A magyar áramtőzsdén szeptember utolsó hetében valahol 280 és 420 euró között mozgott egy megawattóra zsinóráram ára. Laikusként ez a szám nem mond sokat, de ha mellé tesszük, hogy 2021 szeptemberének végén ugyanez a termék 120 és 160 euró közötti összegbe, 2020-ban pedig (a nagy energiapiaci turbulenciák előtt) még csak 40-50 euróba került, akkor felmerül a kérdés:
mi történt az árampiacon, ami röpke két év alatt nyolcszorosára emelte az árakat?
Ha a fogyasztás nagyságrendileg nem változott, egyre több a megújuló energiát használó kapacitás, és a teljes termelés felét adó paksi atomerőmű olcsón elő tudja állítani a lakosságnak szükséges villamos energiát, miért csak horror piaci áron lehet áramhoz jutni? Ahogy az lenni szokott, a probléma soktényezős. Az alábbiakban bemutatjuk, mi vezetett az európai és különösen a magyar árampiac megborulásához, és milyen lépésekkel lehetne javítani a helyzeten.
Összekapcsolták az uniós országok árampiacát
A helyzet megértéséhez egy kicsit távolabbról, az európai árampiac kialakításától kell kezdenünk. Régen a gáz- és az áramszektorban állami monopóliumok voltak, úgynevezett „vertikálisan integrált” társaságok feleltek a termelésért, hálózatüzemeltetésért és a kereskedelemért is. Az Európai Unió versenypiaci környezetet akart teremteni az árampiacon, ezért a tagállamok számára előírta, hogy tevékenységek szerint bontsák elemeire az ágazatot, fokozatosan privatizálják a cégeket, amelyek aztán a szabad piacon egymással versengve leszorítják majd az árakat. Az uniós árampiacot az elmúlt húsz év folyamán egyre szorosabbá kötötték össze a „matematikai piac-összekapcsolás” módszerével, azaz az unión belüli határokon átívelő kereskedelemhez már nem kellett külön megvásárolni a határkapacitás-jogot ahhoz, hogy energiát tudjunk szállítani és kereskedni.
„A Covid előtt ez egy szépen összekapcsolt versenypiac volt, amely versenyképes áron, jóformán szolgáltatáskiesés nélkül tudta biztosítani az termelést” – magyarázta a Telexnek a rendszer előnyeit Szabó László, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) vezetője.
Az összekapcsolásnak ugyanakkor léteznek kritikusai is, nem energiabiztonsági, hanem árszempontból. Turai József árampiaci szakértő, a T-Energy Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója kérdésünkre azt mondta, a rendszer hátránya, hogy az óriás német árampiac rángatja például a magyar és balkáni árampiacok árképzését. „Amikor nagyon erős a megújuló termelés Németországban és/vagy az atomenergia-termelés kielégítő Franciaországban, a spot tőzsdei árak abban a nyugati régióban alacsonyak, de ez a hatás nem jut el a balkáni árampiacokra. Azaz a két régió közötti árkülönbözet szignifikánsan megnövekszik, a balkáni/magyar árampiacok kárára és adott szállítási napon elérheti akár a 200 eurót megawattóránként” – magyarázta. Mindez az uniós támogatási formákból, a piac árazási logikájából, az összekapcsolást felügyelő matematikai algoritmusból és nem utolsósorban az energiamixek különbözőségéből adódik.
