Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter az utóbbi időben ismét elővette a keleti nyitás szlogenjét, azt hangoztatva, hogy a kormány sikeresen növelte Magyarország keleti gazdasági lehetőségeit, és sikeresen helytállt a keleti befektetésekért folyó nemzetközi versenyben. Végignéztük a nemzeti számlákat, a befektetési és kereskedelmi statisztikákat, de semmi jelét nem találtuk annak, hogy ez így lenne.
„Éppen most lépünk be a világgazdaság egy új korszakába. Ahhoz, hogy Magyarország (...) a győztesek között legyen, nagyban hozzájárult a magyar kormány által tizenegy éve elindított keleti nyitás politikája. Ennek a stratégiának a célkitűzése az, hogy a lehető legszorosabb kapcsolatokat építsük ki a keleti gazdaságokkal, amelyek a leggyorsabban feltörekvő gazdaságok a világon”
– mondta Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter március végi, üzbegisztáni látogatásán az MTI beszámolója szerint. Vélhetően a lehető legszorosabb gazdasági kapcsolatok kialakítására való igény alátámasztása végett másnap ugyanott Orbán Viktor miniszterelnök az üzbég elnökkel közösen átadta az Üzbég–Magyar Burgonyakutató Központot.
Szijjártó pár napra rá egy másik jelentős keleti gazdaságban, Kazahsztánban ismételte meg a keleti nyitás fontosságát, majd Tádzsikisztánban húzta alá, hogy „a keleti nyitásból a magyar gazdaság nagyon sokat profitált”. Egy tavaly decemberi Facebook-posztban a külügyminiszter egyéni kommunikációs stílusát is felvillantva azt írta, „Ennyit a Keleti Nyitás stratégiájáról: tavaly Dél-Koreából, idén Kínából jött a legtöbb beruházás Magyarországra”. Szintén decemberben azt állította, hogy 2020-ban „a nagyberuházások összesített értékének majdnem fele (48 százaléka) keleti országok – Kína, Korea, Japán és India – vállalataihoz köthető”.
A dolog egyetlen szépséghibája, hogy a keleti nyitás sikereiről a jelek szerint elfelejtették tájékoztatni a statisztikusokat, a nemzeti számlák alapján ugyanis 2010 óta földrajzi szempontból semmiféle elmozdulás nem történt a magyar gazdaság nemzetközi beágyazottságát illetően, vagy kevésbé nyakatekerten fogalmazva:
a keleti gazdaságok részesedése a magyar kereskedelemből és a befektetési állományból fikarcnyit sem nőtt, a hazai beruházások és a magyar kereskedelem döntő része ma is ugyanúgy Európából származik és Európába tart, mint tíz évvel ezelőtt.
Az ennek ellentmondó Szijjártó-nyilatkozatok a jelek szerint részben a politikai számmágia műfajába tartoznak, részben pedig a világgazdaság működésének félremagyarázásából (vagy félreértéséből) erednek. Emiatt pedig a keleti nyitás névre keresztelt politikai terméknek a jelen formájában nem sok értelme van.
Nagy büszkeség, nulla eredmény
A keleti nyitás elég változatos pályát járt be a Fidesz hatalomra jutása óta. Orbán Viktor már 2010-ben beszélt róla, hogy a „világgazdaságban keleti szelek fújnak”, és verseny van az európai országok között a feltörekvő térségek felé nyitásban. Nem sokkal később az akkor a világot még miniszterelnökségi államtitkárként körbeutazgató Szijjártó Péter kezdte el lépten-nyomon a „keleti nyitás stratégiáját” emlegetni.
Bár valójában ezt a „stratégiát” sosem sikerült egy rendes stratégiai dokumentumban kifejtenie a kormánynak, a politikai nyilatkozatok alapján a lényege valami olyasmi volt, hogy a hanyatló Nyugaton csüngő magyar gazdaságot a gyorsan növekvő keleti gazdaságok felé orientálják, így biztosítva, hogy az ázsiai növekedés által Magyarország is töretlenül szárnyaljon.
