok megértjük és megéljük, mi az igazán fontos, mi az igaz, mit jelent vigyázni egymásra. De talán éppen ez a tragikus küldetésünk, hogy rajtunk keresztül mások is megértsék, mennyire fontosak ezek a dolgok, hogy mit jelent embernek maradni”

– magyarázza beregszászi házában a vacsoránál Dmitro, az ősz hajú, ukrán exfilozófiatanár, körülötte az egy-két éjszakára a házába befogadott, Kijevből elmenekült családokkal egy nagy terített asztal mellett.

A háború hatodik napján a kárpátaljai Beregszászon jártunk. A 23 ezres város eredeti lakóinak körülbelül fele elhagyta az országot, a határ közelsége miatt már a háború elején elindultak Magyarországra. Ahogy több helyszíni riportunkban megírtuk, legtöbben a magyarországi vagy nyugat-európai rokonokhoz, ismerősökhöz mentek.

A régi iskolaépületeket menekültek fogadására készítik fel a helyi önkéntes katonák és civilek
A régi iskolaépületeket menekültek fogadására készítik fel a helyi önkéntes katonák és civilek

Eközben Kárpátalja lett az egyik hely, ahová Ukrajna belső területeiről, Kijevből folyamatosan érkeznek a háború elől menekülők. Ők azok, akik nem akarják, vagy most már nem is tudják elhagyni az országot, de a családjukat minél távolabb szeretnék tudni a harcoktól. Az összes hotel, panzió megtelt már, eközben a város több helyen is elkezdett menekültek fogadására felkészülni ágyakkal, étellel, ruhákkal.

Az egyik helyszínen érkezésünkkor éppen önkéntesek készítettek fel egy sok éve teljesen lakatlan egykori iskolát menekültek fogadására, illetve felajánlások gyűjtésére. A kapuban három ukrán fiatal igazított el minket: Kijevből jöttek a jelenleg biztonságos Kárpátaljára, de mindenképp segíteni akartak valamiben. Egyikük épp az egyik iskolai szobát próbálta alkalmassá tenni arra, hogy ott ágyakat lehessen felállítani majd.

Viktor önkéntes katonaként segít ott, ahol éppen szükség van rá: nappal a régi iskolában, éjjel a határ közelében a segélycsomagok kiosztásánál vette ki részét a munkából
Viktor önkéntes katonaként segít ott, ahol éppen szükség van rá: nappal a régi iskolában, éjjel a határ közelében a segélycsomagok kiosztásánál vette ki részét a munkából

És itt találkoztunk Viktorral, akivel a most épp Kijevből hazatérő kollégánk, Nyilas Gergely készített korábban anyagot, amikor a Tiszán levonuló szeméttengerről forgattak. Ő volt az, aki egy hulladékfeldolgozót hozott létre itt. Most civil tartalékosként segít, amiben tud.

„Aztán hova térjünk vissza? Lehet, ha elmegyünk, nem lesz hova visszatérni”

– mondja Viktor, mikor arról kérdezem, miért is nem fordult meg a fejében, hogy elhagyja Ukrajnát a háború elején. Szerinte többen is így vannak ezzel. Vannak, akik Kárpátaljáról mentek fel Kijevbe harcolni, de ha Kijev elesik, akkor nagyon hamar Kárpátaljára ér a háború.

A környékbeliek ruhákat, ágyneműket, matracokat hoznak a befogadóhelyre A környékbeliek ruhákat, ágyneműket, matracokat hoznak a befogadóhelyre
A környékbeliek ruhákat, ágyneműket, matracokat hoznak a befogadóhelyre

Egy fiatal, önkéntesmunkát koordináló lány elmondta, hogy egyelőre a legtöbb menekült Ungvárra érkezik, mert onnan mennek a vonatok Magyarország felé, de mindenesetre mindenhol felkészülnek a továbbra is érkező menekültek fogadására. Neki is vannak ismerősei, akik a harcok közelébe utaztak, mert ott akarnak segíteni. Ők nem harcolni akarnak, hanem az ellátásban, az élelmezés megszervezésében akarnak részt venni.

Azt mondják, az első körben a tehetősebbek érkeztek. Velük megteltek a hotelszobák, panziók, majd jöttek az átlagemberek, akiket többek között a lakásokat, szobákat felajánló helyiek helyeznek el maguknál.

