A legszebb férfikorukon túljutott, dagi taták az orosz hadsereg ellen

Aznap este, 110 éve kezdődtek Przemyśl végórái. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadvezetése szembenézett a ténnyel, hogy nem fogják tudni felszabadítani a hónapok óta orosz ostromgyűrűbe zárt, éhező katonákat, ezért nincs más választás, mint a Monarchia legfontosabb és legnagyobb erődjének feladása. De a hadiparancs előírta: a cár hadserege csak romok közé vonulhat be, nem szerezhetik meg sem a várban lévő pénzt, sem a lőszereket, sem a fegyvereket, sem az üzemanyagot, sem a lovakat, semmit. Még a katonai célokra használható épületeket, hidakat és vasútvonalakat sem. Ennek megfelelően Przemyśl védői már napokkal korábban megkezdték az erődben lévő készpénz és a katonai kimutatások elégetését, az üzemanyagot a várost kettészelő San folyóba öntötték, a lovakat agyonlőtték, és használhatatlanná tették a fegyverraktárakban lévő puskákat.

A robaj, ami annyira megijesztette Helena Jabłońskát március 21-én este, az erőd ágyúinak hangja volt. Pontban este tízkor minden ágyú és géppuska tüzelni kezdett, a nő visszaemlékezése szerint minden fegyver „egyszerre dörgött, egyetlen másodpercnyi szünet nélkül”. Jabłońska szomszédjaival együtt bérháza földszinti lakásába menekült, de ott is érezték a falak remegését, beszélgetni pedig lehetetlen volt a hangzavarban.

Éjjel fél négy körül rendőrök dörömböltek a belváros házainak ajtaján, és közölték: hamarosan fel fogják robbantani a hidakat. A közeli utcákban tömeg verődött össze, Jabłońska is csatlakozott egy csoporthoz, azt írta, „tömegesen menekültek a koffert, batyut és gyereket cipelő emberek, félelemtől guvadó szemmel”. Hajnali öt óra körül az ágyúdörgés kezdett alábbhagyni. A tüzérek ellőtték a lőszert, ezért megkezdték a lövegek elpusztítását.

Reggel 6-kor a várostól északra lángoszlop tört fel a földből, majd óriási lökéshullám érte el Przemyśl belsejét: felrobbantották az elsőt a város körül gyűrűt alkotó erődök közül. A Duńkowiczki-erőd felrobbantását még 15 nagyobb és több kisebb robbanás követte, a szemtanúk többsége vulkánkitörésekhez hasonlította az erődök megsemmisítését. Az erődök után az I. lőportár robbant, ez annyira közel esett a belvároshoz, hogy az utcákon összegyűlők lába alól kicsúszott a talaj. Az emberek fejére por, törmelék és faágak záporoztak, a városban a legtöbb ablaktábla betört. Jabłońska szerint voltak, akikkel egyszerűen az „idegsokk” végzett, egy ilyen halottat a saját szemével is látott. Ezután robbantották a San folyó hídjait.

1915. március 22-én reggel hétre végrehajtották a rombolási programot, csend telepedett a városra, csak a lőszerraktárak maradványai sisteregtek és durrogtak, ahogy a megmaradt lőszerek egymás után gyulladtak be. A frontot tartó katonák elindultak a város belseje felé, több negyedben fosztogatások kezdődtek, sokan pedig a több hónapnyi nélkülözéstől elcsigázva az élelmiszerraktárakat rohanták meg. Az erődök romjaira fehér zászlókat tűztek. Alexander Watson történész szerint néhány tiszt sírt, de a katonák többsége inkább csak hálát érzett, hogy végre véget érnek a megpróbáltatásaik. Az oroszok lassan megindultak a város felé.

Ezeket az embereket mindenki csak a B csapatnak tartotta, valójában ők is annak tartották saját magukat. Rájuk bíztak egy erődöt, aminek az építését hivatalosan soha nem is fejezték be, és a lövegeinek harmada 1861-es modellekből állt. Senki nem várt tőlük semmi hősieset. Ők mégis hősökké váltak.

Az akkori erődökhöz hasonlóan Przemyśl is úgynevezett övvár volt: a védendő terület köré erődökből álló gyűrűt építettek, ezek voltak az överődök. Feladatuk az volt, hogy tüzükkel a gyűrű belsejétől távol tartsák az ellenséges tüzérséget, közben egymást is fedezzék. Ezeket az överődöket köztes, gyalogsági védművekkel és ütegállásokkal egészítették ki, hogy az ellenfél ne hatolhasson be észrevétlenül a gyűrű belsejébe. A przemyśli erődrendszer 17 övfőerődből és 18 kisebb vagy köztes överődből állt, ezeket két lövészárok kötötte össze egy 48 kilométeres gyűrűben. Az överődök között volt néhány modernebb, páncélozott lövegtoronnyal felszerelt erőd is, de a többségük nem követte az utóbbi húsz év tüzérségi fejlődését.

Franz Conrad von Hötzendorf osztrák–magyar vezérkari főnök terve az első világháború legelején, 1914 nyarán az volt, hogy már Galícia tartomány fővárosa, a Przemyśltől keletre található Lemberg (ma az ukrajnai Lviv) előtt megállítja a tartományra támadó oroszokat, tehát Przemyślig el sem jut az ellenség. Conrad csak azt nem ismerte fel, hogy a Monarchia hadserege nem igazán képes ekkora erőfeszítésre, főleg nem egy ennyire kemény ellenféllel szemben.

A császári és királyi hadsereg ugyanis nemcsak tragikusan alulfinanszírozott és rosszul felszerelt volt, de nem volt elegendő és megfelelően kiképzett katonája sem. A háború elején a 63 milliós Németország férfi lakosságának évente 0,49 százaléka részesült katonai kiképzésben, de még a hatalmas, 170 milliós Oroszországban is 0,35 százalék volt ez az arány. Ehhez képest az 51 milliós Osztrák–Magyar Monarchia csak a férfi lakosság 0,27 százalékát hívta be évente. Conrad ennek ellenére mégis folyamatosan a háború megindítása mellett kardoskodott, magánlevelezése alapján részben azért, mert a 61 éves tábornok 1914-ben már majdnem tíz éve ostromolt szerelmével egy alig több mint feleannyi idős férjes asszonyt, Gina von Reininghaust. Úgy gondolta, ha háborús hőssé válik, több esélye lehet a nő meghódítására és – a merev osztrák válási szabályokat legyőzve – a feleségül vételére is.

Igaz, a katonaság forráshiányáért a közös hadseregre minél kevesebbet áldozni akaró magyar parlament is felelős volt, de a tábornokok sem látták világosan az osztrák–magyar haderő lehetőségeit. Conrad von Hötzendorf a mozgósítást is rosszul szervezte meg, a háború kitörésekor csak Szerbia ellen rendelte el a felvonulást. Érdemben nem számolt a kétfrontos háború lehetőségével még akkor sem, amikor az oroszok már megkezdték a mozgósítást, a hadsereg emiatt túl későn vonult fel Galíciában. Ráadásul nem vették figyelembe, hogy az osztrák–magyar katonavonatok csak nagyon lassan, 18 kilométer/órával haladtak. Az orosz hírszerzés úgy számolt, hogy a Monarchia hadereje 15 nap alatt tud felvonulni az északkeleti tartományban, de ez végül csak 24 nap alatt sikerült. Ezzel minden esély elszállt arra, hogy a birodalom hatékony megelőző csapást mérhessen az orosz cár hatalmas, de viszonylag lassan mozgó hadseregére.