Miután ezt a cél látványosan nem sikerült elérni, Szijjártó 2015-ben egyszer már bejelentette a keleti nyitás végét, ám az utóbbi időben valamiért ismét előkerült a szlogen: idén három és fél hónap alatt már 14 keleti nyitásos anyag jelent meg a kormány honlapján.
A dolog nemcsak azért kelt déjà vut az emberben, mert a szövegek, például a cikk elején idézett értekezés a világgazdaság átalakulásáról, egy az egyben ugyanazok idén is, mint tizenegy éve (átalakuló világgazdaság, feltörekvő Kelet, új lehetőségek), hanem azért is, mert a keleti nyitásos retorika mögött ugyanúgy semmiféle eredmény nincs, mint az elmúlt tíz évben bármikor.
A nemzeti számlák alapján 2010 és 2020 között az EU súlya nemhogy nem csökkent, még néhány százalékpontot nőtt is a magyar exportban és importban is. Ezzel szemben Ázsia részesedése többéves csökkenést követően az utóbbi egy-két évben kezdett el visszatérni a 2010-es szintre. Ez is elsősorban az import növekedésének köszönhető: a Kínába és a feltörekvő ázsiai gazdaságokba irányuló magyar árukivitel értéke a teljes magyar exporthoz viszonyítva egyáltalán nem változott. (A magas keleti importot jellemzően a magyarországi gyárakban összeszerelt alkatrészek adják, ennek hátteréről korábban részletesebben is írtunk.)
A tőke bűvöletében
Bár a gyatra kereskedelmi adatok fényezésétől sem riad vissza, a külgazdasági és külügyminiszter az utóbbi időben inkább az ázsiai vállalatok magyarországi beruházásainak felmagasztalásával bizonygatja a keleti nyitás sikerét.
Itt valamivel nehezebb a pontos helyzet kibogozása, mint a kereskedelem terén. Manapság a nagyobb beruházók multinacionális vállalatok, amelyek adózási, logisztikai, piaci stb. okokból széttagoltan működnek, regionális központokkal, leányvállalatokkal vannak jelen a távolabbi országokban. Emiatt gyakran előfordul, hogy egy ázsiai vagy amerikai cég egy nyugat-európai leányvállalatán, esetleg adóparadicsombeli projektvállalatán keresztül ruház be Magyarországon. Ilyenkor a beruházás értéke alapból az adott nyugat-európai ország vagy adóparadicsom beruházásaként jelenik meg.
A tisztánlátás végett a statisztikusok utólag megpróbálják kibogozni a „végső befektetőt”, azaz hogy a leányvállalatok vagy projektcégek mögött kik állnak. Az ilyen, végső befektető szerint rendezett adatok alapján töretlen az európai túlsúly a magyarországi befektetési állományon belül, Ázsia részaránya pedig stagnál. Az ázsiai országokat megnézve pedig az is látszik, hogy a legnagyobb befektető Dél-Korea, Japán és India. Kína, amellyel politikailag a legtöbbet foglalkozik a kormány, csak a negyedik.
A helyzetet némileg árnyalja, hogy a végső befektetők szerinti adatok csak 2018-ig állnak rendelkezésre. Az utóbbi két év befektetési forgalmaira vonatkozó adatok szerint azóta a közvetlenül Ázsiából érkező beruházások relatív súlya nőtt, tehát 2020 végére vélhetően javult a keleti arány. Ez azonban nem azt jelenti, hogy hatalmasat nőtt volna az ázsiai beruházási kedv, az MNB szerint tavaly egymilliárd euró értékben hoztak ide beruházásokat Ázsiából, és a 2018-as és 2019-es összeg is nagyjából ugyanekkora volt. (Itt természetesen a fentiekkel összhangban bizonytalansági tényező, hogy Európából is jöhetett valamennyi „ázsiai” tőke.)