Működjön piaci alapon, kivéve a megújulóknál
A privatizáció és az összekapcsolt uniós versenypiac kialakítása bonyolult és sokszereplős folyamat volt, mintegy két évtizeden (szabályozói szempontból több uniós csomagon) át tartott, időközben a prioritások is többször változtak. A klímaváltozás kulcsproblémává válásával egyre fontosabb lett például a megújuló energiaforrások bevonása az áramtermelésbe. Ezt viszont piaci alapon nem lehetett volna időben beindítani, hiszen a megújuló kapacitások kiépítésének ára nemrégiben még nagyon magas volt, a befektetőknek állami segítség nélkül nem érte volna meg ezekbe a projektekbe belevágni. Erre a problémára két, részben szintén piaci jellegű válasza volt az EU-nak:
- Egyrészt támogatni kezdték a megújulóba fektető vállalatokat. Erre különféle modellek vannak Európa-szerte, Magyarországon sokáig ilyen volt a KÁT (kötelező átvételi tarifa), melynek lényege, hogy a megújulóenergia-termelő számára garantálnak egy fix árat, amelyen értékesítheti a villamos energiát. (Ezt mára leváltotta az államnak olcsóbb, pályázati alapú Metár-rendszer.)
- Másrészt bevezették a szén-dioxid-kvótákat. Ez a kibocsátást és ezáltal a végtermék (villamosenergia) árát növelő rendszer elvileg ellenérdekeltté teszi az energiatermelőket (illetve minden más nagy ipari szereplőt is) abban, hogy klímagyilkos technológiákkal dolgozzanak. A kvóták sokáig nagyon olcsók voltak, mert az EU sokat „bocsátott ki” belőlük, illetve az energiaintenzív vállalatok bizonyos mennyiséget ingyen kaptak, így a funkciójukat csak mérsékelten töltötték be. Az utóbbi időben azonban nagyon elszállt a kvótaár is, ami jelentősen érezteti hatását a jelenkori válságban.
A nukleáris áram is a gáz miatt drága
Az EU tehát piacosított és liberalizált, de a megújulók terjesztése érdekében masszív állami beavatkozásnak hagytak teret a rendszerben. A kialakított árampiacon egy sajátos módszer alkalmazásával történik az árazás.
Az összefüggéseket és az árképzés lényegét gyakran a fontos pozíciókat betöltő politikusok sem ismerik (vagy kommunikációs célból tesznek úgy, mintha nem értenék) – így történhetett meg például, hogy Karácsony Gergely főpolgármester arról posztolt, miért értékesíti az állami tulajdonú paksi atomerőmű a 12 forint/kilowattóra áron megtermelt villamos energiát kilowattóránként 462 forintért. A Karácsony által felvetett alapprobléma (mármint hogy abszurd mértében drága lett az áram) jogos, de ahhoz, hogy lássuk, mi okozta ezt a kilengést (nem az, hogy a magyar állam nyerészkedni akart a fogyasztókon), meg kell értenünk, hogy alakulnak ki az árak a villamosenergia-piacon.
A termelők (erőművek) és a tőlük vásárló nagy energiakereskedők mindennap leadják a következő napra vonatkozó óránkénti árakat, amennyiért ők hajlandóak lennének abban az időpontban energiát adni/venni. Ezeket az ajánlatokat sorba rendezik, és ahol a keresleti és a kínálati görbe metszi egymást, ott lesz az az egyensúlyi ár, amelyen az adott órában minden eladó el tud adni és minden vevő tud vásárolni.
Az így kialakuló ár általában magasabb annál, mint ami az olcsón termelő, illetve akár államilag támogatott szereplők szempontjából „igazságos bevételnek” tűnhet; hiába ad ugyanis alacsony árajánlatot egy atomerőmű vagy egy szélerőmű, ezen a piacon is döntő szerepet tölt be a földgáz.
Hogy miért? Mert az áramfogyasztás eloszlása nem egyenletes, és az úgynevezett – általában gázzal működő – csúcserőművek ki-be kapcsolgatásával tartják egyensúlyban a rendszert. „Nagyon kevés olyan óra van egy napban, amikor gázerőművek nélkül ki lehet szolgálni az igényeket, így a villamosenergia-piacon is ármeghatározó a földgáz” – mondta Szabó László. Szaknyelven ezt a folyamatot marginális árképzésnek nevezik, ugyanis a marginális erőművek (többnyire gázerőművek) költségei, árajánlatai határozzák meg a mindenki által fizetendő árat.