Ha ez nem lett volna elég a bukáshoz, Conrad az utolsó pillanatban megváltoztatta a Galíciában alkalmazandó stratégiát is. Míg a korábbi tervek szerint a felvonuló hadsereget védelembe rendelték volna a San és a Dnyeszter folyók között, ezzel feladva Lemberget, a vezérkari főnök hirtelen mégis inkább a támadó fellépés mellett döntött, és Galícia keleti határánál szerette volna felsorakoztatni az alakulatait. A vasúti szállítás menetrendjeit azonban nem erre a stratégiára tervezték, és ekkor már nem volt idő átírni őket, ezért már a teljes őrületben, az eredeti védekező haditervben kijelölt helyeken, Galícia közepén vagonírozták ki a katonákat, akiknek onnan gyalogmenetben kellett folytatniuk az utat a tartomány keleti határa felé. A katonaság ezért elcsigázva, az akár egyhetes vonatút után még 80 kilométert gyalogolva, természetesen túl későn érkezett meg keletre a kijelölt megindulási állásokig.

De a nagy meglepetés csak akkor jött, amikor elkezdődtek a harcok. Kiderült, hogy az orosz hadsereg nemcsak tapasztalatot szerzett a tíz évvel azelőtti orosz–japán háborúban, de tanultak is a legyőzőiktől. Viszonylag sok (hadosztályonként 60) löveggel és képzett tüzérséggel érkeztek. A japánoktól elszenvedett, megalázó vereség egyik fő tanulsága ugyanis az volt, hogy erősíteni kell a fegyvernemek együttműködésén, a tüzérségnek szoros kapcsolatban kell állnia a gyalogsággal, és minden gyalogsági előrenyomulást hatékonyan kell támogatnia. Ehhez képest az osztrák–magyar tüzérség és a gyalogság együttműködése csak esetleges volt, a tüzérek maguk választották a célpontjaikat, és sokszor csak homályos elképzeléseik voltak arról, hol is vannak pontosan az ellenség állásai, ezért rengeteg lőszert pazaroltak.

A modern orosz harcászati doktrína a tűzerő elsőbbségét hangsúlyozta, és hogy a tüzérség feladata az előrenyomulás útjának megtisztítása, míg az osztrák–magyar hadseregben a tisztek jelentős része évtizedekkel korábbi elvek alapján tekintett a háborúra, és mindent a hősies, támadó fellépésnek rendeltek alá. Hadászati írásai szerint még Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök is abban a 19. századi, békeidőben divatos elképzelésben hitt, hogy a csatamezőn puszta akaraterő kérdése a győzelem. 1911-es harcászati szabályzata szerint a testileg erős, szívós és eltökélten támadó gyalogság önmagában is képes eldönteni egy csata menetét. Ez a hit az egész tisztikart áthatotta, Alexander Watson történész szerint a háború elején sorra rendelték el a „könyörtelen” és „a lehető legerélyesebb” támadásokat, amiknek rendszerint hatalmas emberveszteség lett a végük, főleg mivel – pont a hősies kiállás fontossága miatt – az osztrák–magyar tisztek eleinte a sokszor életmentő beásás iránt is lenéző idegenkedéssel viseltettek.

Az osztrák–magyar katonák tehát egy nagyobb és jobban szervezett hadsereggel találták szemben magukat Galíciában. A különbség olyan nagy volt a harcoló felek között, hogy sokszor meg sem tudták magyarázni. Az osztrák–magyar csapatokat például annyira sokkolta, hogy az orosz tüzérek szinte bárhová képesek gyors, pontos és elsöprő erejű csapásokat zúdítani, hogy meg voltak győződve róla: csakis árulás állhat a háttérben – emiatt már a háború legelején megkezdődött az oroszbarátsággal vádolt galíciai ruténok, azaz az ukránok vegzálása. Közben az osztrák–magyar haderő sorra szenvedte el a vereségeket, a hadjárat összeomlott, ezért az utolsó pillanatban elrendelték az életmentő visszavonulást. Franz Conrad von Hötzendorf megjegyezte, ha Ferenc Ferdinánd trónörökös még élne, „most biztosan agyonlövetne”.

Przemyśl lakói és helyőrsége a front összeomlásáról nem a hivatalos forrásokból értesült, hanem onnan, hogy előbb meghallották az ágyúzást kelet felől, aztán megjelentek a megtépázottan visszavonuló sereg maradványai. A lakosokat 1914. augusztus 25-én még egy „fényes osztrák–magyar győzelemről” tájékoztatták, a hónap végén azonban már vonatszámra özönlöttek a sebesültek a városba. „Átlőtt tüdők és szívek, rettenetes gyomorsebek, vér, okádék, ürülék” – írta visszaemlékezéseiben egy przemyśli nő, aki önkéntesként italt osztott a vonatállomáson. A sebesültek pedig elképesztő történeteket meséltek, amik sehogyan sem vágtak egybe a Habsburg hadi sikerekről szóló hivatalos hírekkel. Volt, aki arról beszélt, hogy az osztrák–magyar tüzérség zavarodottságában a saját gyalogságát lőtte. Érkeztek beszámolók arról, hogy a viselőjét elvileg álcázó „csukaszürke” egyenruha színe túl élénk (világoskék), ezért megkönnyítette a katonák célbavételét, vagy hogy a lovasok díszszemlére tervezett nyergeikben túlságosan kihúzzák magukat, így könnyű célpontot kínálnak az orosz mesterlövészeknek.

Aztán zsúfolásig megtelt vonatokkal megérkeztek keletről a lembergi menekültek, sok vagonnak még a tetején is ültek. Ők szintén összeomlásról, káoszról, temetetlen halottakról, eldobált puskákról, felborult és hátrahagyott élelmiszer-szállító szekerekről számoltak be. Végül pedig megérkezett maga a visszavonuló hadsereg: szomorú, ijedt, sáros, büdös és megtört emberek végeláthatatlan sora. A kezdetben felvonult körülbelül 900 ezer katonából 250 ezer meghalt vagy megsebesült, további 100 ezer pedig orosz fogságba esett.

A visszavonuló hadsereg nem sokat időzött az erődben, a vezérkar még hátrébb vonta őket, és velük költözött nyugatabbra Conrad von Hötzendorf és az Osztrák–Magyar Monarchia hadsereg-parancsnoksága. A védők jelentős részét kétségbe ejtette, hogy nekik, tartalékosoknak és népfelkelőknek kell majd szembenézniük azzal a sereggel, ami a Monarchia legjobban kiképzett katonáit szinte pillanatok alatt megfutamította.

Az új haditerv az volt – mert semmilyen más lehetőség nem maradt –, hogy Przemyśl visszatartja az oroszokat, és hátráltatja az előrenyomulásukat addig, amíg legalább nagyjából sikerül újjászervezni az osztrák–magyar hadsereget egy ellentámadáshoz. Ha Przemyśl is elesett volna, akkor az oroszokat semmi nem választotta volna el attól, hogy betörjenek akár Magyarországra is, hiszen stratégiai fontosságú utak és vasútvonalak ellenőrzése került volna a kezükbe.

Az erőd parancsnoka, Hermann Kusmanek, már szeptember elején elkezdte felkészíteni Przemyślt az ostromra. Erdőket vágatott ki az överődök körül, és több gyors tatarozást is elrendelt, emellett „megbízhatatlannak minősített elemeket” utasított ki a városból. Ezek a megbízhatatlan elemek szinte kizárólag zsidók és ruténok voltak, és általában nem is volt érdemi bizonyíték arra, hogy tényleg megbízhatatlanok lennének. Ez a két kisebbség különösen sokat szenvedett a háborúban Galíciában. A Habsburg-csapatok azzal gyanúsították a ruténokat, hogy összejátszanak az oroszokkal, de valójában egyházi és világi vezetőik jelentős része inkább az osztrákokhoz húzott, hiszen az oroszok még a népcsoport létét sem ismerték el. „Kisoroszoknak” tartották, ezért minden erejükkel igyekeztek oroszosítani őket.

