Energiaválság: az EU megásta az oroszoknak a vermet, aztán beleesett

• Sok szó esik mostanában arról, hogy erőltetett klímapolitikai lépések vagy éppen a zöld befektetési hullám tehet az energiaválságról. Arról már jóval kevesebb, hogy a brutális áremelkedésben mekkora szerepe van a 2014-es fosszilis ársokknak és az EU kétezres évekbeli gázpolitikájának.
• Az unió hatalmas összegeket ölt a gázinfrastruktúra fejlesztésébe, az ígéret az volt, hogy csökken a függőség Oroszország felé, az energiarendszerek piacosítása pedig árcsökkenéshez vezet majd. Idén azt látjuk, hogy egyik sem jött be, a világpiaci kitettség rekordmértékű drágulást hozott, amikor hirtelen Ázsiával kellett megharcolni a készletekért.
• Az EU gázstratégiája az olcsó, és egyre nagyobb mennyiségben cseppfolyósított formában érkező gáz mellett épített az Egyesült Államokban lezajlott „palaforradalomra” is. Ennek felfutását a korábban folyton dráguló energia és Obama politikája tették lehetővé.
• A hidraulikus rétegrepesztésre alapuló ágazat segítségével az USA markáns tényezővé válhatott a világ energiapiacán, de a drága technológia csak addig volt versenyképes, amíg 2014-ben össze nem omlott a fosszilis energiahordozók ára.
• Az amerikai palaszektor óriási veszteségeket könyvelt el, a befektetők pedig a szűk esztendők után szívesebben vesznek ki profitot, mint hogy visszaforgassák a tőkét új kitermelési projektekbe. A kínálat így stagnál, miközben mindenki rá van utalva a gázra.

2022-t írunk, de nem nehéz párhuzamot vonni a hetvenes évekkel: infláció és energiaválság van, az egekbe emelkedtek a gáz- és olajárak. Nyugat-Európában terjed a rezsicsökkentés ötlete, Magyarországon hatósági árplafont kapott a benzin, a gazdasági elemzők egy része a környezetvédelmi intézkedéseket okolja az áremelkedés miatt.

A hirtelen berobbanó infláció és a hiánygazdaság legfőbb oka a korlátozások utáni felemás gazdasági talpraállás, de ha végleg túl leszünk a világjárványon, akkor a globális kereskedelemben a kínálat és a kereslet szépen lassan kiegyenlítődik, és majdnem minden olyan lesz, mint régen. Ami egészen megnyugtató, mindaddig, amíg nem foglalkozunk azzal, hogy egy törékeny, válságoknak kitett világgazdaság épül vissza.

Ugyanakkor van olyan szektor is, ahol a gazdaság újraindításával beinduló inflációt nem lehet csak a gazdaság poszt-Covid állapotára fogni. Ilyen az élelmiszeripar, ahol a gazdasági folyamatokból hosszú távú, fékevesztett drágulás és egy válság felé sodródó iparág képe bontakozik ki. És ehhez hasonló, kitüntetett helyzetben van a globális energiapiac is.

A demokrata párti elnök néhány nappal a párizsi klímaegyezmény aláírása után elérte, hogy az akkor republikánus többségű kongresszusban átmenjen az a törvényjavaslata, ami 1975 óta először engedélyezte az amerikai olajexportot. Előtte negyven éven át érvényben volt a ‘73-as olajválság miatt meghozott tiltás, ami nemzetgazdasági és energiabiztonsági okokra hivatkozva kimondta, hogy az Egyesült Államokból nem lehet külföldre eladni olajat.

A 2015-ös évben az USA olajipari kitermelése rekordnövekedést ért el, 43 éves csúcson volt a kibocsátás. Amikor Obama 2009 januárjában beköltözött a Fehér Házba, az országos olajkitermelés 5,1 millió hordót tett ki, ez a mennyiség az elnöksége alatt 74 százalékkal növekedett. Ha az olaj mellé a témánk szempontjából fontosabb földgázeladást is hozzászámoljuk, akkor Amerika valóban a világ első számú energiaexportőrévé vált, mire Donald Trump elfoglalta hivatalát.