Békeidőben, amikor a gázpiacon nem volt ekkora káosz, mert az abszolút árszintek normális ártartományban mozogtak, nem merült fel különösebb probléma ezzel az árképzéssel, de legalábbis nem eredményezett horrorisztikus villamosenergia-árakat. Az olcsón termelő nukleáris és megújuló erőművek alacsony működési költségéhez képest relatíve magas, a gázos erőművekhez igazodó bevételét indokolttá tette az, hogy ezeknek az erőműtípusoknak a beruházási költsége nagy (vagyis eltérő mértékben, de drága dolog atomerőművet, szélerőművet, naperőművet építeni). Ezt a pénzt pedig valahol vissza kell szedni a fogyasztóktól.
Az energiapiacokon azonban az utóbbi hónapok földgázellátási zavarai és az azokból következő pánik miatt káosz uralkodik. A földgáz európai tőzsdei ára nyáron minden rekordot megdöntött, ez pedig a marginális árképzésen keresztül leszivárgott az árampiacra is. „A villamos energia áremelkedésének mintegy 60-70 százalékáért a gázáremelkedés átgyűrűzése felelős, és kb. 15 százalékáért a szén-dioxid-kvóták drágulása” – mondta erről Szabó László. „A gázárak szeptember hónapban már közel 90 százalékban voltak felelősek az áramár-emelkedésnek” – tette hozzá Turai József.
Sok európai termelő zsebel most be extraprofitot
Igen ám, de mi van azzal a pénzzel, amit most a magas földgázár miatt az égbe szökő egyensúlyi áramár miatt azok a termelők is zsebre tesznek, akik nem gázzal termelnek? Itt egy pillanatra visszakanyarodunk Karácsony Gergely felvetéséhez: Paks vagy akár a magyar naperőművek óriási profitra tehetnek most szert a fogyasztók, szolgáltatók, közvetítők és más piaci szereplők rovására, hiszen a jelenlegi értékesítési ár már messze magasabb annál, mint ami a magasabb beruházási költségüket kompenzálja.
Itt valóban keletkezik egyfajta extraprofit, amelyet az államok indokolható módon elvehetnének,
amint a magyar állam teszi például a Mol esetében, amely szintén hatalmas marzsot zsebelne be a Brent és Ural típusú kőolaj világpiaci ára közötti különbség miatt.
Magyarországon viszont ez az összeg eleve az államhoz csorog be. A paksi erőmű állami tulajdonban van, így a keletkező pluszprofit közcélra fordítható – így például a rezsicsökkentés részleges fenntartásába emiatt nem roppan bele az MVM. (Igaz, amint a főpolgármester kritikája rámutatott, csak részben magáncégek rovására megy a játék: az államhoz hasonlóan közfeladatokat ellátó önkormányzatok is piaci áron vásárolhatnak energiát, ami miatt most sokan kénytelenek fontos tevékenységeiket szüneteltetni.)
A megújuló erőművek – ez itthon túlnyomórészt napenergiát jelent – esetében pedig azért nem a magáncégeknél csapódik le a különleges helyzet miatt keletkező extraprofit, mert a kötelező átvételi rendszer (KÁT) és a Metár felülről is korlátoz.
Ez azt jelenti, hogy az állammal megállapodott, támogatott átvételi ár mindkét oldalról zárt: a termelők egy adott összegnél nem kaphatnak kevesebbet (ennyire kiegészíti nekik az állam akkor is, ha a piaci ár alacsonyabb lenne), viszont többet sem (amikor több, a pluszbevételt az állam elvonja). Korábban a megújuló termelők közül csak azok a magáncégek tettek szert extraprofitra, amelyek eleve nem voltak jogosultak kötelező átvételre, tehát ún. merchant erőműként az értékesítés teljes piaci kockázatát vállalták (ami lehetett volna extraalacsony piaci ár is).
