A választások után talán végre lehet értelmesen is beszélni az orosz energiafüggés elleni harcról

2022. április 05. – 09:09

A választások után talán végre lehet értelmesen is beszélni az orosz energiafüggés elleni harcról
Az Oroszországból Németországba szállító Jagal gázvezeték egyik kompresszorállomása a németországi Mallnowban 2022 márciusában – Fotó: Sean Gallup / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Kétféle fals kommunikáció is teret nyert az április 3-i választás előtt Magyarországon az orosz energiafüggésről. Orbán Viktor nagyjából azt ismételgette, hogy rezsi, illetve minek lőnénk magunkat úgy lábon, hogy az valójában az oroszoknak nem is fájna. Az oroszokat, a fosszilis tüzelőanyagokat és az atomot egyszerre tagadó kritikusok pedig a késlekedésért hibáztatták a kormányt, és azt sugallták, hogy nem annyira nehéz az orosz energiahordozókról leválni.

Az európai energetikában adott egy elsőre teljesen jogosnak tűnő felvetés: itt van ez a megbízhatatlan partner, Oroszország, amely már eddig is gyakran háborúzott az egykori Szovjetunió területén, de ha előbb nem, 2014-ben a Krím elfoglalásakor már mindenki számára látható lehetett, hogy baj van vele, miért nem kezdtünk el intenzívebben távolodni tőle?

A kérdés sokféleképpen megfogalmazható, úgy is, hogy miért nem voltunk gyorsabbak az energiahatékonyság és a dekarbonizáció területén, de úgy is, hogy – amerikai javaslatra – miért nem tettünk erőteljesebb lépéseket azért, hogy ne konkrétan Oroszország felé legyünk kiszolgáltatottak.

Pró és kontra

Ha Magyarországról beszélünk, ehhez a kérdéshez hozzátehetjük a következőket:

  • Miért gátolja a kormány az észszerű, a takarékos energiafelhasználást azzal, hogy a lakosság alacsony rezsiáron kapja az áramot és a gázt (most éppen az üzemanyagot is)? Ki fog takarékoskodni, ha a piaci ár harmadáért-ötödéért vehet energiát, és ki fog energiahatékonysági projektekbe kezdeni, ha mesterségesen leszorítja a kormányzat ezek megtérülését?
  • De megkérdezhető az is, hogy amennyiben Oroszország egy nagy „kockázat”, miért kötöttünk újra hosszú távú gázszerződést ezzel a partnerrel.
  • Illetve miért tennénk az olaj és a gázbeszerzésünk mellett az áramtermelésünket (Paks II. révén) is ugyanettől az országtól függővé?

Ugyanakkor igazságtalan lenne letagadni, hogy az orosz energiakapcsolatok fenntartása mellett is sok érv is volt.

  • Oroszország az energiapiacon korrekt, kiszámítható, a szerződéseit mindig betartó partner volt. Miért cseréltünk volna le egy politikailag ugyan kellemetlen, de üzletileg stabil beszállítót? Ne feledjük, már ekkor is sok rosszat el lehetett mondani Oroszországról (novicsok, Krím, Navalnij), de mégiscsak a véres háború előtt jártunk, ekkor még inkább védhető volt az a magyar érdek, hogy a bizonytalan „világpiac” veszélyesebb, mint egy nagyon régóta érdemi zavar nélkül Magyarországot gázzal, olajjal, fűtőelemmel ellátó partner.
  • Nem kapott volna támadásokat a mindenkori kormányzat, ha a legolcsóbb (alacsony kitermelési költségű, közeli és vezetékes) orosz földgáz helyett drágább katari, amerikai, nigériai LNG-t vesz? Nem kérdeztük volna meg például mi a sajtóban, hogy miért pazarol? Hogy melyik politikust fizette le valamelyik arab sejk?
  • És végül, gondolhatunk a dekarbonizációra is. Az EU azt tervezte, hogy 2050-re vége, nettó zéró lesz a kibocsátásunk. Három évtizedet már nem érdemesebb Moszkvával kibírni, mint egy alternatív gázinfrastruktúra (például LNG) kiépítésén fáradozni? Ne felejtsük: a Nyugat-Oroszország energetikai reláció amúgy remek volt, hiszen volt vezetékes infrastruktúra, volt eladó, volt vevő.