Az ostromra készülő Przemyślben pattanásig feszültek az idegek, szeptember 15-én a visszavonuló osztrák–magyar katonák a városban lincseltek meg egy ruténokból álló fogolymenetet, a rabokat fél órán át kardjukkal szurkálták és kerítésekből kitépett deszkákkal verték. Korabeli jelentések szerint „darabokra szaggatták” az áldozatokat, a helyszínre érkező rendőr is csak „reszkető, gőzölgő húskupacokat” talált az úton. A 46 ruténból ketten maradtak életben, az ügyüket hamar lezárták, kiderült, hogy mégsem kémkedtek az oroszoknak. Viszont a lincselésért sem emeltek vádat soha senki ellen.

A zsidókkal szintén mindkét harcoló fél bizalmatlan volt. A Habsburg Birodalomban a 19. század második felének viszonylagos nyugalma ellenére sem tűnt el az antiszemitizmus, de az oroszok kegyetlenkedéseihez képest még ez is csekélységnek tűnt. Általános volt, hogy az elfoglalt területeken az orosz katonák egyszerűen elűzték otthonukból a zsidókat, hiszen a hivatalos orosz álláspont szerint a zsidók Galícia rutén (azaz szerintük orosz) parasztjain élősködtek. Az orosz hadsereg bevonulása után pogromokra került sor a határ menti Brodyban és Lembergben is. Emellett több tízezer zsidót a cári birodalom belsejébe deportáltak. Nem véletlen, hogy ezekben a hónapokban rengeteg galíciai zsidó menekült érkezett Magyarországra is, a tartomány zsidó lakosságának fele, közel 400 ezer ember hagyta el a vidéket.

Az orosz hadsereg 1914. szeptember 19-én felrobbantotta a Przemyślbe vezető utolsó vasútvonal hídját, majd 21-én elvágta az utolsó, nyugatra vezető utat is. Ekkor 131 ezer katona és 21 ezer ló volt az erődben. Élelmezésükre zöldségből 95, lisztből 89, tartósított húsból és élő állatból 74 napnyi állt rendelkezésre, a lovaknak 69 napra volt elég zab.

Az ostromló sereget vezető bolgár Radko Dimitrijev gyalogsági tábornok, az első és második balkáni háború hőse, október 2-án levélben szólította fel Kusmaneket az erőd feladására, cserébe „katonai becsületet megóvó feltételeket” ígért. Az oroszok tudták, hogy Przemyśl viszonylag elavult erőd, védői pedig nem éppen a Monarchia elit katonái, azonban Dimitrijev némileg túlzott is a levelében, amikor az ellenállás hiábavalóságáról írt, hiszen ő is tudta, hogy ha elkezdődik az ostrom, akkor az időbe fog telni, miközben hadseregének inkább a visszavonuló csapatokat kellene üldöznie, hogy a Habsburg-hadvezetés ne tudja rendezni a sorait. Ez azonban lehetetlen volt addig, amíg Przemyśl az ellenség kezén van, az erőd ugyanis arra több mint alkalmas volt, hogy zavarja az előrenyomuló oroszok utánpótlásvonalait. Éppen ezért valószínűleg Dimitrijev sem lepődött meg túlzottan azon, hogy Kusmanek visszautasította a megadást, és válaszában „szégyenteljesnek” nevezte a tábornok ajánlatát.

Bár az erődöt körülzáró oroszok néhány hónap alatt minden bizonnyal már ekkor ki tudták volna éheztetni a védőket, az orosz főparancsnokság inkább siettette volna az előrenyomulást, ezért megerősítették a Przemyślt körülzáró erőiket, és 1914. október 5-én rohamra küldték a katonákat. Az Osztrák–Magyar Monarchia szerencséjére ezzel eljött az első alkalom, amikor az orosz hadvezetés nagyobbat hibázott, mint az osztrák.

Az erőd mihamarabbi elfoglalását parancsba kapó Dmitrij Grigorjevics Scserbacsov altábornagynak 483 löveg, 117 gyalogzászlóalj és 24 századnyi lovasság állt a rendelkezésére. Ez nem kis hadsereg, viszont már az első napokban kiderült, hogy az ostromtüzérség nagyon hiányzik belőle. Az orosz–japán háború után elindított tüzérségi fejlesztések között ugyanis az oroszok nem szántak elég pénzt az erődromboló nehéztüzérség fejlesztésére, talán nem is gondolták, hogy 1914 végén már egy ilyen nagy erődöt kell majd lőniük. Másfél hónappal azelőtt a nyugati fronton a németek az Osztrák–Magyar Monarchiától kölcsönkapott 30,5 centiméteres Škodákkal és saját 42 centiméteres ostrommozsaraikkal néhány nap alatt a föld színéről is legyalulták Belgium – Przemyślnél korszerűbb – erődjeit Liège és Namur körül. Az orosz hadsereg legnagyobb kaliberű modern fegyverei 1914-ben azonban a 15,2 centiméteres francia Schneider-Creusot tarackok voltak. Már az ostrom első napjaiban kiderült, hogy a Przemyślt körülzáró orosz hadseregnek egyszerűen nem áll rendelkezésére olyan pusztító erejű löveg, ami nagyobb kárt tudna tenni a przemyśli överődök kő- és betonkazamatáiban. Ez persze nem jelentette azt, hogy esélytelenek voltak az ostrom során, csak annyit, hogy pusztán tűzerővel nem tudtak nyerni, csak gyalogsági rohammal. És az is elsöprő erejű volt.

A Łysiczka-erőd felszabadításából később igazi háborús hőskölteményt kreált az osztrák–magyar sajtó, a főszerepben a fess Jank Svrljuga főhadnaggyal, aki az erőd rangidős tisztje volt az ostrom idején. A védők eleinte hitetlenkedve, aztán nevetve olvasták a róluk szóló sajtótudósításokat, amikben rendre „Przemyśl hőseinek” nevezték őket az újságírók. Ekkoriban kezdett terjedni közöttük, hogy ironikusan saját magukra is úgy hivatkozzanak, mint „a hősök”. A hősök egyik leghősiesebbje pedig az újságok szerint Jank Svrljuga főhadnagy volt.

A Przemyślben harcoló magyar újságíró, Lévai Jenő Éhség, árulás, Przemysl című 1933-as visszaemlékezésében azonban arról írt, hogy Svrljugának az erődök közötti állásokban kellett volna harcolnia, de megijedt, és csak menedéket keresve botorkált be az erődbe, ahol aztán semmilyen parancsot nem adott, és ezzel egy ideig még bénította is a védekezést. Lévai és lényegében minden más visszaemlékezés szerint az erőd megmentéséért valójában a magyar Bielek Istvánt, valamint egy Otto Altmann nevű tüzérhadnagyot illeti a dicsőség, mivel bennük volt elegendő lélekjelenlét ahhoz, hogy a rettegve imádkozó Svrljugát megkerülve kiadják a szükséges parancsokat. Bielek és Altmann azonban csak kisebb kitüntetéseket kaptak, a sajtó szinte kizárólag Svrljuga hőstettével foglalkozott. Ennek két oka van: Bielek az ostrom alatt megsérült, ezért nem tudta személyesen fogadni később a tudósítókat, Otto Altmann pedig zsidó volt.

2025-ből persze könnyű lesajnálni a pánikoló Jank Svrljugát, de Magyarországon, békében élve tényleg elképzelhetetlen, min mehettek át ezek a katonák. Az orosz tüzérek annak ellenére is folyamatosan lőtték az erődöket, hogy nem tudtak bennük igazán komoly kárt tenni. A folyamatos tűzzel így is elérték, hogy a páncélozott lövegtornyok nélküli erődök tüzérei fedezékbe húzódjanak, emiatt pedig a védők legalább nem tudták lőni a rohamozó oroszokat. A lövések miatt folyamatosan remegett az erődök belseje, sok visszaemlékezés egyenesen elviselhetetlennek írta le a robajt. Az biztos, hogy a védők addigi életükben sosem találkoztak sem ilyen hanggal, sem ekkora fizikai erővel.