Ily módon Magyarországon a naperőművek extraprofitja a központi költségvetésbe vándorol, ebből is lehet kompenzálni a kiválasztott csoportokat – hogy ezek megfelelően vannak-e most kiválasztva, az már politikai, elosztási kérdés.
Néhány más országban, például az Egyesült Királyságban is hasonló rendszer működik, sok helyütt azonban nem:
Németországban csak egyoldali, alulról korlátozott a megújulós átvételi ár, vagyis az óriási pluszbevételt a cégek most lenyelik, miközben a fogyasztók szenvednek.
Ez értelemszerűen nem tesz túl jót a klímabarátság mellett a korlátlan hozzáférhetőségével reklámozott megújuló energia lakossági megítélésének. („Miért nőtt háromszorosára a villanyszámlám, ha minden tele van szélturbinákkal és naperőművekkel, amelyek közel ingyen termelik az áramot? És ki profitál ebből?”)
A magyar problémák gyökere mélyebbre nyúlik
De mielőtt még azt gondolnánk, hogy a magyar árampiac a lehetőségekhez képest remekül és igazságosan működik, vessünk egy pillantást azokra a sajátos hazai anomáliákra, amelyek rendszeresen azt eredményezik, hogy a magyar HUPX áramtőzsdén alakulnak ki Európa legmagasabb árai. Turai József az alábbiakban foglalta össze a hazai problémák gyökerét.
Magyarország a legnagyobb balkáni (árampiaci értelemben ehhez a régióhoz tartozunk) tranzitország és a legnagyobb importőr, ráadásul a harmadik legnagyobb áramfogyasztó is ebben a régióban. Ez a fogyasztás várhatóan tovább fog növekedni, amihez hozzáteszi a magáét a brutálisan sok áramot zabáló akkumulátorgyárak elszaporodása.
Eközben mi rendelkezünk az egyik legfurcsábban (mondhatni határozott irány nélkül) diverzifikált áramtermelési mixszel, a leginkább kiaknázatlan fosszilis- és megújulóenergia-termelési potenciállal is: szél- és vízenergiát szinte egyáltalán nem használunk, viszonylag kevés a geotermikus beruházás is. Mindehhez társul egy hatalmas orosz olaj- és gázfüggőség. „Szeptemberben a HUPX tőzsdei spot árat szinte kizárólag a magyarországi jegyzésű MGP gázár határozta meg. Nem számít, hogy fúj a szél vagy sem, vagy éppen van 2000 MW-nyi magyar napenergia-kapacitás” – magyarázta Turai, aki szerint kellő előrelátással viszonylag gyorsan és könnyen össze lehetett volna már „kukázni” minimum 1000 megawattnyi saját, hazai áramtermelő forrást (a lignitet nem számítva), de ez nem történt meg.
Az egész problémacsomagra rátesz egy lapáttal, hogy eddig csak nagyon mérsékelt akarat mutatkozott az állam részéről a keresletoldali szabályozásra, sőt: a rezsicsökkentés egyenesen arra szoktatta rá az embereket, hogy nyakló nélkül fogyasszák az energiát.
A HUPX egyébként a régió legrégebbi és leglikvidebb áramtőzsdéje, ahol a kedvező környezet miatt a nemzetközi szereplők szeretnek kereskedni, rengeteg napi és határidős ügylet köttetik. „Ám amikor adódik valamilyen, például belpolitikai indíttatású »árampiaci visszásság«, akkor ezen az egyébként elismert, likvid tőzsdei platformon azonnal lecsapódnak belföldi bajok” – mondta Turai József, aki külön kiemelte a tőzsdei spekuláció szerepét is: ilyen árak és finanszírozási terhek mellett egyre kevesebb az elmúlt két évtizedet jellemző tradicionális fizikai szereplők által bonyolított fizikai kereskedés, sokkal inkább eszköz nélküli pénzügyi szereplők kötnek tisztán pénzügyi ügyleteket az áramtőzsdén, energiaárakhoz kötött pénzügyi termékek cserélnek gazdát, ami szintén árfelhajtó hatással bírhat.
