Orbán újra imádkozhat, Merkel után nehezebb időszak jöhet a német–magyar kapcsolatokban
Orbán újra imádkozhat, Merkel után nehezebb időszak jöhet a német–magyar kapcsolatokban
Illusztráció: szarvas / Telex

Orbán újra imádkozhat, Merkel után nehezebb időszak jöhet a német–magyar kapcsolatokban

2021. szeptember 23. – 14:39

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva
  • Angela Merkel német kancellár Orbán Viktor magyar miniszterelnök egyik fontos védelmezője volt az Európai Unióban.
  • Ennek okairól megoszlanak a vélemények: egyesek szerint a kancellár konzervatív pártjának politikai érdekei, mások szerint pusztán a német autógyártók lobbija, megint mások szerint a német politikai kultúra évtizedes berögződései állnak a jelenség mögött.
  • A vasárnapi parlamenti választások után mindazonáltal az eddigi kiegyensúlyozott viszonyban nagy változás jöhet. Felmérések szerint az Orbánnal szemben jóval kritikusabb szociáldemokraták állnak nyerésre, és az Európai Parlamentben a Fidesz heves bírálóinak számító Zöldek is kormányra kerülhetnek – egy CDU-s kancellár alatt is.
  • A külpolitikai kérdések egyáltalán nem voltak hangsúlyosak a kampányban, de a potenciális baloldali koalíciós partnerek választási programja azt ígéri, megerősítenék az Európai Parlamentet, szigorítanák az uniós kifizetésekhez kötődő jogállamisági mechanizmust, és szigorúbban büntetnék majd a renitensnek tartott uniós kormányokat.
  • Hasonló tervek szerepelnek a liberális szabad demokraták programjában is, akik Merkel pártjának potenciális koalíciós partnerei lehetnek.
  • Egy szociáldemokrata vagy konzervatív kormányban is szerephez jutható Zöldek emellett azzal is bonyolíthatják Orbán dolgát, hogy Merkelnél jóval nagyobb és gyorsabb átalakításokat követelnek a német autóiparban, amely a magyar gazdaságra is hatással lehet.
  • Ugyanakkor ha a magyar–német dacszövetség véget ér is vasárnap, ez nem jelenti, hogy Berlin hirtelen hadjáratot indít majd a Fidesz-kormány ellen. A belpolitikai prioritások elsőbbsége, a német politikai kultúra, a gazdasági érdekek és az uniós politika jellege mind a konfrontáció ellenében hat.

Angela Merkel német kancellár a 2015-ös menekültválság után gyakran tűnt fel a magyar szuverenitást, valamint Európa és saját hazája jövőjét fenyegető patás ördög képében a magyar kormánykommunikációban és a kormánymédiában. Ezzel szemben egyes, a Merkel tizenhat éves regnálásáról számot vető nyugati kommentárok pont ennek ellenkezőjét hánytorgatják fel a kancellárnak: Merkel Európa legbefolyásosabb politikusaként sokáig Orbán Viktor magyar miniszterelnök legfontosabb oltalmazója volt Brüsszelben, és egészen a közelmúltig szemet hunyt a magyar jogállam szétverése és a Fidesz hatalomkoncentrációja felett.

Merkel pártja, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) európai parlamenti képviselőinek többsége nem szavazta meg, hogy vizsgálat induljon Magyarország ellen az Európai Unióról szóló szerződés hetedik, a jogállamiságra vonatkozó cikkének megsértése miatt. Amikor a CDU-t és a Fideszt is tagjai között tudó európai konzervatív pártcsalád, az Európai Néppárt főként északi tagjai elkezdtek lázadozni a magyar kormánypárt ellen, a CDU és Merkel a végsőkig próbálta elsimítani a nézeteltéréseket és bent tartani a Fideszt a frakcióban. (A Fidesz végül idén tavasszal magától lépett ki, miután felfüggesztették a szavazati jogát.)