Az október eleji orosz roham után több védő ideg-összeroppanást kapott. Felnőtt férfiak kezdtek üvöltözni és törni-zúzni, volt, aki meztelenre vetkőzött, és széttépte az alsóneműjét. A városi pszichiátrián többségüknél „tudathasadást” diagnosztizáltak, és valamilyen öröklött rendellenességre vezették vissza a problémát, mert ebben az időben már tudták ugyan, hogy a harctéri traumák kiválthatnak ilyesmit, a legtöbb orvos még mindig nehezen fogadta el, hogy a háború egészséges embereket is megőrjíthet. A pszichés zavarokat ezért legtöbbször valamilyen veleszületett gyengeségre vagy „az erkölcsi tartás hiányára” vezették vissza.

A Łysiczka-erőd megtartásáért harcolt akkor éjjel Gyóni Géza költő-újságíró is, aki társaival hajnalban vállalta, hogy hírt hoz az erőd udvarán zajló harcokról, hiszen a telefonvonalak akkor már nem működtek. Gyóniék azonban a heves ágyútűzben nem is tudták megközelíteni az erődöt, a gránátesőben, robbanások között jajgató sebesültek és a drótakadályokon fennakadt hullák között vissza kellett fordulniuk. Ez az éjszaka ihlette Gyóni legnagyobb hatású költeményét, a Csak egy éjszakára… kezdetű, háborúellenes verset:

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
ㅤㅤCsak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
ㅤㅤCsak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
ㅤㅤCsak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, -
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
ㅤㅤCsak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
ㅤㅤCsak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
ㅤㅤCsak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
ㅤㅤHogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
– – Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

A Łysiczka-erőd elleni támadás kudarcba fulladásával elszállt az oroszok érdemi esélye az erődrendszer bevételére, és közben érkeztek a hírek arról is, hogy a Monarchia útnak indította felmentőseregét Przemyśl felé, a front északi felén pedig a németek indítottak támadást. Ezért Scserbacsov több ezer orosz áldozattal a háta mögött az ostrom beszüntetése mellett döntött. Az erőd első ostroma tehát osztrák–magyar győzelemmel zárult. De Przemyśl nem menekült meg.

Az oroszok rendezetten vonultak vissza, erős védelmi állásokat hagyva maguk után, Franz Conrad von Hötzendorf pedig minél gyorsabb előrenyomulást várt a saját hadseregétől, de ahogy a vezérkari főnök terveinek többségét, úgy ezt sem sikerült megvalósítani. Conrad nem számolt azzal, hogy az előrenyomuló sereg frissen besorozott katonái csak hevenyészett kiképzést kaptak, az irányítás pedig ugyanazokkal a gondokkal küzdött, mint 1914 augusztusában, így a harci morál nem volt az egekben. Voltak ugyan bátran és eredményesen harcoló alakulatok, de az osztrák–magyar katonák most is – ahogy összességében az egész háborúban – rosszul teljesítettek a csatamezőn. A csapatok például lehetetlennek ítélték, hogy átkeljenek a megáradt San folyón, néhány nappal később az oroszok viszont megtették ugyanezt.

Az előrenyomulás többé-kevésbé így is haladt, amíg északon a németek is támadtak, viszont az oroszok több hadsereget is átcsoportosítottak Lengyelország középső részére, ezzel pedig nyomasztó túlerőbe kerültek a németekkel szemben. A németek a katasztrófa elkerülése érdekében a visszavonulás mellett döntöttek. Conrad beleegyezett, hogy az I. osztrák–magyar hadsereggel észak felé támad, a visszavonuló németek jobbszárnyát fedezve, amivel még nem is lett volna gond, ha nem rukkol elő egy újabb zseniális stratégiai tervvel, miszerint a hátráló németekkel együttműködve engedik átkelni az oroszokat a Visztulán, majd egy hirtelen támadással a folyóhoz szorítják őket.

Az osztrák–magyar hadsereg ezért fel is sorakozott a Visztulától távolabb a támadás jelére várva, 1914. október 23-án azonban döbbenten értesültek róla, hogy az oroszok a vártnál sokkal gyorsabban kelnek át a folyón, és már 8–10 hadosztályt átdobtak a Visztulán, ezzel pedig a folyó nyugati partján is túlerőbe kerültek. Az átkelés persze folytatódott, végül a cári hadsereg kettő az egyhez arányú túlerőbe került a császári és királyival szemben. Az eredmény: 40–50 ezer halott és sebesült, és 90 kilométeres visszavonulás. Néhány nappal később Conrad nem tehetett mást, elrendelte az általános visszavonulást.

A katonák elégtelen kiképzése és a hadvezetés mellényúlásai mellett az osztrák–magyar előrenyomulás harmadik akadálya az volt, hogy Conrad túlságosan elnyújtotta a hadsereg utánpótlási vonalait. A hadianyagot és az ellátmányt az előretörő csapatoktól viszonylag távol rakodták ki a vonatokból, majd szekereken kellett továbbszállítani a korábbi összecsapásokban megrongálódott galíciai országutakon. Ez persze nagyon lassú volt, az osztrák–magyar hadvezetés ezért Przemyśl készleteit dézsmálta. Az övvár helyőrsége 22 ezer tüzérségi gránátot adott át a tábori tüzérségnek, a przemyśli vártüzérség pedig 10 400 gránát ellövésével támogatta az előrenyomulást. De még nagyobb baj volt, hogy rengeteg élelmiszert is elszállítottak az övvár raktáraiból a hadsereg élelmezésére. A védők Alexander Watson történész számításai szerint körülbelül egyhavi élelmiszerkészletet vesztettek, amíg október 19-én Hermann Kusmanek meg nem tiltotta az élelmiszer elszállítását.

Ahogy a várparancsnok a naplójában megállapította az újabb osztrák–magyar visszavonulás után: „A tábori hadseregek három és fél hétig voltak jelen Przemyśl térségében, aminek következtében az övvár nehézségei […] jelentősen megnövekedtek.”

De Franz Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök más szempontokból is nézte a helyzetet. Tudta, hogy ha harc nélkül feladja az övvárat, ami októberben az Osztrák–Magyar Monarchia hősies ellenállásának jelképévé vált, és lényegében az egyetlen olyan történetet szolgáltatta a háborúban, amit osztrák–magyar győzelemként lehetett értelmezni, akkor egészen biztosan le fogják váltani, és nem háborús hős lesz, hanem csak egy balek, akinek nem marad sok esélye elnyerni a szépséges Gina von Reininghaus kezét. Conrad pozíciója eleve már csak egy hajszálon függött, hiszen baklövéseit látva a németek már korábban javasolták egy, a keleti front hadmozdulatait irányító közös osztrák–magyar–német főparancsnokság felállítását, aminek névleges vezetője Habsburg Frigyes főherceg lett volna ugyan, tényleges irányítója viszont Erich Ludendorff német tábornok. Ferenc József császárnak tetszett az ötlet, az uralkodó ugyanis a háború eleje óta egyre kevésbé bízott Conrad szakértelmében. Az osztrák–magyar vezérkari főnököt csak Frigyes főherceg kiállása mentette meg a nyilvános megszégyenüléstől, azaz hogy ő maga is Ludendorff parancsnoksága alá kerüljön. És mivel végül Conrad szava döntött, 1914. november 3-án megérkezett a parancs az övvár védőihez: mindenki írjon búcsúlevelet a családjának.

