Őrült sok áramra lesz szükségünk, de mi a megoldás: Paks III., még több megújuló vagy csak azért is a gáz?

Mi lesz a következő egy, három vagy éppen húsz évben a magyar árampiaccal, hogyan kezelhető az igények robbanásszerű változása? A bizonytalan tényezők (lesz-e gáz, mikor lesz képes újra fogadni a rendszer a napenergiát, visszatér-e a szélenergia, megépül-e egyáltalán Paks II.) mellett is ezekre a kérdésekre kerestük a választ.

Írásunkhoz többek között a Magyar Energia Szimpózium október 7-i panelbeszélgetését használtuk kiindulópontnak, ahol öt korábbi energiaügyi államtitkár (Aszódi Attila, Felsmann Balázs, Grabner Péter, Holoda Attila és Kaderják Péter) vitatta meg a hazai energiapiac jövőjét – és egyáltalán nem ugyanazt gondolták a piacról.

Ha az ember átfogó tudású energiás szakemberrel beszélget, olykor meglepődhet, hogy az alapvető szakmai konfliktus jellemzően nem a megújuló és a fosszilis világ között feszül, hanem inkább az atom és a gáz hívei között. Oroszországban érdekeseket hallani arról, hogy miként gyűlöli egymást két emblematikus cég, a Gazprom és a Roszatom, vagyis a gázos és a nukleáris lobbi. Mint látni fogjuk, ha nem is ilyen tónusban, de itthon is létezik inkább atomos, inkább gázos, de megújuló energiás érvrendszer is.

Kaderják Péter volt államtitkár, akinek a ma is érvényes 2018-tól kidolgozott és 2020-ban publikált Nemzeti Energiastratégiában, vagyis a „kályhaként szolgáló” dokumentumban kulcsszerepe volt, úgy véli, hogy valójában nincs szükség újragombolásra. Az energiaszuverenitásra vagy épp a klímasemlegességre (dekarbonizációra) vonatkozó célok változatlanok, csak éppen vihar van, valahogy túl kell élni a következő két telet. De nem mindenki gondolja így.

Aszódi Attila szerint például a jelenlegi tervek nem tarthatóak. Aszódi bevezető gondolataiban azt mutatta be, hogy Magyarország mellett nincs még egy olyan ország Európában, amely ennyire az importra hagyatkozna hosszabb távon is az energiapolitikájában.

Az európai energiamix átalakul, a ma ismert nemzeti beruházási tervek alapján a következő évtizedekben (2030-as és 2040-es határpontokat vizsgált az előadó) nagy növekedés várható napenergiában, szélenergiában, ahogy érzékelhető bővülés lesz a vízenergiában is, és várhatóan valamelyest a biomasszás erőművek kapacitása is nő.

Eközben a gáztüzelésű erőműveknél stagnálás, a nukleáris kapacitásokban 20 százalékos csökkenés várható, az olajtól és a széntől pedig szinte teljesen elbúcsúzunk az áramtermelésben. Azért csak „szinte teljesen”, mert ezen időszak végén Lengyelországban és a Balkánon még maradnak szénerőművek.

A modernizációnak és a dekarbonizációnak az lesz a fő jellemzője, hogy mindenhol nő az áramigény: az iparban, a fűtéskorszerűsítések miatt az épületekben és az elektromos autók térnyerésével a közlekedésben is. Vagyis egyre inkább áramra, és nem fosszilis anyagokra építünk majd. Európában egy-két kivételtől (ilyen Csehország, Svájc és Ukrajna) eltekintve, szinte minden állam 20-30 százalékos igénynövekedést vár villanyban 2030-2040-re.

Csak éppen nem fedjük le az igényeket

Aszódi Attila és munkatársai egy tanulmányban a sok időjárásfüggő erőművi kapacitást összevetették egy órára lebontott menetrenddel, vagyis megnézték minden egyes naptári órára az igényeket, illetve azt, hogy mikor termelnek az időjárásfüggő erőművek, így a nap-, illetve a szélkapacitások.