Kijevből érkezők takarókkal és meleg holmikból felpakolva indulnak ideiglenes szálláshelyükre Kijevből érkezők takarókkal és meleg holmikból felpakolva indulnak ideiglenes szálláshelyükre
Kijevből érkezők takarókkal és meleg holmikból felpakolva indulnak ideiglenes szálláshelyükre

Egy ilyen családdal futottunk össze itt az iskola udvarán, akik takarókért jöttek, és indultak vissza Dmitro házába. Velük tartottunk, hogy megismerjük az őket befogadó, és a befogadott családok történetét.

Egy időre ugyan szállást keresni indultunk ezután, de este ragaszkodtak hozzá, hogy velük vacsorázzunk. Itt aztán egy egészen megható, már-már pszichoterápiás beszélgetésbe csöppentünk, ahol a háború árnyékában, a harcok elől menekülő emberek egymás után sorban mondták el félelmeiket, véleményüket, illetve mindenki arról is beszélt, hogy milyen felemelő vagy szép dolgot látott, tanult ezekben a borzalmas napokban.

A beregszászi házban több család is menedékre talált
A beregszászi házban több család is menedékre talált

Dmitro filozófiát tanított Kijevben, majd végül inkább abbahagyta a tanítást, 2008-ban vett egy öreg, 1932-ben épült házat Beregszászon, amiben aztán elkezdte megvalósítani ötleteit, gyerekkori álmait. Így lett végül az épületből egy egészen szürreális ház, ahol az eredeti házrészben a nappaliban néha színházi előadásokat vagy koncertet tartanak, a ráépítésben pedig egy komplett elvarázsolt kastélyt hozott létre mászókötelekkel, titkos lépcsőkkel, padlásszobákkal, könyvespolc mögé rejtett titkos hálószobákkal. Itt fogadott be 20 embert, négy családot sok gyerekkel. Minden családnak volt külön szobája, lakrésze.

A különös ház sok apró szobája, titkos ajtói, szűk lépcsői és díszletszerű berendezése azt az érzést kelti, mintha egy tündérmesébe csöppennénk A különös ház sok apró szobája, titkos ajtói, szűk lépcsői és díszletszerű berendezése azt az érzést kelti, mintha egy tündérmesébe csöppennénk
A különös ház sok apró szobája, titkos ajtói, szűk lépcsői és díszletszerű berendezése azt az érzést kelti, mintha egy tündérmesébe csöppennénk

Megismertük Jurijt, aki volt feleségére és két gyerekére, a kislányára és kisfiára vigyáz. Kijev mellől jött, ahol egy biofarmon dolgozott, de eredetileg közgazdász. Nem döntötte még el, hogy visszamegy-e segíteni, de már innen is segítők koordinálásával foglalkozik napközben a neten. Azt szerette volna, ha volt felesége a gyerekekkel elhagyja az országot, de ők sem akartak nélküle elmenni Ukrajnából, ezért vannak Kárpátalján. Jurij azt mondja, felkészült arra, hogy rábeszélje őket az ország elhagyására, ha odaérne a háború. Lengyelországba vagy Szlovákiába mennének inkább, már csak a nyelvi könnyebbség miatt is.

Denis az édesanyjával és a feleségével érkezett autóval Kijevből. Hozták magukkal három kiskutyájukat és a két papagájt egy kalitkában. Azt mesélték, amikor elkezdődött a háború, egy ismerősük írt rájuk, hogy egy közeli házat lőttek az oroszok. Ők azt hitték, csak viccel, kinéztek az ablakon, de minden nyugodtnak tűnt, csak az volt furcsa, hogy a másik irányba volt dugó, mint szokott lenni. Ahogy felfogták, hogy ez a valóság, azonnal összepakoltak, hogy elinduljanak a nyugodtabb Kárpátalja irányába.