Németország ugyan szerepet játszott benne, hogy egy tavaly júliusi megállapodás eredményeként az uniós költségvetési kifizetéseket bizonyos jogállamisági kritériumokhoz kössék, de amikor tavaly decemberben az erről szóló gumiszabály végrehajtásával kapcsolatos nézeteltérések miatt a lengyel és a magyar kormány belengette az EU 2021 és 2027 közötti hétéves pénzügyi tervének megvétózását, a német kancellár arról beszélt:

„Egyesek azt mondják, ne kössek kompromisszumot, és egyetlen vesszőn se változtassak, de mások vagy akár ugyanezek az emberek azt is mondják, hogy álljak elő egy megoldással. Úgy gondolom, a politika feladata, hogy világos nézeteltérésekből olyan megállapodást faragjon, amellyel mindenki együtt tud élni. Kompromisszum nélkül ez nem jöhet lére – és ezen azt értem, hogy mindkét oldal részéről kompromisszum szükséges. Ezért úgy gondolom, hogy mindannyiunknak készen kell állni a kompromisszumra.”

Nem véletlen, hogy Orbán Viktor a legutóbbi választások idején csendes imára hívott Merkel győzelméért.

A német kancellár megalkuvó politikáját a kommentárok különböző politikai és gazdasági érdekekkel magyarázzák.

Az egyik verzió szerint mindez a német külpolitika második világháború utáni szerepfelfogásából és a kancellár – ennek megfelelő – politikai stílusából fakad. Merkel a német belpolitikában és az Európai Unióban is a fontolva haladás, a nagy reformok és a jelképes politizálás helyett a hosszú tárgyalásokon kialkudott kompromisszumok híve. Ez egyesek szerint a német pragmatizmus jele, mások szerint annak a lenyomata, hogy a német politikai vezetésnek nincs víziója, és nem látja a fától az erdőt. Akárhogy is van, az eredmény a fent idézett hozzáállás.

Egy ezt nem kizáró verzió szerint a CDU és az Európai Néppárt nem szerette volna elveszteni a Fidesz tizenkét képviselői szavazatát az Európai Parlamentben – miközben ugyanis a Fidesz itthon ekézte a német és brüsszeli jobbközép politikát, Brüsszelben és Strasbourgban pedáns pártfegyelmet tanúsított. Kapcsolódó gondolat, hogy Merkel és az Európai Néppárt más tagjai jó ideig úgy vélték: nagyobb eséllyel tudnak hatást gyakorolni a Fideszre, ha bent tartják a klubban, és meggyőzik arról, hogy előnyösebb számára, ha kompromisszumok mellett, de a Néppárt tagjaként próbál érdeket érvényesíteni Brüsszelben, mint ha kiesik a legerősebb európai csoportosulásból. Ezen reményekhez az is hozzájárult, hogy a Fidesz és a CDU évtizedes kapcsolatának köszönhetően Orbánnak máig erős lobbistái vannak német konzervatív körökben.

Egy harmadik narratíva Merkel hozzáállását a német ipari érdekekre vezeti vissza. Korábban a Direkt36 részletes oknyomozó írást közölt róla, hogy a német autóipar úgy érzi, a zsebében van a magyar kormány. Az Audi vagy a Mercedes pedig amellett, hogy hozzáfér az olcsó magyar munkaerőhöz, állami támogatásokat kap, és a gyakorlatban még adót sem igazán kell fizetnie Magyarországon, az EU-ban is számíthat az Orbán-kormányra, ha éppen a kibocsátási szabályok felvizezéséről van szó. Másfelől a politika és a gazdasági elit informális szövetsége Németországban is ismert jelenség, és az ipar pénzügyi érdekeinek nemzetközi képviselete a német külpolitika egyik hagyományos célja. Más szóval a németek nem akarják bántani azt a kormányt, amely a német vállalatok zsebeit tömi – szól ez a narratíva.

Ezek a Fidesz számára áldásos körülmények azonban nagyot változhatnak a szeptember 26-i német alsóházi parlamenti választást követően.

A CDU Armin Laschet észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnök személyében a merkeli vonal egy lojális, veterán követőjét választotta kancellárjelöltnek, aki az eddigi kormánypolitika folytatását ígérte, és ennek keretében a magyar és lengyel kormánnyal szemben is csak szőrmentén engedett el egy-két borúsabb nyilatkozatot.

