Nálunk nyugodt az élet, nem veszekedünk, hát nincs kivel

• A magyarországi falvak ötödét fenyegeti lassú kihalás: az elöregedés, az elvándorlás és a gyerekek hiánya miatt.
• Száztizennégy olyan település van ma az országban, ahol háromszáz lakos sincs, és ahol a fiatalok száma tíz százalék vagy az alatti: nem valószínű, hogy célzott beavatkozás nélkül ezek hosszú távon megmaradnak, állítja a GKI Gazdaságkutató Zrt. Ezek többsége, 63 százaléka Nyugat-Magyarországon, azaz a Dunántúlon van.
• Az ilyen aprófalvak sorsát a történelmi csapások, a szocializmus kollektivizálása, téeszesítése, tudatos faluleépítése mind-mind megpecsételte.
• A legtöbbjük jó eséllyel már nem is fog visszatalálni régi önmagához.
• Elmentünk három olyan nyugat-magyarországi faluba, amelyet a kihalás fenyeget: az egyikben egy gyerek sincs, igaz, lakosa is csak kéttucatnyi, a másikban a deportálások miatt rettegtek, a harmadikban pedig annak idején az iskolát, a hivatalt, de még a vasutat is felszámolták. Ami közös bennük: pár évtizeden belül akár el is tűnhetnek.

„Van a Lajos, a Géza, az egyik Zoli, másik Zoli, harmadik Zoli, negyedik Zoli, ő most horgászik, a virágkötő most Pesten van, ő nemrég költözött ide, van anyám, aki a másik nyugdíjas, Anett, aki német, nemrég egy hatvannégy éves is bejelentkezett a faluba, meg most beköltözött egy család, de ők nincsenek bejelentve, még nem is találkoztam velük. Most körülnéztem a faluban, itthon van anyám, Anett meg én”

– sorolja tételesen Iborfia lakosságát a polgármester, Lakatos József, aki már nyitott kapuval, frissen kicserélt zászlókkal és lefőzött kávéval vár minket a polgármesteri hivatal ajtajában. Tej viszont nincs, így életemben először ebben az apró, Zala megyei faluban, az ország legkisebb, önálló önkormányzatú településén iszom tej nélkül kávét. A hivatal a Fő utcán van, ahogy nagyjából minden más is, ezen mész be, és ezen is jössz ki a településről, bár van még egy rövid, földútra vezető mellékutca is, a Kossuth, ami úgy tűnik, Magyarország településein szinte kötelező utcanév.

Azért járunk Iborfián, mert egyike azoknak a falvaknak, amelyeket a GKI Gazdaságkutató szerint a kihalás fenyeget az öregedés és elvándorlás miatt. Iborfián a legutolsó hivatalos adatok szerint tizennégyen laknak, de még a polgármester sem tudja, pontosan hányan is vannak, mert nem mindenki van bejelentve. Ami biztos, hogy gyerek vagy tizennyolc év alatti egy sincs a faluban.

Így aztán Iborfiának se óvodája, se iskolája nincs – igaz, utóbbi már jó ötven éve, 1970-ben bezárt, óvodája meg sosem volt. Pedig azelőtt az iskola épülete a hivatal helyén állt, Lakatos idejében tizenöten is jártak oda. Azt meséli, az egyik iskolai felújítás alatt pár hónapig pont az ő szülői házában tartották az órákat: csak lesétált a lépcsőn, és máris a rögtönzött tanteremben találta magát. Felsőbe aztán már a szomszédos faluba jártak át, iskolatáskával a hátukon több mint két kilométert sétáltak minden nap.

Boltjuk sincs, és egy ideje már a mozgóárus sem autózik be hozzájuk. Ha valakinek kell valami, az vagy beszerzi máshonnan, vagy megkéri a falugondnokot, hogy vásároljon be neki. A kocsma is rég bezárt, de „nem is volt gazdaságos”. Van viszont egy piros postaláda, bár azt is csak a postás használja, ő viszont minden egyes nap megnézi, került-e bele levél. Könyvtár is van, a könyvespolc a hivatalban, a polgármester irodájának egyik sarkában áll, a könyvtáros pedig a falugondnok. Milyen könyvekre van igény? – kérdezem. Szerelmes regényekre – érkezik a válasz, van is két-három könyvmolya a falunak, ezért pedig a polgármester szerint „a létszámarányhoz képest a megyében a legolvasottabb könyvtár” az övék. Mise évente háromszor van: karácsonykor, pünkösdkor és januárban – már ha a máshonnan érkező plébános akkor ráér. Ezeken viszont ott van az egész falu, sőt, még a környékről is jönnek rá. Nagyon úgy tűnik, Iborfia szívcsakrája a faluház, itt tartják a misét is, a falra szögelt hatalmas kereszt alatt, ahogy a közösségi élet is itt zajlik – például a hagyományos pünkösdi búcsú, amit azóta tartanak meg minden évben, hogy az 1800-as években a falut egyszer nagyon elverte a jég. Amolyan fogadott ünnep lett ez, amire meghívják a faluból elszármazottakat. De csak maximum hatvan embert, mert ennyit tudnak leültetni. A lakosok azért a faluban havonta-kéthavonta összeröffennek, a polgármester szerint „ennyi ember a pandémiába is belefér”.

