Dolgozni mindenkinek kell

2017. november 15-én kezdtem el dolgozni. Az utolsó évemet jártam az egyetemen, 23 éves voltam és depressziós. Ahogy az akkori albérletem, a gondolataim is túl sötétek voltak. Nem sok értelmét láttam az életnek, és a pszichológusommal sem működött köztünk a kémia.

Aztán azon a szerdán először léptem be az előző munkahelyünk szerkesztőségébe. Egy emberen kívül senkit sem ismertem, és még csak sejtéseim voltak arról, hogy kell újságot írni.

Eltelt előbb egy év, eltelt a második is, én pedig azon kaptam magam, hogy a napjaimnak ritmusuk lett, az életemnek meg valamiféle célja. A munkámban megtaláltam önmagamat, a kollégáimban meg a közegemet. Egyre kevesebb volt a sötét gondolat, ezzel együtt pedig egyre több hely maradt a valódi énemnek. Jobban lettem, és ezt nagy részben a munkámnak tulajdonítom.

Azóta ott felmondtunk, csináltunk egy másik újságot, és persze néha jobban gyűlölöm, mint szeretem ezt a melót, de azért még mindig ez az egyik legjobb dolog a világomban.

A friss népszámlálási adatok szerint, a magyarok túlnyomó többségének életében szintén központi helyet foglal el a munka. A munkanélküliség az októberi adatok alapján 4,1 százalékos, jóval az EU-átlag alatti. Sőt, van ma Magyarországon ötvennégy olyan település, ahol egyetlen munkanélküli sincs, és még hat olyan, ahol csak egy.

Kíváncsi voltam, mi a titkuk ezeknek a falvaknak. Valóban szeretnek dolgozni a lakosaik? És ha igen, mit élveznek a munkájukban? Egyáltalán, mi nekik a munka?

„Itt munkanélküliség van. Itt nem sokan dolgoznak hivatalosan. A falu hatvan százaléka munkanélküli”

– cáfolja meg rögtön a népszámlálási eredményeket érzelemmentes arccal nekünk egy férfi Büttösön, miután meghallgatja, miért vagyunk itt. Dányi Gyula épp egy tököt cipel a hóna alatt a ködbe burkolózó falu egyik végéből a másikba, egy toldozott-foldozott utcán.

Borsod megyében járunk, a szlovák határhoz közel, a faluban, amelyben körülbelül 110-130 ember lakik (ebben nincs megegyezés köztük), azoknak is fele nyugdíjas. Már odafelé menet is úgy tűnik, ebbe a faluba csak elhanyagolt utak vezetnek. Se boltja, se kocsmája, de már legalább egy évtizede, a fűszerbolt feliratú épület elhagyatott, és bár a romos házak mögött magaslik a felújított templomtorony, papja sincs. A csendet csak a falun átguruló postaautó töri meg néha, ami zenélve adja a lakosok tudtára, hogy itt van. Páran a kapuk mögül szaladnak ki, amikor meghallják, kezükben levelet vagy csekket szorongatva.

„Nincs itt semmi, csak azok, akik nyomorogni akarnak” – legyint lemondón egy helybeli. Pedig a hivatalos adatok szerint Büttös az egyik olyan település Magyarországon, ahol egyetlen munkanélküli sincs.

Erre aztán gyorsan megtaláljuk a magyarázatot: a falut járva úton-útfélen közmunkásokba ütközünk. „Ne haragudjon, én nem szeretem az ilyet. De persze, én is közmunkás vagyok” – hajt el minket egy nő, miután megállítjuk, miközben a lábunk alatt és a kapuk mögött folyamatosan kutyák ugatnak. „Mész haza! Mész haza!” – kiabál rá az egyikre egy nyugdíjas korú.

A tököt cipelő Dányi Gyula szintén közmunkás volt, amíg pár évvel ezelőtt el nem ment nyugdíjba. Akkoriban szerinte vagy harmincan voltak. Szerette, amit kellett, szorgalmasan megcsinálta, nem hajtotta őket agyon senki. „Aki él és mozog, az itt közhasznún van” – summázza a büttösi helyzetet. Helyben úgy tudják, most úgy nagyjából húszan lehetnek.

Egyikük János, akinek bal fülében ezüst kereszt fülbevaló lóg, és akiről az ember első pillantásra azt gondolja, biztosan mindig jó kedélyű lehet. Amikor például a pénzről beszél, azt mondja, „itt üdülni nem lehet menni, van egy sáros patak, oda le lehet menni”. János évtizedekig volt juhász egy állami gazdaságban, aztán azt valaki megvette, a munkaviszonya meg megszűnt. Huszonkét éve dolgozik közmunkásként.