Ugyanakkor a CDU népszerűsége a választás előtt bő két hónappal, a júliusi áradások után gyors esésnek indult, a Politico átlaga szerint 29-ről 21 százalékra csökkent. Ezzel párhuzamosan a szociáldemokraták (SPD) támogatottsága 16-ról 26 százalékra nőtt, és ezzel a harmadikról az első helyre jöttek fel a pártok rangsorában. A harmadik helyen pedig valamelyest lemaradva a Zöldek követik a két nagy pártot, és annak ellenére is jó helyzetből várják a koalíciós helyezkedést bármelyik nagy párttal, hogy az utóbbi hónapokban vesztettek a népszerűségükből.

Az SPD kancellárjelöltje, Olaf Scholz pénzügyminiszter szeptember elején arról beszélt, hogy a Zöldekkel szeretne kormányozni, és nem zárta ki a politikai paletta balszélén álló Baloldal bevételét sem (bár különösebben lelkes sem volt a lehetőséget illetően). Utóbbi azért lényeges, mert a jelenlegi állás szerint a szociáldemokrata–zöld koalíciónak nem lesz többsége a parlament alsóházában (Bundestag), és a negyedik helyen álló liberális szabad demokraták (FDP) meglehetősen szkeptikusak a gazdasági ügyekben velük merőben ellentétes álláspontot képviselő SPD-vel és a Zöldekkel való potenciális koalíciót illetően.

  1. Azaz az egyik lehetséges kimenetel az összbalos koalíció.
  2. Egy másik lehetőség, hogy a CDU-nak sikerül összehoznia egy koalíciót a Zöldek és az FDP részvételével, de amikor ezzel a felállással próbálkoztak a legutóbbi, 2017-es választások után, akkor a tárgyalások elbuktak a Zöldek és az FDP ellentétein.
  3. A harmadik reális opció pedig a nagykoalíció folytatása, ám a CDU helyett az SPD vezető szerepével.

Ebből mindegyik verzió rosszabb kilátásokat ígér a magyar kormány számára, mint a merkeli évek.

A 2017-es voksolás előtt Martin Schulz szociáldemokrata kancellárjelölt Merkel fejéhez vágta néhányszor a fideszes kapcsolatot. Azóta ugyanakkor az SPD leginkább az Európai Parlamentben próbálta szorongatni a magyar kormányt, Berlinen keresztül viszont nem tudott vagy nem akart jelentősebb nyomást gyakorolni. Bár a külügyi tárcát az SPD kapta, Heiko Maas külügyminiszter csak szőrmentén szólogatott oda a Fidesznek; a 2021-es választási kampányban pedig egyáltalán nem került elő Magyarország mint választási téma – Németország ennél jelenleg jóval fontosabb problémákkal küzd.

Ugyanakkor a Fidesz és az SPD közti elvi szakadék jelentős, és egy SPD-vezetésű kormány hivatalba lépésével vélhetően romlana a viszony. A balos koalíció pedig az európai politikával kapcsolatos nézetei miatt is kihívás lenne a Fidesz számára.

A szociáldemokraták például választási programjuk szerint keményebb EU-s szankciókkal szeretnék büntetni a jogállamiság megsértését, és a jogállamisági szabályok konzisztensebb betartatását akarják elérni. Emellett a magyar és a lengyel kormánnyal a leggyakrabban és leghevesebben összeakaszkodó uniós szerv, az Európai Parlament politikai szerepét is növelnék. Katarina Barley, az EP német szociáldemokrata alelnöke a választási kampányban például arról beszélt, hogy a lengyel és a magyar kormány demokratikus jogok elleni támadásai „a jelenlegi formájukban az EU végét jelenthetik”.

Az uniós fellépést illetően a két középpárt, a Zöldek és a szabad demokraták még jelentősebb ambíciókkal rendelkeznek. A Zöldek például azt szeretnék, ha:

