Ezer éve még tudták a magyarok, mit csináljanak az árvizekkel

2022. augusztus 19. – 06:54

frissítve

Ezer éve még tudták a magyarok, mit csináljanak az árvizekkel
Árvíz Tapolcán 1909-ben – Fotó: Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége / Fortepan

Másolás

Vágólapra másolva
  • Rekordméretű aszály sújtja Magyarországot, a talaj felső rétegei kiszáradtak, több százmilliárdos a kár a mezőgazdaságban.
  • Évtizedek óta tudjuk, hogy valószínűleg csökkenni fog a csapadék a Kárpát-medencében, mégsem készültünk fel erre.
  • Pedig már az Árpád-házi királyok idején olyan csatornarendszerek működtek az országban, amik pontosan azt csinálták, amire ma nem vagyunk képesek.
  • Ezek az öntözőművek mára nagyrészt tönkrementek, a folyószabályozás pedig – nem akarattal ugyan, de – csak rontott a helyzeten.

Aszály idején rendszerint terjedni kezd a közösségi médiában egy térkép, ami a Kárpát-medence vízjárta területeit ábrázolja a XIX. századi nagy folyószabályozások előtt.

A Kárpát-medence vízborította és árvízjárta területei az ármentesítő és lecsapoló munkákatok előtt – Készítette a Magyar Királyi Földművelési Minisztérium Vízrajzi Intézete, forrás: az SZTFH Gyűjteményi Osztályának Földtani Szakkönyvtára
A Kárpát-medence vízborította és árvízjárta területei az ármentesítő és lecsapoló munkákatok előtt – Készítette a Magyar Királyi Földművelési Minisztérium Vízrajzi Intézete, forrás: az SZTFH Gyűjteményi Osztályának Földtani Szakkönyvtára

A térképet a Magyar Királyi Földművelési Minisztérium Vízrajzi Intézete készítette 1938-ban, és az látszik rajta, hogy a mai Magyarország majdnem negyede,

22 ezer négyzetkilométer számított legalább átmenetileg vízzel borított területnek, beleértve a most különösen száraz Alföld nagyobb részét is.

Magyarország igazi vadvízi országnak számított, nem véletlen, hogy az Árpád-korban a Kárpát-medencét Európa édesvízi halban leggazdagabb vidékeként említették a történetírók. Az elmúlt 200 év folyószabályozásai és lecsapolásai miatt azonban a történelmi Magyarország 38 600 négyzetkilométernyi árterét 2300 négyzetkilométernyi, töltések közti hullámtérré zsugorítottuk. Úgy, hogy a gátak miatt megemelkedett vízszint árvíz idején további 44 ezer négyzetkilométernyi területet fenyeget elöntéssel.

Az a víz, ami most hiányzik a földekről, tulajdonképpen rendelkezésre áll, a folyóink hozzák és viszik. Mi magunk voltunk azok, akik a XIX. század óta úgy alakítottuk a vízkormányzásunkat, hogy ezt a vizet minél hamarabb átfolyassuk az országon.

Az idei nyáron emberemlékezet óta nem tapasztalt aszályt élünk meg Magyarországon. Több folyónkon rekordalacsony vízállást mérnek, néhányon már szinte száraz lábbal át lehet kelni, de a mezőgazdaság is nagyon megszenvedi a szárazságot. A gyepek kiégnek, a szántóföldi növények hozamai alacsonyak, és egyre több pusztító tűzzel is találkozunk. A Telexen cikksorozatban mutatjuk be az aszály hatásait, illetve az alkalmazkodási vagy megelőzési lehetőségeket is. Ez a sorozat 6. része.

