Nem könnyű azt mondani, hogy hajléktalan vagyok

„Sokan az utcával azonosítják a hajléktalanságot, az embereknek nincs megfelelő képük erről. Azok az idős nők, akiket az átmeneti szállón megismertünk, sem tudták, hogy ilyen létezik. Egészen addig, amíg ők maguk nem kerültek oda” – meséli Wilhelm Laura és Csibra-Kaizler Tamara, akik fotós-újságíróként jártak egy hónapon keresztül a BMSZKI hajléktalanszállóira, hogy bemutassák az ott élő nők történetét, életét. Tíz szállón élő lakóval készítettek interjút, de még többen voltak azok, akik a fotózások során csatlakoztak: örültek, hogy a történeteikkel foglalkoznak.

A BMSZKI a főváros legnagyobb hajléktalanellátó intézete, közel 3000 embernek ad otthont, köztük nagyjából 900 nőnek. „Visszatérő fájdalmuk volt, hogy hajléktalannak hívják őket, pedig azt érzik, nem korrekt leredukálni valakit az élethelyzete alapján” – mert ez lehet átmeneti állapot. „Ebben az életszakaszban élnek most” – mondja Csibra-Kaizler. Hogy a hajléktalanság jelzőként is sértő, arra az egyik bent élő nő történetét hozták fel: „mutatta nekünk, hogy fotózzuk le az orvosi papírjait, amin a diagnózisok közé odaírták, hogy hajléktalan. Ott volt, hogy cukorbeteg, szívproblémás, amputált lábak, lakástalan. Hatalmas megaláztatásnak élte ezt meg.”

A nőkről készült fotókat négy átmeneti szállón, köztük a Családok Átmeneti Otthonában (a csáóban) készítették. Az átmeneti szállók közös jellemzője, hogy ezeken a helyeken ágyakat vagy akár szobákat tudnak bérelni az ott lakók. Másfél, a csáó esetében két év után viszont kikerülnek onnan, csak egy hónappal később kérvényezhetik a visszatérést – már azok, akik szeretnének visszatérni. Az itt élők célja viszont jellemzően a kitörés, a továbblépés: mert, ahogy az egyik nő fogalmazott interjújában, „nem könnyű azt mondani, hogy hajléktalan vagyok”.

A bent lakók egy idő után várták a fotózásokat, készültek rájuk: „sokat jelentett nekik, hogy valaki figyel rájuk. Kevés dolog történik meg kétszer vagy többször az életükben, ezért lett a fotózás is fontos”. A szállókon eleinte ódzkodtak a fotózástól, az volt az alapélmény a lakókban, hogy erősen stigmatizálja őket a társadalom. Egy idő után aztán megnyíltak, egymást bátorították a fotókra. Az pedig külön motiválta őket, hogy a róluk készült képeket visszanézhették, néhányuk évek óta nem látta vissza fényképen magát.

Az átmeneti szállók esetében az emberek nem az utcán töltik napuk nagy részét, hanem a szállókon élnek. Azt látják ők és a szociális munkások is, hogy az utca nagyon megváltoztatja az embert. Pár nap alatt kikezd mentálisan bárkit, kevesen is tudják feldolgozni. Az átmeneti szállókon minden lakóval foglalkozik egy szociális munkás, segítik őket mindenben. A bent lakók sokszor kapnak könnyített munkákat (például a mosodában is dolgozhatnak a szállókon), hogy megszokják a napi rutint. Sokaknak ez érzékeny és nehéz út az őket ért traumák miatt.

„Ők mind adnak magukra, mindenki pontosan ugyanúgy él ezen a szállón, mint bárhol máshol bárki. Tiszták, szép a hajuk, foglalkoznak magukkal, a körmükkel. Nekik nincs saját lakásuk, de olyanok, mint bárki” – meséli Wilhelm. A szálló átmenetisége miatt a tárgyaikhoz való viszonyuk viszont más a lakóknak, mint az átlagembernek: mind igyekeznek otthonossá tenni a saját környezetüket, de sok tárgyuk nincs, nem férne el, és már nem is ragaszkodnak hozzájuk. Van olyan lakó, aki például a háza elárverezése után gyalog, csupán egy zacskó személyes holmival érkezett meg a Dózsa György úti átmeneti szállásra, ahol lassan egy éve él. Az a szobákba belépve rögtön látszik, hogy minden sarok máshogy néz ki. Mindenki törekszik az otthonosságra.

A szállón élők más-más utakat jártak be, de az interjúkból kirajzolódik, milyen egyszerű helyzetek is elvezethetnek ahhoz, hogy valaki elveszítse az otthonát. „Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy folyamatosan pénz nélkül a zsebükben mászkálnak. Van, akinek csak pont nincs annyi, amennyi rendszeres lakhatásra elég, pedig van munkája. Van olyan is, akinek a családja nem is tudja, hogy itt él”. A projektben felbukkanó nők között ketten is voltak olyanok, akiknek természeti katasztrófa vitte el a lakását. Egy hétgyerekes anya egy áradás után vesztette el otthonát, egy másik nőnek pedig vihar után dőlt rá egy fa a lakókocsijára, másnap már nem volt hol laknia. A nőknél visszatérő minta emellett a férj halála és a bántalmazó kapcsolatból menekülés is.

