Miért nincs állampolgári nevelés a hazai oktatásban?

Legfontosabb

2022. április 13. – 13:02

Miért nincs állampolgári nevelés a hazai oktatásban?
Fotó: Varga György / MTI
Filippov Gábor
kutatási igazgató, Egyensúly Intézet

Másolás

Vágólapra másolva

Az összeesküvés-elméletek korában elgondolkodtató, nincs-e szükség a tudatos és kritikus médiafogyasztás oktatására, a különféle manipulációs technikák és kognitív csapdák felismerésének képességére. Vajon nem lenne-e nagyobb szükség állampolgári ismeretek helyett demokratikus nevelésre? Cikkében ezt taglalja Filippov Gábor, az Egyensúly Intézet kutatási igazgatója.

Természetesnek vesszük, hogy csak az ülhessen volán mögé, aki alaposan bebiflázta a KRESZ-t, majd egy tanfolyam elvégzését követően forgalmi vizsgán is igazolta az alkalmasságát. Bár az úszáshoz nem kell külön jogosítvány, azt is észszerűnek tartjuk, hogy csak az merészkedjen a mélyvízbe, akit előzőleg rendesen megtanítottak úszni. Ehhez képest különös, hogy évtizedek óta magától értetődő adottságként fogadjuk el, hogy közös ügyeink intézéséhez semmiféle előzetes képzésre nincs szükség, és nem is biztosítunk ilyenre lehetőséget.

Az Egyensúly Intézet és a Telex közös véleménycikksorozatának előző darabjában Boros Tamás, az intézet igazgatója írt arról A következő kormány legfontosabb öt feladata című cikkében, hogy elemzése szerint az oktatás, az okos társadalom fejlesztése és a pedagógustársadalom megbecsülése az egyik kulcsmomentum.

Márpedig a minőségi állampolgári léthez ugyanúgy elengedhetetlen bizonyos készségek és képességek birtoklása, mint bármely összetettebb tevékenység esetében. Jogtudatra, kritikus gondolkodásra és vitakészségre van szükségünk hozzá, nem utolsósorban pedig a békés egyet nem értés képességére és annak elfogadására, ha olykor nem a mi álláspontunk jut többséghez. Mindemellett a huszonegyedik században, a dezinformáció és a soha nem látott hatékonysággal terjesztett összeesküvés-elméletek korában különösen felértékelődik a tudatos és kritikus médiafogyasztás, a digitális tudás, a különféle manipulációs technikák és kognitív csapdák felismerésének képessége.

E kompetenciák hiányával, még gyakrabban a saját preferenciáikkal ellentétes szavazási eredményekkel szembesülve egyesek időről időre felvetik a műveltségi cenzus bevezetésének szükségességét, a választójog érettségihez, nyolc általánoshoz vagy akár csak írni-olvasni tudáshoz kötését (általában persze feltétlenül olyan küszöbről esik szó, amelynek ők maguk megfelelnek). Rossz hírem van a számukra: a demokratikus döntéshozatal olyan játéktér, amelyben az alapfokú iskolázottság vagy akár az egyetemi diploma sem garancia a tudatos és autonóm részvételre. A politika ugyanis nem műveltségi vetélkedő, hanem készségalapú tevékenység – akár a vezetés vagy az úszás. Mielőtt tehát reflexből tömegeket zárnánk ki és hagynánk politikai képviselet nélkül, előbb tegyük fel magunknak a kérdést: miért várjuk el egyáltalán bárkitől az informált állampolgári cselekvést, ha a nagykorúsága előtt soha nem volt alkalma azt megélni?

Hogyan (nem) tanulunk demokráciát?

Senki sem születik állampolgárnak. Nem véletlen, hogy nemcsak az Egyesült Államoktól Japánon át Nyugat-Európa legtöbb régi demokráciájáig, de a rendszerváltás után az egykori szocialista blokk legtöbb országában is viszonylag korán felismerték: a demokratikus szocializációban a közoktatásnak éppúgy feladata van, mint a munkaerőpiacra való felkészítésben. Ezzel szemben hazánkban ezt a területet három évtizeden keresztül a fél- és látszatmegoldások, a nekibuzdulások és megtorpanások váltakozása jellemezte.