A már legalább nyolcszáz éve létező Iborfia sosem volt olyan igazán nagy falu, lakossága leginkább a néhány tucat és a száz között mozgott, az ezernyolcszázas években kezdtek el valamennyire többen lenni. Nemesek, földművesek lakták, főképp mezőgazdasággal foglalkoztak, az árut Zalaegerszegre vitték, de tartottak lovakat, disznókat és szarvasmarhákat is, a huszadik században pedig kosarat is fontak, de azt csak maguknak. Fénykorát a huszadik század első felében élte, akkoriban még a népi ruha – széles szoknya, széles gatya, ráncos csizma – is divat volt náluk. Az első világháború után aztán ezeket elhagyták, a második után már a népi szokásaikat is.

A csúcson, 1941-ben 173-an lakták, öt év múlva még általános iskolát is nyitottak. A részletes feljegyzések szerint a házakat ekkoriban általában világossárgára és fehérre festették, és még egy saját kísértethistóriájuk is volt: úgy tartották, a falu ősi családjának házában „ördöngös ember” lakott. A falu lakossága ezután folyamatosan elkezdett csökkenni, és ez akkor durrant be igazán, amikor 1950 után megnyitották a nagylengyeli olajüzemet, ahova a faluból körülbelül tizenöten mentek el dolgozni. Mellette még Zalaegerszeg szívta el a falu lakosait, amire a polgármester szerint az is rátett, hogy 1970-ben bezárt az iskola, és egészen 1975-ig nem volt náluk portalanított út.

mondja, annyira, hogy mindössze húsz év alatt száz ember tűnt el Iborfiáról: 1980-ra már csak ötvenhatan maradtak.

Pedig Lakatos szerint az ő gyerekkorában, a hatvanas években még „olyan bulik voltak”, hogy minden hétre jutott valami: vagy épp egy teaest, vagy egy nagy pajtában állítottak fel egy színpadot, amin aztán a helyiek előadtak valamit. Az áramot aggregátor adta. A gyerekek fociztak – a focipályát azóta benőtte a gaz. A felnőttek különféle gyárakba jártak dolgozni, de busz már akkoriban – és azóta sem – járt a faluban, a másfél kilométerre lévő buszmegállóhoz „a természet lágy ölén, dombokon át” vezetett az út, amit ők maguk kaszáltak le maguknak, de „amikor a hátad mögött a szarvas elbődítette magát, nem tudtad, merre kell menni”. Ottjártunkkor is friss szarvasnyomokra bukkanunk, az állatok még a faluház udvarába is bemerészkednek. „Annyi a vad, hogy szegény autóm agyon van törve” – panaszolja Lakatos.

Miközben a falu végi temető felé tartunk – a helyi látványosságokhoz, a hársfákhoz, amiket még Mária Terézia korában ültették –, kiderül, a hetvenes években egy időre ő maga is elkerült Iborfiáról. Zalaegerszegre költözött, ahogy több más falubeli is, de ő még a rendszerváltás előtt visszajött. Mi húzta vissza? – A jó szívem, mondja. Előbb mezőgazdasággal foglalkozott, aztán 2009-ben jelentkezett a polgármesteri posztra, de csak azért, mert nem akarta, hogy egy nem helyi legyen a faluvezető. Megélni ebből nem tud, ezért mellette egy közeli lámpagyárban is dolgozik. De mivel „a műszak nyolc óra, van nekem időm bőven polgármesterkedni, az nem probléma. Vannak nekem otthon állataim is.” Azt nem tudja, indul-e még a következő ciklusban, mert polgármesterként sok helyen van jelenése, és „mindenki kedvére nem tudsz tenni”, de azt már nevetve teszi hozzá, hogy itt „az élet nyugodt, nem veszekedünk, hát nincs kivel”. Ebben igazat kell adnom neki: szinte szellemfalunak tűnik Iborfia, miközben többször megjárjuk a Fő utcát oda és vissza.

Arra már nem emlékszik, mikor született itt valaki, vagy halt meg egy itt is élő helyi utoljára, de mint mondja, „aki itt született, azt ide is temették. Nagyjából mindenki visszajön.” Az öccse is átköltözött a szomszédos faluba, így ő hivatalosan nem Iborfián él. De amikor a faluszéli aratás közben megzavarjuk, mindketten azt mondják, így is olyan, mintha sosem költözött volna el: mindig itt van.