A lakók esetében az is fontos az integrációhoz, hogy a traumáikkal foglalkozzanak. Erre külön figyelnek a szálló szociális munkásai. „Egyesekkel olyan dolgok történtek, amiket nehéz elhinni, hogy ma még ilyen lehetséges. Ott ül egy nő, beszélgetünk, neveli a gyerekeit, szereti a családját, és egyszer csak olyat mesél, amitől leesik az ember álla” – mesélik. Ezt érzékeltetve hozzáteszik: hallottak olyan történetekről, ahol a szociális munkás is sírva ment ki a lakóval való beszélgetésről, annyira nem tudta feldolgozni azokat, amiket hallott.

A lakók közül még mindig sokan próbálnak kitörni, küzdenek azért, hogy normális életük legyen. Vannak viszont olyanok, akik nem látják, hogyan lehetne ezt a mai gazdasági helyzet és a lakhatási válság mellett. A projektben résztvevők nagy része idősebb nő, sokan a nyugdíj körül kerültek be az intézményekbe. Általában rideg családi kapcsolataik vannak, a bántalmazó kapcsolatok sémája pedig mind idősebb, mind fiatalabb nők esetében felbukkan. Sokszor egy nem megírt végrendelet, egy rosszul felvett hitel, vagy az időskori elmagányosodás elég ahhoz, hogy átmeneti szállóra kerüljön valaki.

Wilhelm Laura arról is mesélt, hogy voltak, akikkel erősebb kötelék alakult ki. Több idős nő napi rutinjában részt vett, végigkísért egy cigarettatöltős napot, vagy éppen azt, ahogy az egyik nő minden héten tart egy napot, amikor levágja az általa a hétre megvásárolt kenyér héját. „Volt, aki egészen bevont a napi rutinjába, csináltam róla képeket, meg olyat, ahol a barátnőivel összeálltak. Hívtak a farsangra is, nagyon boldogok voltak, hogy megvendégelhettek a fánkra, amit ők maguk sütöttek. Egy közös program is nagyon erős dolog tudott köztük lenni, mert az ő hétköznapjaikban nincs nagyon jelen a szórakozás”.

Ahogy az időseknek, úgy a legfiatalabb korosztályoknak is nehézségekkel jár az élet az átmeneti szállókon. A csáós gyerekek gyakran úgy kerülnek családjukhoz, hogy előtte már voltak állami gondozásban: sok olyan történet lehet, ami egy nagy bizalmi mínuszt jelent már alapból a szülők felé. Van olyan, hogy a környező iskolákban előítéletesek a csáós gyerekekkel, nem szívesen veszik be őket, vagy éppen a környék gondolja azt, hogy ha valami baj van, ahhoz biztos nekik lehet közük. Pedig a csáóban is vannak szabályok, amiket be kell tartani: „pont ezek szolgálnak arra, hogy megerősítsék őket emberileg, érzelmileg és mentálisan is” – mondja Csibra-Kaizler.

A két átmeneti szálló és a csáó mellett a projekthez készültek képek egy afféle hibrid átmeneti szállóról, ami inkább emlékeztet egy kórházra, mint egy szállóra. A BMSZKI Szabolcs utcai részlegére olyan idős, beteg, hajléktalan emberek kerülnek, akik hosszútávú gondozásra szorulnak. Több olyan lakóval is találkozni, akiknek amputálták már legalább az egyik végtagját. A kórház fővárosi fenntartású, bár az épület miatt került már összetűzésbe az állammal, viszont a szociális munkások is úgy látják, hogy a főváros nem hagyja cserben a kórházat.

„Amikor kint vagyok, akkor elfelejtem, hogy hol élek. Elég ezen akkor gondolkodnom, amikor visszatérek és megérzem a levegőben.” – mondta az egyik lakó a projekt alatt. A szállón élők közül vannak, akik nem szeretnek a szállón lenni, minél többet próbálnak azon kívül időt tölteni. Mint Csibra-Kaizler mondja, a szállón sokan bezárnak, falat húznak maguk köré, mert nem akarják elfogadni azt, hogy ebben az élethelyzetben vannak. Akik dolgozni járnak, sokszor eltitkolják munkahelyükön, hogy nincs lakásuk. A mindennapokban viszont korosztálytól függetlenül teljesen hétköznapi dolgokat csinálnak. „Az egyik szállón élő nőnek például van egy TikTok-csatornája és szeret koktélozni is. Nagyon sokféle ember él a szállókon – és sokakról meg sem mondanánk, hogy hajléktalan élethelyzettel küzd.”

„Az átmeneti szállón kétféle megküzdési mechanizmust láttunk. Van, aki azon van minden percében, hogy ő innen kikerül, van, aki kicsit ebbe belenyugszik, és azon gondolkozik, hogy itt másfél évig lehet, mit csinál majd abban az egy hónapban, hova megy, hogy visszajöhessen.” Tamara szerint a csáósok helyzete más, ott a kiskorú gyerek, a család közege motivációs erő. De „ha kevés a nyugdíj, rossz az egészségügyi állapota az embernek, nincs család körülötte, akkor nehéz kitörni. Olyan idős nővel is találkoztunk, aki már húsz éve van a rendszerben”. Az élni akarás viszont erősen ott van a szálló lakóiban, és nem hajlandók feladni a boldogságukat.