Még mondtam, hogy itt a rakéta, aztán megszakadt a vonal. Kirohantam, és már minden tiszta rom volt

„Hogy miért rakétáztak az oroszok pont itt? Mert idióták – mondta a férfi, egy ideig néztük a fűben kapirgáló csirkéket, majd hirtelen hozzátette: – Ha elmondanám maguknak, amit tudok, akkor nem mehetnének el szabadon.”

Semmibe tartó megjegyzésével legalább a feszültséget sikerült a háborús szint felé tolnia, a környéken ugyanis nem sok minden emlékeztetett arra a küzdelemre, amit Ukrajna vív az orosz agresszorokkal. Kárpátalja keleti végén álltunk, a Kárpátok közepén. Körülöttünk meredek, zöld hegyek ugrottak a magasba, a távoliak csúcsán még hó fehérlett. A kisváros, Volóc csendesen kuporgott a szűk völgyben, a péntek délelőtt álmosságát csak néhány bicikliző, csizmás férfi, kendős asszony és az utcán ténfergő tyúkok rázták fel valamennyire.

Ebbe az álmos idillbe robbant be szó szerint egy orosz rakéta május 3. estéjén. Senki nem sérült meg, de Volóc nyugalma szertefoszlott. Nemcsak azért utaztunk a helyszínre, hogy kiderítsük, miért volt érdekes az orosz hadvezetés számára egy ilyen isten háta mögötti hely, hanem azért is, mert eddig ez volt a Magyarországhoz legközelebb eső háborús célpont. Volóc, helyi nevén Volovec alig több mint száz kilométerre van a határtól. A rakéta a hírek szerint a vasútállomás melletti trafóállomásba csapódott.

Ide meg most jött meg a rakéta

A sínek környékén a falu hangulatához illő légkörbe sétáltunk bele. Egy nagyfeszültségű vezeték oszlopánál néhány narancs sisakos munkás tevékenykedett, mögöttük pedig egy egész erdő húzódott vezetékből, fémoszlopból és csillogó üveg szigetelőgombából. A nett ipari csendélet egy ponton fekete kráter körül tekergő vezetékeknek adta át a helyét. Ide csapódott be a rakéta. (A helyszínen tartózkodó rendvédelmi erők kérésére a becsapódás közvetlen helyszínéről nem készíthettünk képet.)

Rövid rábeszélés után kiballagott hozzánk egy benn tevékenykedő, hallgatag, szemüveges férfi. Ő volt az egyik, aki az állomásépületben tartózkodott a rakétatámadás idején.

„Este negyed tíz volt. Épp lefújták a délután kezdődött légiriadót, felhívott a feleségem, és mondta, hogy Lvivben becsapódott két rakéta a vasútnál. Aztán hatalmas zajt hallottam, megszédültem, és beterített a vakolat. Még mondtam, hogy ide meg most jött a rakéta, aztán megszakadt a vonal. Kirohantam, és már minden tiszta rom volt” – mutatott a háta mögé, a betört ablakokkal düledező, kétszintes épületre.

Ezután hangzott el a titokzatos mondat: ha elmondaná, miért pont ezt az állomást támadták, akkor az amúgy benn vizsgálódó rendőrök letartóztatnának minket.

A megoldáshoz a közeli főutcán egy rendőrnő vitt közelebb, akit a műszakja után, már civilben szólítottunk meg: „Ez egy fontos vasútvonal. Ezen mennek a vonatok Kijevbe, Lvivbe és Kárpátalja felé is” – utalt arra, hogy a nyugat felé vezető vonalat akarták több támadással megbénítani az oroszok.

Nem foglalkoztak a légiriadóval

A nő szerint mégis mindenkit megdöbbentett, hogy eldugott kisvárosuk végül szerepet kapott a háborúban. „Néha volt itt légiriadó, de senki nem foglalkozott a szirénázással. Úgy voltunk vele, hogy ide a hegyek közé úgysem jönnek az oroszok. Aznap este sem ez volt az első gondolatom. A robbanás olyan volt csak, mint egy tompa ajtócsapódás. Lementem az utcára, láttam a füstöt az állomás felett, és rájöttem, hogy mi történt.”