Az iskolában azért mondják, hogy Magyarország víznagyhatalom, mert hivatalosan évi 10 452 köbméter/fő a megújuló vízkészletünk. Ez az adat valóban az élvonalhoz sorol bennünket, a tízezer köbméter 96 százaléka azonban külföldről érkezik Magyarországra a folyóinkban, és jórészt el is hagyja az országot. A belső vízkészlet ehhez képest csak évi 608 köbméter/fő, ami nemzetközi standardok szerint is erősen vízhiányos állapotnak számít. A folyóinkon átlagosan évi 112 milliárd köbméter víz érkezik az országba, és ennél valamivel több, 117 milliárd köbméter távozik. Ez kb. két és fél balatonnyi éves deficit az ország vízmérlegében.

A vízvesztés jelentős részben éppen azért jelentkezik, mert a folyóink ártereit úgy alakítottuk ki, hogy a vizek minél hamarabb átvonuljanak az országon, és minden fölösleges nedvességet minél hamarabb a folyóinkba vezessünk.

Nem volt ez mindig így

Ezer éve a Kárpát-medence lakói még pontosan tudták, mit kell csinálni az árvizekkel, ezt bizonyítják Takács Károly régész-történész kutatásai is. Takács az Árpád-kori csatornarendszereket vizsgálta a Rábaközben és a Kárpát-medence más részein, és arra jutott, hogy 1000 éve fejlett és sűrű csatornarendszer hálózta be a Rábaköz területét, és úgy tűnik, hogy Magyarország más, hasonló adottságokkal rendelkező vidékeit is.

„Lényegében egy folyami öntözési kultúra működött a Kárpát-medencében, az egyiptomihoz vagy a mezopotámiaihoz hasonló”

– mondta Takács a Telexnek. A szakember szerint az eddig azonosított Árpád-kori csatornák teljes hosszúsága meghaladja az ezer kilométert, ennél azonban jóval több, valószínűleg több tízezer kilométernyi mesterséges vízvezető meder lehetett az országban. „Egy ilyen rendszer kiépítéséhez elképesztően nagy volumenű munkálatok kellettek, ez a csatornarendszer olyan hatalmas és sűrű volt, hogy a mai csatornarendszereink eltörpülnek mellette.” Takács kutatásai szerint a kora
középkori csatornahálózat tízszer, hússzor, de akár harmincszor sűrűbb lehetett a jelenleg létező árok- és csatornarendszereknél.

A Sió csatorna szabályozásának kezdete 1892-ben – Fotó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / BAHART Archívum / Fortepan
A Sió csatorna szabályozásának kezdete 1892-ben – Fotó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / BAHART Archívum / Fortepan

A leletek szerint 1000 éve árasztással öntözték a legelőket és kaszálókat, de valószínűsíthető, a szántók egy részét is, valamint rengeteg sekély halastavat alakítottak ki. Az emelkedő vizet összetett, kettős vagy hármas szelvényű csatornák és fából ácsolt vízkormányzó-szerkezetek szállították, majd a megfelelő helyen fazsilipek felemelésével kiárasztották. A rendszerrel jól körülhatárolt területeken lehetett tartani a vizet, de víztelenítésre, lecsapolásra is alkalmas volt.

A X. és a XI. században kiépített vízügyi rendszer nem előzmény nélküli, de hogy kik építhettek először ilyet a Kárpát-medencében, arról egyelőre nem rendelkezünk pontos adatokkal. Annyi biztos, hogy elődeink a mai értelemben véve nem szabályozták a folyókat, nem rövidítették meg a folyómedreket, nem vágták le kanyarulataikat. Az árvizek kezelését úgy oldották meg, hogy a többletvizeket a mesterséges csatornákon vezették szét óriási területeken, ezzel megoldva a földek víz- és tápanyag-utánpótlását.

„Azt tudták megoldani, amit mi nem tudunk”

– mondta Takács, aki szerint a rendszer lényege az volt, hogy hasznosítsa azokat az árvizeket, amiket ma minél hamarabb igyekszünk átvezetni az országon, aztán július- augusztusban olyankor próbálunk öntözni a folyóinkból, amikor egyébként is alig van bennük víz.