Bár épp csak egy maroknyian élnek Iborfián, Lakatos szerint a falu nem fog kihalni, mert mindig jön valaki: hol egy turista, hol valaki épp házat keres. A koronavírus-járvány megdobta a piacot, a faluban is elkelt két ház az elmúlt másfél évben. Aztán persze ott a sajtó, ami elég gyakran megfordul náluk („Most is kint lennék a mezőn, ha nem lennének itt”), Iborfia ugyanis a választásokkor kerül be leginkább a hírekbe mint a falu, ahol mindenki elmegy szavazni, így aztán sokan csodájára járnak annak, hogy van egy település, ahol százszázalékos a választási arány. De a polgármester és az öccse még így sem lát különbséget Iborfia és más települések között: szerintük az élet itt is olyan, mint máshol, csak épp a falu egy kicsit kisebb. Mivel Lakatos aznap reggel jött haza a gyári műszakból, és semmit sem aludt, ráadásul este megy is vissza, így mi is elköszönünk. A kávémból egy keveset ottfelejtettem az asztalán.

„A legfiatalabbak, akik ideköltöznek, azok is harminc és negyven között vannak, mert nekik már van egy konkrét elképzelésük arról, hogy mit akarnak kezdeni az életükkel. De úgy, hogy én beleszerettem a tájba, mert csend van, meg csicsereg a madár, úgy nem szabad idejönni, mert holnapután felkopik az álla.”

Erről beszél nekünk egy kercaszomori lakos, nem sokkal azután, hogy jó háromórás autózás után mi pont úgy szállunk ki a kocsiból, hogy de szép itt a táj, és milyen jó a csend. Vas megyében járunk, az Őrségben, a szlovén határ mentén, egy faluban, ahol hivatalosan kétszázharmincan laknak, de köztük nincs húsz fiatal sem. A falu egyetlen utcából, a Fő utcából áll, de az úgy jó öt kilométeres, ez köti össze Kercát és Szomorócot, az 1942-ben összecsatolt két települést. A szomszédok nincsenek egymás szájában, néhol több méter is van két ház között, több portánál pedig kerítés sincs. A bolt és a kocsma egymás mellett, napközben mindkettő bezár három órára, a boltos és a kocsmáros ugyanaz. Postából csak a mobilposta van, templomból kettő (a katolikusban havi egy misével, a református meg mindig nyitva, hiszen szobrok híján nincs mit ellopni), temetőből pedig négy is jutott ide. Úgy tíz éve még össze tudták verbuválni az öregfiúkat egy meccsre, ők ma már túl öregek, és az a kevés gyerek sem használja a focipályát.

A Fő utca az a fajta, amin félre kell húzódni, ha szemből is jönnek, de senki sem jön, mert a végében már Szlovénia van, ahova most simán átlépünk, de korábban sorompóval zárták le a helyiek elől. Annak idején az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés húzta itt meg a határt, ezzel pedig elvágták őket a muraszombati piacközponttól. Ebből az időből származik az a történet, amire a faluban azóta is büszkék. Szomorócot ugyanis 1919-ben megszállták a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság csapatai, mire a helyi lakosság egy évvel évvel később, 1920. augusztus 1-jén fegyverrel szállt szembe velük. Pár óra alatt leverték a helyieket, de 1922-ben Szomoróc újra Magyarországhoz csatlakozhatott, a falu pedig megkapta a „Communitas Fortissima”, tehát a legbátrabb falu címet, a napot pedig azóta is minden évben megünneplik, amire meghívják az elszármazottakat.

Bár a falunál meghúzott határ aztán Jugoszlávia határ menti területeinek megszállása után négy évre, 1941 és 1945 között megszűnt, a második világháború végével azt megint visszaállították. A szocializmussal együtt itt is jött az államosítás, a kollektivizálás, a téeszesítés, de a térségnek és a falunak az volt a legnagyobb csapás, amikor határsávvá nyilvánították a területet. A második világháború után ugyanis megromlott a kapcsolat Sztálin és Tito között, mivel a jugoszláv párt független akart lenni a szovjetektől, Sztálin pedig kizárta Jugoszláviát a nemzetközi kommunista szervezetből, a Kominformból. Így aztán a szovjetbarát magyarokkal is elhidegült Jugoszlávia viszonya. Egy esetleges jugoszláv támadástól tartva szovjet nyomásra a magyarok 1949-ben lezárták a Jugoszláviával közös határt, oda aknákat és lőállásokat is tettek. Tizenöt kilométeren belül pedig a területet határsávnak nyilvánították. Ebbe hat megye tizenöt járása került, több mint háromszáz településsel és háromszázezer lakossal. Ennek az lett az eredménye, hogy a határsávban idegenek nem telepedhettek le, és a rokonok is csak külön hatósági engedéllyel, indokolt esetben láthatták egymást. Akik a határsávon belül éltek, azoknak volt egy külön igazolványuk, azzal közlekedhettek. Aztán 1950-ben megkezdődtek innen a deportálások: kitelepítették azokat az embereket és családokat, akiket államvédelmi szempontból megbízhatatlannak ítéltek. Ezek főképp azok a családok voltak, amelyeknek voltak rokonaik a határon túl, vagy azok a gazdák, akiket kuláknak minősítettek. Kercaszomoron ez harminchat családot érintett, így vitték el a polgármester apját is. „Nem mondták meg, mi volt a bűne, csak elvitték” – mondja erről Kapornaky Sándor.