  • az unió alapjogi chartája (ez a dokumentum az alapvető emberi, politikai és szociális jogok gyűjteménye) betartatható lenne a tagállamokkal szemben;
  • az uniós kifizetéseket jogállamisági kritériumokhoz kötő mechanizmust a decemberben Orbán és Merkel között kialkudott kompromisszummal ellentétben – amit az EP alapból vitat – ne csak 2022 után, hanem azonnal alkalmazzák, a kormányoktól esetlegesen megvont összegeket pedig ezen esetben közvetlenül önkormányzatok és civil szervezetek kaphatnák meg.
  • Keményebb szankciókat vessenek be az autokratikus tagállamokkal szemben – amely megfogalmazásuk alatt jelenleg Magyarország és Lengyelország értendő.
  • Az uniós forrásokhoz való hozzáférés feltételeként minden tagállamnak csatlakoznia kelljen az Európai Ügyészséghez, egy, a teljes unió területén joghatósággal rendelkező, az uniós kifizetésekhez köthető bűncselekményeket vizsgáló szervhez – amelynek felállítását a magyar kormány mindig is ellenezte.
  • Az EU lépjen fel az akadémiai szabadsággal szembeni fenyegetések ellen, például Magyarországon.
  • Az Európai Parlament politikai szerepe jelentősen nőjön, és a parlament tagjait ne nemzeti listákon, hanem összeurópai pártlistákon válasszák meg.

Szintén erősen ellentétes a Fideszével az SPD és a Zöldek hozzáállása az uniós gazdasági ügyek terén, ahol utóbbiak a szociális rendszerek európai szintű szélesítése mellett kardoskodnak, míg a Fidesz a „munkaalapú társadalom” szlogenjével pont ezzel ellentétes táborban van (bár itt több potenciális szövetségese van, mint a jogállamisági kérdésekben).

A Zöldek egy EP-képviselője, Daniel Freund például idén a Fidesz Európai Néppártból való távozásakor arról beszélt, hogy Orbán autokrata, aki EU-pénzekből építi hatalmát, és pénzügyi szankciókat kell hozni ellene. A Zöldek kancellárjelöltje, Annalena Baerbock pedig a napokban egy közös uniós menekültpolitika kialakításáról beszélt, és külön kiemelte, hogy e téren nincs értelme Orbánnal egyezkedni, azok a tagállamok, amelyek hajlandók együttműködni, saját útjukat kell, hogy járják. (Ezt a koncepciót kétsebességes Európának szokás hívni, és míg egyesek az unión belüli nézeteltérések egy lehetséges feloldásaként tekintenek rá, mások szerint az EU kelet–nyugat tengely mentén való szétszakadásához is vezethet, ha kisebb csoportokra válik az integráció.)

A Baerbock és Laschet hozzáállása közötti különbség erősen kijött egy júliusi müncheni vitájukon, ahol a CDU-vezér a merkeli vonal követőjeként arról beszélt, „nem elfogadható, ami Magyarországon folyik, de Orbán egy a 27 uniós állam- és kormányfő közül, és utat kell találni, hogy az eltérő történelmű közép- és kelet-európaiakat is visszahúzzuk” az európai projektbe. Olaf Scholz azt mondta, „világos szavak” és „őszinte elhatározás” kell a jogállamisági problémák megoldására, ám ennek eszközeként a jogállamisági mechanizmust jelölte meg, amelynek betarthatósága minimum kérdéses. Baerbock ezzel szemben azt mondta, az EU egy értékalapú unió, és az unió védelmében azonnali forrásmegvonással kell büntetni az alapszabályok megsértőit. Amire Laschet a heves egymás szavába vágással tarkított vitában azzal kontrázott, hogy ezt az uniós jog nem teszi lehetővé.

Bár a szociális és gazdasági ügyekben merőben más álláspontot képvisel, a jogállamisági mechanizmus szigorítása és az Európai Parlament erősítése mellett a másik középpárt, az FDP is elkötelezett. Az FDP európai politikusai is rutinszerűen bírálják az Orbán-kormányt, és a párt Berlinben nemrég a Zöldekkel karöltve követelte az alapjogok erősebb uniós betartatását. Az FDP emellett – szintén a Zöldekhez hasonlóan – az Európai Unió föderalizációjáról beszél, azaz egy egységes európai politikai és gazdasági kormányzat kialakításáról, bár ők gazdasági ügyekben jóval szabadabbra szabnák a tagállami kompetenciákat. Ez a jövőkép szögesen ellentétes az orbáni „nemzetállamok Európája” mantrájával.