„Mit csináljak, dolgozni muszáj. Mink tartsuk a frontot. Tényleg, ha az ember megszokja, nincs vele semmi gond. Csak annyi, hogy a pénz. A fiam 32 éves, velem dolgozik itt, ugyanúgy a közhasznúban. Nem akar menni sehova. Az anyja mellett, meg az apja mellett akar maradni. Mondom neki én, hogy menjen, ő meg azt kérdezi, hogy hova menjen.”

„Harap a kutya?” – kiabálok oda két férfinak egy fekete szőrös monstrumra mutatva a polgármesteri hivatal előtt, ők meg visszaintegetnek, hogy nem, jöjjek bátran. Egyébként is számítottak ránk, mert látták, hogy itt van két idegen, akik embereket kérdezgetnek. A kutya tényleg nem harap, sőt magasról tesz ránk, már öreg is, meg beteg, de én azért még mindig kicsit óvatosan sétálok oda hozzájuk.

„Sepregetnek az utcán, az semmi, az nem kenyérkeresés. Csikket szednek, abból fél kenyér sem lesz, csókolom.” A padon ülő Józsefnek láthatóan nincs túl jó véleménye a közmunkáról. Ő gépészmérnök volt, bár muszáj volt dolgozni, ha valaki nem akart közveszélyes munkakerülő lenni. De szeretett is, máskülönben nem húzott volna le harminc évet egy helyen, mondja. „Meg volt értelme. Ha megemelted a szádat, hogy valami kéne, ideadták. Most azt mondja a Viktor, hogy ilyen jó, meg olyan jó, de nincs biztosítva semmi. Most meg nézzük az eget, hogy honnan szedjünk elő pénzt. Akkor ez jó? Nem véletlenül mondogatták, el fog jönni, hogy Kádárt kikaparnánk még a körmünkkel is. De el is fog jönni. Mert dolgoztunk reggeltől estig, de volt pénz. Most örüljünk a semminek.”

Ekkor sétál el mögöttem egy harmadik férfi, kérdésemre félreérthetetlen kézmozdulattal mutatja meg, mit lehet a környéken dolgozni. „Mangesz”, mormolja közben, „lopni”. Józsefék gyorsan elkezdik csitítgatni, hogy újságírók előtt ilyet azért ne.

Ő is az ingyenebédért jön, amit éppen bent a hivatalban osztogatnak a rászorulóknak, aznap temesvári sertést és tésztás köretet. Negyvennégy ember kérte. „Nekem mindegy, hogy mi, csak az íze legyen jó” – mosolyog rám egyikük már a konyhán.

Az ételt Fiszterné Kocsis Éva meri ki, ő a falu közművelődési munkatársa, körülötte páran a saját adagjaikra várnak. Mivel a polgármester, Vaszily István nem volt nyitott ránk, a helyiekkel próbáljuk meg megszámolni, Büttösön hányan és hol dolgoznak. Szerintük van kábé ötven dolgozókorú ember, köztük van úgy húsz közmunkás, néhány rokkantnyugdíjas, páran a szomszéd falu boltjában dolgoznak, vagy öregotthonban, néhányan meg a faluszéli almásban idénymunkáznak, egy ember pedig eljár a hetven kilométerre lévő Miskolcra a gyárba. A busz viszont nem itt veszi fel őt, az be se jön a faluba. Ennek az embernek előbb el kell autóznia egy másik településre, ott tud felszállni a buszra, ami aztán elviszi a munkahelyére.

„Itt tényleg nincs munkanélküli!” – kiált fel a felsorolás végén a fülbevalós János, a többiek pedig hevesen bólogatnak. Gyorsan hozzá is teszik, hogy ez egy elöregedő falu, „ide nem költöznek, innen menekülnek”, maximum csak a szomszédos Szlovákiából jönnek ide víkendházat venni.

Ő és József is azt mondja, tíz év múlva már nem kell eljönni Büttösre, mert ember már nem lesz itt, esetleg csak egy tanya a falu helyén.

„Csak annyi víz legyen a földeken, hogy a verebek fürödni tudjanak, mert akkor sok bor fog teremni.”