Amikor az oroszok november elején ismét körülzárták Przemyślt, a 130 ezer védő mellett körülbelül 30 ezer civil maradt a városban. Már az első napokban látszott, hogy a cári hadsereg nem fogja még egyszer elkövetni korábbi hibáját, és nem rohamozza meg a várat, most nem siettek. Várták, hogy a körülzárt erődrendszer kifogyjon a készletekből.

Kusmanek tudta, hogy ennek az ostromnak a tétje, hogy meddig bírják ellátmánnyal, ezért rengeteg takarékoskodó intézkedést rendelt el. Csökkentették az élelmiszer-fejadakokat, a nélkülöző civileknek népkonyhákat nyitottak. Az élelmiszer mellett azonban meleg ruhából sem volt elegendő, a várparancsnok ugyanis hiába kérte, októberben nem kapott téli öltözetet a katonáinak. Az első és a második ostrom között ideiglenesen helyreállított síneken csak 4300 katonaköpeny és – nem tudni, mi okból – 6000 borjúbőr hátbőrönd érkezett. Végül utóbbinak is hasznát vették, mert a 23. honvéd gyaloghadosztály egyik katonája kitalálta, hogyan lehetne a bőröndök anyagából mellényeket készíteni. Ezekből 60 darab jutott minden zászlóaljnak. A város vezetése emellett meleg, pamut alsóneműket rendelt helyi varrónőktől, mert november második felére –17 fokra zuhant a hőmérséklet, a katonák viszont még mindig a nyári egyenruhájukat voltak kénytelenek használni. Az elnyűtt bakancsok aljára fából faragott talpakat osztottak ki, és kitaláltak egy új megoldást a nyers bőr vegyszeres keményítésére. A nagy hideg beállta után viszont ennek ellenére is özönleni kezdtek a lábfagyásos katonák a város kórházaiba.

Mivel a várban főleg népfelkelő katonák és tartalékos tisztek szolgáltak, a védők szinte mindegyikének volt civil szakmája is, és az abban szerzett szakértelem jót tett a kísérletezőkedvnek: az erődrendszerben helyben elérhető alapanyagokból készítettek saját szappant és cipőkrémet, dréncsőből aknavetőt, de még páncélvonatot is. Készült 20 ezer doboznyi „várgyufa” is, ami meggyulladt ugyan, de elég veszélyes volt, ugyanis nem egyszerűen lángra kapott, hanem aprókat robbant. A skatulyákra rá is írták: „Elővigyázatosan kezelendő!”

Az, hogy nagy számban voltak összezárva értelmiségiek a birodalom minden tartományából, az ostrom első felében a szellemi élet különös pezsgését hozta magával. A tisztek a városi előkelőségekkel együtt a város legjobb kávéházában, a Grand Café Stieberben gyűltek össze, hogy megvitassák a híreket és a város esélyeit, az Osztrák–Magyar Monarchia krémjéhez tartozó mérnökök, építészek, írók, költők, zenészek, újságírók, esztéták, filozófusok, bankárok, vegyészek és fizikusok cseréltek eszmét egy csésze málnaszörppel édesített tea fölött – az élelmiszer-spóroló intézkedések miatt ugyanis csak azt lehetett kapni, aztán január végétől már az sem. Emellett egészen kimagasló színvonalú volt a katonai sajtó: az övvárban több nyelven jelentek meg újságok, a magyarok például a Tábori Ujságot olvasták, több versét publikálta itt Gyóni Géza is. A szabályozott kiadványok mellett pedig különféle vicclapok is kézről kézre jártak. A Hősök krónikája (Eine Heldensage) című, illusztrált elbeszélő költemény például két, dezertálni szándékozó orosz katona viszontagságairól szól, akik akárhogy próbálkoznak is, nem tudják megadni magukat, mert Przemyśl védői annyira gyávák, hogy amikor csak meglátják őket, elszaladnak.

A város színházai szinte minden este bohózatokat játszottak, az egyre népszerűbbé váló Olympia moziban Sherlock Holmes történeteit és az Ezeregyéjszakát vetítették. A külvilágtól elvágott városi vasútállomást hangversenyteremmé alakították, és hetente rendeztek ingyenes koncerteket. Néha persze Johann Strauss Radetzky-indulójába is beszűrődött az ágyúdörgés, hiszen ha fújt a szél, néha az egész városban hallani lehetett a morajlást az överődök felől. Bár az oroszok nem indultak rohamra, lőni azért lőttek a kisebb támadóakcióik fedezése érdekében, az erődrendszer ágyúi pedig válaszoltak, és a védők több támadással igyekeztek zavarni az oroszokat. Ez idővel egészen unalmas gyakorlattá vált, és mindenki hozzászokott: a hadmozdulatok idején az orosz tüzérek reggel felkeltek, és elkezdtek lőni, majd délben egy órára elhallgatott a zaj, amikor elmentek ebédelni.

A védőknek némi vigaszt nyújthatott, hogy bár a várat körülzárták, de – természetesen katonai cenzúra mellett – levelezhettek a családtagjaikkal. Kezdetben küldtek üzeneteket galambokkal, aztán amikor azokat már megették, léggömbökkel. Emellett a tisztek és a várban szolgáló pilótákkal kapcsolatot tartó legénységi állományú katonák már az ostrom kezdete óta küldték ki a leveleiket kisebb szívességekért cserébe repülővel is. Január 4-én a legénység felvidítása érdekében a várparancsnokság legalizálta ezt a gyakorlatot, és mindenkinek elérhetővé tette a világ első légiposta-szolgálatát. Mivel a várban szolgáló Flik 11 repülőszázad pilótái fából és vászonból készült, 105 kilométer/órás sebességre képes Albatros és Aviatik gépekkel repültek, a levélrakomány természetesen nem lehetett túl nehéz, ezért az Osztrák–Magyar Monarchia a hagyományos levelezőlapnál vékonyabb „repülőpostai levelezőlapokat” rendszeresített Przemyślben.

A repülők azonban nem csak jót jelentettek az övvár lakóinak, hiszen az oroszok az ostrom alatt többször is légitámadásokat hajtottak végre a város ellen, azaz pilótáik gránátokat dobáltak le kezdetleges gépeikből. Bár sok kárt ezzel nem okoztak a városnak – körülbelül tíz embert öltek meg –, a városlakókat és a védőket sokkolta az a védtelenségérzet, amit a bombázás okozott. A világ első légitámadását 1911-ben hajtották végre az olaszok Líbiában, de az első világháború elején Európában még azoknak is ismeretlen volt a fogalom, akik egyébként láttak már háborút. A repülőről ledobált bombákban az volt különösen félelmetes, hogy azokkal bárhol, bárkit elérhetett az ellenség, nem volt biztonságban az sem, aki sosem merészkedett az ellenséges tüzérség lőtávolságán belülre.

A belvárosban szolgálatot teljesítő dr. Richard von Stenitzer például visszaemlékezésében azt írta: „különlegesen kínzó érzés, amikor az aeroplán megjelenik magasan a levegőben. Az emberben az a benyomás alakul ki, hogy személyesen őt veszi célba.” A katonaorvos a bombákat szóró repülőket sárkányhoz hasonlította, ami „egy bizonyos órában eljön a településre, és valakit követel magának”. Elborzasztotta a lakosokat az is, hogy bár az oroszok elsősorban katonai célpontokat szerettek volna eltalálni, mivel nem tudták irányítani a lehulló gránátokat, szinte kizárólag a város civiljeinek okoztak anyagi károkat. Akárhogy is, a városban hamar elterjedt a vélekedés, hogy az oroszok ezzel a barbárság egészen új szintjére merészkedtek. (Igaz, barbárságban a védők sem maradtak le sokkal, az oroszok nyilvánosan tiltakoztak Kusmaneknél, amiért a przemyśli katonák a hadijog szerint betiltott, rendkívül súlyos sérüléseket okozó, úgynevezett dumdum golyókat használtak.)

