Ukrán határ: egyre komolyabb logisztikára van szükség a menekültek kezeléséhez

Vasárnap éjszaka valamennyire megváltozott a menekültek fogadásának rendje az ukrán határon, legalábbis a beregsurányi átkelőnél és a közeli, menekültek fogadásában érintett központokban mindenképp.

Már a kezdetektől megjelentek a segítő civil szervezetek a határokon – a Vöröskereszttől a Magyar Református Szeretetszolgálaton át a Máltai Szeretetszolgálatig –, de hétfőtől Beregsurányban már nem közvetlenül a határon felépített sátrakban fogadják a menekülteket a máltaiak, hanem valamivel beljebb, a beregsurányi közösségi házban, udvarán és a mellette található iskolában.

Úgy tűnik, az első napok után, látva az érkező menekültek mennyiségét, számolva a következő napok számaival, és nyilván levonva a tapasztalatokat, biztonsági szempontokat, átláthatóbbá, és gördülékenyebbé tették a menekültek fogadását, mozgatását.

Vasárnap a magyar–ukrán határ másik végén, Záhonynál jártunk, majd megmutattuk, hogyan kerülnek onnan a menekültek az egyik közeli regisztrációs pontra, Mándokra, majd onnan, akiknek sem ismerőseik, sem elég pénzük, sem konkrét terveik nincsenek, tovább egy kemping faházaiba.

Most délkeleten, Beregsuránynál néztük meg ugyanezt. Érkezésünk előtt pár órával állt be a határon a változás – a szeretetszolgálat beljebb költözött a határról, és kiépített egy nagyobb fogadóközpontot, segélypontot –, így körbenéztünk itt, majd megnéztük a közeli regisztrációs helyszínt a közeli Tarpán, ahol a mándokihoz hasonló regisztrációs pont működik PCR-teszttel, fotózással, a teljes idegenrendészeti eljárással.

Szabján Imre, a máltai vészhelyzetkezelési munkacsoport vezetője a helyszínen a Telexnek elmondta, hogy vasárnap éjfél és hétfő hajnal három között állt fel a segítségnyújtási pont, miután vasárnap olyan döntés született, hogy a határzónát lezárják. Ennek elmondása szerint elsősorban biztonsági okai voltak: a menekültekért a határzónához érkező rokonok, ismerősök autóinak forgolódása a néha feltorlódó menekült családok mellett kezdett néha sok lenni. De egy helyszínen megszólaló segítő hozzátette, hogy néha az érkező emberek mennyisége miatt is kezdett alkalmatlannak tűnni a sátras megoldás a határon.

Szabján szerint arra volt szükség, hogy ezt a segélypontot eltávolítsák egy kicsit a határtól, ezért jelölték ki a beregsurányi helyszínt. Ahol egyébként érkezésünkkor kezdték meg a háromnyelvű közúti táblák kihelyezését.

A helyszínt úgy kell elképzelni, hogy egy nagyobb udvaron van egy színházépület, ami egy rövid távú befogadóhely. Itt maximum fél-egy napot töltenek el a menekültek, és jellemzően azok, akiknek a papírjaik is rendben vannak, illetve azt is tudják, hová, kihez mennek tovább. Mellette van egy helyiség, ahol az önkormányzat munkatársai fogadják és kezelik a beérkező adományokat, ételeket, ruhákat. Az egésszel szemben felállítottak néhány konténert azoknak, akik tényleg egy-két órán belül elhagyják a központot, és végül van az iskolaépület, aminek tornatermében akár három napig is maradhatnak a menekültek: teljes ellátást kapnak, és matracokon alhatnak.

„Vannak, akiknek nincs is ötletük, hogyan tovább, csak elmenekültek Ukrajnából, őket két-három napig tudjuk elszállásolni, altatni, ellátni. Ha ezalatt nem alakul ki egy kép, hogy hogyan tovább, akkor segítünk az intézményrendszerünkön belül továbblépni, akár pár hétig, hónapig is elszállásolva őket” – mondta Szabján.

A határ túloldalán is dolgoznak a Máltai Szeretetszolgálat ottani kollégái, akik azon túl, hogy a határon sorban álló menekülteknek segítenek, azokkal is foglalkoznak, akik Ukrajna belső területeiről menekülnek Kárpátaljára. Akik az országot nem szeretnék elhagyni, csak egy biztonságosabb régiójába mennek, és egyelőre Kárpátalja is ilyen. És ha ez nem lenne elég megterhelő, ott vannak az egyedül otthon maradtak, akiknek rokonai, családtagjai átmenekültek Magyarországra.

