Az év, amikor elkezdtek ránk omlani dolgok, amiket évtizedek óta halogatunk

Több olyan, a társadalmi működés szempontjából kulcsfontosságú rendszer is súlyos válságjeleket mutatott idén, amivel évtizedeken át nem foglalkoztak megfelelően sem a kormányok, sem az állampolgárok. Ebben a cikkben azokkal a témákkal (például nyugdíjrendszer, egészségügy) nem foglalkozunk, amik ugyan szintén reformokra szorulnak, de idén nem kerültek nagyobb válságba a korábbi évekhez képest. Csak azokat az ügyeket vesszük végig vázlatosan, amik idén jelentősebb válságjelenségeket produkáltak a korábbi időszakokhoz képest.

Oktatás

A pedagógusok évek óta hallatják a hangjukat, mert szeretnék ha javulna a hazai oktatás helyzete. Idén azonban a korábbiakhoz képest sokkal nagyobb sebességi fokozatba kapcsoltak a demonstrációkkal. A céljaik régóta változatlanok. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy számottevő béremelést szeretnének. A kormány – kritikusai szerint áthárítva a felelősséget – az EU-val való megállapodáshoz kötött helyreállítási alapból szeretné finanszírozni az ágazat béremelését.

Drámai képpel szembesülünk, ha megnézzük, mit is jelent pontosan az, hogy „keveset keresnek a tanárok”. Az idei infláció tükrében egyáltalán nem túlzás azt mondani, hogy kétséges, ki lehet-e egyáltalán jönni egy kezdő tanári bérből, de az is brutális, hogy a pálya csúcsán lévő tanár (egyetemi végzettség, legalább 42 éves tapasztalat) alig valamivel 400 ezer forintos bruttó bér fölé juthat el, ami jelenleg a magyar átlagbér alatt van.

Akkor látszik igazán, hogy mennyire alulfizetettek a tanárok, amikor más diplomás szakmákkal hasonlítjuk össze a bérüket. A 2014 óta szinte minden ágazatban jelentősen nőttek a bérek, ez alól több, közpénzből finanszírozott szektor sem volt kivétel. 2020-ban például sok év halogatás után megduplázták az orvosok béreit, idén pedig a rendvédelmi dolgozók kaptak körülbelül 20-40 százalékos emelést.

A nemzetközi összehasonlítás sem mutat kedvezőbb képet a tanárok hazai megbecsültségéről. Az OECD országai közül a második legrosszabb helyen állunk, ha azt nézzük meg, mennyit keres egy tanár 15 év tapasztalattal. Ennél is lesújtóbb a diplomás átlagbérhez viszonyított kereseti helyzet, az OECD adatai alapján ebben tényleg sereghajtó Magyarország a maga 60 százalékos adatával.

És ha már nemzetközi példák, Portugáliában 15 év alatt rendbe tették Európa egyik legrosszabb oktatási rendszerét. Ebben a cikkben vettük végig, hogy jutottak el ide a portugálok, mik lehetnek a sikereik okai, és mit tanulhatunk ebből mi, magyarok.

Magyarországon nem pusztán arról van szó, hogy a tanárok az értelmiségi léthez képest méltatlan körülmények között élnek, hanem arról is, ilyen alacsony bér mellett lassan lehetetlenné válik fenntartani a szükséges létszámú pedagógusállományt az országban. „A versenyszféra elszívja a frissen végzett tanárokat. Pár évvel ezelőtt még 6 ezer új tanár kezdte el a pályát évente, de a minősítővizsgát közülük is nagyjából 2 ezren tették le, mert szembesülnek a megalázó bérrel. Idén csak 2 ezren kezdték el a pályát, közülük várhatóan 600-an tesznek gyakornoki vizsgát, így majdnem tízszer annyian mennek nyugdíjba, mint ahányan a pályára állnak” – mondta Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezetének alelnöke korábban a Telexnek.