Az export bővülése mellett az import is csökkent, vagyis az amerikai gazdaság energiapiaci függősége, más, olajban gazdag országoknak való kitettsége jelentősen enyhült. 2016-ban az Egyesült Államok az elfogyasztott kőolajszármazékok 24,4 százalékát vásárolta külföldről, 2008-ban ez az arány még 57 százalék volt.

Az új olajkitermelési csúcsok mögött egy friss technológián alapuló szektor, a palaolaj- és palagázipar állt. Nekünk most a gáz a lényegesebb, ugyanis ennek felfutásában gyökerezik a jelenlegi európai energiaválság is.

Gyakorlatilag arról van szó, hogy a kőzetek rétegeiből kisajtolják a földgázt vagy a kőolajat. A fracking (hidraulikus rétegrepesztés) technológia elterjedése előtt nagyobb földgázlelőhelyekre, olajmezőkre épített az iparág, olyan pontokat kerestek, ahol koncentráltan volt sok erőforrás. A fracking nagyobb területek kiaknázását tette lehetővé, ahol kisebb koncentrátumban volt olaj vagy gáz. Ez a nagyobb területet magába foglaló, technológiaintenzív kitermelés drágább ugyan, de a magas világpiaci energiaárak miatt versenyképes volt a korábbi iparági modellel.

Korábbi cikkünkben írtunk a nemzetközi kereskedelemben egyre elterjedtebbé váló LNG-ről, vagyis a cseppfolyósított földgázról. Ez az energiahordozó a gáz világpiaci kereskedelmének mindössze 10 százalékát adja jelenleg, vagyis ma még sokkal több gáz cserél gazdát és vándorol vezetékeken. Mégis, az LNG az áremelkedés egyik fő kiindulópontja, mivel ez a szegmens a globális gázpiac leginkább rugalmas része – vagyis amikor a tankereken szállítható cseppfolyós gázra nagyon nagy a kereslet, az ármeghatározó lehet az egész globális piacra. Ugyanis egyszerűen tökéletes világpiaci kereskedelmi eszköznek. Ebben példátlanul jó, nincs vetélytársa, ami a rugalmas felhasználást, vagyis a keresleti és kínálati helyzetre, piaci visszajelzésekre adott gyors árazásbeli reakciót illeti.

A cseppfolyósított gáz globális kereskedelme nagyon leegyszerűsítve úgy néz ki, hogy a földgázban gazdag országok (Katar, Ausztrália, Norvégia, Algéria, de egyre nagyobb mértékben az Egyesült Államok is, ami mára a világ harmadik legnagyobb LNG-exportőrévé vált) vezetéken elviszik a gázlelőhelyről egy közeli kikötőbe a gázukat, ahol azt mínusz 163 fokon cseppfolyósítják. Ezen a hőmérsékleten a gáz eredeti térfogatának hatszázadára csökken, és hatalmas tankerhajókon nagyobb mennyiségek is szállíthatóvá válnak. A fogadó országokban aztán visszagázosítják az anyagot, és újabb vezetékeken eljut a végfelhasználókig.

Amerika szövetségesei számára az amerikai LNG „szabadságmolekulákból” áll, ami csökkenti az energiapiaci függőséget a nagy fosszilis exportőröktől (amelyek jellemzően tekintélyelvű rezsimek). A szabadságmolekulákról szóló szlogent az amerikai energiaügyi minisztérium találta ki, de a giccses és kicsit talán önhitt elnevezést leszámítva, nem lőttek vele nagyon mellé. Az Európai Unió azonnal rákapott az Egyesült Államokból érkező energiára, és komoly szerepet szánt a cseppfolyós gáz importálásának, hogy ezzel az uniós energiapiac orosz függőségét csökkenteni tudja.

A jelenlegi energiaszektorbeli problémák, a brutális áremelkedés, valamint a több tagállamot is érintő téli készlethiány kiindulópontja az LNG-piac felfutása és annak közvetlen háttere, a 2014-es energiapiaci sokk, vagyis a hirtelen globális árzuhanás.

A 2008-as gazdasági válság utáni recessziós időszakot leszámítva az ezredforduló óta folyamatosan emelkedtek az olajárak, egészen 2014-ig. Ennek az oka, hogy Ázsiában, főleg Kínában a gazdasági fejlődés miatt megugrott az energiafogyasztás. A globális olajkitermelés nem tudott lépést tartani a kereslettel, így az árak is nőttek.