A szobájában, az ágyán ülve fogad minket a most 82 éves özvegy Farkas Péterné, azaz Bözsi néni. Épp a pihenéséből ébredt fel, pár hónapja elesett, így az ágya előtt járókeret van, kezében keksz, a falon családi fotó, az ablakon csipkés függöny. Leültet a fotelba, magával szemben, majd azt mondja, a szülei is gazdálkodtak, de a téeszesítésnél mindenüket elvették. A tanulást abba kellett hagynia, várta a munka. Egy időben a határon, a nyomsáv körüli földeken is dolgozott, ahol katonák ügyeltek arra, nehogy beszélgetni merjenek a határ másik oldalán földet művelő emberekkel. „Akkor hátat fordítottunk a határnak, a határ másik oldalán is hátat fordítottak nekünk, és egy-két szót úgy beszéltünk, kérdeztük, ki hogyan van. Így értesültünk egymásról. Minket is elvittek volna a katonák, ha észreveszik, hogy átszólunk” – meséli. A kitelepítésekre úgy emlékszik vissza:

„A kitelepítések előtti héten jöttek – mi csak úgy hívtuk őket – a fogdmegemberek, minden házhoz bementek érdeklődni, hogy vannak, hol dolgoznak. Először csak informálódtak. Egy hétre rá elvitték őket. Először azokat, akiknek Amerikában vagy Jugoszláviában volt rokona. Az én bátyámat azért, mert a galántai csendőrzászlóaljnál volt szakács, a feleségét meg azért, mert egy csendőr lánya volt. De olyat is elvittek, aki szegény volt.” Az elhurcolt embereket például Hajdúnánásra vitték, birkaakolba rakták, és dolgoztatták őket. Pár év után szabadultak, de Bözsi néni szerint sokan nem jöttek haza: egyrészt, mert a határsávba nem jöhettek be, másrészt a kitelepítésük után az állam mindenüket elvette, nem volt már miért hazajönni.

A deportálások előtt a lakosságszám a csúcson volt, 1949-ben 750-en laktak itt, de a történtek miatt aki tudott, elmenekült innen: ekkor kezdtek el egyre kevesebben lenni. A legtöbben Zalaegerszegre vagy Dunaújvárosba mentek, amit az ötvenes években, az első ötéves tervben húztak fel Sztálinvárosként, benne egy gigantikus vaskohászati beruházással, a Sztálin Vasművel (ma Dunaferr) és a hozzá tartozó lakóteleppel. 2006-ban a közeli őriszentpéteri cipőgyár is bezárt, és több kercaszomori vált munkanélkülivé, ők pedig szétszóródtak. A határt 2007. december 20-án nyitották meg, Bözsi néni szerint „nagy öröm volt, a határon eszem-iszom, mulatság, örült mindenki mindenkinek. Hatvan évig nem is tudtunk beszélgetni, jóformán akkor ismerkedtünk meg egymással.” Az egykori határt már csak a határkövek jelzik, a nyitás napján pedig egy Helló, szomszéd! padot és egy jókívánságokkal teli békeoszlopot is avattak. De csak a határ mentén, a polgármester szerint ugyanis a magyar állam nem engedte, hogy azokat pontosan a határvonalra tegyék le.

Kercaszomor lakossága a polgármester szerint mára elöregedett, negyven százalékuk nyugdíjas. És bár a kilencvenes években volt egy beköltözős hullám, de amikor a gyerekeiknek iskolát kellett választaniuk, akkor sokan elmentek. A 2008-as válság után megcsappant a házvásárlási kedv, de most a koronavírus itt is meglendítette a piacot („Megőrültek a pestiek”), ahogy Iborfián is. De Kapornaky szerint az újak is inkább nyugdíjasok, nem pedig a fiatalok vagy családosok. „Jönnek Pestről, azt mondják, hú, de szép itt minden, jó a levegő, hol lehet itt házat venni. A nyolcadik kérdésük, hogy miből élnek itt az emberek, pedig ennek kéne az első kérdésnek lennie” – mondja. A lakók vagy ingáznak, Szentgotthárdra, Szombathelyre vagy Körmendre, vagy épp helyben vállalkoznak: van biofarmjuk, restaurátoruk, de falusi vendéglátójuk is.