„A gyerekek tiszták és egyszerűek, és én szeretném megteremteni a teret arra, hogy felnőttként is újra visszataláljunk ehhez" – mondja Dmitrij, aki békeidőben művészeti találkozókat, színházi esteket és gyerekfoglalkozásokat rendez a házában
„A gyerekek tiszták és egyszerűek, és én szeretném megteremteni a teret arra, hogy felnőttként is újra visszataláljunk ehhez" – mondja Dmitrij, aki békeidőben művészeti találkozókat, színházi esteket és gyerekfoglalkozásokat rendez a házában

Denis felesége, Lina elmondta, hogy Valentin-napra ajándékozták meg egymást egy-egy papagájjal, majd már könnyes szemmel tette hozzá, hogy néhány nap múlva kitört a háború, és most itt ülnek egy beregszászi lakásban, az asztalon a két papagájjal. Denis azt mondta, ő a törvény értelmében nem hagyhatja el az országot, az édesanyja és felesége pedig nem hajlandó elmenni nélküle. Így nem tudja, mi lesz, de a következő napokban biztosan maradnak itt. Lina egyébként festő, Denis meg is jegyzi mosolyogva, hogy talán még inspirálódik is ebből a helyzetből. Szerinte ez az első olyan helyzet az országban, amikor mindenki egységes, nincs két oldal, nem magyarázzák kétféleképpen a történéseket az emberek, mert ez most egyértelmű.

A ház lakói egyenlően járulnak hozzá az élelmiszer beszerzéséhez, és mindent megosztanak egymással A ház lakói egyenlően járulnak hozzá az élelmiszer beszerzéséhez, és mindent megosztanak egymással
A ház lakói egyenlően járulnak hozzá az élelmiszer beszerzéséhez, és mindent megosztanak egymással

Ott volt Viktor és Olga a két fiukkal, Olga édesanyjával és az ő férjével, Miroslavval, aki egyébként cseh állampolgár. A terv ezért leginkább az, hogy ha elhagyják az országot, akkor Csehországba mennek. Olga és Viktor is dolgozik, Viktor egy fejvadász cégnél. A háború második napján döntöttek úgy, hogy elhagyják a várost, elindultak délnek, és kisebb megállásokkal három nap alatt jutottak el Beregszászra, találkozásunk előtt egy nappal. Macskájukat is magukkal hozták.

Viktor azt mondja, nekik, férfiaknak eléggé leegyszerűsítették a döntést azzal, hogy megtiltották az ország elhagyását. Ez igazi dráma minden családban, ahogy náluk is. Amikor a következő napok terveiről kérdeztem őket, érezhető volt, hogy folyamatosan erről beszélnek egymás között. Hiszen Viktor szeretné, ha az egész családja biztonságban lenne, és elmennének Csehországba, de a családja nem szeretne külön lenni tőle. Olga azt mondja, még egyáltalán nem tudja elképzelni azt az életet, amiben külföldön kell meghúzniuk magukat. Viktor nélkül.

Volt még egy házaspár. Dmitro korábban fotósként, riporterként dolgozott, felesége, Hanna festő, grafikus, két fiukkal érkeztek ide. Velük tartott egy barátjuk, Aliona, aki szintén grafikus és festő, ő a lányával, Gerdával érkezett. Aliona elmondta, hogy sem az anyja, sem az apja nem volt hajlandó eljönni Kijevből. „Az anyám azt képzeli, a tudatával megállítja a rakétákat, az édesapámnak pedig van egy nála sokkal fiatalabb új barátnője, és most annyira boldog, hogy a háború sem érdekli” – mondta mosolyogva.

Denis, Olena és Lina közös szobájukban. A férfi édesanyjával, feleségével, három kutyával és két papagájjal menekült el Kijevből a háború első napján
Denis, Olena és Lina közös szobájukban. A férfi édesanyjával, feleségével, három kutyával és két papagájjal menekült el Kijevből a háború első napján

Csak röviden tudtunk velük beszélgetni, nekünk is szállást kellett szereznünk éjszakára, ami tudtuk, hogy hosszabb folyamat lesz, miután minden szoba rég napokra foglalt, így elindultunk azt intézni. Dmitro azonban megígértette velünk, hogy este visszamegyünk hozzájuk vacsorára még beszélgetni. Végül miután egy közeli hotel szaunájában találtunk szállást, ahol mobilágyakban lehetett aludni, vissza is mentünk.

A ház nappalijában hatalmas asztalt terítettek meg, előkerült minden tányér, pohár, még a pincében megmaradt két üveg sör is, alkoholt ugyanis már nem lehet kapni a háborús országban. És ez a vacsora egészen elképesztő hangulatban telt. Miközben láthatóan meg voltak rémülve a háborútól, pár napja néhány táskával hátra kellett hagyniuk mindenüket, miközben a gyerekeknek kellett elmagyarázni, mi is történik most velük, miközben mindegyik család tudta, hogy az apa nem hagyhatja el az országot, így ha komolyabbra fordulna a helyzet itt is, akkor szét kell szakadnia a családoknak, eközben elképesztő kedvességgel, támogatással voltak egymás felé, és mindenki megpróbált a lehető legpozitívabban hozzáállni a helyzethez.