Valami félrement Európában

Ezek a megelőző évek adott informáltsági szintjén mindkét irányból reális mérlegelési szempontok lehettek, vagyis hiba lenne utólag teljesen hibásnak ítélni az energiapolitikát, de mégis érezhető az is, hogy valami tényleg félrement.

Nézzük ezt kicsit nagyobb fókusszal. Az elmúlt húsz évben az európai uniós energiafüggőség (importigény) csak nőtt, nem extrém mértékben, de mint a Visual Capitalist ábrái jól mutatják, 2000-ben az EU elsődleges energiahordozó-felhasználásának az 56 százaléka volt idegen eredetű, addig 2020-ban már 57-58 százalék.

Magyarország nagyjából ezt az átlagot hozta, Málta, Ciprus, Luxemburg állnak a legrosszabbul, Észtország pedig a legjobban (ne felejtsük, Norvégia és Nagy-Britannia mint jelentős nagy európai, elsősorban tengeri fosszilis termelők nem tárgyai az elemzésünknek, mert ő nem uniós tagállamok.)

Fosszilis igény

Deák András Oroszország- és energiapolitikai szakértő a Hősök Tere rendkívüli szalonjában értékelte nemrégiben ezt a helyzetet, és elmondta, hogy az EU oroszfüggősége négy meghatározó energiahordozó, így az

  • olaj,
  • földgáz,
  • szén, illetve
  • nukleáris fűtőelem

esetében is fontos, ráadásul eléggé nagyok is a kitettségi százalékok.

Egy globális beszúrással, megdöbbentő, de igaz, ma még 35 olyan, gazdaságilag nem elhanyagolható állam van a földön, amely legalább 90 százalékban fosszilis energiaforrásokat használ, vagyis nincs érdemi nap-, szél-, vízerőmű, biomassza, geotermikus, tűzifa, hanem olaj van, földgáz és szén mindenre.

Ebben a körben még olyan fejlett államok is benne vannak, mint Hollandia vagy Ausztrália.

Oroszország szerepe

Ha az unió energiafüggőségén belül megnézzük Oroszország szerepét, akkor az egyszerűség kedvéért most vegyük ki a nukleáris energiát, illetve a szenet. Az uniós szénimport 47 százaléka Oroszországból jön, de ez azért nem olyan érdekes, mert a zöld átmenet során az unióban már tényleg zuhan a szénfogyasztás, az orosz szenet amúgy sem olyan nehéz kiváltani (talán meglepő, de az unió még az Egyesült Államokból és Ausztráliából vesz sok szenet.)

A nukleárist meg azért vegyük ki, mert erről nemrégiben írtunk, és bár az orosz nukleáris erőművekhez Oroszország szállít fűtőelemeket és szervizt, ez egy kicsit kívül esik a fosszilis fókuszú cikkünk témáján.

Nézzük akkor az olaj és a földgáz helyzetét.

Olajból ma az unió felhasználásának 27 százaléka jön Oroszországból (a többi nagy szállító között nincs több két számjegyű százalék, de Irak, Nigéria, Szaúd-Arábia, Kazahsztán, Norvégia, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Azerbajdzsán és Algéria is jelentős partner).

Földgázban ennél is nagyobb, 41 százalék az orosz részarány, itt kevesebb, de nagyobb szállító van, elsősorban Norvégia, illetve az LNG, vagyis a cseppfolyósított földgáz „királyai”, Katar, Ausztrália és az Egyesült Államok emelhető ki.