Hogy ez a rendszer pontosan miért hullott szét, arról csak találgatni lehet, a csatornák fokozatos leépülése egybeesik az úgynevezett kis jégkorszak beköszöntével. Ez a XIV. századtól a XIX. századik tartó klimatológiai időszak Nyugat-Európában 1-2 fokos csökkenést hozott az átlaghőmérsékletben, valamit a kontinens nagyobb részén csapadéknövekedéssel is járt. Takács szerint azonban a csatornarendszer leépülése mögött mindenképp kell lenniük társadalmi okoknak is.

„A XIII. és a XIV. század az alapokig hatoló társadalmi változásokat hozott Magyarországon” – magyarázta. „Szétaprózódott az a központosított, Szent István-i magyar államszervezet, aminek erős hierarchiájára valószínűleg szükség volt egy ilyen óriási csatornarendszer karbantartásához és működtetéséhez évszázadokon keresztül.”

Ha minden ennyire jó volt, miért szabályoztuk a folyóinkat?

A folyók szabályozása persze nem ördögtől való gondolat, és nem Széchenyi István a felelős egy személyben a mostani aszályokért. A folyószabályozás és a mocsarak lecsapolása két – egymástól nem teljesen független – tényező miatt merült fel annak idején. Az egyik, hogy a törökök kiűzése után egyre gyorsabban növekedni kezdett Magyarország népessége, és a mocsarak nem tudtak ennyi embert eltartani, a másik pedig, hogy egyre drágult a gabona, és a nemzetközi kereskedelem fellendülésével könnyebbé vált a magyar gabona külföldre szállítása. A két tényező miatt egyre növekedett a szántók területe az országban.

Krieger Sámuel mérnök 1766-ban Mária Terézia jóváhagyásával készített terveket a Balaton lecsapolására is, hogy a felszabaduló területen még több gabonát termeszthessenek, a tó közepén megmaradó meder pedig könnyen hajózható legyen – azaz lehessen rajta gabonát szállítani.

Krieger Sámuel 1766-os Balaton-térképe, középen a tervezett lecsapolás után meghagyott mederrészlettel
Krieger Sámuel 1766-os Balaton-térképe, középen a tervezett lecsapolás után meghagyott mederrészlettel

Az egyre sűrűbben lakott és egyre több szántóföldet művelő Kárpát-medence lakóinak egyre nagyobb károkat okoztak az árvizek. Hiszen míg egy legelőnek egyáltalán nem gond, ha időszakosan víz alá kerül, egy szántónál ez már súlyos bevételkiesést jelent. Persze a magasabban fekvő szántók hozamát javította, ha a körülötte fekvő legelőkre néha kiöntött a víz (hiszen így a szántó talaja is több vizet, valamint tápanyagot tárolhatott), a szántóterületek növelése még így is sokkal nagyobb hasznot hozott, hiszen a frissen feltört, jó talajállapotú legelőkön is sok gabona termett.

A régi csatornákat és fokokat eközben már sem gondozta senki, így legtöbbjük inkább teherré vált a környékén élőknek. A Tisza bal partján lévő Mirhó-fokot már az 1700-as években elzárták a helyiek, miután a XVIII. század első felében többször is kiöntött itt a folyó. A Mirhó-foknál áradáskor rendszerint kilépett medréből a Tisza, és a Mirhó-Kakat völgyön át elöntötte Abádszalók, Kunhegyes, Kenderes, Kisújszállás, Karcag és Túrkeve határának nagyobb részét. De ez nem számított tragédiának, megszokott dolog volt, a levonuló áradatot végül a Berettyó fogadta be a Mirhó-toroknál, vagy elnyelték a Sárrét mocsarai. A helyiek mégis úgy döntöttek, hogy nekik ebből elegük van, a végleges gátat – egy 1350 méter hosszú töltést – 1786-87-ban építették az elöntött települések lakói közmunkában, „minden fizetésen kívül”.