Az lett az eredmény, hogy miközben 2030-ban még nagyjából „rendben leszünk”, addig 2040-ben Magyarország magas importra fog szorulni, ahogy egyébként Svájc, Olaszország és – talán meglepő módon – Lengyelország is. 2040-ben Magyarország 13 százalékban már tervezetten nem lenne képes ellátni önmagát. Természetesen a rendszerben ekkor is lennének határkeresztező kapacitások, remélhetőleg tudnánk importálni, de más országok mégis valamiért fontosabbnak tartják, hogy jobban ellássák magukat.

A mix minden eleme recseg-ropog

Grabner Péter szerint az kiderült, hogy nincsen olcsó energia, legfeljebb nem tudjuk, hogy miben fizetjük meg az árát (az olcsó orosz energiával megerősített Oroszország ellen most épp katonai felszereléseket vesz Európa). Ez alighanem így lesz a következő évtizedekben is.

De mi kezelhetné ezt a helyzetet? Az a tervezett magyar mix, amely szerint a következő évtizedekben egy nagy atomerőmű, sok megújuló energia (szinte csak nap) és a rugalmasságot biztosító gázerőművek adnák a hazai termelést, gyakorlatilag minden pontján recseg:

• az atom azért, mert senki nem tudja, hogy a Roszatom mikor építi meg Paks II.-t, ha nem építi meg, akkor ki épít helyette;
• a nap azért, mert megfelelő tárolás nélkül már kiütköztek a nap napon belüli és évközi szezonalitásából fakadó kockázatok, a rendszer „feltette a kezét”, egyelőre korlátozni kell az új építéseket, vagy legalábbis azok befogadását;
• a gáz pedig azért, mert nem tudjuk, hogy kapunk-e elegendő molekulát, és ha igen, milyen ára lesz a földgáznak.

Az atomos nézőpont

Természetesen minden szakember portfólióban, és nem egyoldalú vagy fekete-fehér megoldásokban gondolkodik, de mi azért kicsit sarkítsuk a véleményeket. Aszódi Attila szerint a magyar ipar hatékonysága akkor maradhat fenn, ha a gyártóvállalatok nem csak márciustól októberig és nem csak reggel 7-től délután 6-ig kapnak áramot.

Szerinte kiütközött a „gázcsapda”, vagyis most éppen iszonyatos árat fizetünk azért, hogy nem kezdtük meg korábban a leválást az orosz gázról. De a háború és a politika elhozta ezt a kényszert, és eközben azon is érdemes elgondolkodni, hogy mi van, ha a hazai energiatervekben 2040-re tervezett 2000 MW földgáztüzelésű erőmű már nem kap orosz földgázt, és őket valójában ki kell venni a matekból.

A szakember azt is felvetette, hogy ekkor már nem lesz Paks I., ha Paks II. üzembe is lép, el kellene gondolkodni „Paks III.-on” is, vagyis két (vélhetően reálisan már francia) 1600 MW-os reaktor megépítésén, mert azzal lenne elegendő villanyunk, és járulékos haszonként elérhetnénk az unió által szintén kitűzött 90 százalék feletti karbonsemlegességet is.

A szakember figyelmeztetése szerint ugyanis ha 2030-ra a magyar energiaigény a jelenlegi 44 TWh-ról, 58 TWh-ra nő, és mi nagymértékben a napra és a szélre hagyatkozunk, miközben 42 év adatait figyelembe véve, egy évben 2000 olyan óra okozna zavart, amikor beütne a sötét szélcsend, vagyis németül a Dunkelflaute. Ilyenkor se a szél, se a nap nem segítené az áramtermelést (az adat arra vonatkozik, ha a kapacitások 10 százalék alatti kihasználtsággal termelnének).

A megújuló válasz

A többi szakember ezzel a jövőképpel alapvetően nem ért egyet. Szerintük a számítások nem veszik kellő mértékben figyelembe a kereskedelem (túltermelés idején az export, sötét szélcsend idején az import) lehetőségeit, ahogyan az egyre fejlettebb tárolási technológiákat sem.