A magas árak mellett új, nehezen és drágán kinyerhető erőforrások kitermelése is nyereségessé vált az észak-amerikai olajipari vállalatok számára, és ekkor áramlott rengeteg tőke a palaiparba. Csakhogy ez az állapot nem tartott örökké: 2014 nyara és 2016 között az átlag világpiaci energiaárak kétharmados csökkenést produkáltak.

A 2014-es árcsökkenés oka az, hogy a világ legnagyobb olajkitermelőit tömörítő OPEC is hallotta Obama dicsekvését arról, hogy Amerika miatta lett világelső olajkitermelő. Az olajkartell (és elsősorban a szaúdi állam) pár év amerikai terjeszkedés után úgy döntött, nem akarja feladni a piaci elsőbbségét, inkább a drágábban termelő versenytársak kivéreztetésére játszik. Ezért nem volt hajlandó lefaragni a termelését, csökkenő kereslet ide vagy oda. Az energiahordozókat a felszínre hozták, és ha nem fogyott el, hát elrakták későbbre. A felhalmozott olajkészletek növekedésével az árak rögtön zuhanni kezdtek.

Az árzuhanás az áramtermelésben felhasznált energiaforrások arányát is átalakította. A szén egyszerűen versenyképtelen volt a gázhoz képest, így az aránya drasztikusan csökkent az áramtermelési szektorban – éppen a 2015-ös párizsi konferencia utáni években. Laikus szemlélőként azt lehetett gondolni, hogy a kettő között összefüggés van,

De ez téves következtetés: a párizsi egyezményben vállalt kötelezettségek hatásai, még ha szigorúan betartottak volna mindent (ami nem történt meg), akkor is csak évek múlva jelentek volna meg az energiapiacon.

Miközben a kedvező ár miatt a gáz jelentősége nőni kezdett az energiarendszeren belül, az amerikai palaszektor óriási veszteségeket könyvelt el, hiszen fúrótornyokkal sokkal olcsóbb az olajtermelés, mint a fracking technológiával. Ezeket a veszteségeket a befektetők most próbálják kompenzálni úgy, hogy visszafogják a palaipari kitermelést. Így az új repesztési projektek nem viszik a pénzt, a hiány miatt pedig felszöknek az olaj- és gázárak, ami több profitot eredményez. Részben ez okozza a jelenlegi energiapiaci áremelkedés mögött meghúzódó LNG-hiányt.

A piaci alapon olcsóvá váló földgáz és az LNG-szektor felfutása remek lehetőséget teremtett az EU stratégiai céljainak megvalósítására. A gázzal az elmúlt években egész egyszerűen nem volt versenyképes más energiahordozó, ennek nyomán az áramtermelésben is megnőtt a szerepe. Az Európai Bizottság 2016-ban adott ki egy közleményt, amiben összefoglalja az LNG-import előnyeit:

„Az EU-nak nagy lehetősége nyílik energiabiztonságának és versenyképességének javítására a globális LNG-piac pozitív fejlődésének köszönhetően. Ezért az EU energiauniójának egyik kulcsfontosságú célja annak biztosítása, hogy minden tagállam hozzáférjen a cseppfolyós gázpiacokhoz és a diverzifikált ellátási forrásokhoz. Az EU a világ legnagyobb földgázimportőre. (...) Napjainkban azok a nyugat-európai országok, amelyek hozzáférnek az LNG-import-terminálokhoz és folyékony gázpiacokhoz, sokkal ellenállóbbak az esetleges ellátási zavarokkal szemben, mint azok, amelyek egyetlen gázszolgáltatótól függenek. A globális LNG-piac dinamikus fejlődésen megy keresztül új beszállítók megjelenésével, mint például az Egyesült Államok vagy Ausztrália.”

Óriási gázpiaci beruházások indultak az Unióban, hogy minél könnyebben lehetővé tegyék a különböző tagállamok számára az LNG-piachoz való csatlakozást, és elhárítsák a logisztikai problémákat. Ma már rengeteg LNG-terminál van Európában, hozzánk legközelebb a horvátországi Omisaljban, de nincsen nagyon távol tőlünk néhány olasz, görög, francia, illetve lengyel terminál sem. Emellett a hagyományos infrastruktúra is erőteljesen bővült, amint azt a Global Energy Monitor adatbázisa is mutatja.