Ez az egyik helyi mondás Horvátlövőn, de saját babonájuk is van Trutról, az idegenszerű, furcsán kinéző és viselkedő valakiről. Úgy tartották, ártó szellem lakik benne, újholdkor pedig elhagyja a testét, a zárt ajtókon át bemegy a lakásokba, ahol valamilyen tárggyá változik át. Akire pedig megharagszik, azt álmában megkínozza. De az ima, vagy, mondjuk, a megszentelt barka és búza elűzi. Trut azonban munkakerülés miatt egészen biztosan nem haragszik meg mostanában senkire, ugyanis Horvátlövőn szintén mindenki dolgozik.

Csípős szélben járjuk a Vas megyei falut, templom, világháborús emlékmű, mind a helyén, óvoda, iskola viszont nincs, pedig van huszonnégy fiataljuk. Kocsma volt, de a kocsmáros nemrég meghalt, a negyvenes éveiben járt, a férje pedig úgy döntött, nem viszi tovább az üzletet. A dohánybolt meg szünetel. Minden évben van egy közös disznóvágás, ezeken literszámra folyik a bor és a pálinka, egyszer még a helyi országgyűlési képviselő, a fideszes Hende Csaba is leugrott megnézni.

Szóval megyünk a 48-as utcán, ez vezet végig a településen, aztán egy mellékútra térünk, és egyszer csak jön az üzenet a telefonomra: „Üdvözöljük Ausztriában!” Egy gyors pillantást vetünk az osztrák tájra, szép, de inkább visszafordulunk, és megkeressük a helyi boltot, mert ahol bolt van, ott van ember is. És valóban: Fodor Viktória az iskola után rögtön kiment Ausztriába, ott dolgozott cukrászként. „Kezdésnek jó volt. Könnyebb volt elkezdeni úgy az életet, autót venni, jogsit megcsinálni. Nem várhatja el az ember, hogy mindent a szülők fizessenek. De itthon tovább kellett volna ezekre spórolni”, mondja. Bár pénzügyileg sokkal jobban megérte neki kint lenni, végül a család miatt hazajött. Most eladó a boltban, a munkájáról pedig csak annyit mond: az pozitív, és nagyon élvezi.

A barátját épp elkerüljük, aki még mindig a határ másik oldalára ingázik, „korán megy, későn jön, csak indulás előtt bejött a boltba egy kis útravalóért”. Többen vannak így Horvátlövőn; Fodor szerint két variáció van: a helyiek vagy kint dolgoznak Ausztriában, vagy a szomszéd faluban a cumigyárban. Szerinte a nők többsége jár a gyárba, a férfiak többsége meg kijár.

Ilyen a 25 éves Semion is, aki egyébként a polgármester fia. Fűtésszerelő a végzettsége, el is kezdett itthon dolgozni, de „amit itt kaptam, az semmi. Abból nem lehetett félrerakni. Utána voltam Németországban, ott is dolgoztam, csak az meg túl messze volt, inkább visszajöttem. És akkor kerültem Ausztriába.” Pár éve egy szőlészetben dolgozik, de nem kell hozzá túl messzire mennie, alig tíz-tizenöt kilométerre, szóval ő is ingázik. Nem is nagyon tervezi egyelőre, hogy újra itthon kezdene el dolgozni, Ausztriában korábban a magyar fizetésének a négyszeresét is megkereste, de a mostani állásában is megkapja legalább a kétszeresét-háromszorosát.

A nagyjából hétszáz éve létező Horvátlövőnek a csúcson is csak négyszáz-ötszáz lakosa volt. Köztük is többségben voltak a horvátok, akiket a török uralom után telepítettek ide. A feljegyzések szerint egy időben a belga hidegvérű lófajta tenyésztéséről voltak híresek. Ahogy általában az ekkora falvaknál, a világháborúk óta itt is folyamatosan csökken a lakosság: most nagyjából 210-en lakják, ebből úgy száz a dolgozókorú.

Szám szerint egyébként körülbelül húszan járnak át a szomszédba, hiszen egy helyi szerint „egyenesen átnézek, a ház mögött már Ausztria van”, és ugyanennyien műszakoznak a szomszéd faluban lévő cumigyárban. Aztán ott vannak még a vállalkozók, van köztük őstermelő, fűtésszerelő, fuvarozó, asztalos, meg olyan is, aki napelemekkel foglalkozik. Van, aki a faluszéli gyümölcsösben napszámozik, van, aki az erdészetnél dolgozik vagy épp autószerelő a Volánnál. Közmunkásból egy sincs, úgy 2014 óta. „Hébe-hóba azért volt valaki, aki négy órában vagy hat órában be tudott valamit vállalni, de az egyik meghalt, a másik meg elköltözött. Én vagyok a közmunkás, én nyírom a füvet is a faluban. Azért, mert nincs munkanélküli” – mondja a polgármester, Bugnits Vilmos, közben kávét főz nekünk az egyelőre szünetelő dohányboltban. Ami egyébként a családjáé, ahogy az élelmiszerüzlet is, amit azután nyitottak meg, hogy tizennyolc évig nem volt bolt a faluban. És most tervezik, hogy ők nyitják újra a kocsmát is.