A türelem a jelek szerint a konzervatív térfélen is fogyatkozik. Idén hosszú idő után a CDU bajor testvérpártja, az Orbánnal hagyományosan szoros kapcsolatot ápoló és a menekültválság időszakában a magyar kormánnyal Merkel- és bevándorlásellenes dacszövetséget alkotó Keresztényszocialista Unió (CSU) is látványosan elengedte a Fidesz kezét, és az értékrendbeli különbségek mellett az sem tett jót a magyar miniszterelnök németországi megítélésének, hogy a lengyel, olasz és francia szélsőjobbal próbált európai parlamenti frakciót gründolni. Azt illetően pedig még Armin Laschet is felemelte a szavát, hogy a magyar kormány újabban rutinszerűen vétózza meg az Európai Unió (különösebb politikai erővel nem bíró) külügyi nyilatkozatait, legyen szó Kína vagy Izrael elítéléséről.

Azaz végső soron mindegy a végeredmény, bármelyik frakció áll is fel a választások után, a Fidesz szénája rosszabbul áll majd, mint eddig. Mindazonáltal a német politika átrendeződéséből még nem feltétlenül következik, hogy Németország hirtelen elkezdené osztani a kokikat és sallereket az Orbán-kormánynak.

Egyrészt ahogy eddig az SPD is inkább Brüsszelben vívta csatáit a magyar kormánnyal, úgy egyáltalán nem biztos, hogy a Zöldek vagy akár az FDP számára komolyabb lehetőség adódna erre kisebbségi koalíciós partnerként. A két párt politikai programjában kismillió fontosabb elem van, és egy potenciális koalíciós megállapodásban minden bizonnyal inkább a gazdasági-szociális ügyekre és a klímavédelemre összpontosítanának. A német választókat és a médiát pedig a jelek szerint nem nagyon érdekli az európai politika, azaz politikailag nem kifizetődő belemenni ezekbe a csatákba.

Másrészt a merkeli „pragmatizmus” nem csak a német–magyar viszonyban érvényesült. A leköszönő kancellár hasonlóan viselkedett a lengyel jogállam leépítését illetően, és az utóbbi időben főként az Egyesült Államok irányából sok bírálatot kapott Kína-politikája is, amelyet mindenekelőtt a német exportipar érdekei vezérelnek. Mindemellett a merkeli külpolitika nem csak a cinikus gazdasági manőverezésről és a nagyipar egyébként tagadhatatlan berlini befolyásáról szólt.

A „pragmatizmus” egyik gyakran emlegetett oka történelmi jellegű: Németország a második világháború óta irtózik a klasszikus hatalmi politizálástól, a német külpolitikát a stratégiai kultúra hiánya, a tartózkodás kultusza és az erőalkalmazást elvető civil hatalomkoncepció jellemzi.

Ennek a világháborús tanulságok elvi és eszmei következményei mellett az egyik gyakorlati magyarázata, hogy Németország az Európai Unióban tagadhatatlanul főszereplő ugyan, a világban viszont csupán egy középhatalom, amelynek érdekérvényesítési lehetőségei szükségszerűen korlátozottak. Ezt (a britekkel és franciákkal szemben) a világháború utáni német politikai elit hajlandó is belátni, és ezért a nagy, egyéni és egyoldalú víziók helyett elsősorban az európai egység fenntartásában érdekelt.

A másik gyakorlati magyarázat, hogy Németország a második világháború után négy és fél évtizeden keresztül nem volt szuverén állam, a szuverenitás megteremtését az európai integráció jelentette számára. Ebből fakadóan a saját külpolitika tere nagyrészt az európai tárgyalóasztalnál kialkudott kompromisszumokra korlátozódott.

Ezzel párhuzamosan Németország az erős exportiparának köszönhetően gazdasági kapcsolatain keresztül jelent meg a világban. Amikor az 1970-es években a mai német állam jogelődje első valóban szuverén külpolitikai lépésével, az Ostpolitik keretében elkezdte normalizálni viszonyát a keleti blokk országaival, a pragmatikus és kompromisszumkereső politikai lavírozást kombinálta a gazdasági eszközökkel és érdekekkel. Évtizedekkel később a német kormány (a koalíció összetételétől függetlenül) Kína és Oroszország esetében is azt hangoztatta, hogy a politikai nyomásgyakorlás értelmetlen, a kereskedelmi kapcsolatok fenntartása viszont fontos.