Csak 2020-ban az EU-ba irányuló gázimport-kapacitás évi 10 milliárd köbméterrel nőtt, és ez a növekedési ütem 2021 első negyedévében sem esett vissza. A jelenleg előrehaladottabb előkészítési vagy építési fázisban lévő összes gázpiaci infrastrukturális beruházás a tervek szerint évente 222 milliárd köbméterrel növelné az EU-ba irányuló nettó gázimport-kapacitást, ami 35 százalékos emelkedést jelentene. Ez vagy az LNG-szállítmányok fogadására alkalmas terminálokat, vagy a gáz szállításához szükséges vezetékeket jelenti. Mindennek a kiépítése 21 milliárd euróba kerül az előzetes becslések szerint. A további, tervezett gázvezetékek és LNG-terminálok – ha mind megépülnek – még 66 milliárd euróba kerülnének.

Az EU már kiépített vagy a közeljövőben kiépülő infrastruktúrája lehetővé tenné a cseppfolyós földgáz fokozott fogyasztását a tagállamok számára. Méghozzá olyan mértékben, hogy ha valóban ki akarják használni az importkapacitásokat, amelyekre ezt a hálózatot méretezték, az teljesíthetetlenné teszi a célt, hogy az Európai Unió 2050-re eléri a nettó nulla szén-dioxid-kibocsátást. De a rendszer ilyen léptékű bővítése ellentétes az EU középtávú céljával is, ami szerint az évtized végére, 2030-ig jelentősen csökkenteni kell az üvegházhatású gázok kibocsátását. A földgáz égetése ugyan jóval kevesebb üvegházhatású gáz kibocsátásával jár, mint a széné, de azért korántsem klímasemleges.

Különösen problémás, hogy mióta 2019-ben az unió elhatározta, hogy nem finanszíroz többé fosszilis energiára épülő beruházásokat, az Európai Unió befektetési bankja, az EIB a döntéssel mit sem törődve 142 millió eurós kölcsönt nyújtott három gázvezetékhez: egy lengyel–litván, egy bolgár–szerb és egy északmacedón–görög hálózatokat összekötő vezetékhez. Plusz kihelyezett 150 millió eurós kölcsönt egy ciprusi LNG-fogadóállomáshoz.

Mindebből látszik, hogy gázfronton nem beszélhetünk elapadó finanszírozásról az EU-ban (de ugyanez globális szinten is igaz), sőt, ennek éppen az ellenkezője tapasztalható. Különösen az LNG-szektorban, bár az új LNG-terminálok döntően nem mostanában, hanem még 2015 előtt épültek.

Az elmúlt tizenöt évben (és ebben nem jelentett váltást párizsi klímacsúcs sem) az EU jelentős fizikai és pénzügyi befektetést hajtott végre gázellátási rendszerének bővítése és a globális energiapiacokkal való összekötése érdekében. Csak 2015 óta 10 milliárd euró értékben történtek ilyen fejlesztések, és nem úgy tűnik, hogy az EU fel akar hagyni ezzel a közeljövőben. Igaz, az újabb projektek már inkább Európa perifériáján, például a Balkánon épülnek majd, ahol a gázos átállás a jelen helyzethez képest valóban jelentős kibocsátáscsökkentést jelent.

A zöldítés hatása inkább ott érhető tetten, hogy az európai fosszilis ipari szereplők (pl. Shell, Total, OMV, Mol) az elmúlt években többet költenek az átállásra, mint új szénhidrogénes projektekre, amelyekhez olcsó finanszírozást is egyre nehezebb szerezni a pénzpiacokon egyre inkább elterjedő ESG-kritériumok miatt. Az Európában kitermelt mennyiség így csökken, miközben az igény éppen hogy nő.

A 2000-es évek eleje óta az EU gázpolitikájának célja tehát elsődlegesen egy „liberalizált” gázpiac létrehozása volt, amely csökkenti a hidegháborús időszakból örökölt, kényelmetlen ellátási és árképzési függőséget Oroszországtól. Vagyis az uniós vezetők kiszolgáltatottságát orosz üzleti köröknek és Vlagyimir Putyinnak. Ennek érdekében jelentős beruházásokat is eszközöltek.