Bugnits 2014-ben lett polgármester, azt mondja, akkor még volt munkanélküli, aztán 2018–2019 környékén „azt vettük észre, hogy aki akart, az el tudott helyezkedni”. Amekkora előny, szerinte ez akkora hátrány is lett nekik: mivel nincs munkanélkülijük, ezzel nőtt az adóképességük, így aztán kevesebb pénzt kapnak évente arra, hogy azt szociális segélyként kiosszák: most évi 1,6 milliót kapnak, a korábbi 2,4 millió helyett.

Kovács László pontosan negyvenegy éve kezdett el asztalosként dolgozni, előbb az építőipari szövetkezetben, aztán 1990-ben vállalkozó lett. Épp egy lapot csiszol egy beltéri ajtóhoz, amikor belépünk a garázsban kialakított műhelyébe, a háttérben pedig hangosan szól a rádió, valamilyen hajnali vonatbalesetről beszélnek benne. Az ajtót a lányának csinálja, aki most költözik majd haza Németországból, és a szomszéd faluban építkezik, de a magyarokon kívül vannak megrendelései Ausztriából is.

Kovács amúgy a csiszolást annyira nem szereti, mert az olyan „babra munka, főleg az ilyen cirádás felületeken. Ennek többször neki kell menni.” És ha ezt a fajta munkát nem szereti, akkor melyiket igen? – kérdezem. „Egyiket sem. Egyik munka sem jó” – feleli mosolyogva. Úgy, hogy valójában egész életében csak ezt csinálta, és a garázs mellett a pajtája is tele van a munkájával. Azért azt hozzáteszi, hogy a laminált felületekkel egyszerűbb és gyorsabb dolgozni.

„Vannak jó munkák, nem azt mondom. Csak azokhoz ugye nem ilyen végzettség kell, mint amilyen nekem van. Akinek magasabb a végzettsége, az biztosan jobb munkát tud találni, például irodait. De az építőiparban, ott fizikai munka van. Fiatalon ez nem esett nehezemre, de most már így negyven év után azért egyre nehezebb. Fáj a vállam, a kezem, ami milliószor ment előre és hátra. Meg ugye a vállam. Minden elhasználódik.” Főleg azóta fáradékonyabb, hogy pár éve covidos volt.

De akkor lehet ezt a munkát anélkül csinálni negyven évig, hogy az ember ne szeresse? – kérdezek vissza. Szeretni kell, mert különben nyűg lenne, jön a válasz. Azért a végére Kovács is megenyhül: „Ha már látja az ember a végeredményt, akkor a nyűglődés már el is van felejtve.”

Szerinte amúgy csak abból lesz vállalkozó, aki eleve ambiciózus, akinek van missziója, aki saját magát hajtja, hiszen a saját bőrét viszi vásárra, a lusta ember sokra nem menne ezen a vonalon, nem tudna megélni. A büttösiekhez hasonlóan ő is felemlegeti, hogy „dolgozni mindenkinek kell. Persze a kommunizmusban más volt a szituáció. Ott muszáj volt dolgozni, a közveszélyes munkakerülés büntetendő volt.”

Hábetler Ignác szintén fekete öves vállalkozó Horvátlövőn, már közel 35 éve fuvarozó. Még a téeszes időkben egy kollégája szólt, hogy kéne neki egy váltósofőr, és akkor döbbent rá, hogy „máshogy is lehet pénzt keresni, nem csak alkalmazottként”. De azért ő is belátja, ahhoz, hogy az ember évtizedekig ugyanazt csinálja, szeretnie kell a munkáját. „Még a mai napig imádok vezetni, pedig sokan mondják, hogy unom ezt, unom azt. Szeretni kell. Most mindegy, ha sportolunk, ha munkát csinálunk, ha szórakozunk, mindent szeretni kell, amit az ember csinál. Azt is mondják, hogy a munkád legyen a hobbid. Azért kell mindig egy kis szerencse és rálátás is, nyilván.”