Az unió is látja a bajt, reformokra készül
A magyar árampiac tehát bizonyos szempontból felfogható az uniós piac állatorvosi lovaként, de nincsenek sokkal jobb helyzetben más országok sem, kivéve talán az európai rendszerrel alig összekapcsolt Ibériai-félszigetet. (A spanyolok és a portugálok tengeri szállítmányok formájában érkező cseppfolyósított földgázt használnak, ami általában drágább, de az orosz gázkrízis miatt most ők járnak jobban.) A teljes EU-ra, azon belül különösen Németországra jellemző, hogy durván alábecsülte az egyoldalú orosz gázfüggőség kockázatait, elmulasztotta jobban diverzifikálni a gázimportját, és ennek hatásait látjuk most átgyűrűzni az árampiacra is. De Németország mellett a kisebb európai országok is elkövették ugyanazt a hibát az energiapolitikájukban.
Az árampiac és annak árazási logikája, valamint a megújuló támogatási rendszer most kiütköző ellentmondásai tehát csak a jéghegy csúcsát jelentik: az egész történetet aláásó alapprobléma a gáz még mindig túlsúlyos szerepe és a gázforrásaink egyoldalúsága, amelyre most döbbent rá hirtelen Európa.
Jó hír, az Európai Bizottság is látja, hogy szabályozási reformra és átmeneti intézkedésekre van szükség az energiapiacokon. A Bizottság döntött például arról, hogy rezsitámogatást adnak a lakosságnak és a kkv-nak, és hogy a jövőben kötelező célként jelölik meg a csúcsidejű villamosenergia-felhasználás csökkentését. Emellett maximálják az olcsón villamos energiát termelő vállalkozások bevételeit, különadót vetnek ki azokra a fosszilis iparban működő vállalatokra, amelyek az utóbbi időben az energiaárak megugrása miatt rendkívüli nyereséget tesznek zsebre (tehát az EU gyakorlatilag extraprofitadót vet ki, illetve meggátolják annak keletkezését).
Az EU tervei között szerepel, hogy támogatást nyújtson az energiaszolgáltató társaságokat a piaci ingadozás kiküszöbölésében, illetve fel-felmerül az orosz gáz árának maximálása Oroszország irreálisan magas gázbevételeinek csökkentése céljából – feltéve, hogy az oroszok szállítanak. Nem tudjuk, erre mennyire vagyunk hatással, a Gazprom és az orosz vezetés bármikor mondhatja, hogy egy bizonyos áron már nem adnak el gázt Európának, ugyanakkor Oroszország helyzetét nehezíti, hogy keleti irányba nincs olyan kiépített infrastruktúrája, mint nyugat felé. Így például Kínának a Gazprom jelenleg nem tud ugyanakkora mennyiséget szállítani, mint amennyit békeidőben szokott Európának. Az oroszok ezt a helyzetet úgy oldják meg – mivel a gázkutakat csak úgy lezárni nem lehet –, hogy a nem értékesített gázt egyszerűen elfáklyázzák (elégetik), ami környezetszennyező, és semmiféle bevételt nem termel.
Az árampiaci szabályozás részleges újragondolása, a fogyasztók tudatosságra nevelése, a cégeknél keletkező extraprofit lenyesegetése és az oroszokkal való ártárgyalások mind fontos tényezők, de jól látható, hogy az EU-nak a mainál sokkal diverzebb gázimportra van szüksége, ha energiabiztonságot akar garantálni az áram és gáz terén. Az idei sokk talán elég is lesz ahhoz, hogy megtegyük az első lépéseket ebbe az irányba, az elemzők szerint akár már 12 hónapon belül radikális változásokat láthatunk a források terén, két-három éven belül pedig akár teljesen átrendeződhet a piac, és egy a mainál sokkal egészségesebb mix jöhet létre. De egyelőre mindenki az elkövetkezendő hat hónapra koncentrál.