1914 decemberében újabb súlyos csapás érte a védők morálját. Az osztrák–magyar seregek kisebb győzelmeket arattak a frontokon, elkezdték ismét visszaszorítani az oroszokat. Conrad ezért kiadta a parancsot, hogy Przemyśl helyőrsége zavarja meg az oroszok visszavonulását. Azt azonban nem árulta el a védőknek, hogy egyelőre nincs tervben az erődrendszer körüli orosz ostromgyűrű feltörése, így Przemyślben mindenki azt hitte, karácsonyra megérkezik a felmentősereg, és nekik kell előkészíteniük az utat. A katonák ezért különösen hősiesen támadtak ki az oroszokra, jelentős véráldozattal utakat és fontos környékbeli magaslatokat foglaltak el. Valójában ezek az akciók az első világháborús osztrák–magyar helytállás leghősiesebb példái közé tartoznak, csak sajnos semmi értelmük nem volt. Azaz Conrad seregeinek annyiban jól jöttek, hogy orosz erőket foglaltak le, a védők csalódása viszont óriási volt, amikor a várva várt osztrák–magyar sereg nem érkezett meg.

6000 katona halt vagy sebesült meg ezekben az összecsapásokban úgy, hogy az orosz átcsoportosítás után ezeket a területnyereségeket fel kellett adni, hiszen esély sem volt segítség nélkül megtartani őket. 1914 karácsonya ezért az erődrendszer védőinek valószínűleg életük legnehezebb karácsonya volt. Stanisław Gayczak főhadnagy például naplója szerint egész nap azon gondolkodott, mit csinálhat a felesége és a gyerekei, és hogy találkozik-e még velük valaha. „Nehéz nap volt, nagyon nehéz. Olyan nehéz, hogy pusztán túljutni rajta is nehéz feladat volt” – írta 1914 karácsonyáról. Amikor Gayczak délután szónoklatot intézett a századához, ő és a katonái is sírva fakadtak.

1914 utolsó napjaiban a legnagyobb kedvesség onnan érte a védőket, ahonnan a legkevésbé várták: a járőrök többször is nekik otthagyott leveleket és csomagokat találtak az orosz és az osztrák–magyar vonalak közötti senkiföldjén. Az üzenetekben az orosz katonák sok szerencsét, békét és minden jót kívántak a védőknek, a csomagokban pedig igazi kincseket találtak: kolbászt, cukrot, kenyeret. Igaz, ezek az üzenetek többnyire lengyelül íródtak, és elsősorban az indokolhatta őket, hogy a cári hadseregben is szolgáltak lengyelek, ahogyan a védők között is.

Az osztrák–magyar hadvezetésnek is nyilvánvalóvá vált, hogy a vár tartalékai már nem sokáig elegendők, Conrad viszont hallani sem akart arról, hogy feladják az erődöt, hiszen Przemyśl a Monarchia háborús erőfeszítéseinek legfontosabb szimbóluma volt, a kitartás igazi diadala, és lényegében az egyetlen győzelem, amit akkoriban fel tudott mutatni a birodalom hadserege. Emiatt viszont a vezérkari főnök arra kényszerült, hogy felmentő támadásokat szervezzen, miközben 1915 farkasordítóan hideg januárja nyilvánvalóan nem volt alkalmas ilyesmire.

Conrad 1915. január 23-án egy 175 ezer fős csapásmérő csoportot indított el a Kárpátokon át az oroszok ellen, –20 fokban. A vezérkari főnök ekkor írta meg szerelmének, Gina von Reininghausnak, hogy a Kárpátok hágóiért harcoló katonák dolga „bizonyosan leírhatatlanul nehéz”, de még így is „ezerszer kellemesebb”, mint az ő „idegőrlő szellemi munkája” a hadsereg főparancsnokságán egy, a harcoktól egyébként 300 kilométerre lévő, biztonságos sziléziai kisvárosban. Az offenzíva természetesen kudarcba fulladt, a katonák kétharmada meghalt vagy megsebesült, és a veszteségek legalább felét nem is az ellenség, hanem betegség és fagyás okozta.

A kedvezőtlen tapasztalatok ellenére februárban Conrad újraindította ezt a támadást, és akkor sikerült legalább visszafoglalni Bukovina tartomány székhelyét, a ma Ukrajnában lévő Csernyivcit, de ez Przemyśl szempontjából teljesen mindegy volt. A Monarchia 120 ezer katonája éhezett a várban, miközben a hadsereg többi része borzasztóan magas véráldozatokkal, sikertelenül igyekezett felmenteni az erődrendszert. Ezek a műveletek nemcsak Franz Conrad von Hötzendorf minden megmaradt tekintélyét semmisítették meg, de a Monarchia hadseregének jelentős részét is.

Közben Kusmanek sem tudta, mit vár tőle a főparancsnokság. Őt ez gyakorlati okokból érdekelte, hiszen ha a feladat csupán annyi, hogy minél tovább tartson ki, akkor a védők megehetik akár az összes lovat is, viszont ha valamilyen csapásmérő képességet is meg kellene őriznie, akkor ahhoz lovak kellenek. Conrad azonban úgy adott parancsot a megmaradt lovak levágására, hogy közben csapásmérő alakulat szervezését is követelte a vártól.

Kusmanek inkább a kivárásra játszott, de nem is tehetett mást. Január végén leállította katonái támadótevékenységét, többé nem próbálták kisebb hadműveletekkel sem zavarni az oroszokat az övváron kívül, hiszen erre fizikai és szellemi erőre lett volna szükség, amiből az éhező és unott katonáknak egyre kevesebb volt. A várparancsnokságon úgy számoltak, hogy március 7-re teljesen kifogynak az élelmiszerből.

Az oroszok – érezve a védősereg lelki összeroppanását – februárban egyre nagyobb nyomást helyeztek a védelmi vonalakra. Tüzéreik hevesebben lőttek, repülőik röplapokat szórtak a védőkre. Ezekben főleg arról írtak, milyen jó dolga van egy orosz hadifogolynak, mi mindent kap enni, valamint a védőket elbizonytalanító álhíreket terjesztettek, például hogy Krakkót már elfoglalták az oroszok. A hírek hatására egyre több közkatona dezertált. Ez főleg az eleve Galíciából toborzott alakulatoknál volt nagy probléma, ezek az emberek ugyanis nemcsak ismerték a környéket, de úgy érezték, karnyújtásnyira vannak a szabadságtól és a családjuktól. A dezertőrök között voltak, akiket elfogtak az oroszok, és olyanok is, akiknek sikerült felszívódniuk, jelentős részüket viszont még az övvárban elfogták és kivégezték.

Márciusban, ahogy megindult az olvadás, és egyre több volt a víz a lövészárkokban, újabb járványhullám söpört végig az alultáplált és átázott katonákon, a hónap közepére 25 ezren feküdtek szolgálatra képtelenül. Sokan már hallucináltak az éhségtől és a fáradtságtól. Az egyetlen örömhír az volt, hogy a váröv peremvonalától délre, egy fagyott termőföldön többtonnányi ottfelejtett cukorrépát találtak Przemyśl járőrei, de már akkor tudták, hogy ezekkel és a leölt állatok csontjainak összegyűjtésével is csak 1915. március 24-ig tudnak kitartani. Addigra már nemcsak a lovakat, de a macskákat is megették a várban, sőt az egérnek is ára volt a feketepiacon: 10 fillérbe került egy, míg egy közepes kutyáért 20 koronát adtak. Ferdinand Reder von Schellmann őrnagy, a przemyśli erődmag déli szektorának tüzérparancsnoka azt írta: „A katonák nagyon rosszul néznek ki. Az arcuk mélyen beesett, kidülled a szemük, a fülük átlátszó, mint a papiros. Nagy vesződséggel vonszolják előre magukat. Szemmel láthatóan roppant gyengék.” Az, hogy mennyire gyengék a katonák, látszott akkor is, amikor az oroszok március 12-én éjjel megtámadták az övvár északi részét, és az erődrendszer belsejében riadóztatott erősítés 3 óra alatt tudta csak megtenni gyalogmenetben a megtámadott szektorig vezető 7 kilométeres utat.