Dmitro, mint valami profi pszichoterapeuta kérdezte végig az asztalnál az embereket, mondják el, mit gondolnak a háborúról, szerintük mit lehet tanulni ebből az egészből, hogy mi a legfontosabb. A gyerekeket sem hagyta ki.

A közös vacsorán a családok tagjai – kicsik és nagyok – egyenként megosztották egymással, hogyan élik meg a kialakult helyzetet. A félelmek mellett igyekeztek azt is megfogalmazni, hogy mik azok a pozitívumok, amit ez a tragikus időszak adhat nekik és az embereknek, a világnak A közös vacsorán a családok tagjai – kicsik és nagyok – egyenként megosztották egymással, hogyan élik meg a kialakult helyzetet. A félelmek mellett igyekeztek azt is megfogalmazni, hogy mik azok a pozitívumok, amit ez a tragikus időszak adhat nekik és az embereknek, a világnak
A közös vacsorán a családok tagjai – kicsik és nagyok – egyenként megosztották egymással, hogyan élik meg a kialakult helyzetet. A félelmek mellett igyekeztek azt is megfogalmazni, hogy mik azok a pozitívumok, amit ez a tragikus időszak adhat nekik és az embereknek, a világnak

A három kiskutyával és két papagájjal érkező családból a férfi anyja arról beszélt, hogy milyen jó látni azt az egységet, amit az ukrán nemzet most mutat, és hogy mindenki egyszerre nagyon bátor és nagy törődő is. Megható látni, hogy emberek fegyverek nélkül állítanak meg tankokat, hogy háborúval még soha nem találkozó emberek is mennyire elkötelezettek a katonák, a menekültek segítésében. Fia felesége, Lina szerint megható, hogy az egész világ ilyen támogató lett, de egészen abszurd azt látni, hogy éppen azok, akik a legközelebb állnak hozzájuk – több szempontból is –, az oroszok és a belaruszok, éppen ők támadják őket.

Jurij 9 év körüli fia egy feszes, fatalista eszmefuttatást vezetett le a vacsoránál: szerinte nagyon rossz ugyan a háború, de úgy gondolja, ha az ember meghal, akkor az volt az ő sorsa, ha azonban túléli, hát az volt neki eleve megírva. Egy másik, pár évvel idősebb srác azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy sok osztálytársával szinte semmilyen kapcsolata nincs, talán még rosszban is voltak, de ebben a helyzetben mindenki érdeklődik mindenki iránt, hogy jól van-e, hol van, mi van vele. Folyamatosan megosztják egymással, kivel mi történik, fotós kollégámat is megkérte, hadd fotózzák le, hogy küldhessék a többieknek a napi történésekben. A talán Csehországba továbbutazó Olga szerint annyi mindenen túl vannak már Ukrajnában, hogy talán ez már tényleg a végső nagy harc, ez lesz a mindent elrendező háború.

Közben Dmitro megszakította egy kis műsorral a beszélgetést: Aliona kislányának, Gerdának gurított ki egy szőnyeget a nappali közepére, hogy az elképesztően hajlékony kislány néhány hidat, kézenállást és spárgát mutasson be, amit nagy tapssal hálált meg a közönség. De más gyerekek is megmutathatták, mit tudnak, volt furulyás műsor, és egészen megható éneklés is:

Denis ezután arról beszélt, hogy a háború előtt az oroszok, és az ezeket a szövegeket komolyan vevők is beszéltek mindenfélét, hogy nincsenek is ott valójában orosz katonák, hogy csak helyi felkelőkről van szó, de most végre minden kártya az asztalon. „Ezek mi vagyunk, el akarunk söpörni titeket” – mondja az oroszokról, és hozzáteszi, talán tényleg ez lesz a végső harc bizonyos szempontból, mert ebből nincs visszaút. Elmesélte, hogy néhány éve váratlanul nagyon komolyan megbetegedett, pár napig élet-halál között lebegett, kórházban volt. Korábban olyan problémák foglalkoztatták, hogy vegyen-e új iPhone-t, aztán a kórházba került, és amikor a szülei bejöttek olvasni neki egy könyvből, úgy érezte, semmi sem fontosabb az életben, mint a családja, a felesége, a szerettei.