A főutca hangulatát a rohangászó tyúkok, az áruház hatalmas, munkást és munkásnőt ábrázoló, amúgy remek mozaikja és a betört ablakú épületek határozták meg. Bárkit kérdeztünk a támadásról, szóözönt zúdított ránk.

„Hallottuk a rakéta becsapódását, de azt gondoltuk, hogy valami gázrobbanás – mondta egy gyerekével sétáló nő. – A szomszédok mondták, hogy nem az volt. Először úgy tudtuk, hogy a vasutat támadták, aztán derült ki, hogy a transzformátorházat. Azóta nagyon félünk, és ha riadó van, rohanunk le a pincébe.”

A támadás meglepte az állomás mellett lakó idős asszonyt is. „Nem hallottuk a szirénákat, csak a dörrenést. A fiam már aludt, beterítette az összetört üveg” – mutatott körbe a nő az alacsony, hideg parasztházban.

A fakó arcú, borostás férfi a szűk ágyon ült, az üres ablakkeretekben lobogtak a függönyök. „Én azóta nem tudok aludni. Ha szirénát hallunk, kirohanunk anyámmal a házból, és lefekszünk a földre. Félelemben élünk. Kórházba is vittek idegi alapon.”

Az asszony széttárja a kezét: „Nem gondoltuk, hogy Kárpátalján történhet ilyen” – sóhajtott, majd hirtelen témát váltott: „Kompóttal megkínálhatom magukat?” Kompótot nem kértünk, de megnéztük még vele a ház tetejét. Lyukak tátonganak a tetőn, a légnyomás elsodorta a cserepeket.

Sok a magyar, meg kevés is

„Két napig nem féltem, biztos az adrenalin miatt – motyogta a támadás helyszínén dolgozó másik munkás. – A harmadik nap jött elő a sokk, akkor úgy sírtam, mint egy gyerek” – fejezte be a mondatot meglepő őszinteséggel. A férfi hallva, hogy magyarok vagyunk, meglepő fordulattal bejelentette: az ő családneve is az, mármint hogy Magyar.

„Itt sokakat hívnak Magyarnak, talán mert régebben ez magyar település volt – mesélte ukránul. – Nem, én nem ismerek senkit, aki most tudna magyarul” – vonta meg a vállát kérdésünkre. Ugyanezt mondta később a polgármesteri hivatal munkatársa is a városházán: senkiről nem tud, aki a településen magyarnak vallaná magát, vagy magyarul tudna.

Magyarország még egyszer került szóba, amikor az állomás mellett lakó férfi sokatmondóan kijelentette, hogy látta a rakétát. „Egész alacsonyan szállt, nem sokkal a házam felett. Magyarország irányából érkezett” – intett nyugat felé. Majd hozzátette, hallotta utána, hogy ezek a rakéták képesek manőverezni, és kanyart leírva támadnak.

A városka lakói a régi biztonságérzetük elvesztése mellett még egy dologban értettek egyet. „A rokonaink Szlovákiában élnek, hívtak minket, de nem akarunk menni. Most nő a zöldség, itt van dolgunk” – mondta az idős asszony, miután elfogadta, hogy nem kérünk kompótot.

De hasonló elkötelezettséget mutatott a gyerekével sétáló nő is: „Nem költözünk el, hova is mennénk? Itt van az otthonunk.” Az amúgy traumatizált Magyar úr pedig azzal zárta a beszélgetést:

„Már tudom, hogy háború van, és egy perc alatt megfordulhat az életünk. De nem akarok elutazni. Szeretem Ukrajnát. Győzni fogunk, ha Európa is segít nekünk.”