A legtöbb tiszt valószínűleg kevésbé éhezett, mint a közkatonák. Ahogy Reder von Schellmann elszörnyedt a katonák állapotán, azt is mutatja, hogy neki magának valószínűleg valamivel jobb sora volt. Ugyanakkor a tisztek is nélkülöztek, néhányuk nem is volt hajlandó nagyobb fejadagot fogyasztani az irányításuk alá rendelt katonáknál, de fennmaradtak beszámolók élelmiszert lopó és rejtegető, az éhínség alatt dőzsölő tisztekről is.

Március 17-re végre megérkezett Conrad parancsa: azt akarta, hogy az erőd védői szervezzenek kitörést. Azt a vezérkari főnök is elismerte: valószínűtlen, hogy az osztrák–magyar sereg egyesülni tud a várból kitörő alakulatokkal – egész egyszerűen azért, mert nem érnek oda, amíg Przemyślben elfogy az élelmiszer –, viszont szerinte „a katonabecsület” úgy diktálja, hogy a védők önállóan is megkíséreljék a kitörést. Valójában Conrad is tudta, hogy ennek a történetnek vége, parancsa csak a mítoszteremtésre szolgált. Azt szerette volna elérni, hogy a przemyśli legendának ne megadás vagy csúfos vereség, hanem a végső, dicsőséges kitörés képében érkező hősi halál legyen a vége.

Az osztrák–magyar sereg Przemyśltől körülbelül 90 kilométernyire járt, nyilvánvalóan lehetetlen lett volna több tízezer éhező katonával oroszok közt, harcolva megtenni ezt a távot az erődig. Kusmanek viszont megígérte, hogy „tesz még egy szolgálatot a hadseregnek”, és keleti irányú kitörés megszervezése mellett döntött. A Monarchia hadserege persze nem is kelet felé volt, de ebben az irányban áttörve az ostromgyűrűt létfontosságú orosz infrastruktúrát rongálhattak volna meg a védők. Emellett Kusmaneknek már azt is számításba kellett vennie, hogy az övvártól délkeletre mocsár terült el, nyugatra és délnyugatra pedig dombok és hegyek, az alig vánszorgó katonák pedig egyszerűen nem tudták volna leküzdeni ezeket a terepakadályokat. Keletre viszont síkság nyílt a várból, erre tehát legalább menetelni képesek lehettek.

A kitörés természetesen vereséggel végződött, a kimerült katonák a tervezettnél sokkal lassabban haladtak, sokan már attól kidőltek, hogy menetfelszerelésben kellett gyalogolniuk, de olyan osztag is volt, amelyik egyszerűen eltévedt. Akárhogy tervezték, még a vár hadmérnökségének fáradságos munkájával összerakott páncélvonatot sem sikerült hadra fogni, mert a dekoncentrált és éhező védőknek későn jutott eszükbe, hogy korábban ők maguk építettek homoktorlaszt a sínekre, hogy az oroszok ne tudjanak azokon begördíteni valamit az erődrendszerbe. A csodafegyvernek szánt przemyśli páncélvonatot végül egyáltalán nem sikerült bevetni.

A katonák kimerültségén is szétszórtságán túl azonban egy másik oka is volt a sikertelenségnek: kiderült, hogy az oroszok ismerik az Osztrák–Magyar Monarchia katonai rejtjeleit, így ők is folyamatosan olvassák a várparancsnokság és a főparancsnokság rádiótáviratait. A kitörésben részt vevő 40 ezer katonából 10 ezer meghalt, megsebesült vagy fogságba esett, a maradék visszamenekült a várba.

Miután a kitörés ennyire gyorsan kudarcba fulladt, nem maradt más választás, mint a megadás. Kusmanek 1915. március 22-ét tűzte ki a védekezés utolsó napjának, és a várban elkezdtek felkészülni az utolsó, óriási dörrenésre, amikor mindent kilőnek, amit csak ki tudnak, a védműveket és a hadi tartalékokat pedig felrobbantják, hogy az oroszok csak romok közé vonulhassanak be.

Az Osztrák–Magyar Monarchiában a március 22-i esti lapok számoltak be először a vár feladásáról, másnap reggel pedig már minden lap címlapon hozta. Azt írták, „Przemyśl védelme örökre kiemelkedő jelentőségű és dicső fejezet marad hadseregünk történetében”, és hogy a helyőrség az utolsó pillanatig, „az emberi kitartás végső határáig” helytállt, ezzel pedig súlyos károkat okozott az oroszoknak. Hangsúlyozták, hogy „a hősök” megőrizték a veretlenségüket, és hogy minden hadianyagot és infrastruktúrát megsemmisítettek a városban, ezért az erőd feladása a bécsi, budapesti és prágai lapok szerint valójában semmilyen hatást nem gyakorol a háború végkimenetelére. A lapok nyugalmazott tábornokokat szólaltattak meg, akik erősíteni igyekeztek a hadvezetés üzeneteit: az övvár feladása várható, tervezett lépés volt, minden rendben, Conrad serege mindenképpen megállítja az oroszokat a Kárpátok vonalánál.

Ezt persze senki nem hitte el, a birodalom keleti területein kitört a pánik, Krakkóban már a város kiürítésére készültek. Bécsre és Budapestre is csüggedtség ereszkedett. Amikor pedig nyilvánosságra kerültek a veszteségadatok, és hogy hány ember esett fogságba, nyilvánvalóvá vált, hogy az Osztrák–Magyar Hadsereg 1915 tavaszára elveszítette a hadra fogható állományának majdnem a felét. 1915 áprilisában 892 693 főt tett ki a haderő, ez pedig azt jelentette, hogy a birodalom nem folytathatja a háborút anélkül, hogy idősebb férfiakat is elkezdjen behívni. Ezt egy májusban elfogadott törvénnyel lehetővé is tették.

Az Osztrák–Magyar Monarchia tekintélye az egész világon helyrehozhatatlan csorbát szenvedett, nem lehetett tovább titkolni a birodalom gyengeségeit. A Przemyślben történtek bizonyára nagy szerepet játszottak abban is, hogy a korábbi szövetséges Olaszország 1915 májusában hadat üzent a Monarchiának. Ferenc József császár is értette, hogy Przemyśl feladásával valami végleg eltört, visszaemlékezések szerint sírva fakadt, amikor megkapta a hírt.

A Przemyśl körüli övgyűrű maradványai még vörösen izzottak, amikor az oroszok megérkeztek a városba. A hadifoglyokat hamar összegyűjtötték, és elindították őket a cári birodalom belseje felé. Többségüknek ez 4-5 éves szibériai hadifogság kezdetét jelentette, de voltak olyanok is, akik északra, a fagyos Arhangelszk vagy Murmanszk mellé kerültek, ahol a vasút építésén kellett dolgozniuk embertelen körülmények között. Amikor a győztes cár, II. Miklós április 23-án Przemyślbe látogatott, és a hangversenyteremben Strauss Radetzky-indulója helyett Mihail Ivanovics Glinka Hazafias dala szólt, már nem voltak osztrák–magyar katonák a városban.