A férfi szerint a vállalkozásban az a legjobb, hogy a saját döntéseit hozza meg, és senki nem mondja meg neki, mit hogy csináljon. Ez pedig „megfizethetetlen”. Meg persze jobban is lehet keresni. Azt persze nem árulta el, mennyi jön be neki egy hónapban, de szerinte „jóval több, mint egy magyar átlagkeresettel”: nagyjából annak a négy-ötszöröse. De mindezért szerinte általában nem is napi nyolc órában dolgozik, és a hétvégéket is bevállalja.

Úgy látja, a magyarok „relatíve” szeretnek dolgozni, de azért szerinte az ritka, hogy valaki reggel héttől délután négyig kitartóan dolgozna. Aki viszont mégis ilyen, azt meg nem lehet megtartani, mert ott a vonzerő, a határ túloldalán, mutat a pár száz méterre lévő Ausztriára.

Hábetler azt mondja, neki nagyjából húsz év kellett ahhoz, hogy felépítse magát arra a szintre, ami neki már jó, és örülne, ha a fia továbbvinné a bizniszt, mert „ha a gyerek nem folytatja, akkor elfújja a szél az egészet”. Ezután levezeti, hogy amúgy mi a baj a mai fiatalokkal: egyrészt néha azért nem viszik tovább az üzletet, mert „túltanulják magukat”, másrészt mindig csak a telefonjaikat nyomogatják. Meg annyit akarnak keresni, mint akik, mondjuk, már negyven éve a pályán vannak.

Fia, a 21 éves Kristóf, egyelőre nem is nagyon szereti ezt a témát, az én kérdéseimre sem válaszol szívesen, bár azt is mondja, még nem is nagyon tudja, mit akar csinálni. Autószerelőnek tanult, de amikor ezt a szakot választotta, még csak 14 éves volt, szerinte ennyire fiatalon nehéz eldönteni, mit akar valaki majd dolgozni. A gépkezelés azért talán most már érdekelné.

Horvátlövő polgármestere úgy látja, a környéken mindenhol szorgalmas emberek élnek, „nincs az, hogy nézik az órát, hogy letelt-e már a munkaidő, hanem becsülettel állják a sarat. Szerintem egész Európában, meg máshol is becsülik a magyarokat, mert ilyen szorgalmas ember, mint a magyar, nincsen. Ezt mondják. Jó, van, aki nem ilyen, de azért a többség biztos. Nekem a nagynéném kint volt Amerikában, már meghalt, Isten nyugosztalja. Ők is szokták mondani, hogy ott nagyon-nagyon dicsérték a magyarokat.”

„Végig kell mennem a falun, mert én mindenkiről tudom, hogy hol dolgozik. Na most, ahogy megyek házról házra, ebből az utcából az otthonban dolgozik egy, kettő, három, négy, a Kossuth utcából öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő. A gyárban egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc. Az már mindjárt húsz. Ja, az otthonban még kettővel több, mert egy házaspárt kifelejtettem. Dolgoznak még a csomagolóüzemben, a MÁV-nál, vannak pedagógusaink, rendőrünk. Akkor van néhány napszámos, vagy alkalmi munkás”

– sorolja tételesen Ipolytölgyes polgármestere, ki mit dolgozik a faluban. Radnai Bertalan néha annyira a távolba révedve veszi sorra a házakat a fejében, hogy azt sem hallja meg, amikor kérdezek tőle.

Nem először találkozunk, már beszéltünk akkor is, amikor a koronavírus-járvány alatt a legtöbb védettségi kártyát lakosságarányosan ebben a Pest megyei faluban adták ki. Most pedig azért járunk itt, mert egyetlen ember kivételével itt is mindenki dolgozik. Összesen hat olyan falu van az országban, ahol csak egy lakos munkanélküli, Ipolytölgyes az egyik.

A faluvezető szerint ennek egyszerű az oka: van hol dolgozni. „Nálunk egy lakosra négy munkahely is jut. Viszont ez nem a mi érdemünk.” A 80-as évektől működik itt egy szociális intézmény fogyatékossággal élőknek, és a falutáblán túl egy gyárat is felhúztak ’89-ben, itt az autók belteréhez gyártanak elemeket. A tulajdonosa akkoriban faluról falura házalt, hol telepedhetne le, itt meg rátalált egy üres szarvasmarhatelepre.

Pár éve még tizennégy közmunkás is volt a faluban. „Én azt mondtam, mindenkit fölveszünk, különösen azért, mert jött a tél, és télre senki ne legyen jövedelem nélkül. Tehát nekem van egy olyan elvem, hogy ebben a faluban senki nem éhezhet, senki nem fázhat, senki nem félhet. Ezt a hármat kéne tartani”, mondja Radnai. Mára egy közmunkás sem maradt, mert a polgármester szerint rájöttek, hogy nála tényleg dolgozni kell. És akkor inkább már elmentek gyárba dolgozni, vagy ide-oda, ahol többet is keresnek. „Szépen eltünedeztek ezek az emberek, ami nagy eredmény.”