Ehhez természetesen hozzájárult, hogy a német exportipar mára meghaladta a nyugati piacokat. Közben pedig a globális politikai térkép is jóval összetettebbé vált. A populisták feltörése óta a nyugati világ máshogy néz ki német szemmel: Donald Trump amerikai elnökké választásától a brexitig számos olyan politikai sokk érte a német gazdaságot, amely felértékelte az európai egység fontosságát, és emiatt az unión belüli feszültségekkel szembeni kompromisszumkészség irányába mutatott.

Egy szó mint száz, a történelmi nézőpontból Angela Merkel a fél évszázados német külpolitikai vonal fáklyavivője volt, és függetlenül attól, hogy Armin Laschet vagy Olaf Scholz lesz az utódja, a német stratégiai kultúra alapvetései nem fognak utána sem megváltozni.

Másfelől az európai színtéren sem feltétlenül hoz majd földindulást egy más összetételű koalíció. Hogy a Magyarországgal vagy akár Kínával szembeni német külpolitikai vonal nem egyedi, annak jó példája Franciaország. Bár Emmanuel Macron elnök választások idején szeret Orbán illiberalizmusával riogatni, a tettek terén ez nem mutatkozik meg: az EU egyik legbefolyásosabb szereplőjeként sem bolygatja a magyar jogállamiság helyzetét, és egy sor gyakorlati kérdésben egészen jól együtt tud élni Orbánnal – dacára annak, hogy Magyarországon egyetlen francia autógyár sincs.

Ez a német középpártok uniós ambícióira is hatással lesz. Bár Németország az unióban kiemelkedően fontos szereplő, mégsem egyedül dönt az alapvető reformokról. Ahhoz, hogy az SPD, a Zöldek vagy azt FDP tervei megvalósuljanak, tágabb uniós konszenzust kell teremteni. A dolog iróniája, hogy ezt leginkább Merkel sokak által kárhoztatott módszereivel lehet a legjobban elérni.

FÜGGÉS

Az autógyárak külön érdekessé teszik a választás kimenetelét. A magyar gazdaság német függése régóta ismert. A Magyar Nemzeti Bank adatai szerint 2018-ban a Magyarországon befektetett külföldi működőtőke-állomány 22 százaléka német vállalatok kezében volt. 2019-ben a magyar export 26,9 százaléka Németországba tartott, 26,7 százaléka Németországból származott.

Az is ismert, hogy a magyar ipari termelést nagyrészt német cégek helyi leányvállalatai végzik. A klasszikus példa az autóipar: Braun Erik, Kiss Tibor és Sebestyén Tamás egy tavalyi tanulmánya mélyebb számításokkal arra jutott, hogy beszállítói oldalon 31, értékesítési oldalon 35 százalék körül van a magyar autóipar Németországgal szembeni függősége. Antalóczy Katalin, Gáspár Tamás és Sass Magdolna 2019-es tanulmánya szerint az autóipar mellett egy másik magyar bezzegszektor, a gyógyszeripar is erős német függéssel bír.

Braun Erik tavalyi tanulmánya nagyobb merítéssel 56 magyar gazdasági szektor külföldi függőségi viszonyait vizsgálta meg, és arra jutott, hogy a német függőség messze túlmutat az autóiparon és gyógyszeriparon. A harminc legerősebben importfüggő szektorból 21 esetben Németország volt a forrás. A gépgyártás, villamosberendezés-gyártás, textilipar német függősége 20 százalék feletti, és 15 százalék felett volt német kitettség az elektronikai gyártás, a fémfeldolgozás, a gumi- és műanyagipar, a bútorgyártás, a papíripar, az ásványi termékek gyártása, tudományos kutatás-fejlesztés, az építőipar és a járműkereskedelem és -javítás területén is.

Az autóiparral kapcsolatos retorikában jelentős a különbség a német pártok között. Angela Merkel szeptember elején arról beszélt, az autóipar része a klímaváltozás elleni harcnak, a CDU pedig nem támogatja a belső égésű motor betiltását, és a dugók csökkentése végett a közúti hálózat fejlesztését is célként jelöli meg. A szabad demokraták kifejezetten ellenzik az autóipar kezének megkötését, számukra az elektromos mobilitás csak egy opció a sokból.