Felsmann Balázs arra figyelmeztet, hogy jobb lenne reálisan tervezni, hiszen ma hivatalosan azzal kalkulálunk, hogy 2030-ban üzemelni fog Paks II., ezt azonban ő már nem hiszi el, de ha mégis ez a hivatalos várakozás, akkor ennek van egy olyan kiszorító hatása, hogy más projektek tervezése nem indul el.

Ráadásul, sajnos a nagy európai nukleáris projekteknél alapforgatókönyv lett a csúszás és a költségtúllépés ezt bizonyítja a francia Flamanville, a brit Hinkley Point, illetve a finn Olkiluoto 3 esete.

Felsmann Balázs a finn Mankala-modellt javasolta, amelyben a nagyobb, folyamatos áramigényű ipari fogyasztók összeálltak és maguk hoztak létre egy atomerőművet. Elemi érdek, hogy ne az állam bajlódjon ezekkel a projektekkel, és ne az adófizetők finanszírozzák ezek csúszását és költségtúllépését, nálunk is jönnek még a nagy akkumulátorgyártók, miért nem fognak ők össze – tette fel a kérdést Felsmann.

Mindenki a megújulókat szidja, pedig egyedül ott volt óriási fejlesztés

Kaderják Péter szerint sem omlottak össze a korábbi modellek, csak meg kellene valósítani mindazt, amit már elhatároztunk. A volt államtitkár szerint sok minden elindult, de az elmúlt időszakban igazán egyedül a megújuló energia bizonyított, ott léptek be új kapacitások. (Már 2021-ben is kiugró volt a növekedés, de 2022-ben ahhoz képest is kétszer annyi napenergiás beruházás indult.)

Kaderják is úgy vélte, hogy reálisan nem Paks III. a kérdés, hanem Paks II.,

„nyolc éve dolgozunk azon, hogy legyen belőle valami, de minden nagyon lassú, és közben a korábban elhatározott gázos erőművek sem készültek el, mindenki a megújulókat szidja, pedig egyedül ott volt óriási fejlesztés.”

Ugyanakkor az is elhangzott, hogy mindennel, ami dekarbonizáció, van kockázat is: a megújuló áramtermelést nehéz integrálni a rendszerbe, a nukleáris energia most a háború miatt lehetetlenül el, az energiahatékonysági projektek sziszifuszi munka, amit drágán lehet finanszírozni, más technológiák, például a CCU (vagyis a szén-dioxid-megkötési és -hasznosítási technológiák) pedig még nem eléggé érettek, vagyis nem eléggé kipróbáltak a gyakorlatban.

A jelenlegi gázfogyasztásból (mert a válságos helyzet kulcsa valójában határozottan a gáz, nem az áram) meg kellene spórolni 20-25 százalékot, vagy nominálisan 2-2,5 milliárd köbmétert, mondta Kaderják. A programok ki vannak dolgozva: 1,25 milliárd köbméter megtakarítást jelentene az épületek energiahatékonyságának javítása, 0,55 milliárd köbmétert a zöld (geotermia, biomassza) távhő, 0,5 milliárd fogható az erőműveknél, ha a MAVIR nem ilyen mértékben a gázzal szabályozna, adna rugalmasságot a rendszernek, 0,2 milliárd köbmétert a biometán használata, de Kaderják szerint a hazai kitermeléssel is csökkenthető az orosz függés.

Mindenki oda rohan, ahol a labda van

Az amatőr labdarúgásból ismert az a jelenség, hogy mindenki oda rohan, ahol a labda van. Jelen esetben ezt a szaknyelv az energiaipar szuperciklusának nevezi, vagyis:

• amikor olcsó az energia, senki nem fejleszt, ettől viszont hiány alakul ki, és drága lesz az energia,
• amikor aztán drága az energia, mindenki erőműveket fejleszt, ráadásul nagyjából ugyanazt, ami akkor éppen gazdaságosnak tűnik és ezért divatos.