Ennek a trendnek következtében a tanárok medián életkora 53 év. A közoktatásban dolgozó pedagógusok jelentős része 50 év fölötti, csak töredékük tartozik a 20-29 éves korosztályba. A pedagógusok számának csökkenése tíz éven belül a mainál sokkal kézzelfoghatóbb méreteket ölt majd. Ennek okairól, iskolán túlmutató hatásairól Lannert Judit oktatáskutató osztotta meg gondolatait a Telexen.

A kormány legutolsó ajánlata szerint – ha dűlőre jutnak az EU-val – jövőre 20,8 százalékkal, 2024-ben 25 százalékkal, 2025-ben pedig a jelenlegi bázishoz mérten közel 30 százalékkal emelik majd a tanárbéreket. A cél az, hogy 2025-re bruttó 777 ezer forint körül legyen a fizetés, és ekkorra a pedagógusok bére érje el a diplomás átlagbér 80 százalékát.

.A béremelésen kívül a pedagógus érdekvédő szervezetek és önszerveződő tantestületek sok más javítandó dolgot is látnak a magyar oktatási rendszerben. Szeretnék például elérni, hogy

• a csökkenjenek a munkaterheik,
• csökkenjen a tananyag mennyisége,
• a lexikális tudásra túlzottan nagy hangsúlyt fektető iskolai elvárások helyett kerüljenek jobban előtérbe a modern kompetenciafejlesztés és a kritikai gondolkodás elvei,
• legyen szabad tankönyvválasztás,
• legyenek mérsékeltebb osztálylétszámok és modern taneszközök,
• ne sorvasszák el a természettudományos oktatást.

Az egyik legnagyobb felháborodást kiváltó intézkedés idén a pedagógusok sztrájklehetőségeinek kicsontozása volt. Egy február 11-i rendelet előírta, hogy az „elégséges szolgáltatás” keretében annyi feladatot kellene ellátnia a pedagógusoknak sztrájk közben – felügyelni a gyerekekre, megtartani az órák felét, a végzősöknek pedig az összes érettségi tantárgy óráját –, hogy a munkabeszüntetés alig lenne látható. Egyes iskolák tantestületei erre a helyzetre polgári engedetlenség keretében megszervezett munkabeszüntetéssel reagáltak.

A fideszes megmondóemberek és a kormánymédia úgy próbálja beállítani, hogy az oktatás ügyében is csak pártpolitikai alapon motivált, balliberális erők akarnak elégedetlenséget szítani. Erre azonban egyházi iskolák tucatjaiból érkező több száz tanár cáfolt rá például a november elején tartott „tanárballagáson”, ahol az oktatás mély válságáról beszéltek és igazságos fizetéseket követeltek. A békés fáklyás felvonulás résztvevői az oktatás tarthatatlan állapotára, a pályaelhagyásra, az autonómia hiányára hívták fel a figyelmet. Sokan hangsúlyozták közülük, hogy kormánypárti kötődésük miatt nem akarják megdönteni a rendszert, „csak tanítani akarnak”.

Higgadtságával és megnyerő retorikai képességeivel kitűnt az egyházi iskolák felszólaló pedagógusai közül az egyik legerősebb egyházi iskola tanára, Lakatos Máté, aki a kormányközeli Hír TV-ben arról beszélt, nincsen lehetősége az oktatáskutatóknak, szakembereknek leülni beszélgetni, stratégiát kidolgozni kormányzati emberekkel, mert nincsen meg a párbeszéd köztük. Úgy látja, a magyar iskolarendszer igazságtalan. „Hány Karikó Katalint veszítünk el amiatt, mert rengeteg tehetség, tartalék van olyan társadalmi rétegekben, akik nem tudják megengedni maguknak a magántanárokat?” – kérdezte.