A Mirhó-gát megépülése után a Mirkó-Kakat völgy jelentős területein beindult a szántóföldi növénytermesztés, az állattartás visszaszorult, kevesebb lett a nád és a sás, kisebbek az erdők. Ökológiai szempontból tehát a környék élővilága elszegényedett, hiszen az időszakosan árvízjárta, mocsaras területek sokkal változatosabb és fajgazdagabb élőhelyek, mint a szántóföldek – igaz, nádból nem lehet kenyeret sütni.

Hasonló volt a helyzet a Dunán is, a folyó sekély medrét egyre többször zárta el a zajló jég, és a folyó olyan helyekre is kiöntött, ahová sosem kellett volna kiöntenie. 1775-ben 611 lakóház pusztult el Pesten, Budán és Vácon az ár miatt, ezután Pest védelmére töltésrendszert építettek. Felmerült a folyó szabályozásának gondolata is, de érdemi lépések ekkor még nem történtek. A folyó szabályozásának legnagyobb támogatója, Vásárhelyi Pál évtizedekkel később, 1838 márciusában az Athenaeumban megjelent cikksorozattal figyelmeztetett egy sokkal nagyobb árvízre, azt írta:

„A’ folyamnak leírt állapotjára való tekintet valóban alapos aggodalmat gerjeszt, hogy a’ tavaszi olvadással, ha a’ jégindulás nem kedvező körülmények között megy véghez, még nagyobb áradások fognak bekövetkezni; ha […] a’ felső duna-vidékeken meleg esőzések állnának be, minekelőtte az alsóbb részeken a’ Duna’ zaja megindulhatna.”

Vásárhelyi fenti szavai 1838 március 4-én jelentek meg nyomtatásban, kilenc nappal később, március 13-án pedig meg is érkezett Pestre a jeges ár. Az árvíz 153 embert ölt meg, és óriási pusztítást végzett Pest belső kerületeiben, a Duna akkori szintjét azóta is városszerte kihelyezett emléktáblák jelzik.

Ekkor már a 12 milliót közelítette az ország lakossága, ez óriási népességrobbanást jelentett a száz évvel azelőtti 3-4 millióhoz képest, és ezeket az embereket etetni kellett. A reformkori magyar értelmiség arra jutott, hogy elkerülhetetlen a folyók átfogó szabályozása és a mocsarak lecsapolása.

Árvíz Pócsmegyeren 1940-ben – Fotó: Vass Károly / Fortepan
Árvíz Pócsmegyeren 1940-ben – Fotó: Vass Károly / Fortepan

A reformkorban a Tiszán kezdődtek a munkálatok, a folyó 1213 kilométeres síksági hosszát 112 mederátvágással 760 kilométeresre csökkentették, és több mint 2700 kilométernyi védgát megépítésével hatalmas földterületeket tettek szántóföldi termelésbe vonhatóvá.

A Dunán csak évtizedekkel később kezdték el a munkát: a folyót egységes mederbe terelték, több mellékágat felszámoltak, és a hajózhatóság javítása érdekében mederkotrásba kezdtek, valamint felszámolták a gázlókat. Gátrendszerekkel árvízmentesítették a Szigetközt, lecsapolták a Hanság-medencét. A Körösökre és a Berettyóra is hasonló sors várt.

Takács Károly szerint a XIX. századi nagy folyószabályozások tervező mérnökei előtt – anélkül hogy tudták volna – lényegében egy olyan csatornarendszer képe lebegett, amilyenhez hasonló az Árpád-korban is működött – a szakember szerint ez különösen Kvassay Jenő vízmérnök írásaiban látszik. Nem rajtuk múlt, hogy végül ez nem valósult meg.