Buczolics Juditék Sopronból akartak vidékre költözni. Házat kerestek, így találtak rá Kercaszomorra 2009-ben. Azt mondja, amikor idejöttek, még fogalmuk sem volt arról, mit fognak csinálni, de tudták, hogy kétkezi munkából kell megélniük. A férje ezért elvégzett egy faműves iskolát, majd elkezdtek sajtot készíteni, végül idén vendégasztalt nyitottak, mert úgy látták, az Őrségben megszaporodtak a turisták. Mint mondja, „mi csak gyüttek vagyunk”, utalva arra, hogy ahogy Magyarországon általában minden településen, itt is gyüttmenteknek nevezik azokat, akik ide költöztek, aztán valamiért mégis elmentek. Ilyen gyütt Szalai Zsuzsanna is, aki jó harminc éve költözött ide Budáról, mert itt tudott lovasiskolát nyitni. Az ma már nincs meg, ő viszont itt maradt, mert „azt gondolom, ez az én helyem”. Szerinte mindig lesz egy „áthatolhatatlan fal” falusi és városi között, inkább elfogadják, mintsem befogadják őket. „Nem mondom, hogy pezsgő itt az élet, de mindig van valami: a közösségi élet alkalmakhoz kötődik. Aki akarja, az itt is megtalálja ugyanúgy az elfoglaltságokat. Itt nem jársz moziba, mert nincs hova menni, de már egészen más módon is lehet filmeket nézni. Nekem a színház hiányzik, mert akármikor eszembe jutott, este elmentem. Innen is el tudok menni, ha jó előre megszervezem, mert a színházak Zalaegerszegen vagy Szombathelyen vannak. Kicsit bonyolultabb itt így, de nem tudok olyat mondani, ami nem elérhető ugyanúgy, mint egy városban, csak távolságok vannak, jobban kell tervezni. Munkára ugyanez vonatkozik: aki akar, megtalálja, hol tud dolgozni”.

Míg Bözsi néni gyerekkorában annyi volt a fiatal, hogy mindig tele volt velük a házuk, kártyáztak és nótáztak, ráadásul még iskola is volt a faluban, és „aki mozogni tudott, az mind ott volt” a tollfosztásokon, tökmagköpesztéseken és kukoricafosztókon, addig most van két óvodásuk és néhány iskolásuk, iskolájuk pedig már nincs. Szalai szerint az itteni fiataloknak az iskola miatt muszáj elmenniük otthonról, ezzel pedig valamennyire önállósodnak, amihez később valószínűleg ragaszkodni fognak. „Ráadásul jóval több a munkalehetősége máshol, mint itt, mert nem biztos, hogy minden tizennyolc éves vállalkozást akar alapítani, vagy van autója ingázni. Tehát neki szempont, hogy amit szeretne, az elérhető távolságban legyen. Életképesek ezek a falvak, csak a fiatalnak nyüzsgés kell, azt meg a városban találja meg, ahol elmegy bulizni, bárba, koncertre. Végül mindehhez hozzászokik, és maradni akar abban, amiben felnőtt. Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy a fiatalok el fognak menni. De ez városon is ugyanúgy van, a gyerekek elköltöznek a szüleiktől albérletbe, mert önállósodni akarnak.” Szalai szerint egy olyan falufejlesztési koncepció kéne, ami arra helyezné a hangsúlyt, mit tud az az ember kezdeni, aki már túl van a nyüzsgő korszakán, és visszajönne egy ilyen faluba.

A polgármester szerint telket nem tudnak adni, mert az önkormányzatnak nincs, és bár gyerektámogatást adnak a szülőknek, ez nem vonzza ide az embereket. „Volt, aki idejött két gyerekkel, most meg elmentek az Azori-szigetekre. Ez a falunak nem esik jól, mert a két gyerek az nagyon sok itt.” Turisták azért jönnek, van itt egy túraútvonal is, ilyenkor a szomszéd falvakkal csinálnak közösen programokat, mert „ahhoz, hogy valaki öt-hét napot maradjon, sok program kell”.