„Ez a háború ennek a felismerésnek a lehetőségét adja most mindenkinek. Látni az értéket az életben, az emberek közötti kapcsolatokban, egymás segítésében. Remélem, hogy a háború után is megtartjuk ezt a felismerést magunknak”

– mondta. Erre koccintottak.

Jurij arról beszélt, nem hinné, hogy ez lenne az utolsó háború. Úgy gondolja, hogy az emberek hibát hibára halmoznak, és a problémák kilengése egyre nagyobb, lásd a pandémiát, most pedig a háborút. Nem sok jóra számít e tekintetben a jövőben, de szerinte azért mégis megtaníthatja az embereket ez a helyzet, hogy eljött az idő szembenézni a hibákkal, és nem lehet előlük tovább bujkálni. Az álarcoknak és egónak nincs többé tere. Szerinte a jövő kríziseit csak így lehet kezelni.

Az mondják, hogy ebben a szörnyű helyzetben együtt vannak mind, közösen mennek keresztül rajta. „Az álarcoknak, az egónak itt nem marad tér, az igazság és emberség az, ami működik. Ez hoz minket közel egymáshoz."
Az mondják, hogy ebben a szörnyű helyzetben együtt vannak mind, közösen mennek keresztül rajta. „Az álarcoknak, az egónak itt nem marad tér, az igazság és emberség az, ami működik. Ez hoz minket közel egymáshoz."

Dmitro ekkor mondta a cikk elején idézett gondolatait: „amikor most barátaink, szomszédaink halnak meg, mi, ukránok megértjük és megéljük, mi az igazán fontos, mi az igaz, mit jelent vigyázni egymásra. De talán éppen ez a tragikus küldetésünk, hogy rajtunk keresztül mások is megértsék, mennyire fontosak ezek a dolgok, hogy mit jelent embernek maradni.”

Megemlítette az orosz tévét is: amikor látják, hogy arról beszélnek benne, hogy ukránok ukránokat ölnek, és ők csak segíteni akarnak nekik, nem nagyon értik, hogy mégis mire gondolnak. Denis hozzátette, hogy valójában soha nem volt még ennyire büszke arra, hogy ukrán: „Biztos vagyok benne, hogy bármikor ha ezután külföldön leszek, és megkérdezik, honnan jöttem, és elmondom, hogy Ukrajnából, senki nem fogja rávágni, hogy »az Oroszország, ugye?«, ahogy eddig tették”.

Szerinte ez a kép letisztult: ez a jó harca a gonosszal. Rétegről rétegre tisztul a kép, és mindenki látja, mennyire fontos megvédenünk egymást. Szerinte ezt mutatja, hogy az EU is küld fegyvereket, az EU történetében először, ahogy Németország is a világháború óta először járul hozzá, hogy német fegyvereket szállítsanak háborús övezetbe.

A vacsora közben lassan véget ért, elkezdtek aludni térni a családok, elköszöntünk mi is. Kifelé menet a konyhában Miroslav, az idősebb cseh állampolgárságú férfi azt mondta: az ukránok kedves, vendégszerető keresztény emberek, akik szívesen osztják meg az asztalukat a vendéggel, de nem szeretik azt, aki hívás nélkül jön a házba.

Támogasd a Telexet! Nekünk itt a Telexnél a szabad sajtó azt jelenti, hogy politikusok, oligarchák nem befolyásolhatják azt, miről írunk, miről nem, kivel dolgozunk, vagy kivel nem. A szabad sajtó nekünk kritikusságot, korrektséget, kíváncsiságot jelent. Hogy a közérdekű sztorikról beszámolunk, hogy mindig oda megyünk, ahol a dolgok történnek.

Nem egyszerű a munkánk, van, hogy falakba ütközünk: nem válaszolnak a megkereséseinkre, kordonokkal zárnak el, hogy ne tehessünk fel kérdéseket. Ha szeretnéd, hogy ennek ellenére is kitartóan kérdéseket tegyünk fel, hogy megmutathassuk a lehető legtöbbféle álláspontot, a legtöbb tényt és bizonyítékot, támogasd a munkánkat!
Támogatom