Egy évtizedig most „rezsicsökkentés” volt, nemcsak itthon, nemcsak a lakosságnál, hanem mindenhol a világon, és az iparban, a szabad piacon különösen – vagyis nagyon olcsó volt az energia.

Ezért elmaradtak a fejlesztések, és amikor az ázsiai kereslet nagyot ugrott, őrült árak alakultak ki, amelyekre a háború rátett egy lapáttal, de Holoda Attila úgy vélte, hogy a földgáznak igenis marad szerepe az árammixben.

Elmesélte, hogy pályafutása során jó néhányszor temették már a fosszilis energiahordozókat, mert a nyersanyag el fog fogyni, meghaladja az idő, környezetvédelmi problémákat okoz, a háború miatt bizonytalan az ellátás; de szerinte a földgáz szerepe ma még nem megkerülhető. Nincs olyan energiahordozó, amellyel teljesen ki lehetne váltani. Nagy előnye többek között az árammal szemben a tárolás és a kis veszteséggel járó szállítás.

Tüneti kezelések lehetnek a válságra – lecsavarjuk a hőfokot –, de amikor az emberek elérnek egy bizonyos komfortfokozatot, azt szeretik megtartani, az uszoda, vagy az iskola bezárása nem komfortos. Abban azonban sokat fejlődhetnénk, hogy használjuk a gázt okosabban.

Más is úgy vélekedett, hogy amíg a nyári napot nem tudjuk eltenni télre, addig még biztosan kell a földgáz. Éppen ezért többen is úgy vélték – azok is, akik a Fidesz-érában voltak pozícióban –, hogy hiba volt a döntés a hajdúszoboszlói tároló bezárásáról, mert ez a lépés biztosan nem javítja az ellátásbiztonságot.

A politika felelőssége

Holoda Attila kiemelte a politika felelősségét is:

„Ha nincs olcsó energia, annál rosszabbat nem is lehetne elképzelni, hogy elhitetjük az emberekkel, hogy, de, neked van olcsó energia.”

A politikai kérdések során a szakmabeliek azért úgy látták, hogy az EU is sokat hibázik. Kaderják Péter szerint érthetetlen, hogy miért akarnak az árampiacon beavatkozni, ami remekül működik, miért nem a földgázpiacra fókuszálnak (azóta ezt nagyjából felismerte az EU is – a szerk.). „Nem is értem az európai politikusokat, nem kellene hagyni, hogy Norvégia, Azerbajdzsán és Algéria szénné keresse magát, amikor tizedannyiért is örömmel exportáltak” – mondta Kaderják.

Ezt így látta Mezősi András is, aki szerint az áramárak elsősorban gázárvezéreltek. Vagyis maga az árampiac jól működik, inkább a gázpiacon kellene beavatkozni, ez megoldaná a magas áramárak kérdését is.

Az egy külön érdekesség, hogy a magas gázárak ellenére is nőtt a gázalapú termelés Európa szerte az elmúlt időszakban, amihez persze sok szerencsétlen tényező együttállása (aszály, alacsony vízállás és meleg nyár, francia nukleáris kiesés) is kellett. A francia atomerőművek termeléséből 70 TWh esett ki, de a kevés eső miatt 60-70 TWh-val csökkent a vízenergia termelése is – ezek együttesen 3-4 teljes magyar áramtermelésnek felelnek meg.

Mindenki szénné keresi magát

Holoda Attila szerint azért hiba lenne csak a földgázt okolni mindenért, most egyszerre van válság a földgáz, a kőolaj, a villamos energia piacán, és itt van még a recesszió és az infláció is. Lehet azzal vádolni a gázosokat, hogy eközben halálra keresik magukat – nemcsak az orosz, de a norvég, az algériai vagy az azeri termelők is –, de valójában az áramtermelők, az atom, a nap és a szélenergiások is.

Mezősi is egyetértett ezzel, szinte minden szereplő a változó költségeinél többet kap az általa termelt áramért. Többnyire ebből finanszírozza a magas beruházási költségeit, főleg a megújuló és nukleáris termelők esetén.