Rakétatámadás után jelentkeztek be Odesszából a Telex helyszíni tudósítói

Nyilas Gergely és Huszti István legutóbb Mikolajivból jelentkezett helyszíni riporttal – abból az ukrán városból, amelyet pénteken véres rakétatámadás ért, és ahol lassan már nincs elég koporsó eltemetni a halottakat. Hétfőn már Dél-Ukrajnában voltak, este pedig élőben jelentkeztek be Odesszából, ami egyelőre még messzebb van a fronttól, de a helyzet komolyságáról azért sokat elárul, hogy

éppen az élő adás előtti percekben kellett gyorsan lekapcsolniuk a villanyt egy, a város felé tartó rakéta miatt, melyet az ukrán légvédelem sikeresen hatástalanított.

Helyi tudósítóinkat Munk Veronika, a Telex alapító főszerkesztője kérdezte hétfő este, a beszélgetés során pedig szóba került többek közt, hogy milyen a hangulat Dél-Ukrajnában, hogyan küzdenek meg ők az ottani helyzettel, mi vezérli őket, és hogy érzik magukat most az ukránok. A teljes beszélgetést alább vissza is lehet nézni.

Milyen most a hangulat, mit gondolnak az ukránok?

Tudósítóink elmondása szerint sok tényező van, ami ezt befolyásolja, a helyzet pedig napról napra is változhat. Kijevben rögtön a háború kitörése, vagyis február 24-e után voltak öt-hat napig, de már az is egy másmilyen Kijev volt, mint a mostani, ami sokkal komolyabb fenyegetésnek van kitéve. A külvárosokban folyamatosan komoly harcok dúlnak, bekerített városrészek vannak, mint például az utóbbi hetekben mindenki számára ismerőssé váló Irpiny és Hosztomel. Ezek egy része teljesen a földdel vált egyenlővé, a közvetlen közelségük pedig nagy hatással van arra, hogy mennyire érzik fenyegetve magukat Kijevben, mennyire érződik a háborús csapás.

Odessza ehhez képest kicsit más, mert itt még a szórványos támadások ellenére nagyobb rakétázás nincs, a háború szempontjából ez egy biztonságosabb körzet. A 130 kilométerrel keletebbre fekvő Mikolajiv, ahonnan ide érkeztek, megint más helyzet, ott a háború sokkal kézzelfoghatóbb. Működik ugyan az infrastruktúra, nyitva vannak a boltok, mennek a buszok, villamosok, de a rakétacsapások a mindennapok részei – beleértve ebbe az olyan véres támadásokat is, mint a fentebb említett laktanya elleni csapás. Itt a rakétatámadások miatt lényegében a frontvonalról van szó, hiába nem érik el a szárazföldi erők, így aki onnan menekül Odesszába, az úgy érzi, hogy biztonságba került.

Attól keletebbre pedig, ahol az orosz szárazföldi erők is ott vannak, több települést pedig el is foglaltak, olyanról is tudnak, hogy elvették az emberek mobilját, és egyáltalán nem engedik ki őket az otthonukból.

Összességében tehát nagyon kis távolságokat megtéve is nagyban változik, hogy milyen a hangulat. Mint később elhangzott, ezzel együtt az mindenhol jellemző, hogy az ukránok hisznek abban, hogy a jó oldalon állnak, ez pedig rengeteg erőt ad nekik. Amikor megkérdezik tőlük, hogy meddig tart még a háború, lehet, hogy a vállukat vonogatják, de azt mindig hozzáteszik, hogy végül győzni fognak. Arról is szó volt, hogy érezhetően van bennük egy bizonyosság, hogy jó ügyért harcolnak egy igazolhatatlan agresszorral szemben. Az ukrán egységet erősíti az is, hogy korábban ők sem hitték, hogy a háború megtörténhet, így ha bizonyosak is voltak benne, hogy jó oldalon álltak, nem kellett megmérettetniük. Most megmérettettek, és nemcsak a katonák, hanem a civilek is helyt álltak.

