Ki fogja tanítani gyermekeinket tizenöt év múlva?

Több friss tanulmány is rámutat arra, hogy egyre nagyobb gondot fog okozni a pedagógushiány, amennyiben nem sikerült több fiatalt a pályára vonzani. Az összes releváns kutatás egyetért abban, hogy a szakma rohamosan elöregszik.

A pályakezdők aránya évente körülbelül az összes pedagógus 1 százaléka (1500–1600 fő); ez nem elég ahhoz, hogy pótolja a nyugdíjba vonulókat. Egyenletes kormegoszlás esetén is legalább 2,2 százaléknyi pályakezdőre lenne szükség, a magyar pedagógustársadalom kormegoszlása azonban nem egyenletes: jelenleg a pedagógusok közel fele 50 éves vagy idősebb. Ha ez a trend nem változik, öt éven belül spirálszerűen felgyorsul a pedagógusok számának csökkenése, tíz év múlva a mai létszám egyötöde eltűnik, az 50 éves és idősebb pedagógusok aránya pedig kétharmadra nő.

Márpedig a trend egyelőre nem változik. Ennek elsődleges oka az, hogy a pedagóguspálya presztízse soha nem látott mélységekbe zuhant, mindenekelőtt a képtelenül alacsony bérek és a szakmai autonómia hiánya miatt. A magyar pedagógus bére a többszöri emelések után is jóval alatta marad a diplomások átlagos bérének (66 százalék, míg az OECD-átlag 90 százalék). Ráadásul a magyar pedagógusnak kell a leghosszabb ideig tanítania ahhoz, hogy elérje a csúcsot a fizetésében (40 évet, szemben az OECD-ben is tag EU-államok 25 éves átlagával).

Különösen drámai a helyzet a pályakezdők esetében, ami épp az utánpótláshiány miatt különösen nagy probléma. Ahogy ezt a Közoktatási indikátorrendszer legfrissebb kötetében olvashatjuk, a pályakezdő 25–34 éves pedagógusok az egyéb pályakezdő diplomások bérének átlagosan 86–98 százalékát keresik meg az európai országokban, szemben a magyar pályakezdő tanárok 51–55 százalékos arányával! A nemzetgazdasági átlagkeresetnél 2020-ban már több mint 10 százalékkal voltak alacsonyabbak a keresetek, miután az elmúlt években az oktatásban kisebb mértékben nőttek a bruttó keresetek, mint a nemzetgazdaságban általában.

A pedagógushiány különösen érzékenyen érinti a hátrányos helyzetű tanulókat tanító iskolákat. Itt az országos átlagnál jóval nagyobb a betöltetlen tanári állások aránya, ráadásul jóval kevesebb, a pedagógusok munkáját közvetlenül segítő alkalmazottat is tudnak foglalkoztatni. A T-Tudok felmérése szerint a nem szakos óraellátottság régiónként nagy különbségeket mutat: Észak-Magyarországon az órák több mint 10 százalékát nem szakos tanár látja el, míg az az országos átlag 4 százalék. Ugyanakkor tévedés lenne azt gondolni, hogy ez a probléma csak a hátrányos helyzetű iskolákat érinti. A pedagógushiány a jóval kedvezőbb tanulói összetételű egyházi intézményeket is egyre súlyosabban érinti, ami miatt ezek az intézmények is egyre inkább rászorulnak a nyugdíjasok visszafoglalkoztatására.

Az egyes területeken megjelenő pedagógushiány „kezelésére” az iskolák széles eszköztárat alakítottak ki, de ezek többsége kifejezetten rontja a szolgáltatás minőségét. Sok esetben például a gyakornokot, a pályakezdőt is bevetik a mély vízbe, a pedagógiai asszisztens tanít, és csúcsra járatják a helyettesítést (egyre több helyen fordul elő, hogy egész nap óvodapedagógus vagy tanító van a csoporttal vagy az osztállyal). Ez gyakran vezet oda, hogy a túlhajszolt pedagógusnak az oktatás és nevelés helyett már legfeljebb csak a gyerekfelügyeletre jut energiája.

A kutatások alapján a pályakezdők lemorzsolódásának csak az egyik oka az alacsony kezdőfizetés (ami még a jelenlegi bérminimumot sem érné el, ha nem egészítenék ki). Legalább ilyen taszítóan hatnak már a pedagógusképzés alatti iskolai gyakorlat negatív tapasztalatai. A pedagógushallgatók ilyenkor szembesülnek azzal, hogy a hétköznapokban megvalósuló tanári munka tökéletesen nélkülözi azt, amitől vonzó lehetne: a kreatív értelmiségi létet. Ahogy az egyik hallgató fogalmazott egy online hallgatói felmérésen:

„Az alacsony fizetés és a jövőkép hiánya sokakat eltántorít a pedagóguspályától. A tanárok társadalmi megítélése siralmas, nagyon negatív. Az iskolákban dolgozó pedagógusok igen nagy része kiégett vagy nagyon közel áll hozzá, főleg olyan vidéken, ahol a halmozottan hátrányos helyzetű diákok az iskola 75 százalékát teszik ki. Kiégett tanár akár a pedagógusképzésben is részt vesz mentorként, ami még inkább elriasztja a tanulmányai végén járó hallgatókat. Kezdő, lelkes, tenni akaró friss pedagógusok kerülnek ki olyan iskolákba, ahol a tantestületi légkör mérgező, nem befogadó, ezáltal a kedves friss kolléga átkozza a napot, amikor tanári pályára adta a fejét.”