Az adatok értelmezésekor mindenesetre érdemes szétválasztani a befektetésállományt és a befektetési forgalmat. A forgalom azt jelenti, hogy egy adott évben egy adott országból mennyi beruházás jött. Az állomány pedig azt, hogy összesen mekkora vagyonnal bírnak az adott ország hazánkban jelen lévő vállalatai. Az állomány terén, mint a grafikon mutatja, stabil és erős az európai dominancia, azaz a forgalmi adatoknak nagyon sok évig Keletre kellene billenniük ahhoz, hogy azt mondhassuk, számottevően nőtt a keleti beruházások súlya a magyar gazdaságban.
Nincs ez másként a kimenő forgalmak és állományok esetében sem. Tízévnyi keleti nyitás után Ázsia részesedése a magyar cégek külföldi befektetésállományában változatlan. Van ugyan pár sikertörténet, amelyeket az érintett szereplők szeretnek a távoli egzotikus országok furcsa embereivel folytatott gógyis tárgyalásokról szóló beszámolókkal megtámogatni; azonban a keleti nyitás lényege értelmezésünk szerint nem az, hogy „elintézünk pár külföldi melót néhány magyar cégnek”, hanem Magyarország nyugati gazdasági függőségének csökkentése és keleti beágyazottságának növelése. Ez utóbbit a befektetési állományok és kereskedelmi adatok írják le.
Számmágia
Az adatokat Szijjártó nyilatkozataival összevetve további érdekességeket is fel lehet fedezni. A külgazdasági és külügyminiszter például a keleti nyitás sikereként értékelte, hogy 2020-ban Ázsiából már majdnem annyi beruházás jött, mint Európából.
Azonban, mint fent is írtuk, az ázsiai beruházások értéke éves összevetésben nem nőtt, ehelyett Ázsia részaránya azért ugrott meg tavaly, mert Németországgal szemben az egyenleg súlyos, kétmilliárd eurós mínuszt mutatott, azaz konyhanyelven a németek kivittek (vagy leírtak) 2 milliárd eurónyi működő tőkét, ami lehúzta az európai számokat. (Ez utóbbi amúgy nem feltétlenül a Nyugat hanyatlásának a jele, 2017-ben például Ázsiával szemben volt közel 2 milliárd eurós mínuszban az egyenleg.)
Nem ez az egyetlen furcsa számmágia a külgazdasági és külügyminiszter Facebook-oldalán. Decemberben azt állította, hogy „soha nem zártunk még ilyen sikeres évet a beruházások szempontjából”. Valójában a Magyarországra irányuló külföldi működőtőke-forgalom az MNB adatai szerint 2020-ban 2,3 milliárd euró volt. Ugyanez az adat 2019-ben 2,8, 2018-ban 5,5, 2017-ben 5,1, 2016-ban 3,9 milliárd euróra rúgott. Nem világos tehát, hogy a külgazdasági és külügyminiszter mire gondolhatott a fenti nyilatkozat megfogalmazásakor.
Egy másik, a cikk elején idézett Facebook-posztjában a magyar fődiplomata azt írta, hogy 2020-ban Kínából érkezett a legtöbb beruházás Magyarországra, miközben az MNB adatai szerint Kína részesedése a bejövő működőtőke-forgalomból csupán 2 százalék volt, Hongkongé további 9,6 százalék.
A furcsaság egyik potenciális magyarázata, hogy kínai cégek európai leányai ruháztak be Magyarországon, de nyilvánosan elérhető adatokból ez sem levezethető. A kormány honlapja és az MTI archívuma szerint Szijjártó öt kínai beruházást jelentett be 2020-ban (Shenzen Kedali akkumulátoralkatrész-gyár, Semcorp akkumulátoralkatrész-gyár, Borsodchem vegyipari fejlesztés, Chervon Auto autóipari beruházás, Lenovo számítógépgyár). Ezek összértéke 117 milliárd forint, azaz alig több mint 300 millió euró, a 2,3 milliárd eurós teljes tőkebeáramlás töredéke volt. (Ezek bejelentések, és nem tranzakciók, utóbbiról nincsenek nyilvános információk a nemzeti számlákon túl, és az is változó szokott lenni, hogy a bejelentés és a konkrét tranzakció között mennyi idő telik el.)