„Ő nyugdíjas, ő nyugdíjas, őt nem tudjuk, hol van, csak be van ide jelentkezve, osztrák, osztrák, ez nincs ide bejelentkezve, ennek a gyereke tanul, egyetemista, ő rokkantnyugdíjas, a gyerek valahova eljár dolgozni, ez a gyerek nem tudom, hol van, nem látni, a nő meg a lánya itt dolgozik a kertészetben, ez a fiú az ötödik faluban dolgozik, ez a lány Sopronba költözött, ez a ház üres, de nagyon szép, ő itt kezdett el építkezni, aztán hallom, hogy a szomszéd faluban vett egy házat, itt meg egy újszülött van.”

Répceszemere polgármesteri hivatalában a faluvezető a nagy faasztala mögül, a székében ülve és a monitor felé dőlve, hosszú percekig egy Excel-táblázatból olvassa fel nekem a település teljes lakosságát. Az asztal tele iratokkal, mögötte a falon kifeszítve a település kék zászlaja, amellett egészen kicsiben a címere, a földön egy fonott kosárban összetekert papírok. Radics László a következő pillanatban már egy prezentációt indít el a gépén, és láthatóan büszkén mutogatja nekem a falu történetét: ez meg az az épület így nézett ki, és ilyenné csináltuk, a buszmegállókba könyveket tettünk ki, aki akarja, elvihet magával egyet, ha megunja, visszateszi, sorolja.

„Az elmúlt harminc év alatt mást sem csináltunk, mint a romjainkat újítottuk fel. Tulajdonképpen 1990-ig megtörtént a falu teljes kifosztása” – mondja, miközben leveszi orráról az olvasószemüvegét, majd rögtön hozzá is teszi: ahhoz, hogy megértsük a jelent, és azt, miért laknak most alig kétszázhetvenen Répceszemerén – és ez csak a hivatalos szám, ahogy a legtöbb helyen, úgy itt is kivonni és hozzáadni kell a bejelentkezettektől függően –, vissza kell menni a múltba. A Győr-Moson-Sopron megyei falu már a római korban is létezett, aztán jöttek a magyarok, a települést pedig Huba vezér leszármazottairól, a Szemerékről és a határában folyó Répce folyóról nevezték el. Répceszemere mezőváros volt, a településen kúriák álltak, gazdag parasztok és cselédek lakták, mellette az olyan iparos mesterségek is képbe jöttek, mint a takácsok vagy a csizmadiák, évente kétszer vásárt tartottak. Ez így ment a második világháború végéig.

Radics 1947-ben született, és mint mondja, akkoriban

Pedig 1946-ban csúcson volt a lakosság, 1180-an laktak ott akkoriban. A háború után aztán beindult az államosítás és kollektivizálás, elvették a magántulajdonban lévő vagyontárgyakat és termelőeszközöket, a birtokosok földjeit, az erőszakos téeszesítéssel pedig megindult a lakosság másfelé, a mezőgazdaság helyett máshol és másban kerestek megélhetést, a polgármester szerint „Sopronban egy egész utca volt, ami csak szemeriekből állt”.

A nyolcvanas években aztán a falu a közigazgatási önállóságát is elveszítette, „központi funkció nélküli településsé” nyilvánították, felszámolták a gyógyszertárát, az orvosi rendelőjét, de még az iskoláját is. A gyerekeknek így a szomszédos Ivánra kellett iskolába járniuk, „a fiataloknak pedig azt mondták, ne ide építkezz, hanem menj el máshova, nagyobb falvakba, mert ennek a falunak nincs jövője”, emlékszik vissza erre az időszakra Radics. Egy másik falu téeszével összevonták az ittenit, az viszont csődbe ment. („Az országban hat téesz ment csődbe, úgyhogy nagy művészet volt csődbe menni annak idején.”) A nyolcvanas években pedig felszámolták az iváni romatelepet, és beköltöztették őket az üresen álló répceszemerei házakba – a polgármester szerint addig nem élt kisebbség a faluban.

A legnagyobb csapás viszont az volt a helyieknek, amikor 1979-ben felszedték a vasúti síneket, ami „egy borzasztó dolog volt” Radics szerint. A Fertőszentmiklós és Celldömölk közötti vasútvonal félig ölelte körbe a falut – ma már csak egy kis töltés jelzi a helyét. Hujber Ernő és felesége, Teri is mindenhova vonattal jártak, felemlegetik, hogy nem csak a szomszéd falvakba, de Celldömölkre is el tudtak vele menni. Szerintük amikor a vasút itt megszűnt, minden megszűnt, hiszen „a falu fele vasutas volt”. Azóta már nem lehet csak úgy kisétálni a vasútállomásra, hanem át kell menni az öt kilométerre lévő Répcelakra. A polgármester szerint a vasút felszámolása után is zuhant a falu népessége: akkoriban közel ötszázan voltak, de a következő tíz évben több mint száz lakost elveszítettek.