Az oktatásért felelős Belügyminisztérium hónapok óta kirúgásokkal és figyelmeztetések osztásával próbál elébe menni a demonstrációknak. Ennek részeként több figyelmeztetés után szeptember végén kirúgták a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium több tanárát, majd október elején Törley Katalint is, aki a Tanítanék Mozgalom alapítója. Ezzel párhuzamosan több iskolában személyesen a tankerületi vezetők kezdték el osztani a tanároknak a kirúgás előtti utolsó figyelmeztető leveleket, a pedagógusok szerint a cél egyértelműen a megfélemlítés. A kölcseys tanárokról készült videónk itt nézhető meg.

A kirúgások után több iskolában kezdtek határozatlan idejű munkabeszüntetésbe tanárok, így vállaltak szolidaritást az elbocsátott kollégáikkal. Később azonban az Eötvös, a Vörösmarty és a Karinthy gimnázium egyes tanárait is kirúgták polgári engedetlenség miatt. Több mint hetven iskola, majdnem hétszáz tanár tiltakozott a tanárkirúgások ellen. De az egész ősz folyamán élőláncok, sztrájkok és tüntetések követték egymást, az egész országban tömegek álltak ki a tanárokért.

Víz

Szintén évtizedek óta elhanyagolt téma a hazai vízellátás, vízgazdálkodás helyzete. Idén azért ütközött ki nagyon, hogy bőven lenne mit csinálni ezen a területen, mert rég nem látott aszályt tapasztalhattunk nyáron: cserepesedő földek, kiégett gyepek, porzó patakmedrek, szárazra került tómedrek fotói járták be a médiát, miközben a mezőgazdasági szakemberek jelentős terméskiesésekről számoltak be.

Az aszálykárral érintett területek mérete egymillió hektárhoz közelített, a nemzetgazdasági veszteség több mint 800 milliárd forint lehetett, sok kukorica- és napraforgóföldön egyáltalán nem lehetett aratni. Nagy István agrárminiszter szerint Magyarországon soha nem volt még ilyen rossz a helyzet ebből a szempontból.

Végső soron a hőhullámok és a csapadékmentes időszakok kialakulásában is benne van az ember, de azt, hogy milyen a talajaink, termőföldjeink állapota, sokkal könnyebben befolyásolhatjuk. Ez a mezőgazdaság szempontjából katasztrofális év sokaknak jó lecke lehet, hogy szélesebb körben elterjedhessenek a már eddig is ismert vízmegtartó technikák, művelési módszerek.

A Telexen cikksorozatban mutattuk be az aszály hatásait, illetve az alkalmazkodási vagy megelőzési lehetőségeket is. Bemutattuk, hogy nemcsak a klíma szárította ki az országot, hanem mi is, hőségidőszakok ide vagy oda, Magyarország kiszárítása évszázadok óta zajlik. Számos olyan terület van az országban, ami olykor ugyanabban az évben szenved el aszálykárt és ár- vagy belvízi elöntést. Mindez azt mutatja, hogy rosszul gazdálkodunk a vízzel. Még mindig az az uralkodó szemlélet, hogy gyorsan vezessük le a pillanatnyilag felesleges vizet, ahelyett hogy megtartanánk, tárolnánk. A szárazodás csökkentésére az öntözésen kívül a minden lehetséges eszközzel való vízvisszatartással lehet felkészülni. Ez egyéni, települési és országos szinten jelentheti a csapadékvízgyűjtést és -visszatartást, a tisztított szennyvizek beszivárogtatását vagy mezőgazdasági célú felhasználását, a jelenlegi, folyóvízbe történő bevezetés gyakorlata helyett.

Körüljártuk azt is, Magyarország miért válik egyre inkább az erdőtüzek országává. A hőség és a szárazság miatt naponta átlagosan száz tűz keletkezett a hazai erdőkben, mezőkön, gabonatáblákon. Némelyik több száz hektáron pusztított. A leégett terület nagysága idén tízszerese volt a tavalyinak. Szabad területen keletkezett tűzesetek miatt több tucat ember megsérült idén Magyarországon, jó páran meg is haltak.