Az orosz birodalmi ideológia szerint Przemyśl, épp úgy, ahogy Lemberg, sok évszázadnyi szenvedés és szolgaság után felszabadított orosz városnak számított, és ennek megfelelően bántak benne mindennel, ami nem orosz. Bevezették a rubelt, az órákat egy órával előbbre állították a szentpétervári időhöz, hatalmas razziákban vadásztak az elbújt ellenséges katonákra, szombatonként pedig a kozákok lesben állva várták a kiöltözve a zsinagógába tartó zsidókat, majd szemétgyűjtésre és lócsutakolásra kényszerítették vagy egyszerűen megverték őket. A przemyśli zsidósággal szemben hajtotta végre az orosz hadsereg a legnagyobb, egy települést érintő kitelepítési akcióját a háború alatt, az osztrák hatóságok utólagos becslése szerint 10 nap alatt 17 ezer zsidót űztek ki a városból és a járásból. Május 8-ra egyetlen zsidó sem maradt Przemyślben. Többségük Lembergben kötött ki, de annyira elszegényedve, hogy az érkezésük humanitárius válságot okozott. A megszálló orosz tisztek kifosztották az elűzött vagyonosabb zsidók ingatlanját, bútorokat zsákmányoltak, és az osztrákok szerint elvittek körülbelül 300 zongorát is a városból.

A helyi rutén elöljárók többségét Szibériába küldték, az oroszok szerint ugyanis csak miattuk nem ismerte fel a helyi rutén közösség, azaz a „kisoroszok”, hogy valójában Oroszországhoz akarnak tartozni. Április végén a cár Przemyślben elmondott beszédében kijelentette: „Galícia nem létezik, hanem ami létezik, az a Kárpátokig tartó Nagy-Oroszország.”

De az oroszok sem sokáig örülhettek, május elejére ugyanis Gorlice és Tarnów között felsorakozott a 11. német hadsereg, és május 2-án a Monarchia 3. és 4. hadseregének támogatásával támadást indított egy 50 kilométeres arcvonalon. Valami olyasmi következett, amilyet az oroszok addig sosem láttak a keleti fronton. Miután áprilisban Conrad von Hötzendorf megfenyegette a németeket, hogy ha nem segítenek, akkor különbékét köt, Erich von Falkenhayn, a német hadsereg főparancsnoka végre komolyan vehető német erősítést küldött. A német–osztrák–magyar csapatok túlerőbe kerültek a front kiemelt pontjain, de a német tüzérségi fölény volt a legnyomasztóbb az oroszok szempontjából. A május 2-i támadás tüzérségi előkészítése mértani pontosságú és fergeteges erejű volt, a tengelyhatalmak lényegében kirobbantották állásaikból az oroszokat, majd a megmaradt orosz gyalogságot kiszorították a nyílt terepre. Ez volt a gorlicei áttörés.

Május 14-én a przemyśli polgárok, akik már kétszer nézték végig az osztrák–magyar seregek visszavonulását, a cári csapatok visszavonulását figyelték a másik irányba. „Tegnap azt gondoltuk, legalább egymillió katona vonult el előttünk, ma pedig azt kell mondanunk, fél Oroszország és fél Ázsia” – írta naplójába Helena Jabłońska. A németek ezekben a napokban már repülőkről szórtak röplapokat a városra, azt ígérve, hogy nem fognak rosszul bánni a lakossággal. Igaz, a röplapok mellett bombákat is szórtak, nem egy közülük lakónegyedekben robbant. Az egyik öt embert ölt meg a piactéren.

Az oroszokon úrrá lett a félelem. Przemyśl oroszbarát vezetői elhagyták a várost, aztán május 18-án a katonáik előállították a városban maradt, 12 év fölötti fiúkat és férfiakat, majd gyalogmenetben útnak indították őket kelet felé, nehogy a város visszafoglalása után besorozhassák őket az osztrák–magyar hadseregbe. Az orosz tisztek mindenhol árulókat kerestek, rejtett telefonvonalak után kutakodtak, még a temetőt is átfésülték. Több przemyśli civilt is agyonlőttek, amiért nem engedelmeskedtek az utasításaiknak. A városban maradó orosz katonák tudták, hogy a felrobbantott przemyśli védművek nem igazán alkalmasak arra, hogy ismét erődként használják őket, ezért is sokkolta őket Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg parancsa, hogy a várost mindenáron meg kell tartaniuk.

Conrad von Hötzendorf eközben mindenáron vissza akarta foglalni Przemyślt, igyekezett biztosítani, hogy ne a németek, hanem a Svetozar Borojević vezette osztrák–magyar sereg érje el először a települést. Az osztrák–magyar katonák valóban hamarabb érkeztek az erődrendszer déli határához, de május 16-án úgy indítottak rohamot, hogy akkor még nem ért oda a lassabban haladó nehéztüzérség, a rohamot így vissza is verték az oroszok. A nehéztüzérség május 28-án érkezett, és Conrad azonnal újabb támadást sürgetett. Ez 30-án meg is indult, de nem volt megfelelően előkészítve: hiába foglalták el az orosz állásokat a gyalogosok, másnap reggel az orosz tüzérség támadása ismét kiűzte őket.

A németek, akik északról közelítették meg a várost, máshogy dolgoztak, semmit nem hamarkodtak el. Május 29-én 42 centiméteres Kövér Berta mozsarakat üzemeltek be. Ezek még a Monarchia 30,5-ös Škodáinál is pusztítóbb fegyverek voltak, a lövedékeiket a przemyśli lakosok tehervonathoz hasonlították, ami rövid ideig függeni látszik a levegőben, aztán indul meg lefelé. De a németek még ezt a tüzérségi előkészítést is elégtelennek találták, ezért 24 órásra hosszabbították a támadást. A gyalogságuk csak június 1-jén indult rohamra, és az oroszok 2-án már visszavonulóban voltak. 3-án a német katonák elérték Przemyśl belvárosát. August von Mackensen vezérezredes, a német 11. hadsereg parancsnoka gúnyolódva jelentette be, hogy a Habsburg császár „lába elé” helyezi Przemyślt.

Przemyśl ezután visszakerült az Osztrák–Magyar Monarchia fennhatósága alá, a háború után pedig az újjászülető Lengyelországé lett. A lengyelek asszimilációs politikája a város ruténjait és a zsidóságot is nagyon rosszul érintette. Alexander Watson történész szerint a város sosem nyerte többé vissza azt a civilizált, polgári jellegét, amit 1914-ben szétzúzott a háború. A német katonák 1939-ben tértek vissza a településre, amikor a szovjetekkel együtt megszállták és felosztották Lengyelországot. Sztálin és Hitler birodalmának határa délen a San folyó volt, azaz a határ pont kettévágta Przemyślt.

—

A fenti cikkben néhány idézet és mondat sokaknak ismerős lehet, mert szerepeltek egy decemberi cikkünkben is. Az a cikk Vermes József műépítész életéről szólt, és az átfedés oka az, hogy Vermes József is Przemyśl védői között volt. Eredetileg azért kezdtem el anyagot gyűjteni az első világháború keleti frontjának legnagyobb erődostromáról, mert Vermesről kerestem forrásokat.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Foley, Robert: German Strategy and the Path to Verdun: Erich Von Falkenhayn and the Development of Attrition, 1870-1916. Cambridge University Press, 2005.
DiNardo, Richard L.: Breakthrough: The Gorlice-Tarnow Campaign, 1915. Praeger, Santa Barbara, 2010.
Sondhaus, Lawrence: Franz Conrad von Hötzendorf, Architect of the Apocalypse. Central European History, vol. 35, no. 1, 2002.
Lévai Jenő: Éhség, árulás, Przemyśl. Magyar Hétfő, Budapest, 1933.
Tolnai Gergely: Az első világháború erődjei. Hadtörténelmi Közlemények, 128/3.
Watson, Alexander: Az erőd. Przemyśl ostroma 1914–1915. Peko Kiadó, Budapest, 2021.
Wawro, Geoffrey: A Mad Catastrophe: The Outbreak of World War I and the Collapse of the Habsburg Empire. Basic Books, New York, 2014.