„Csöves falu ez, nincs itt semmi. Se bolt, se kocsma. Mindenki mondja a szemedbe a szépet, a hátad mögött meg a csúnyát” – így fékez le mellettünk az elektromos biciklijén száguldó János. A láthatóan eléggé kiábrándult férfi azt meséli, neki most lovai vannak, előtte meg a közeli Verőcén dolgozott gondnokként egy színésznőnél. János nem adja magát könnyen, így nem tudjuk meg, ki volt ez a színésznő. A véleményét azért megosztja velünk arról, hogy itt aztán nem lehet mit dolgozni, a gyárba ő biztosan nem menne.

Elköszönünk, továbbhaladunk a hátsó utcákon. Az egyik kanyar után, egy kerítés nélküli udvaron pakolgat valamit kesztyűben Dományiné Bóna Gyöngyi. Ő szociális gondozó volt előbb a faluban, aztán meg a gyerekotthonban. Azt mondja, őt a szülei nevelték arra, hogy dolgozni kell, már gyerekkorában is velük járt kaszálni. „Azt szokták mondani, aki sokat dolgozik, az nem ér rá pénzt keresni – feleli arra a kérdésre, vajon megéri-e egyáltalán dolgozni. – Aki akar, az el tud menni dolgozni. Akik nem idén barnultak, azok nem szeretnek. Én azokkal még dolgoztam a 80-as években, télen hideg volt nekik, nyáron meg meleg. Esik az eső, fúj a szél, az a baj. Itt is vannak páran, de munkanélküliség, az valóban nincs” – fejtegeti a véleményét, közben a háttérben fel-felvisít egy csiszoló.

Dományiné lánya ugyanis asztalosnak tanul, épp egy vitrint csiszol a polgármesternek. Rebeka huszonöt éves, de már dolgozott hajón, volt takarító Írországban és Svájcban is, „hogy egy kicsit jobban összeszedjem magam. Szerintem úgy lehet egy értelmes jövőt teremteni, ha van rá alapod.” Ezt pedig leginkább egy külföldi megalapozással lehet elérni. Saját bevallása szerint ő munkamániás, szeret mindennel eljátszani, mütyűrködni, ezt pedig a szüleitől tanulta.

„A munkával sok mindent meg lehet tanulni, nemcsak a munka világában, hanem a saját életedben is. Tiszteletet, alázatot, kitartást, áldozatokat hozni. Szerintem fontos egy fiatal életében, hogy ezt belássa, hogy egy szebb jövője legyen. Mert lehet siránkozni, hogy úristen, de rossz nekem, mert általában az átlag magyarság nagyon ért ehhez. Igen, de mindenki a saját sorsának a kovácsa.”

De azért szerinte sok kortársa nem így gondolkodik, inkább felveszik a csokot meg a babavárót, vagy másféle hiteleket. „Én hitelt nem akarok felvenni azért, hogy legyen majd egy szebb jövőm. Nem kelek mindennap úgy, hogy úristen, nem szültem. A barátaim nagy része belemegy a csokba. Jó, és majd ezt fogod hagyni a gyerekeidre? Szerintem ez nem egy jó kiindulási pont” – magyarázza határozottan.

Rebekának a hitelek helyett most az a rövid távú terve, hogy elvégezze az asztalosképzést, aztán villanyszerelést tanuljon, hogy „legyen belőlem egy értelmes, piacképes szakember”.

Van viszont egy fiatal Ipolytölgyesen, aki nem így gondolkodik. A falu egyetlen munkanélkülije ugyanis egy huszonhét éves férfi, aki az anyja nyugdíjából él. A polgármester szerint a fiatal egy ideig nála dolgozott, csak aztán jött egy rendelet, miszerint a huszonöt év alattiak nem lehetnek közmunkások. „Akkor ki kellett ejtenem a rendszerből, és nem gondoltam volna, hogy lesz ő még huszonöt éves, és még mindig nem fog dolgozni. Lett huszonöt éves, hívtam vissza, azt mondta, ennyi pénzért nem jön. Mondtam neki, te, legalább egy hónapot, kettőt. Én azalatt szerzek neked munkát, az még egy telefonba se kerül” – legyint lemondón a polgármester.