Minden egész eltörött

Az árvízmentesítés azonnal éreztette hatását az egyes kistájak mikroklímájában. A környékbeli gazdáknak már a Mirhó-gát megépítése utáni években bemutatkozott az aszály, igaz, akkor a nemrég még elöntött földek bőséges nedvesség- és tápanyagtartalékkal rendelkeztek. A szűkebb medrekbe és gátak közé szorított, lerövidített folyók esése megnőtt, a víz gyorsabban folyt bennük, ezért sodorni kezdték a medreik alján lerakott hordalékot, a medrek mélyülni kezdtek.

Ma már tudjuk, hogy mindez aszályos időszakban, amikor eleve kisebb a vízszint, csak tovább ront az ország vízháztartási problémáin. A kimélyült medrekben hömpölygő víz ugyanis a partmenti kutak készleteit is leszívja, pedig ma kb. 4 millió ember nyeri ezekből az ivóvizét Magyarországon.

Az 1860-as években több aszályos év követte egymást, és már akkor is sokakban felmerült, hogy talán a Tisza szabályozása és a mocsarak lecsapolása hozta a Kárpát-medencében élők nyakára a szárazságot. Dr. Róna Zsigmond, a XX. század egyik leghíresebb magyar meteorológusa 1909-es, Magyarország éghajlata című munkájában már írt erről a közvélekedésről, de a dolgot letudta annyival, hogy a Tisza szabályozása előtt is voltak aszályos éveink, voltak azután is, és bizonyára a jövőben is lesznek még.

Róna az 1935-ös nagy aszály után is ugyanerre jutott. Azt írta, „...a napilapok állandóan felszínen tartották ezt a kérdést, és mi tűrés-tagadás többnyire azzal a célzatossággal, hogy a kiszáradásért a Tisza-szabályozást és a mocsarak lecsapolását tegyék felelőssé. […] Akik a mocsaras területek mesterséges eltüntetésével okolják a most gyakran előforduló szárazságot, nyilván arra alapítják nézetüket, hogy a talajon lévő víz párolog és így a felette lévő levegő páratartalma növekszik, tehát azon a területen dúsabb lesz az eső. Elhangzott olyan állítás is, ha a vadvizeket meghagyták volna, 200 mm-rel több volna az évi csapadék az Alföldön. […]

ha fel is tesszük, hogy vizes felszín (mocsár, ingovány) mint párolgó felület a légköri csapadék számára forrásként szerepel, a tapasztalat azt tanúsítja, hogy ilyen hatások elenyészők, mert még a tavak környékén sem mutathatók ki.”

Róna itt egyébként a Balatont hozta példaként, mondván, az egy nagy, szabad vízfelület, és mint ilyen, párolog, mégsem figyelhető meg, hogy több lenne körülötte a csapadék.

Vizeslajtot a Balaton vizével töltik. Baloldalon asszonyok mosnak, illetve szapulnak – Fotó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / BAHART Archívum / Fortepan
Vizeslajtot a Balaton vizével töltik. Baloldalon asszonyok mosnak, illetve szapulnak – Fotó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / BAHART Archívum / Fortepan

A 2000-ben a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott, A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon című alapos vízügyi áttekintő kötet szerzői szerint Róna megállapításai a mai napig helytállóak. Vagyis valóban nem mutatható ki, hogy a folyószabályozás csapadékcsökkenést hozott volna a Kárpát-medencében. Igaz, míg Róna a '30-as években még csapadékcsökkenést sem látott a mérőállomások adatain, 2000-ben ez már nyilvánvaló volt, csak az nem volt továbbra sem bizonyítható, hogy ezt a csökkenést a vízrajzi átalakítás hozta volna. Hiszen olyan mérőállomásokon is egyre kevesebb csapadékot regisztrálnak, ahol a klímához elvileg nincs sok köze a folyószabályozásnak. Ebből úgy tűnik, hogy a Kárpát-medencében az utóbbi évtizedekben tapasztalható csapadékcsökkenésért általános értelemben a klímaváltozás felel. „…a debreceni csapadékadatokban kimutatható csökkenő irányzat kialakulásában közrejátszhat a térség ármentesítését követő általunk feltételezett kiszáradási folyamat is, de nem egyértelműen annak következménye” – írják a vonatkozó fejezet szerzői.