Az éghajlatváltozás miatt egyre gyakoribbak és még inkább azok lesznek a közeljövőben is az időjárási szélsőségek, például a hőhullámok vagy az aszály. Ez kedvező a tüzek számára, ezért valószínűleg sokkal sűrűbben fognak előfordulni tűzesetek. A tüzek nagyon nagy része továbbra is emberi gondatlanság következménye. Azonban a tudományos kutatások szerint azért is nő a tüzek kockázata, mert az intenzív erdő- és mezőgazdaság miatt is egyre szárazabbak a talajok. Egy jó állapotú erdő is könnyebben ellenáll az aszálynak, és kevésbé van kitéve a tűzveszélynek, de a magyar erdők háromnegyede leromlott állapotú, mert ki van szárítva.

Írtunk arról is, hogy idén nyáron országszerte sok kút száradt ki. Nagy gond, hogy a sok illegális fúrás miatt egyszerűen nem lehet tudni, pontosan mennyi kút van Magyarországon, és azt sem ellenőrzik, hogy a meglévőkből annyi vizet vesznek-e ki, amekkora mennyiségre bejelentették. Sajnos nem egészen igaz az a sztereotípia, hogy extra gazdag vízkészleteken ül Magyarország – ráadásul ez a berögződés pont az ellen hat, hogy az emberek megfontoltan bánjanak az értékes vízzel.

A Balaton vízháztartása az elmúlt száz évben soha nem volt ilyen rossz állapotban, és ennek nemcsak az az oka, hogy a sokéves átlagnál sokkal kevesebb csapadék hullott. A természetpusztító beruházások, a nyolcvanas–kilencvenes évek elavult infrastruktúrája, és a kiszámíthatatlan klímaváltozás is tehet erről, és még egy csomó minden más.

Évtizedek óta tudjuk, hogy valószínűleg csökkenni fog a csapadék a Kárpát-medencében, mégsem készültünk fel erre. Az a víz, ami most hiányzik a földekről, tulajdonképpen rendelkezésre áll, a folyóink hozzák és viszik. Mi magunk voltunk azok, akik a XIX. század óta úgy alakítottuk a vízkormányzásunkat, hogy ezt a vizet minél hamarabb átfolyassuk az országon. Viszont két és fél balatonnyival több víz távozik az országból, mint amennyi érkezik. A vízvesztés jelentős részben éppen azért jelentkezik, mert a folyóink ártereit úgy alakítottuk ki, hogy a vizek minél hamarabb átvonuljanak az országon, és minden fölösleges nedvességet minél hamarabb a folyóinkba vezessünk.

Pedig már az Árpád-házi királyok idején olyan csatornarendszerek működtek az országban, amik pontosan azt csinálták, amire ma nem vagyunk képesek.
Ezek az öntözőművek mára nagyrészt tönkrementek, a folyószabályozás pedig – nem akarattal ugyan, de – csak rontott a helyzeten.

Ha aszályról beszélünk, legtöbbször a mezőgazdaság felől közelítve gondolunk rá, de a hosszabb száraz időszakok egyre több olyan problémát okoznak, amelyek közvetlenül minket is érintenek, amikor a felszíni mellett a felszín alatti vízkészletek is fogyni kezdenek. Ellehetetlenül az öntözés, ipari vízhiány is kialakulhat, és a lakossági vízellátásban is zavarok keletkezhetnek. Ezeket szinte mind meg is tapasztalhattuk idén nyáron. Többször is ivóvízkorlátozást kellett elrendelni, a főváros körüli agglomerációban többtucatnyi településen alakult ki vízhiány. De nem csak a főváros körül volt gond ebből, például a Baranya megyei Orfűn is vízkorlátozást vezettek be amit a szárazság és az éppen zajló hálózatfelújítási munkák miatt rendelt el az önkormányzat. Július elején Solymáron volt a legsúlyosabb helyzet, a vízkrízisről itt írtunk részletesen, a problémák főbb okait pedig ebben a cikkben elemeztük.