Nem jött össze, a fiatal nem ment el dolgozni, hiába könyörgött neki. Ha pedig egyszer egyedül maradna, akkor semmilyen jövedelme nem lesz. „Ez végtelenül szomorú. Itt a munkanélküliségnek nulla százaléknak kéne lennie. Nullának. Egy év múlva vége a polgármesteri munkámnak, és én nem az eredményeket gyűjtöm magamban, hanem a kudarcokat. Az egyik legnagyobb kudarc, hogy ezt a fiút nem bírom a munkaerőpiacra kilökni.”

Pedig az arányok nem rosszak: Ipolytölgyesen 230-an laknak, abból 62 nyugdíjas és 43 gyerek. És van köztük 130 munkakorú ember. 129-en tehát dolgoznak – bár a polgármester a napszámosokét sem tartja valódi munkaviszonynak, annak a munkának szerinte „talán még társadalmi szerepe sincs. Ezek szerint ők nem tartották magukat munkanélkülinek, talán szégyellték is volna.” Az egyetlen hivatalosan is munka nélküli ember viszont már a telefont sem veszi fel neki – amikor mi próbáljuk őt megkeresni, csak lehúzott redőnyökig és veszettül csaholó kutyákig jutunk, a kaput senki nem nyitja ki nekünk.

Ahogy az előbbi anya és lánya, úgy a polgármester is a neveltetésben hisz – azt mondja, neki is természetes volt, hogy bármerre nézett, mindenki szorgalmasan dolgozott. „Nekem az a mérték, hogy amit csinálok, az társadalmilag hasznos legyen. Nekem a munka nem létfenntartás kérdése, hanem a kiteljesedés, az öröm. A létezésnek ez adja meg az értelmét. Természetes, hogy dolgozom, amíg fizikailag tudok.”

Azt is gondolja, hogy a magyarok szeretnek dolgozni – bár nem olyanok, mint a hollandok, vagy a dánok, őket sokkal szorgalmasabbnak látja. Itthon az emberek a paternalizmushoz szoktak hozzá, hogy Kádár elvtárs megmondja, mit hogyan csináljanak, és ő meg gondoskodik mindenről közben. „És most erre épít Orbán Viktor, hogy ő legyen a mi Kádár Jánosunk, gondoskodjon mindenről. Ha elcseszi a dolgokat – mert nálunk haltak meg a legtöbben, nálunk van a legnagyobb infláció –, majd ő megmagyarázza, mi meg elhisszük. Ez egy ilyen nép.”

Újraindulni azért már nem akar a jövő júniusi önkormányzati választáson. Még az előző választáson a térség országgyűlési képviselője, a fideszes Rétvári Bence azt írta levélben a helyieknek, hogy Ipolytölgyesnek olyan vezetőre van szüksége, aki együtt tud működni a kormánnyal. „Sokra nem ment a levelével”, mert 2019-ben újra őt választották polgármesternek, de azért igazat ad Rétvárinak, mert szerinte „büntetné a falut” az újrázással. „Nem csinálok titkot abból, hogy mennyire haragszom arra, hogy elcseszik, mondjuk, az önök jövőjét, vagy az unokáimét. Itt még politikus szalagot át nem vágott kilenc év alatt, nem is járt, és nagyon jól fejlődünk, és mindenünk megvan.” Bár azt is belátja, ha nem lenne, mondjuk, itt a gyár, akkor kevesebb iparűzési adójuk lenne, azzal együtt meg talán nehezebb helyzetük is. „Akkor nem kéne, hogy Radnai Bertalan legyen a polgármester. Akkor olyan kéne, aki jól tud lökdösődni a lojalitási versenyben.”

„Itt nincs ember, nem lehet találni egy napszámost se – hála a jóistennek, én csak örülök neki, mert nem kopogtatnak segélyért.”

Tákos hivatalában ülünk a polgármesterrel, a sarokban hatalmas címeres zászló, előttünk az asztalon kávé, a háttérben tompa női hangok. A helyi közmunkások ugyanis éppen a karácsonyi dekorációt készítik szalmából, lesz jászol meg Jézus is, ahogy azt kell.

Tákos közvetlenül az ukrán határ mellett van, jó háromórás autóútra Budapesttől. Innen alig pár kilométerre már egy háborús ország van, de ebből helyben nem sokat érzékelnek. Csak annyit, hogy amikor majdnem két évvel ezelőtt az oroszok megtámadták Ukrajnát, egy kicsit megugrott errefelé a forgalom, és az onnan átjövő idénymunkások is elmaradtak.