Ezzel szemben a Zöldek választási programjában „digitálisabb, halkabb, kisebb és könnyebb, klímasemleges és könnyebben újrahasznosítható” autókról, a tömegközlekedési alternatívák fejlesztéséről, valamint a városokban 30 kilométer per órás sebességkorlátozásról van szó. És bár az SPD valamivel visszafogottabb a kérdésben, ők is az eddigi terveknél gyorsabb elektromos átállást akarnak az autópiacon, bár a párt kezét ebben megköthetik híresen szoros ipari szakszervezeti kapcsolatai.

A német autóipar mindenesetre már kifejlesztette a helyzethez illő kommunikációs paneleket. „Függetlenül a következő kormányzat összetételétől, a klímaváltozásnak és a prosperitásnak is szerepet kell játszania” a kormánypolitikában, mondta a Bloombergnek Markus Duesmann, az Audi vezérigazgatója. A Daimler vezetője, Ola Källenius nagyjából szóról szóra ugyanezt ismételte: várakozásai szerint az új kormánypolitika „ambiciózus klímavédelmet és hasonlóan ambiciózus gazdasági prosperitást” céloz.

Mindez PR-nyelven azt jelenti, hogy a Zöldek izgágasága ellenére a politika is tudja, az autóipar nélkül nincs prosperitás 2021-ben Németországban.

Közvélemény-kutatások alapján a társadalmi hangulat sem feltétlenül áll összhangban ezekkel az ígéretekkel. A választások előtt – részben a nyári, 181 halálos áldozatot követelő áradások miatt – a klímavédelem az egyik központi kérdéssé vált, és elvi szinten a németek nagy része támogatja a felmelegedés elleni harcot. Ugyanakkor a kibocsátáscsökkentést célzó konkrét intézkedések, például az autóközlekedés korlátozása, a tömegközlekedés javítása vagy a mezőgazdasági termelés fenntarthatóságát előmozdítani hivatott szabályok kifejezetten népszerűtlenek. Amikor a Zöldek nemrég azzal álltak elő, hogy radikálisan csökkenteni kell a rövid repülőjáratokat, a kommentárok jó része arról szólt, hogy a párt rontja választási esélyeit a kontraproduktív jelképes politizálással.

A közvélemény és az ipari lobbi ereje miatt az autógyártók nem is nagyon tartanak a Zöldektől. Mint a Handelsblatt német üzleti lap kommentárja írja, a párt és az autóipar az utóbbi években megbékélt egymással. A párt 2011 óta van hatalmon a német autóipar bölcsőjében, Baden-Württemberg tartományban, ahol először az SPD-vel, majd 2013 óta a CDU-val alkotnak koalíciót. Ez idő alatt a Zöldek is szembesültek vele, hogy az autógyárak foglalkoztatása és adóbefizetései kulcsfontosságúak a helyi gazdaság fenntartásához és ezáltal a párt politikai túléléséhez is. Az autógyártók pedig azzal szembesültek, hogy a jövő így is, úgy is az elektromos mobilitásé, ezért pusztán üzleti érdekből is kénytelenek lesznek ebbe az irányba innoválni.

Emiatt a piaci átrendeződés a német koalíció összetételétől függetlenül is fontos változásokat hozhat a magyarországi autóiparban. Az elektromotorok jóval kevesebb alkatrészt és összeszerelő munkát igényelnek, ezzel szemben az elektromos autók értékének mintegy felét a szoftveres megoldások és az akkumulátorok teszik ki.

Azaz az a fajta gyártósori munka, amelyet a német autóipari szereplők most Magyarországon végeznek, vélhetően kevesebb embert igényel majd.

Mindezt az autóipar beszállítói láncainak átalakulása kíséri. Az elektromos mobilitás magasabb szoftverigénye miatt újabban a technológiai vállalatok is élénken érdeklődnek a szektor iránt. Az alkatrészek és főként az akkumulátorok terén pedig az elektronikai szektorban szerzett tapasztalataikat hasznosító kelet-ázsiai vállalatok törtek fel. Nem véletlen, hogy Magyarországon egymás után épülnek a dél-koreai és kínai akkumulátorgyárak: az akkumulátorok termelési láncát a tervezéstől a nyersanyagbányászaton és a vegyipari előkészítésen keresztül a gyártásig erős ázsiai dominancia jellemzi, Európa pedig egyelőre az utcában sincs.