Valószínűleg az államszocialista évtizedek sötét emléke, az ideológiai indoktrináció rossz hagyománya – és nem utolsósorban a szembenálló táborok kölcsönös bizalmatlansága – is szerepet játszott abban, hogy a politika sokáig meglepően szemérmesen állt a kérdéshez. Bár az állampolgári kompetenciák elsajátítását már az 1995-ös Nemzeti alaptanterv is kiemelt oktatási célként említette, annak közelebbi tartalmi meghatározásával a jogalkotó éppúgy adós maradt, mint a pedagógusok felkészítésével ennek a teljesen új feladatnak az ellátására. Beszédes az is, hogy a demokráciára nevelés évtizedeken át más tantárgyakba integráltan, illetve az egyébként is túlzsúfolt történelem- és társadalomismeret részeként jelenhetett csak meg a tanrendben. Az állampolgári szocializációt a politika végső soron alapvetően a családra bízta – illetve legjobb esetben is meghagyta a kísérletező kedvű alternatív iskoláknak, hogy saját modellt dolgozzanak ki a kiváltságosabb tanulók számára.

A 2020-ban megjelent Nemzeti alaptanterv aztán különösebb előkészítés nélkül, önálló tárgyként vezette be az állampolgári ismereteket. Ez kétségkívül előrelépés volt a korábbi helyzethez képest, de a tárgy ekkor is csak a nyolcadik és a tizenkettedik évfolyamon, mindössze heti egy-egy órában intézményesült. A NAT ráadásul nem tartotta fontosnak, hogy szakirányú társadalomtudományi végzettséggel rendelkező pedagógusokra bízza a tantárgy oktatását; ehelyett a hazai hagyományoknak megfelelően, mintegy jobb híján lényegében a történelemtanárokra hagyta azt. Ennél is problémásabb volt a kimeneti célok meghatározása: a készségek és kompetenciák helyett továbbra is az intézményekről és azok működéséről szóló „ismeretek”, a készen kapott „tudás”, illetve „normák” közvetítése szerepel központi helyen – olyan meglepő elemekkel kiegészülve, mint a honvédelmi ismeretek vagy a párválasztás.

Állampolgári ismeretek helyett demokratikus nevelést

A „demokráciaoktatásra” valóban hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint az állam működésével kapcsolatos alapvető információk átadására: hány tagja van az Országgyűlésnek, hogyan működik a választási rendszer, milyen jogkörei vannak az Alkotmánybíróságnak. A hagyományos, lexikális jellegű ismeretek persze hozzátartoznak a tudatos állampolgári léthez, de távolról sem azonosak vele.

Az Egyensúly Intézet felfogásában a demokratikus nevelés valójában komplex készség- és személyiségfejlesztési projekt: olyan, az autonóm állampolgári létezéshez nélkülözhetetlen kompetenciák készségszerű elsajátítását takarja, mint az önálló ítéletalkotás és a kritikus tájékozódás, a manipulációs technikák kivédése és az önreflexió, a vitakultúra és az alapvető érvelési technikák alkalmazása, az empátia és az állampolgári felelősségtudat, az együttműködési készség és a békés egyet nem értés képessége. Nem arra van szükség, hogy ha megállítják az utcán, bármelyik magyar évszámokkal együtt gördülékenyen fel tudja sorolni a Magyar Nemzeti Bank eddigi elnökeit, hanem arra, hogy értse, mit jelent részt venni, kezdeményezni, közösségi cselekvést szervezni, érdekeket és értékeket artikulálni, másokkal együttműködni vagy éppen érveket ütköztetni. A huszonegyedik századi oktatás fő trendje egyébként is a lexikális alapműveltségtől a szabadon alkalmazható alapkészségek elsajátítása felé való elmozdulás – a demokráciára nevelés azonban soha nem is lehetett másmilyen.

A demokratikus nevelés mint önálló tantárgy ezért az Egyensúly Intézet szerint csak akkor érheti el a célját, ha legalább négy feltételnek megfelel:

1. A tanulási út egészét elkíséri, az alapfokú oktatás első osztályától az érettségiig.

2. Az alapfokú oktatásban legalább heti egy, a középfokú oktatásban pedig legalább heti két tanórában szerepel a tanrendben (de megvalósulhat tömbösítve, akár tematikus projekthetek keretében is).

3. Szakirányú (jogász, közgazdász vagy éppen politikatudományi) képzettséggel, illetve az állampolgári nevelés tantárgy oktatására képesítő, szakirányú továbbképzést elvégzett pedagógusok oktatják.

4. Mindenekelőtt pedig nem információk frontális, poroszos átadására, hanem készségfejlesztésre, valódi élményekre, a demokratikus vita és döntéshozatal szimulációjára épül.