A 2001-es árvizet jobban megérezték: a víz szinte az összes házat elvitte. Néhányat felújítással meg lehetett menteni, de vagy száz házat újonnan húztak fel. Ezért aztán most a falu szinte minden háza ugyanúgy néz ki: fehérek és tornácosak. A helyi nevezetesség, a 18. században épült református templom viszont megúszta: az egyik padsorában egy faragott turulmadár van, minden év december 24-én pedig az ablakon beszűrődő fénysugár pont azt világítja meg.

Italbolt felirat van egy épületen, csak épp nem működik („Itt józan életű emberek vannak” a polgármester szerint), és van kis vegyesbolt is, olyan, ahol nem te válogatsz, hanem a pult mögül kell kikérned, amit szeretnél. És úgy tűnik, ez a falu szívcsakrája, mert amikor ott vagyunk, az emberek épp egymásnak adják a kilincset: van, aki tésztát kér, más vizet, csokit, sört, vagy épp a „szalámit, amilyet szoktam”, egy férfi pedig „három cappuccinót”, amiről gyorsan kiderül, hogy az előre csomagolt porkávéra utal. És mindegyiküknél ott van a gondosan előre kiszámolt aprópénz.

„A magyarok szeretnek dolgozni. Nem is vágyok még letenni a lantot, mert akkor csak leépül az ember, fizikailag és agyilag is. Csak ugye itt nehéz munkahelyet találni, nem nagyon lehet válogatni belőlük. Inkább ezzel van a probléma. Vannak páran közmunkán, és igen, egy fiatalember van, aki munkanélküli. Pedig tudna dolgozni, ha nagyon akarna. De nincs olyan hozzáállása, nem tud kommunikálni az emberekkel, nem tud kijönni velük” – mondja nekünk Molnár Attila, aki 1973 óta viszi a boltot a feleségével. Ugyanis ahogy Ipolytölgyesen, úgy Tákoson is csak egyetlen munkanélküli jutott 365 lakosra. Igaz, abból úgy 150 a munkakorú.

„Nem bírjuk munkára fogni. Volt, hogy behoztuk ide közmunkára, két hónap után azt mondta, nem bírja, inkább felmond. Nem tudok vele mit csinálni. Úgy él, mint egy ősember. Mi sem érjük el. Kinéz az ablakon, látja, hogy valaki keresi, nem jön ki” – részletezi már a polgármester. Filep Sándor szerint a most ötvenes éveiben járó férfi állami gondozott gyerek volt, aztán nevelőszülőkhöz került. Most már egyedül él, mentális problémái vannak, és „rászokott arra, hogy nem kell neki dolgozni, úgy is megél”.

Azért most épp van egy másik munkanélkülije is a falunak – a hivatal előtti utcán egy fiatal lánnyal találkozunk, 21 éves, már a népszámlálás után költözött ide a családjával. Egy hónapja nincs munkája, azt mondja, a környéken nehéz is munkát találni. Megkérdezem, hogy amúgy mi érdekelné, erre most nem tud mit mondani, jön a válasz.

A faluban valóban nincs munkalehetőség – van tizenkét közmunkásuk, akik nem is nagyon akarnak velem szóba állni. Annyi azért kiderül, hogy a munka „tökéletes”, ketten közülük pedig ezelőtt a közeli Vásárosnamény varrodájában dolgoztak, de az csődbe ment, azzal együtt több száz ember munkája is. Tákoson lehet még napszámozni, de a református egyháznak is van itt szociális hálózata, abban páran dolgoznak, időseket gondoznak.

A polgármester szerint viszont annak van munkalehetősége, aki dolgozni akar. Járnak is a faluból például a vásárosnaményi fűrészüzembe, vagy épp Kisvárdára a baromfi-feldolgozóba. Reggel ötkor jön értük a busz, és csak délután ötre érnek haza. „Hosszadalmas munka, de azért csinálják szívvel-lélekkel. Elég jó a fizetés is. 200 ezren felül keresnek, van, aki a 350 ezret is megkeresi. Ilyen viszonylatban itt az nem rossz.” Vannak vállalkozóik is, mezőgazdasági, építészeti, és határon dolgozó rendőreik is.

A helyi önkormányzatban viszont csak a polgármester dolgozik: „Itt reggeltől estig én vagyok az ügyfélfogadó, meg még tovább is, az természetes dolog.” A munkát „szükségesnek” tartja, de nem akarna újraindulni, bár ezen azért még mindig gondolkodik, mert „nem hagynak békén a helyiek”.