Az LNG-alapú globális integrációval az EU átállt a gázárkövetésében a hosszú távú szállítási szerződések, lekötött kapacitások modelljéről az azonnali piaci árrendszerre. Miközben az ázsiai gázpiacnak csak körülbelül 35 százalékát árazzák azonnali áron, Európában a helyzet jóval piacibb, a gázárak 80 százaléka azonnali alapú. Ez sokáig nem okozott gondot, sőt, az alacsony globális gázáraknak köszönhetően az IEA energiapiaci ügynökség becslései szerint 2014 óta az EU globális piacokra támaszkodó stratégiájával 70 milliárd dollárt spórolt meg.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy nem volt motiváció a gáz visszaszorítására úgy sem, hogy az EU-n belüli kitermelés csökkenésével egyre erősebben kellett piaci alapú importból fedezni a gázigényt. Viszont így az unió az idén lecsapó, globális energiagazdasági sokkhatásnak is ki volt téve, és a piaci mechanizmuson keresztül a rekordárak villámgyorsan begyűrűztek hozzánk.

Arról, hogy milyen tényezők állnak a 2021-es sokk hátterében, világgazdasági trendeket és az infláció okait bemutató cikkünkben már írtunk. A korlátozások feloldásakor az ázsiai gazdaság rajtolt a leggyorsabban, és a régió felvásárolta a világpiacról az Amerikából indult LNG jelentős részét – épp amikor az egész világ termelése bejelentkezett volna az energiára. A nagy kereslet nem találkozott a kínálattal, így kilőttek az energiaárak. Kína kibocsátáscsökkentési törekvéseivel (vagyis a szén aránylag gyors kivezetésével) összhangban Ázsia gázigénye hihetetlen ütemben kezdett el nőni 2020 végén.

Hiába kalkuláltak sokan azzal, hogy jön majd a korrekció (Ázsia energiaéhsége, és így a világpiaci ár is csökken), nem rendeződött a helyzet, a drágulás fokozódott. A tárolók visszatöltését a magas árak miatt addig-addig halogatták, hogy végül még magasabb árak mellett indult el a raktározás.

Az EU-ban emellett még egy sor speciális tényező is hozzájárult az energiapiaci krízishez. Németország mind az atomenergiát, mind a szenet egyszerre kezdte kivezetni az energiatermelési szektorból, és még az Európába érkező orosz gáz importját is jelentősen visszafogták (vélhetően azzal a céllal, hogy Oroszország belpiacán zökkenőmentes legyen a téli energiaellátás). A már kiépített, de az európai hivatali engedélyeztetés lassúsága miatt üzemképtelen Északi Áramlat 2 gázvezetékhez kapcsolódó nyomásgyakorlás is ott lehet az orosz állam motivációja mögött. Árfelhajtó hatása volt a környezetvédelmi energiakvóták rendszerének is, valamint annak, hogy a gazdasági leállás miatt kihasználatlan befektetői pénzek egy részét az energiapiacra öntötték, pénzügyi lufit fújva a szektorban.

Könnyű lenne elintézni az egész krízist ennyivel, várva arra, hogy a kereslet és kínálat majd kiegyenlíti egymást, és hipp-hopp elmúlik a jelenlegi vész. De mint láthattuk, ezeknél az okoknál mélyebb, hosszabb távon értelmezhető világgazdasági folyamatok is alapjaiban határozzák meg a helyzetet. A 2014–2020 közötti, alacsony energiaáras időszakban Európa a legolcsóbb gázt vásárolta fel, és távolodni próbált Oroszországtól. De amikor a piacok szűkülni kezdtek, bajba sodorta a rohamtempóban liberalizált, és ezáltal a világpiaci trendeknek kitett energiapiaca.

Ez a grafikon az európai és ázsiai fogyasztók által fizetett átlagárakat mutatja, súlyozva az azonnali árfolyamon számított részesedéssel:

A jelenség érthetőbbé válik, ha közelebbről megvizsgáljuk, hogyan működött az ágazat. Az Egyesült Államok palaipara több százmilliárd dollárt égetett el az elmúlt évtizedben azzal, hogy olcsóbban értékesítette az energiahordozókat, mint amennyibe a kitermelésük kerül. A Deloitte szerint az amerikai palaiparban kutató-termelő cégek összesen 300 milliárd dollárt buktak, a Business Insider számítása szerint még brutálisabb a kudarc, összesen 500 milliárd dollárnyi tőke semmisülhetett meg az iparágban.