Ráadásul a jövőben nem csak a vízhiányra, az ivóvíz minőségének romlására is fel kell készülni, amivel várhatóan a közegészségügyi kockázatok is nőni fognak. A természetes ivóvízkészletekből már most túl sok vizet használnak fel az öntözés és ipari folyamatok céljára, miközben a csökkenő mennyiségben elérhető édesvízforrások minőségét tovább rontja a szennyezés is (pl. fokozott műtrágyahasználat a mezőgazdaságban, ruhaipar, műanyagszennyezés).

Energia

Súlyos hiányosság az elmúlt évtizedekből, hogy a döntéshozók nem mérsékeltek azon a kiszolgáltatottságon, amiben Magyarország az energetika területén van. Importra szorulunk minden fontos energiahordozóból, ráadásul a két legfontosabb területen, a földgáz és az olaj terén hatalmas mértékben orosz forrásokra támaszkodunk. Sokkal kényelmesebb helyzetben lennénk, ha nem függnénk ennyire egyetlen országtól.

A legkényesebb ügy mindenképpen a gázfüggőségünk, hiszen márciusi adatok alapján a Magyarországon felhasznált gáz 70-80 százaléka valamilyen módon Oroszországból jött. A magyar háztartások 85 százaléka használ gázt, nagyon sokan azzal fűtenek. Sőt, valójában az áramárat is a gáz határozza meg, de egy áttétellel a vízszolgáltatást is, mert a víz maga ingyen van, a költsége az energiaköltségektől függ. És az olajfüggőség is brutális, a magyar kőolajimport 64 százaléka érkezett Oroszországból. Az olaj és a gázbeszerzésünk mellett az áramtermelésünket (Paks II. révén) is ugyanettől az országtól tesszük függővé.

Idén mindez azért vált rendkívül problémássá, mert a putyini Oroszország által indított háború folyományaként az egekbe emelkedett az energia ára. Igazság szerint az oroszok már tavaly, még jóval a háború előtt elkezdték felfelé hajtani például a gáz árát, már akkor arról beszélt sok szakember, hogy így tarthatatlan lesz a rezsicsökkentés az akkori formájában. Arról, hogy miért szálltak el az energiaárak 2021-ben, és mit rontott el ezzel kapcsolatban Európa, ebben az elemzésünkben írtunk hosszabban.

Aztán a háború februári kirobbanása után minden megváltozott, és bár a földgázra az EU egyáltalán nem vetett ki szankciót, Putyin vélhetően a Nyugat ukrajnai fegyverszállításai és a más ágazatokra kivetett szankciók miatt szinte teljesen elzárta a gázcsapokat Európa nagy része felé, két országot leszámítva már csak nagyságrendekkel kevesebb orosz gáz érkezik. Ez a két ország Magyarország és Szerbia, az a két állam, ami továbbra is szívélyes viszonyt ápol Oroszországgal.

Hozzánk tehát továbbra is érkezik orosz gáz bőven, de sajnos ezt nem kapjuk olcsón, mert lényegében az oroszokkal kötött gázszerződéseinkben így is a tőzsdei árakhoz van kötve az ár. Ez a piaci ár pedig borzalmas magasságokba emelkedett idén, ezért a kormány először a nem lakossági ügyfeleknek szüntette meg a rezsicsökkentést, majd a lakosság esetében is szigorította azt. A kormány számításai szerint a fogyasztók 75 százaléka továbbra is a korábbi kedvezményeknek megfelelő rendszerben maradt, bár kérdéses, hogy ennek a számnak a hitelességét tőlük valóban független szereplők mennyire tudják ellenőrizni.