Ide kapcsolódik az is, hogy az orosz ajkúak is egyértelműen elutasítják Putyin háborús indokait, ugyanazt mondják, mint az orosz elnök által sorozatosan nácizott nyugatukránok. A háború szerintük is egy elfogadhatatlan birodalmi agresszió az ő megmentésük érdekében, mert nincs szükségük arra, hogy megmentsék őket. A tudósítóink által megkérdezett orosz ajkúak most, sőt, már a háború megindítása előtt is ezt gondolták, mint elhangzott, már korábban kezdett kialakulni a konszenzus az ukránok és az orosz ajkúak között, pedig nem mindig volt konfliktusoktól mentes a viszonyuk.

Hogy bírják a helyzetet a tudósítóink, mi vezérli őket?

Mint mondták, a mikolajivi laktanya elleni támadásról akkor értesültek, mikor délelőtt odaértek Mikolajivbe, a hotelben tudták meg a hotel üzemeltetőitől, hogy ez történt. Nem feltételezték, hogy odaengedik őket, mert ez egy katonai terület, amiket le szoktak zárni, de meglepetésükre nem zavarták el őket a környékről, így tudták dokumentálni a helyzetet. Innen aztán máshová mentek, majd visszafele megint megálltak itt, ekkor pedig be is engedték őket, így végignézhették, ahogy az összeomlott épület alól a testeket szedték össze az önkéntesek, tűzoltók, katonák.

Itt volt, aki hányt, volt, aki katatón módon bámult maga elé, és nem vették jó néven azt sem, hogy újságírók vannak a holttestek mellett. Huszti István kollégánk elmondta, korábban is látott már halottakat, de azt azért már nem szívesen látja az ember, amikor száz kilós betontömbök alól szednek ki testeket, vagy ami megmaradt belőlük. Hasonlóan megterhelő az is, hogy sok a temetés, sok a halott, már vannak helyek, ahol nem tudják tárolni a holttesteket – voltak olyan halottasházban, ahol külön konténer van, de az sem elég. Koporsók sem nagyon vannak már, nincs utánpótlás. Mint mondták, ez is rendkívül nyomasztó, hogy egyre kevésbé lehet majd méltósággal eltemetni a katonai vagy civil áldozatokat.

Arra a kérdésre, hogy mi vezérli őket, miért vannak ott ilyen körülmények között is, Huszti István kollégánk azt mondta, hogy mindenféleképpen az, hogy a saját szemükkel lássák az igazságot. Nyilas Gergő arról beszélt, hogy azok a történelmi események, amelyekben korábban társadalmi konszenzus volt globálisan vagy akár csak Magyarországon, egyre távolodnak, egyre kevesebben vannak, akik személyesen élték meg ezt, át tudják adni, hogy mi történt.

Az egyre nagyobb időtávlat a relativizáló értelmezések, a dezinformáció, a propaganda és a közösségi média által is erősített világnézeti buborék miatt viszont mostanra a konszenzus eltűnt, minden csak véleménynek számít.

Szerinte a konszenzus Ukrajna esetében is hiányzik – amit nem nehéz belátni már csak az alapján sem, hogy mennyire eltérően tálalja a Kreml és Ukrajna az eseményeket. Azzal viszont, hogy ott vannak, hogy megmutatják, hogy ez az egész hogy hat az érintettekre, hogy azok az Ukrajnában élő oroszok is azt mondják, hogy nem kell őket megmenteni, akikért állítólag háborúzik Putyin, talán egy kis időre visszatérhet a konszenzus, és kipukkanhatnak a véleménybuborékok.

Szerinte egyébként ez már valamelyest látszik is, többek közt a nyugati szankciókból is – Putyin is azt hihette, hogy a 2014-es, Krím elleni támadáshoz hasonlóan most is eredményes lesz a dezinformáció, a propaganda, a relativizálás és mindenki egyrészt-másrésztezni fog, de nem ez történt. Abban tudósítóink is egyetértettek, hogy még mindig vannak megosztó dolgok, láthatóan, de egyre kevésbé. Ahogy fentebb is írtuk, az orosz és ukrán anyanyelvűek között is létrejött egy konszenzus Ukrajnában – eddig azért voltak nézeteltérések, de most már nincsenek.