A palaipari vállalatok addig folytatnák az alapvetően veszteséges kitermelést, ameddig erre pénzt kapnak. De a befektetők, akik éveken keresztül finanszírozták a palaforradalmat, mára belefáradtak abba, hogy pénzt bukjanak a beruházásaikon, emiatt az ágazatnak nyújtott új finanszírozás drámai mértékben csökkent. Már a tűzoltás is megkezdődött befektetői oldalon, jelenleg kárminimalizálás történik. Hiába a 2021. második felében beütött rekordmértékű energiapiaci drágulás, a palaipar nem növeli jelentős mértékben a termelést, nem költ új eszközökre, telephelyekre, nem indít új kitermelést. Ehelyett inkább spórol, és kitermelési költségekből is inkább osztalékot fizet a részvényeseknek, akik mára már nyilvánvalóan ráébredtek arra, hogy normál körülmények között a pénzük aligha térül meg. Így viszont a rekordmagas energiaárak ellenére a kínálat nem tud felzárkózni a kereslethez.

A palaolaj- és a palagázipar hosszabb távú kilátásai elég borúsak. A jelenlegi energiaválság viszont elnyújtja ennek egyértelmű beismerését, mivel a szupermagas energiaárak ideig-óráig elrejtik a veszteséges termelést. Ennek az időszaknak a hossza persze kérdéses, ha eltart néhány évig – és piaci elemzők szerint a mostani, magasabb árakkal járó ciklusban maradhatunk akár 2025-ig is – akkor a következő pár évre megint úgy tűnhet, hogy jó ötlet az iparágba fektetni, és ez megdobhatja a palaolaj- és gázkitermelést.

De amint normalizálódik a globális energiapiac, egyből visszazuhan olyan szintre az energia világpiaci átlagára, hogy ismét veszteségessé válik a palaipari ágazat. Ahogy erről a Wall Street Journal cikke is ír: „a tőkepiacok csekély érdeklődést mutattak” az új, kiterjedt kitermelési beruházások finanszírozása iránt. Egy nemzetközi befektetési tanácsadó megfogalmazása szerint „alapvetően az itt a probléma, amellyel a kitermelő cégeknek szembe kell nézniük, hogy nem tudnak többé olcsó tőkéhez jutni”.

A tanulság az, hogy ha Kína és Ázsia többi része a jelenlegi globális gázkínálat mellett hatalmas felvásárlásba kezd, akkor a piaci alapú gázimport-modellnek kitett Európa nagyon nagy kockázattal kell szembenézzen.

A piaci alapú diverzifikáció, az Oroszországtól való függetlenedés jó volt, amíg az amerikai fosszilis projektekbe ömlött a pénz, és amíg vásárlóként élveztük a kínálati oldalon zajló kíméletlen kiszorítósdi árleszorító hatását. Aztán amikor a keresleti oldalon mi kerültünk versenybe, és hirtelen Kínával kellett megküzdeni az energiaforrásokért, pórul jártunk.

Az Atlanti-óceán mindkét partján kényelmes volt pár évig, hogy a versenyképes világpiaci ár mellett klímavédelmi szempontból is elfogadhatóbb palagáz segíti az USA és az EU gazdaságait, hogy függetlenedjenek a globális energiapiac mamutjaitól, a nagy exportőrállamoktól. A kísérlet most visszaütött.

A globális energiapiacról lecsatlakozni nyilván nem lehet, de több olyan eszköz létezik – mind állami, mind uniós szinten –, amelyekkel csökkenteni lehet a külpiaci kiszolgáltatottságot. A megújuló energiás projektekre gondolunk, amelyekbe 2011-ig évről évre növekvő befektetés áramlott az EU-ban, utána viszont drasztikusan visszaesett ezek értéke. Hogy az idei sokkhatás után milyen irányba mozdul el az uniós energiapolitika, még kérdés, de az biztos, hogy a jelenlegi rendszer átalakítása nélkül elérhetetlen mind az energiafüggőség csökkentése, mind a 2050-re kitűzött karbonsemlegesség.