Míg a magyar kormány retorikájában ez a keleti nyitás (kétes) sikereként jelenik meg, addig Nyugat-Európában (és Észak-Amerikában) stratégiai fenyegetésként. Újabban az Európai Unió és az Egyesült Államok is igyekszik helyzetbe hozni a hazai gyártókat, hogy megtörjék az ázsiai függést, és biztosítsák, hogy az európai autóipar hozzáadott értéke a jövőben is Európából származzon.

Mindazonáltal a német függőség és az ebből származó gazdasági kitettség jelentőségét árnyalja, hogy a német vállalatok csak kismértékben használnak magyar beszállítókat. Braun Erik és Sebestyén Tamás 2019-es tanulmánya szerint a hazai autóipar erősen integrált ugyan a nemzetközi értékesítési hálózatokba, de a belföldi beágyazottsága régiós összevetésben is gyenge. Braun, Sebestyén és Kiss fent idézett cikke szerint a hazai értékesítési függési mutató 5 százalék, a hazai beszerzési függőség 11 százalék.

A gyenge hazai beágyazottság miatt attól sem feltétlenül kell rettegni, hogy az autóipar esetleges nehézségei miatt összeomlik a magyar gazdaság. Koppány Krisztián egy korábbi tanulmánya azt vizsgálta meg, hogy „mi lenne velünk az autóipar nélkül”, és arra jutott, hogy bár a magyar kibocsátásban és külkereskedelemben jelentős az autóipar aránya, de multiplikátorhatása az egyik legalacsonyabb a magyarországi gazdasági szektorok közül. Azaz az autóipar közvetlen termelésén túl, a magyar háztartások és vállalatok számára relatíve mérsékelt az autógyárak gazdasági haszna.

Hogy mindez hogyan jelenik meg a kereskedelemben, ahhoz példaként érdemes megnézni a két legfontosabb ipari exportszektor adatait 2019-ből, az Ázsiai Fejlesztési Bank adatai és a Világbank kutatóinak módszertana alapján.

Ebben az évben a teljes magyar autóipari export 31,2 milliárd dollárt (kb. 9500 milliárd forintot) tett ki. Ám ebből a hazai hozzáadott érték, azaz a magyar gazdasági szereplők részesedése mindössze 7,3 milliárd dollár volt. A német hozzáadott érték 7,2 milliárd volt, a maradék pedig egyéb külföldi országok beszállítóinak részesedése. Hasonlóak az arányok, ha a magyar–német autóipari kereskedelmet nézzük. A Németországba tartó „magyar” járműexport 7,9 milliárd dollár volt. Ebből a hazai hozzáadott érték mindössze 1,86 milliárdot tett ki, míg a német hozzáadott érték 1,85 milliárd volt. Szintén lesújtó az arány az elektronikai iparban, ahol a 3,5 milliárdos németországi kivitelből 900 millió a magyar, 540 a német és 536 a kínai gazdaság részesedése.

Más szóval a „magyar” autóipari és elektronikai export jelentős része Németországból importált alkatrészekből álló termékek visszaexportálása Németországba. (Ebből fakadóan egyébként a német–magyar politikai kapcsolatokat pusztán gazdasági érdekekkel magyarázó elméletek jelentősen túlbecsülik Magyarország fontosságát ebben a rendszerben.)

A teljes, Németországba irányuló magyar export esetében valamivel jobb az arány, a 23 milliárd dollárból 9,4 milliárd a magyar, 3,3 milliárd a német hozzáadott érték, a maradék harmadik országok részesedése. Ugyanakkor a két ország viszonyát jól jellemzi, ha ezt összehasonlítjuk a német import számaival: Magyarországra 14,2 milliárd dollárnyi német áru jött be, amelyben a német hozzáadott érték 9,3 milliárd volt, az újraimportált magyar hozzáadott érték pedig mindössze 50 millió.

Tehát a magyar hozzáadott érték alacsony és stagnál, azaz a magyar gazdaság az autóiparban nem tud „tanulni” a külföldi tőkétől, és nem tud túllépni az összeszerelőüzem-szerepkörön. Bár a szolgáltatási szektorban jóval erősebb adatokat produkál Magyarország, a német–magyar gazdaságpolitikai gondolkodást még mindig az ipari fókusz mozgatja, amely az adatok alapján nagyobb veszélyt jelent a magyar gazdaság jövőjére nézve, mint a Zöldek retorikája.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!