De aki egy ilyen történet után azt várja, hogy a répceszemerei vonatállomás épülete ma már nem létezik, de a legjobb esetben is csak egy lepusztult kísértetház, az nagyot téved. A faluban autózva, az egyik zsákutca végében rögtön feltűnik egy nyitott kapu, mögötte egy sárgára festett emeletes épület, zöldre festett zsalukkal, két oldalán egy-egy fehér verandával, a hatalmas udvart a lehulló levelek festik színesre, és egy pillanatra úgy érzem magam, mintha Louisianában járnék. Mondjuk, sosem jártam ott, de azt képzelem, így nézhet ki. Bekukucskálunk, mire kijön hozzánk a tulaj, Paul. Gyorsan kiderül, az egykori vonatállomásnál járunk, amit a feleségével 1999-ben vettek meg, miután évekig jártak a szomszéd házban lakó barátjukhoz. Azt mondják, akkoriban ez szinte egy rom volt, sokat kellett rajta dolgozniuk. Szinte magától értetődően hívnak be minket, nyugodtan nézzünk körül az udvarban, ahol egy kő jelzi a felszámolt sínek helyét, és ami mellett ma már egy medence is van napozóágyakkal. Pár perc múlva már a házban vezetnek körbe minket: ez itt az eredeti falépcső, ezen az emeleten élt a vasutas a családjával, itt vannak a fekete-fehér képek a ház múltjából. Amikor az osztrák Paul és Ali nem itt élnek, akkor airbnb-ként lehet kibérelni az épületet.

Répceszemerén rajtuk kívül több osztrák is van – olyan idős helyivel is beszélünk, aki nem annyira örül nekik, mert szerinte elveszik az eladó házakat a fiatalok elől. Az ő unokája is akart volna egy házat itt, de már nem volt eladó. Ennek ellenére ő is épp egy osztráknak adta el a szülői házát. A polgármester szerint is a falu minden negyedik házában külföldi él. De nem csak eladó házból, hanem fiatalból is alig van a faluban: szám szerint tizenhárom iskolás, öt óvodás és öt ennél is fiatalabb gyerek él itt. Bár a rendszerváltás után az óvodát és iskolát is hazahozták, ma már egyik sincs meg: pár éve a szülők úgy döntöttek, hiába van helyben minden, azt a maroknyi gyereket is inkább másik falu intézményeibe viszik át, ezért kénytelenek voltak azokat bezárni. „Az óvodát megsirattam” – jegyzi meg ehhez keserűen a polgármester. Nyugdíjasból viszont van bőven: körülbelül százan vannak. A maradék jobbára ingázik a munkahelyére, mert bár dolgozhatnának a falu idősotthonában vagy kertészetében is, Radics szerint nekik ez nem vonzó: „Azért nem fog jelentősen emelkedni a létszámunk, mert sok fiatal nem akar vidéken élni. Miért mennek városra az emberek? A kényelem miatt. Mert mit kell csinálni egy betonbunkerben? Bevinni az ennivalót, levinni a szemetet, és mindig nyitva van egy bolt. Aki akar dolgozni, az innen is el tud menni, már Győrbe is el lehet jutni negyven perc alatt.”

Nincs is közmunkása az önkormányzatnak, mert nincs kit felvenni a munkára. „Az a filozófiám, hogy a kisgyerekek és magatehetetlen öregek kivételével senkinek semmi sincs ingyen, felnőtt ember oldja meg az életét. Alakítottunk ki tizennyolc telket, de azokat sem adjuk ingyen, nincs arra szükség, hogy olyanok jöjjenek ide, akik csak a markukat tartják. Azt mondtam, csináljunk egy minőségi falut, és akkor minőségi emberek jönnek ide. A falu megmarad, azért én nem aggódom, csak épp aki nem találja meg a számításait, az elmegy. Akit ígéretekkel kell itt tartani, arra nincs szükség” – mondja a polgármester, aki egyszer maga is itthagyta a falut jó huszonöt évre. De a lelke visszahozta, „egyszer felébredtem, és azt gondoltam, azt szeretném, ha itt temetnének el. És akkor hazajöttem.”

A hivatal bejáratára egy papírt ragasztottak, rajta egy mosolygós fej és a nap jókívánsága. Engem is egy ilyen, kissé közhelyesnek mondható idézetes cetlivel búcsúztatnak, amin ez áll: „A legcsodálatosabb kincset az emberek fejében rejtették el. Ha megtanulunk kapcsolatokat teremni, és a dolgok mélyére látni, kiáshatjuk ezt a kincset.”

Száztizennégy olyan település van ma az országban, ahol háromszáz lakos sincs, és ahol a fiatalok száma tíz százalék vagy az alatti: a GKI Gazdaságkutató Zrt. szerint nem valószínű, hogy ezek célzott beavatkozás nélkül hosszú távon megmaradnak. Ezek többsége, 63 százaléka Nyugat-Magyarországon, azaz a Dunántúlon van.