A bejelentett beruházások között is vannak további érdekességek. Mint a G7.hu megírta, a Lenovo valójában az amerikai−szingapúri Flex (korábbi Flextronics) nevű bérgyártóval szerződik Magyarországon, amely eddig is gyártott hazánkban a Lenovónak, és a Huawei telefonjait is ők csinálják. Ezen beruházás keretében a G7 cikke szerint igazából a kapacitásokat a Flex egyik magyarországi üzeméből egy másikba helyezik át, dacára annak, hogy a beruházást hivatalosan a Lenovo első európai gyáraként aposztrofálta a magyar kormány.
Homályos
A külügyminiszter által citált adatok további, potenciális forrásai a cégfelvásárlások lehetnek. Idén februárban Szijjártó a miskolci SEG Automotive gyárbővítésének bejelentésekor arról beszélt, hogy a hazánkban jelen lévő 16 kínai érdekeltségű vállalatból 12 korábban német, francia vagy éppen amerikai tulajdonban volt. Ilyen az említett SEG Automotive is, amely a német Bosch része volt, mígnem 2018-ban egy kínai szénipari vállalat kivásárolta a céget.
Az ilyen felvásárlások valóban növelik a kínai befektetők által Magyarországon birtokolt tőketulajdon értékét, ám nem hoznak pénzt a magyar gazdaságba, hiszen a felvásárlás során gazdát cserélő pénz a német, francia, amerikai extulajdonosok zsebébe vándorol. Magyar szempontból csupán annyi történik, hogy a befektetési állomány a német sorból átkerül a kínaiba. Másrészt nem nehéz belátni, hogy egy német autóipari beszállító kínai felvásárlásának nem sok köze van a keleti nyitáshoz, az ilyesfajta befektetésállomány-átrendeződés nem a magyar diplomáciai tevékenység, hanem attól független világgazdasági folyamatok eredménye.
Természetesen megkérdeztük a KKM-től, hogy milyen adatokra alapozza állításait Szijjártó, de szokásukhoz híven nem válaszoltak.
Mindenesetre a kínai beruházásokkal kapcsolatos számmágia nem új jelenség, és nem is csupán magyar jellegzetesség. Mint egy friss, kelet-európai koprodukciós kutatás feltárta, a kormány Csehországban és Szerbiában is jóval nagyobb számokat mond be a kínai beruházásokra vonatkozóan, mint ami a nemzeti számlákban szerepel, illetve amit a nyilvánosan bejelentett beruházások összegereblyézésével ki lehet hozni.
A linkelt kutatás szerint a kínai tőke aránya a teljes külföldi befektetésállományban Magyarországon nagyjából hasonló, mint, mondjuk, Olaszországban, Romániában, Albániában, az Egyesült Királyságban vagy Németországban. Azaz nemzetközi összevetésben sincs semmi látnivaló.
A keleti szelekről szóló kommunikáció és a gazdasági realitások ütközése nemcsak a kereskedelem és a működőtőke-befektetések terén figyelhető meg. Orbán Viktor például 2018 novemberében még arról beszélt, hogy „ha bocsátunk ki külföldön (állam)kötvényt, az a keleti irányba fog történni”. Ehhez képest 2020-ban, amikor a magyar államnak hirtelen külső forrásokra lett szüksége, eurókötvényeket bocsátott ki, tette mindezt a BNP Paribas, a Citi, a Erste Group, a Goldman Sachs, valamint a KBC, a Raiffeisen Bank International és az UniCredit szervezésében. Azaz a kibocsátás – Orbán szavajárásával élve – nyugati irányba történt, vélhetően azért, mert az állam így jutott a legjobb kondíciókhoz.