Végkövetkeztetésükben azonban kiemelik, hogy „a mikroklíma, sőt a helyi (mezo) klíma is igen érzékenyen függ az adott terület felszínének minőségétől, fedettségétől, vízborítottságától és a felső talajréteg nedvességtartalmától,

egyértelmű, hogy a kisebb térségekben, éven belül pedig az egyes időszakokban a helyi klímarendszerek számottevően megváltoztak, mégpedig kedvezőtlen irányban

még akkor is, ha a rendelkezésre álló hosszú idejű éghajlati sorokból makroklíma szinten szignifikánsan ez a változás nem mutatható ki.”

A 2022-es rekordméretű aszálykárt szemlélve már nem is az a kérdés, hogy a térség csapadékviszonyaiban hozott-e változást a folyószabályozás, hiszen ez az elvesztett százmilliárdokat már nem hozza vissza. Az viszont minden kétséget kizáróan az elkövetkező évek egyik legfontosabb feladata lesz, hogy az ország területén átvonuló folyók vizéből minél többet, minél hosszabb ideig meg tudjunk tartani. Ha ez nem sikerül, a magyar mezőgazdaságnak, ahogy ma ismerjük, gyakorlatilag vége van.

Mi a teendő?

Nyilvánvaló, hogy a magyar államnak jelentős elmaradásai vannak a vízvisszatartási projektekben, de az utóbbi években már eszmél a hazai vízügy, másrészt pedig ezek az átalakulások nehezen mennek a földművelők nélkül. Egyre több sikeres projektben az összeálló gazdák maguk támogatják az alacsonyabban fekvő földek tulajdonosait, és ezekre a területekre kivezetik a vizet. Az adott táblán ez minden bizonnyal terméskiesést hoz, de mivel a víz oldalra is szivárog, a környező táblákra több nedvesség jut, így ott a termés is nagyobb lesz.

Alapvetően máshogy kell tekintenünk az árvizekre, és ez az, ami nem csak az államra, hanem a gazdálkodókra is vonatkozik. „Sokan panaszkodtak a 2010-es év rekordmennyiségű csapadéka, az áradások és a tengernyi belvíz miatt” – mondta Gayer József, a Víz Világhálózat (Global Water Partnership) magyarországi alapítványának elnöke még 2012-ben az (akkor még újságként működő) Origónak. „Annak a rengeteg belvíznek köszönhető, hogy 2011 harmadik negyedévében nőtt a GDP, mert a mezőgazdaság kiválóan teljesített.”

Az valóban óriási probléma, hogy a XX. században még az azelőtt rendelkezésre álló csatornarendszer is tovább pusztult, rengeteg csatornát beszántottak, csak hogy néhány sorral növeljék a szántóföldek méretét. Ezek a csatornák ma is használhatóak lennének a vízvisszatartásban. Tény viszont, hogy egy fejlett, sűrű és jól működő csatornarendszer fenntartása sok pénzbe kerül, és amikor sok a csapadék, nincs is rá semmi szükség. Az utóbbi évezredekben több országban is látható volt az öntözőművek pusztulása egy-egy csapadékosabb időszakban, más kérdés, hogy amikor nincs elég csapadék, ezek a csatornák azonnal és nagyon fájón kezdenek hiányozni, ahogyan most is.

A dolog pozitív olvasata viszont az, hogy míg a Föld egyre több vidéken teljesen eltűnik a víz, Magyarországon – egyelőre mindenképp – rendelkezésre áll, csak sokkal okosabban kellene használni. Ez viszont csak rajtunk múlik.

Kövess minket Facebookon is!