A Magyar Földgáztároló Zrt. hajdúszoboszlói telephelye 2020 januárjában – Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI
A Magyar Földgáztároló Zrt. hajdúszoboszlói telephelye 2020 januárjában – Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI

Mindkettő alapforrásunk

Olajból és földgázból az EU nem rendelkezik sok saját termeléssel, van, de nem jelentős, a mára szinte csak a közlekedésben hasznosított olajból szinte nincs (ismét hangsúlyozzuk, hogy Norvégia és Nagy-Britannia nem uniós), pedig a mi földrészünk használja fel a világpiacon kitermelt olaj 10 százalékát.

Földgázból valamivel nagyobb az önellátás (nekünk is vannak még mezőink, de például Hollandiának jóval több), mégis a gáz esetén nehezebb az oroszok leváltása, noha az olaj esetén sem könnyű. Azt azonban felejtsük el, amit a politikusok mondanak, hogy az orosz gáz olcsó, főleg azt, hogy ötödáron kapjuk. Írtunk erről korábban mi is, de a G7, illetve a Népszava is, még a nem publikus szerződés ellenére is tudható, hogy piaci az árazás.

Ugyanakkor Deák András azt hangsúlyozza, hogy a függés kölcsönös, néha ugyan a számok túlzóak, de Oroszországban a szénhidrogénszektor rendkívül fontos. A GDP-hez mérten azért kisebb részesedést jelent Oroszországnak, mint a teljesen olajfüggő OPEC-államoknak. Kuvaitban, Irakban az olaj a GDP harmada, Ománban, Szaúd-Arábiában a GDP negyede. Oroszországban még az olaj és a földgáz együtt is csak a GDP 15-17 százaléka, igaz, most amikor magasak az árak, ráadásul az orosz GDP visszaeshet, természetesen ez a szám még nagyobb lehet, és ha nem a GDP-hez, hanem az orosz exporthoz vagy az orosz költségvetési bevételekhez viszonyítjuk a mértéket, akkor is sokkal nagyobb, 40–55 százalékos számokat láthatunk.

Igenis fájna

Oroszország bármilyen is, mostanában azt mondjuk, hogy „birodalmi szemléletű” a szénhidrogénexportját eddig nagyon óvta. Mint Pletser Tamás, az Erste olajipari elemzője meséli, felfoghatatlan fontosságú üzletről van szó. Magyarország 10 milliárd köbmétert használ évente. Az osztrák OMV 2018-ban ünnepelte az orosz–osztrák gázkapcsolatok 50 éves születésnapját, akkor hangzott el, hogy csak az osztrák OMV már 330 milliárd köbmétert vásárolt.

Valaha a szénhidrogén az Egyesült Államokból érkezett leginkább a kontinensünkre, aztán megjelent a keleti olaj (a bakui mezők volt egy ismert, nagy találat). Van olyan magyarázat, amely szerint szinte ezen múlt a második világháború. A németek ugyanis kiszáradtak olajból, Sztálingrádnál az olaj felé fordultak, de ott fennakadtak.

Aztán 1965-ben jött a nagy fordulat: Nyugat-Szibéria. Az adott kor technológiai színvonalán valóban nagy vívmány és hatalmas költség volt, hogy a zord viszonyok mellett a Szovjetunió kialakította a szénhidrogén-termelését, illetve az exportvezetékeit (csőhálózatát). Eleve exportra szánták a termelés nagy részét, 2008-ig töretlenül ment is felfelé a mennyiség, elgondolkodhatunk azon, hogy mekkora „csőlátás”, milyen félreértelmezett érdek kellett ahhoz, hogy ezt veszélyeztesse, akár el is bukja Moszkva.

A kölcsönös függésről csak egy adatpár: az EU 450 milliárd köbméter gázt használ, ebből 175 milliárd orosz, de nézhetjük orosz oldalról is, a Gazprom 200 milliárd köbmétert exportál, ebből 175 milliárd ment Nyugatra.