Amikor a cégek értesültek arról, milyen energiaszámlákra számíthatnak, sokan tényleg sokkot kaptak, hiszen akár 8-10 szeres drágulást kellene valahogy kigazdálkodniuk. A legtöbb vállalkozás ilyenkor azonnal áremeléssel reagál, de vannak, akik még úgy sem fogják tudni kigazdálkodni a megnövekedett energiaköltségeket.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha nagyobb hangsúlyt fektettünk volna a diverzifikációra, tehát az orosz-ukrán háború előtt Magyarország sokkal jobban törekedett volna arra, hogy a jelenleginél nagyobb arányban máshonnan is szerezzen be energiát, akkor azt biztosan csak drágábban tehette volna meg. Például több cseppfolyósított földgázt, azaz LNG-t lehetett volna venni, de akkor meg nyilván olyan észrevételek is érkeztek volna, hogy mi értelme van ennyi pluszkiadásnak, amikor az orosz partner stabilan szállít. Ezért függtek rá ennyire az orosz energiára a németek is, Putyin háborújának februári kitörése óta azonban mindenki látja – még ha a magyar vezetés nem is feltétlenül ezt kommunikálja a szavazói felé –, hogy mekkora baklövés, súlyos nemzetbiztonsági kockázat volt ilyen brutális mértékben az orosz rezsimre hagyatkozni.

Persze azért sem nagyon törekedtek arra a döntéshozók, hogy más partnerektől nagyobb arányban importáljunk például olajat, mert úgy gondolhatták, ezt pár évtized alatt egyébként is ki akarjuk váltani, hiszen az EU elhatározta: 2050-re nettó zéró kibocsátóvá válik. Úgy voltak vele, 25-30 évet már inkább érdemes kihúzni a háborúig sokak által megbízhatónak tekintett Moszkvával, főleg, hogy a többi termelőhöz képest olcsóbb árakat szabott.

És nem is csak az energiabeszerzések felől érdemes megközelíteni a kérdést, hanem abból az irányból is, hogy az energiafogyasztásunk mértékét is sokkal jobban csökkenteni lehetett volna, leginkább az épületek energetikai korszerűsítésével. Ha a 2,7 millió, nagyrészt energiapazarló magyar lakóingatlan szigetelésére költöttünk volna kb. 3000 milliárd forintot, azzal a hazai lakossági gázfogyasztás felét, évi 2 milliárd köbméter gázfogyasztást (nagyjából a magyar összfogyasztás 20 százalékát) megspóroltunk volna.

Most már egy ilyen program jóval többe, legalább 6000 milliárd forintba kerülne, mert az építőiparban minden, így az olajalapú szigetelőanyagok is sokat drágultak.

Tehát nem lenne sportszerű utólag teljesen hibásnak ítélni az elmúlt évtizedek energiapolitikáját, de az mindenképpen nagy mulasztás, hogy ennyire kevés forrást és ösztönzőt biztosítottak államilag támogatott energiahatékonysági beruházásokra.

Az pedig, hogy sok háztartás nem határozott úgy, hogy belevág ilyen korszerűsítésbe, részben a rezsicsökkentés miatt volt, hiszen az olcsó energia miatt nem sokakat motivált az energiamegtakarítás. A lakossági rezsicsökkentés általános, felső fogyasztási határ és szociális rászorultság nélküli fenntartása leszoktatta az embereket arról, hogy az energiára szűkös, világpiaci folyamatoknak kitett termékként gondoljanak, és megpróbálják a maguk eszközeivel minimalizálni a fogyasztásukat. A családpolitikai támogatások közül például a 3 milliós felújítási hozzájárulás se feltétlenül szolgálta az épületállomány megújulását, mert nyugodtan el lehetett költeni úgy, hogy egy kategóriát sem javult az ingatlan energetikai besorolása.