Egy segítő elmondása szerint egyébként a következő napokban ennél is szorosabb együttműködés kiépítése várható a határ két oldalán dolgozó kollégáknál, hogy mire egy menekült az országba lép, nagy eséllyel minden körülményt tudjanak az itteniek, kivel mozog együtt, kire kell még várnia, hová tervez menni, milyen segítségre lesz szüksége, stb.

A beregsurányi segélypontnál dolgozók egyike arról beszélt, ők azzal számolnak, hogy még csak az elején vannak ennek az egésznek, és azért is jó, hogy a rendszer logisztikáját fejlesztették most, mert azt valószínűsítik, sokkal többen fognak érkezni a következő időszakban.

Ma is nagyon sokféle élethelyzettel találkoztunk: az ukrán nő gyerekekkel, aki, amikor a férjéről kérdezzük, azonnal zokogni kezd: a férje otthon maradt harcolni, neki pedig fogalma sincs, mi lesz vele itt. Egy másik ukrán nőnek – szintén gyerekekkel – csak annyi biztos, hogy van egy amerikai rokona, akivel már felvette a kapcsolatot, de az első lépés eljutni Budapestre.

És itt belefutottunk egy nagyobb nigériai, ghánai, indiai csapatba: mind Ukrajnában tanuló egyetemi diákok. Több városból is érkeztek, Kijevből, Lvivből és Harkivból. Az egyetemen kapták az információt, hogy a háború miatt, ha tehetik, egy időre legalábbis hagyják el az országot. A legtöbbjük csak arra vár, hogy eljusson Budapestre, és onnan hazarepüljön. Csak egyikük mondta, hogy ő nem kapkodna, kivárna egy kicsit Magyarországon, hogy vissza tud-e esetleg menni pár napon belül.

De beszéltünk egy beregszászi családdal is: a férfi már dolgozott korábban Jászberényben, de most az egész családot magával hozta a háború miatt. Nem tudják, mi lesz, de ő dolgozni szeretne, hogy eltartsa a családot, aztán egy-két-három hónap után hazamennének. Sokan jöttek el a környezetéből, a házakra az otthon maradtak vigyáznak, neki például a nagyobbik fia maradt otthon.

Alighogy befejeztük a beszélgetést, a szinte egész busznyi nigériai, kenyai és indiai fiatal éppen indult is: a közeli regisztrációs ponthoz, Tarpára vitték őket. Utánuk mentünk Tarpára, ahol a szombaton látott mándoki gyűjtőponthoz képest már kicsit szigorúbb volt a helyzet. Rengeteg rendőrautó állt a helyi művelődési ház környékén, az épületbe pedig nem is tudtunk bemenni: maszkos, gépfegyveres kommandósok álltak a bejáratnál. Nagyon kedvesek voltak, de információt sem adhattak.

Az eldobott fél szendvicsekből, ki nem töltött idegenrendészeti papírokból látszott, már korábban is volt nagyobb, regisztrációra váró tömeg az udvaron, de eközben épp egy nagyobb sátrat építettek fel, hogy az érkező menekültek, akik nem férnek be az épületbe, mégis fedett helyen tudjanak várakozni. És akkor az azóta a buszban várakozó nigériai, kenyai fiatalokat leszállították a buszról. Akik kicsit meg is szeppentek, amikor látták, hogy itt már nem a Máltai Szeretetszolgálat emberei vagy az a néhány rendőr kísérgeti őket, hanem maszkos, gépfegyveres, terepszínűbe öltözött arcok mutatják nekik, hogy sorakozzanak kettes sorokban, amíg nem kapnak újabb információt.

Rövid várakozás után aztán megérkezett egy angolul beszélő segítő, aki elmondta nekik: két választásuk van. Az egyik busszal Nyíregyházára mehetnek, ahol megcsinálják az elmaradhatatlan regisztrációjukat, hogy aztán ott eldöntsék, hogy merre mennek, vagy mikor indulnak tovább. Vagy a másik buszra szállnak, ami egyenesen a budapesti Nyugati pályaudvarra viszi őket, ahol szintén nem hagyhatják ki a regisztrációt.

Több önkéntes segítővel is találkoztunk. Egyikük Budapestről jött egy nagyobb kocsival, és vette fel a kapcsolatot a környező települések polgármestereivel, hogyan tudna segíteni, másikuk egy Facebook-csoportban ajánlotta fel segítségét szállításra, és most épp három ghánai orvostanhallgatóra vár, hogy Budapestre vigye őket, ahol többek között az ELTE is ajánlott fel kollégiumi helyeket számukra, de más nagyváros egyeteme is hasonlóan tett.