– mondja Pletser Tamás.

Hogy nézett ki ez felőlünk?

Amikor a szovjetek kialakították az olaj- és a gáziparukat, Magyarország a keleti blokkhoz tartozott. Adódott az ötlet, hogy orosz olajat használjunk, majd amikor újabb orosz energetikai iparágak fejlődtek, legyen az a gáz, majd a nukleáris energia, megint adódott az ötlet, hogy azokhoz is az oroszokkal építsünk infrastruktúrát.

Nagyon erős az infrastrukturális kötöttségünk. Az oroszok most vállalhatatlanná váltak, ahogy általában az olajban gazdag államok „hozzák a szokásost”. A szankciók vegyesek, ha tetszik, szelektívek.

  • Amikor Líbiában borzalmas hadurak zsebelték be az olajbevételeket, a nyugati vásárlások „akadoztak”.
  • Amikor Szaúd-Arábia támadott Jemenben, vagy brutálisan megölte Törökországban a rendszerkritikus újságírót, nem merültek fel szankciók.
  • Egyedül az Izraelt folyamatosan fenyegető és Irakban, illetve Szíriában olykor „akciózó” Irán kapott igazi szankciós elzárást, és igen, fájt is neki.

Oroszország esetében eddig felemás a helyzet, azt már Moszkva rég megértette, hogy az unióban ő is meg a fosszilis nyersanyagai is nem szeretem kategória alá esnek.

Az olaj eleve hanyatló piac, az oroszok elindultak a Távol-Kelet felé, de a gázban ez csak sokkal lassabb folyamat lehet. Ráadásul, bár természetesen kibírják földgázbevétel nélkül, az oroszok kieső jövedelmét évekig fedeznék a tartalékaik (főleg, ha megint hozzáférnek majd), de ha biztos, hogy orientációt váltanak, akkor meg kell kezdeni a beruházásokat, meg kell nézni, hogy érdemes-e például Kelet-Szibériában befektetni.

Na de mit tehetünk mi?

Minket persze nem az oroszok gondjai és beruházásai érdekelnek a legjobban, hanem az, hogy mit tehetünk a magyar energiamérleggel.

Nem szabad ugyanis úgy tenni, hogy ez csak egy másodrendű energetikai kérdés. Amikor olyan elemzések látnak napvilágot, hogy nem engedünk a rezsicsökkentésből, vagy nem akarjuk, hogy a Mol Nyrt. drágábban szerezze be az olajat, vagy egyetlen forinttal sem fizethetik meg a magyar családok az orosz–ukrán háború árát, akkor a jóérzésű ember legszívesebben visítana:

micsoda, ölnek egy népet, és mi árakról, nyereségekről beszélünk, hát ennyire nincs szolidaritás!?

Ez nagyon kellemetlen, de azért, ha a valódi téteket kitesszük az asztalra, akkor a magyar–orosz energiakapcsolatok hiánya valójában nem árakról és terhekről szól csak, hanem ellátási gondot és/vagy a magyar ipar leállását is jelenthetné pár évre.

A Fidesz rezsicsökkentéssel kampányoló választási plakátja Budapesten – Fotó: Hevesi-szabó Lujza / Telex
A Fidesz rezsicsökkentéssel kampányoló választási plakátja Budapesten – Fotó: Hevesi-szabó Lujza / Telex

Török Lajos, az Equilor vezető elemzője szerint

a következő téli szezonra nem úgy merül fel a kérdés, hogy akkor LNG-t kell-e vennünk, hanem úgy, hogy kell-e a lakossági felhasználást korlátozni (ez talán még orosz gáz nélkül is megoldható), vagy elég leállítani a gázt használó ipart, műtrágyagyártással, autóiparral, acélgyártással.