A kedvezőtlen körülmények ellenére az előzetesen becsültnél többen vágtak bele valamilyen energetikai korszerűsítésbe az elmúlt években. A Magyar Energiahatékonysági Intézet (Mehi) lakossági felmérése szerint közel kétszer annyi energetikai felújítás történt 2016 és 2020 között, mint azt előtte várták, a háztartások 57 százalékában valósult meg ilyen beruházás. A szervezet szakértője azonban arról írt, ez csak látszólag olyan örömteli hír, mivel a becslések szerint az energetikai felújítások nagyjából fele nem járt érdemi energiamegtakarítással. Az elégtelen felújítások oka, hogy a projektek döntő részéhez nem készült és ma sem készül energetikai terv, a beruházások messze nem célozzák meg a mélyfelújítások szintjét.

Jelenleg a családi házak és a nagy társasházak több mint 60, a kis társasházak 77 százalékának, a panelek több mint felének nincs hőszigetelése. A most őszi rezsiváltozások miatt már a lakosság is motiváltabb lett, az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetségének (ÉVOSZ) elnöke, Koji László szerint kiugróan magas lett a kereslet az energiamegtakarításokat támogató beruházásokra, viszont most a roham miatt sokat kell várni alapanyagokra és szakemberekre. Egyébként amióta rezsiemelést jelentett be a kormány, 20-25 százalékkal csökkent az ország gázfogyasztása, amiben persze nemcsak a háztartások, hanem a cégek önmegtartóztatása is szerepet játszik.

Az orosz szénhidrogének hazai szerepének csökkentésében nagy szerepe lehetne a megújuló energiaforrásoknak is, de ezek némelyikével mostohán bánt a kormányzat, a szélenergiát például érthetetlen módon korlátozzák. Pedig nem igaz, hogy Magyarországon nem lenne érdemes szélerőműveket építeni, a kormány mégis egy évtizede gáncsolja a szektort. A mostani energiahelyzetben viszont egyre nagyobb luxus nem kihasználni a hazai szeles potenciált, és lehet, hogy erre a Karmelitában is rájöttek. Ha tényleg elhárulnak az akadályok, óriási szélenergia-boom következhet.

A napenergia terén viszont nagyobbat léptünk előre, a háztartási méretű erőművek darabszáma 160 ezer fölé emelkedett. A kapacitás olyannyira a tervezett mérték fölé ugrott, hogy a villamosenergia-rendszer megfelelő fejlesztésének elmaradása miatt a termelési csúcsidőszakokban helyenként már a hálózati stabilitást veszélyeztette a rengeteg visszatáplált energia. A hivatalos indoklás szerint emiatt kapcsolják ki ideiglenesen a visszatáplálás lehetőségét Magyarországon, habár szakmai vélemények szerint az biztosan nem igaz, hogy az ország teljes területén jelentkezett volna ez a probléma. A napelemeseknek ezért érdemes elgondolkodniuk az energiatárolási lehetőségeken és az okosabb áramhasználaton. Az okosotthon-technológiák, előre programozható, távvezérelhető háztartási gépek irányába kellene elmenni, és amennyire csak tudjuk, hozzáigazítani a fogyasztást a termeléshez.

A következő években őrült sok áramra lesz szüksége az országnak, a modernizációnak és a dekarbonizációnak az lesz a fő jellemzője, hogy mindenhol nő az áramigény: az iparban, a fűtéskorszerűsítések miatt az épületekben és az elektromos autók térnyerésével a közlekedésben is. Vagyis egyre inkább áramra, és nem fosszilis anyagokra építünk majd. Európában egy-két kivételtől (ilyen Csehország, Svájc és Ukrajna) eltekintve, szinte minden állam 20-30 százalékos igénynövekedést vár villanyban 2030-2040-re.

Ám a megújulókkal, a korszerűsítéssel, a közlekedés zöldítésével is ott tartunk, hogy a következő 2-3 évben szinte nincs valódi esélyünk, és 5-7 év alatt is iszonyú nehéz lesz a leválás az orosz energiáról.