A pedagógushiány kapcsán mindenképpen ki kell térni arra a látszólagos ellentmondásra, hogy hogyan beszélhetünk pedagógushiányról, miközben az egy pedagógusra jutó tanulók számát tekintve Magyarországon látszólag kedvező a helyzet. Sokan tévesen azt hiszik, hogy ha az egy pedagógusra jutó tanulók száma alacsony, az azt jelenti, hogy egyszerre van elég pedagógus és jut elegendő figyelem a tanulókra. Az adatok azonban nem igazolják ezt. Bár Magyarországon a nemzetközi átlagnál jóval alacsonyabb az egy pedagógusra jutó tanulók száma, a magyar oktatás mégsem mondható eredményesnek. Két ország van Európában, Portugália és Észtország, amelyik folyamatosan tudott javítani az eredményességén a PISA-felméréseken, mégis, az egy pedagógusra jutó tanulók száma náluk magasabb, mint nálunk.

Ez a mutató ugyanis valójában mindössze azt mutatja, hogy mennyire pedagógusintenzív az oktatási rendszer. A magyar rendszer fajlagosan több pedagógust használ fel, mint sok más ország oktatási rendszerei. Ennek azonban alapvetően két olyan oka van, amelyek közül egyik sem a teljesítményt erősíti. Az egyik a korszerűtlen pedagógiai szemléletű szakmapolitikából fakad, amely elsősorban a sok tantárgyban és sok ismeretben látja a tudás forrását. A másik pedig a magyar szülők azon igénye, hogy gyermekeik minél homogénebb közegben tanuljanak, ezáltal fenntartva a nemzetközi összehasonlításban is feltűnően nem mérethatékony iskolarendszert. Míg az európai iskolákban átlagosan 600 tanuló tanul, addig nálunk az átlagos iskolaméret ennek a fele, az általános iskolák esetén pedig még ennél is alacsonyabb: az általános iskolák felébe 150 tanulónál kevesebb gyerek jár. Itt pedig a kígyó a farkába harap, hiszen a zsúfolt tananyag, a túl sok tantárgy és a kis méretű buborékiskolák mesterségesen magasan tartják a pedagóguslétszámot, amit az oktatási rendszer csak úgy tud úgy-ahogy biztosítani a jelenlegi keretek mellett, ha alacsonyan tartja a pedagógusok költségét (lásd újfent a fenti táblázatot).

Az alacsony bérek pedig nemcsak mennyiségi, de minőségi problémát is okoznak. Minél kevésbé vonzó a szakma, annál kevesebben jelentkeznek a pedagógusképzésbe és helyezkednek el utána, és annál kisebb az esélye a minőségi szelekciónak. Ráadásul a leánykori nevén pedagóguséletpálya-modell sem segíti a minőséget. Egy 1500 pedagógus körében végzett online adatfelvétel azt mutatta, hogy a bérek és a munkaterhelés között nagyon gyenge a kapcsolat, ráadásul a rendszer a minőségi pedagógusi tevékenységeket (innováció, bemutató óra, mentorálás) sem díjazza. A magyar rendszerről elmondható, hogy pazarló, mivel az olcsó és sok munkaerőt választja a kevesebb, de drágább és így jó eséllyel minőségibb munkaerő alternatívája helyett.

Ezeknek a tendenciáknak már most is érzékelhető a negatív hatásuk. A túlterhelt és alulfizetett pedagógustól nem várható el minőségi munka. Ráadásul az egyre öregedő szakma és a fiatal szülők közötti táguló generációs szakadék a megfelelő kommunikációt is akadályozza a szülők és a pedagógusok között (a gyerekekről már nem is beszélve). Még hosszabb távon pedig a nem megfelelő szintű oktatás azt eredményezi, hogy a fiatalok egy része elhagyja az országot, a másik részük pedig a minőségi gyermeknevelés egyik alapvető feltételének (jó minőségű közoktatás) hiányában kevesebb gyermeket fog tudni felelősen vállalni. A tanárhiány így gyermekhiányhoz is vezethet, ami által pedig az ország olyan lefelé tartó spirálba kerül, hogy előbb-utóbb nyugdíjasotthonra fog emlékeztetni. Persze csak akkor, ha nem teszünk ellene.

A szerző oktatáskutató.