Amikor Kelet nyugatra van
A számmágián túllépve azt is érdemes tudni, hogy a keleti beruházások növekedése sem jelenti azt, hogy a magyar gazdaság jobban függ a „Kelettől”. Az ok nem különösen bonyolult: a keleti beruházók nem azért települnek ide, hogy a Magyarországon legyártott termékeiket visszavigyék Ázsiába – az ázsiai piacra ők is Ázsiában termelnek. A keleti beruházók magyarországi gyárai régiós vagy nyugat-európai cégeknek szállítanak alkatrészeket, illetve a nyugati piacok fogyasztói számára szerelnek össze termékeket. Azaz az ő termelésük is a nyugati fogyasztástól függ – ezt jelzi a nyugati export tartósan magas aránya.
A dolog az ellenkező irányba is működik, amire jó példa a német autóipar. Magyarország kínai exportja a KSH adatai szerint 2017-ben volt a legmagasabb, 2,38 milliárd euró, abban az évben a kivitel 39 százalékát, 925 millió eurót az autóipar adta. A Kínába tartó autóipari export azonban az utóbbi években jelentősen csökkent – a teljes kínai export értéke pedig nagyságrendileg ugyanannyival esett, mint az autóiparé. Az autóipari visszaesésnek számos oka lehet: a kínai újautó-eladások üteme 2017 után esni kezdett, ezért a Magyarországon is termelő német gyártók eleve kevesebb kocsit tudtak eladni; elképzelhető, hogy az Audi vagy a Mercedes szimplán más piacokra küldte magyarországi termelését, esetleg máshol és máshogy vámoltatta az autóit, vagy máshol szerelte be a Győrben gyártott motorokat.
A konkrét okoktól függetlenül a jelenség tanulsága, hogy az aktuális világgazdasági viszonyok fényében simán előfordulhat, hogy a nyugati beruházó építi a keleti nyitást, és a keleti tőke növeli a nyugati függést.
Szintén fontos szempont, hogy a keleti tőke a fejlődési lehetőségeket tekintve nem tér el a nyugatitól. Az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézete tavaly jelentetett meg egy kutatást, amelyben a Magyarországon jelen lévő, feltörekvő országokbeli cégek beruházásait vizsgálták. Bár egyes esetekben van példa magyarországi kutatás-fejlesztésre, nagyjából ugyanabban a státuszban vagyunk a feltörekvő országok szempontjából is, mint a német vagy a francia gazdaság szempontjából, valahol a globális értékláncnak egy alsóbb fokán – mondta Szunomár Ágnes, a kötet szerkesztője a G7-nek.
Emellett a magyar cégek lehetőségei is mérsékeltek, a kutatás szerint a régióban beruházó feltörekvő piaci cégek a saját országukból származó cégekkel működnek együtt legszívesebben, amikor pedig nem a hazaiakkal, akkor nagy nemzetközi könyvvizsgáló, jogi vagy szállítmányozó cégekkel végeztetik a munkát. Más szóval a magyar gazdaság fejlődése szempontjából a beruházó nemzetisége nagyjából teljesen mindegy.
Verseny a mélybe
A fentiek ellenére valamiért máig sokan osztják azt a nézetet, hogy a szijjártói befektetésösztönzés sikeres. A Magyar Hang tavalyi Szijjártó-portréjában például egy, a külügyminiszter habitusával szemben amúgy erősen kritikus forrás úgy nyilatkozott, hogy „ami a külgazdasági miniszteri ügyeit illeti, arra már erős négyest ad, mert például a befektetésösztönzésben a minisztérium jól szerepel, jó kezdeményezéseik vannak”, és „Szijjártó személyes megítélése nagyon jó az üzletemberek, befektetők és politikusok körében is.”
Az ilyen vélemények egy potenciális magyarázata lehet, hogy a diplomaták és politikusok a világon mindenhol szeretik azt hinni, a nagy külföldi üzletek az ő közvetítésük, lenyűgüző intellektualitásuk és személyes sármjuk eredményei. Ebben lehet némi igazság: a külpiaci lehetőségeket és a helyi viszonyokat nem ismerő vállalatok segítése, információhoz juttatása, a klasszikus gazdaságdiplomácia élénkítheti a beruházásokat, és a fent idézett MTA-kutatás szerint a keleti beruházók számára van jelentőségük az állami garanciáknak.