Dekarbonizáció

Ahogy a szakemberek mesélik, az orosz invázió egyik legkellemetlenebb következménye, hogy bár emberéleteket igénylő problémákat nehéz rangsorolni, de egy még átfogóbb feladatot, a dekarbonizációt is veszélyezteti.

Elvileg az EU 2050-re eléri a nettó zéró emissziót, a nagy feladatban az orosz gáz lett volna a legfontosabb társutasunk. Sajnos egész Európára igaz, hogy amikor olcsó volt a nyersanyag és alacsony a kamat (vagyis a mi oldalunkról, itt volt a hét bő esztendő), elmulasztottuk a nagy lépéseket, most jön a hét szűk esztendő, és minden beruházás sokkal drágább lesz (a megújuló projektekhez is kell energia és anyag).

  • Kevesebb mint három évtizedről beszélünk a célig, mi lehet a megoldás?
  • Nagy gázkitermelési fejlesztésekbe kell kezdenünk, Ciprusban, Romániában, Norvégiában?
  • Vagy majd LNG-t fejlesztünk, és bízunk abban, hogy a most amúgy szűk kínálat nagy és ismert fejlesztések (Katar, Mozambik, Guyana) révén 2025-re megnő?

A kereslet és a megújuló

Százszázalékosan érthető, ha valaki most amellett érvel, hogy Oroszországgal ne. De a feladat súlyosságát is meg kell érteni, mert a magyar sajtóban is rendre megjelennek olyan igaz, de összességében mégis teljesen torz képet mutató hírek, amelyek szerint

  • a németek már LNG-t vesznek, lám, lehet így is;
  • energiahatékonysági projektekkel megoldható a kereslet oldaláról a kérdés;
  • vagy megújulókkal pótolható a gáz;
  • esetleg az, hogy a hidrogén vagy a fúziós energia az energiatárolás valamilyen forradalma, új alapra helyezi az energiagazdálkodást.

Nagyon kellenek, de egyik sem megoldás

Minden alternatív forrás, minden takarékosság, minden rendszerbe illeszthető megújuló energia fantasztikus előrelépés, véletlenül sem ezek ellen szeretnék érvelni.

De egy pillanatra nézzük a magyar helyzetet. Egyszer politikai utálat övezte (Bős-Nagymaros) a vízerőműveket, azóta nincs érdemben ilyen energiánk. A Fidesz nem szereti, ezért „kiszabályozta” a szélenergiát, ezek sem bővülnek. Van egy csomó napenergiánk, de a rendszer ezeket már ma sem tudja megfelelően befogadni, olykor ki kell őket kötni, ami tovább rontja a naperőművek amúgy is alacsony, 10-15 százalékos hatékonyságát.

De minden projekt örömteli, csak ma még nincs arra megoldás, hogy nyáron sokat süt a nap, télen több fűtés és világítás kell.

Az LNG is része lehet a megoldásnak, de ma

  • sem a kereslet (fogadó terminálok),
  • sem a kínálat (USA, Katar, Ausztrália kétharmadrészt hosszú szerződésekkel lekötött kapacitásai)

nem alkalmas a gyors pótlásra.

Tennivaló bőven akad, biztosan meg kell majd vizsgálni, hogy reálisan kivel építhetünk majd atomerőművet, vagy rövid távon legalább azt, hogy hosszítható-e a jelenlegi nukleáris erőművünk életciklusa.

Ám minden fűtéskorszerűsítéssel, a közlekedés zöldítésével is ott tartunk, hogy a következő 2-3 évben szinte nincs valódi esélyünk, és 5-7 év alatt is iszonyú nehéz lesz a leválás.

Ami persze nem azt jelenti, hogy nincs értelme a munkának (megújulóknak, LNG-szerződéseknek, szigeteléseknek, iparági modernizációnak), és nem jelenti azt sem, hogy amennyiben rákényszerülünk az orosz szénhidrogéntől mentes világra, akkor ne kellene a nehézségek ellenére is valamilyen megoldás, menetrend.