Az utolsó pont különösen lényeges. Bár az utóbbi évtizedekben kétségkívül történt előrelépés, a magyar közoktatásra még ma is a frontális, egyirányú és tananyagközpontú tudásátadás jellemző („leadom/kikérdezem az anyagot” – semmi sem jellemzi jobban a problémát ezeknél a kiirthatatlan fordulatoknál). Ezzel szemben a kompetenciák elsajátításának leghatékonyabb módja azok valós helyzetekben történő alkalmazása és gyakorlása.

A világ szerencsésebb országaiban a demokráciát a gyerekek valós projektek megvalósításán, az életüket közvetlenül érintő problémák közös megoldásán, a helyi vagy akár az állami jogalkotóval való együttműködés elősegítésén keresztül tanulják. Parlamenti vitát szimulálnak az osztályteremben, osztályköltségvetést fogadnak el, részt vesznek az iskolai szabályok kialakításában vagy éppen az iskolafejlesztési programok kidolgozásában. Legyen szó egy játszótér felújításáról, a köztisztaság javításáról vagy az online bullying elleni küzdelemről – a tanulók valós dilemmákra keresnek valós megoldásokat, és a saját életük szempontjából releváns, érzékelhető eredményeket érnek el.

Demokratikus iskolát

A demokratikus nevelés tantárgyi intézményesítése azonban csak az első lépés: szükséges, de nem elégséges feltétele a demokratikus szocializációnak. A demokratikus nevelés kizárólag akkor lehet hatékony, ha nem szorul heti egy- két tanóra keretei közé, hanem az oktatás egészét áthatja. Az nyilvánvalóan nem működik, ha a demokrácia az óra végét jelző csengővel együtt megszűnik: magát az iskolát kell olyan szabad, demokratikus légkörnek áthatnia, amely a kompetens állampolgár létrejöttét szolgálja. Egy hierarchikus, tekintélyelvű iskolarendszerben nagyon jó alattvalókat lehet nevelni, de lehetetlen szabadságra, részvételre, kezdeményezőkészségre, pláne kételkedésre és kritikai gondolkodásra ösztönözni a gyerekeket.

A világ fejlettebb oktatási rendszereiben magát az iskolát is a demokrácia alapelvei szerint szervezik. A gyerekek hétköznapi élményévé teszik az őket érintő döntésekben való részvételt, a véleményük és a szempontjaik becsatornázását, amelynek során a pedagógusra sem megfellebbezhetetlen tekintélyként, hanem egyenlő partnerként vagy legfeljebb segítőként tekintenek.

A demokratikus iskola egyúttal a közoktatás depolitizáltságának felszámolásával is együtt jár. Ez persze nem az iskolának a pártpolitika és a közéletet átható ideológiai megosztottság előtt való megnyitását jelenti, hanem a fiatalok életében is relevánsnak számító társadalmi problémák megjelenítését és érdemi megvitatását, a demokratikus vitakultúra elsajátításának lehetővé tételét. Akinek van gyermeke vagy eltöltött már némi időt az osztályteremben, megtapasztalhatta: már a legkisebb iskolásokat is foglalkoztatják olyan alapvető dilemmák, mint a halálbüntetés vagy a szólásszabadság, ahogy olyan aktualitások is, mint az ukrán–orosz konfliktus vagy a globális klímaválság. Nem szabad félnünk attól, hogy a diákönkormányzatokat tartalommal feltöltve vagy akár az iskolai disputaversenyeket ösztönözve lehetőséget biztosítsunk e kérdések szabad megvitatására. A gyerekek így is, úgy is megteszik – a kérdés csak az, hogy a pedagógiai munkában építünk-e a kíváncsiságukra, vagy megpróbáljuk elfojtani azt.

Az ország két fele belátható időn belül biztosan nem fog egyetértésre jutni a demokrácia mai állapotának megítélése kapcsán. Akármelyik oldallal értsen egyet az olvasó, ezt sajnos adottságként kell kezelnie. Bármit gondoljunk is ugyanakkor a demokrácia helyes modelljéről vagy a mindenkori kormány demokráciafelfogásáról, abban mindannyian egyetérthetünk, hogy nem létezik olyan alkotmányos berendezkedés, amely pótolhatná az informált, tudatos választókat. Az intézmények csak a demokrácia csontvázát alkotják – ezt a vázszerkezetet azonban mindig emberek működtetik. Itt az ideje, hogy elkezdjük edzeni rá őket.

A szerző politológus, az Egyesúly Intézet kutatási igazgatója.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Telex véleményét. A Telexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!