Ugyanakkor a témát tágabb fókusszal vizsgáló nemzetközi gazdaságtan kutatási eredményei alapján makroszinten nem ezek szoktak lenni a döntő tényezők. Közgazdászok hosszú évtizedek óta vizsgálják, hogy a nagyvállalatok milyen szempontok szerint döntenek a termeléskiszervezés, az exportálás és külpiaci beruházás mögött, milyen okokból állnak össze nemzetközi termelési láncok. (Nem mellesleg, ezeknek a kutatásoknak a messze legszínvonalasabb, nemzetközi hírnevű magyarországi műhelye a Közép-Európai Egyetem volt, egészen az elüldözéséig). Akit mélyebben érdekel a téma, annak ajánljuk korunk egyik legjelentősebb kereskedelmi közgazdásza, Pol Antrás részletes prezentációját. Akit nem, annak egy gondolatkísérletet ajánlunk:
vajon a globális nagyvállalatok, mint a Samsung vagy a Lenovo, azért fektetnek be Magyarországon, mert meghatotta őket egy Szijjártó-nyilatkozat, vagy azért, mert a jelentős összegekért alkalmazott könyvelőik, elemzőik, tanácsadóik hada azt hozta ki, hogy ez a leghatékonyabb módja a termelésnek?
Utóbbi kérdés megválaszolását illetően érdemes áttekinteni Szijjártó bejelentéseit. A fent említett öt kínai befektető a 117 milliárdos beruházási értékre 23 milliárd forintos állami támogatást kapott, azaz a magyar kormány a cech jó 20 százalékát állta. De általában véve is igaz, hogy a magyar állam rendkívül bőkezű a külföldi beruházókkal szemben, és nem sajnálja a százmilliárdokat a gyárépítésekre.
Emellett a magyar munkaerőköltségek (azaz a bérek) európai uniós összehasonlításban a legalacsonyabbak között vannak, a társasági adókulcs a legkisebb az EU-ban, és világszinten is csak a legvadabb adóparadicsomokban kell kevesebbet adózniuk a cégeknek (Bahamák, Brit Virgin-Szigetek, Turks- és Caicos-szigetek stb.), továbbá a közvetett jelek szerint a forint gyengesége is részben annak tudható be, hogy a kormány és a jegybank az olcsó munkaerő jelentette (vélt vagy valós) versenyképességi előnyt féltve nem akarja megtámogatni az árfolyamot.
Sajnos nem arról van szó, hogy a magyar gógyi valamiféle forradalmian új gazdaságfejlesztési módszert talált volna ki. Azt a stratégiát, amikor egy ország az adócsökkentéssel, vámcsökkentéssel, árfolyamgyengítéssel és a munkaerő költségének adminisztratív korlátozásával próbálja magát versenyképesebbé tenni, a szakirodalomban „race to the bottom” (kb. verseny a mélybe) néven szokás emlegetni. A stratégia bírálói szerint ezek az intézkedések súlyos társadalmi károkkal járnak, és (legalábbis egy bizonyos ponton túl) az ország hosszabb távú, fenntartható fejlődését sem segítik.
Egy másfajta növekedési stratégia, amikor az ország nem a munkaerő árának minimalizálására, hanem az ár-érték arányának maximalizálására törekszik, például az oktatás, felnőttképzés fejlesztésével, a vállalkozói infrastruktúra modernizálásával, a kiszámítható üzleti szabályozással, hatékony jogrendszerrel, a fejlett szolgáltatások felkarolásával. Ez utóbbi stratégia példájaként (az egyébként az adóparadicsomságtól sem visszariadó) Írországot vagy Észtországot szokás felhozni; míg az előbbi stratégia inkább Magyarországnál szegényebb latin-amerikai és délkelet-ázsiai országokra jellemző.