Azok a települések nagy valószínűséggel megnyugodhatnak, amelyekben legalább a lakosság negyede tizennyolc év alatti. A KSH adatai szerint viszont 2010 és 2020 között a 18 év alattiak népességen belüli aránya 18 százalékról 17 százalékra csökkent, a gyereket már nagy valószínűséggel nem vállaló 40–59 év közöttiek aránya 28 százalékról 30 százalékra, míg a 60 év felettiek aránya 22 százalékról 26 százalékra nőtt. Az elöregedés és az elvándorlás miatt az elnéptelenedés leginkább a kistelepüléseket sújtja.

De mikor kezdtek el az emberek eláramlani a falvakból, és mi vezetett idáig?

Aprófalvak főképp a hegy- és dombvidékeken, gyakran a határ mentén vannak, nem az Alföldön, az erdős, dombos vidék, a települések között kialakult távolságok és a határ menti fekvés miatt pedig nem tudtak növekedni, mondja Váradi Mónika szociológus a Telexnek, aki szerint egyrészt a magyar folyamatosan fogy, a társadalom öregszik, másrészt „ezeknek a falvaknak a sorsát a földrajzi elhelyezkedésük és a történelmi változások pecsételték meg”. Ilyen volt például az 1920-as trianoni békeszerződés, ami a határ menti falvakat vágta el a központjaiktól, ez pedig Váradi szerint „elindította a leépülésüket”. De a nagy traumák a szocializmusban érték őket.

Az első években még úgy tűnt, jó dolguk volt a kistelepüléseknek: önálló tanácsokat hozhattak létre, iskolákat építhettek, aztán az erőltetett iparosítással, a mezőgazdaság kollektivizálásával és a téeszesítéssel megindult a lejtmenet: „Az 1960-as évek elejétől megkezdődött a népesség eláramlása a falvakból, ami hamarosan, elsősorban a kisfalvak esetében, meneküléssé gyorsult. Aki csak tehette, aki városi álláshoz, városi lakáshoz tudott jutni, elköltözött a jövőt már nem ígérő aprófalvakból, melyeknek a népessége rohamosan csökkenni kezdett”, írják közös tanulmányukban Ladányi János és Szelényi Iván szociológusok.

Radikálisan viszont a hetvenes években indultak meg az emberek a falvakból: 1971-ben ugyanis településhálózat-fejlesztési koncepciót dolgoztak ki: ennek az volt a lényege, hogy az „életképtelennek” ítélt kistelepüléseken nem engedték építkezni az embereket, megszüntették a tanácsokat, bezárták az iskolákat, orvosi rendelőket, és körzetesítés címszó alatt egy adott településre központosították azokat, ráadásul a téeszeket is összevonták. Oda mentek a fejlesztések, az ipari termelés, ahol ez a központ volt. A szociológusok szerint ettől azt remélték, hogy elfogynak azok a falvak, amikben kevesebb, mint ötszázan laknak és amelyeket „a tervezők szerint nem volt gazdaságos fenntartani”.

De, mint írják, nem ez történt: a lakosság nem fogyott el, csak kicserélődött, az idősek és az elesettebbek maradtak, aki tehette, elköltözött, a távozók helyére pedig bejöttek a szegények és gyakran a romák is – ahogy például Répceszemerén is. Kovács Katalin szociológus a Telexnek erről azt mondja, a romák beköltöztetése mögött alapvetően egy jóindulatú szándék volt, csak a kivitelezést hibázták el: sok helyen lerombolták a faluszéli, erdei telepeket, ezzel akarták felgyorsítani, hogy a romák beköltözzenek a megüresedett falusi házakba, de még ezzel együtt is jobb körülmények közé kerültek. „Amíg bizonyos arányt nem értek el, nem volt probléma, csakhogy amíg az őslakos családoknál a fiatalok zömének elvándorlásával nem, vagy alig született gyerek, addig a roma családoknál igen, ami idővel, egy-egy faluban valóságos demográfiai robbanáshoz vezethetett. Minél inkább növekedett a roma népesség aránya egy-egy faluban, annál több volt rendszerint a konfliktus, az ingatlanárak is csökkentek, ez gyorsította fel a paraszti gyökerű népesség elköltözését.” Kovács azt is mondja, a szakértők szerint ha egy kistelepülésen húsz százalék fölötti a roma lakosság, akkor ott pár évtizeden belül visszafordíthatatlan gettósodás következhet be. Ilyen népességcsere szerinte főleg észak-magyarországi és dél-dunántúli aprófalvakban figyelhető meg tömegesen, de azt is hozzáteszi, hogy a kisfalvak nagy részében nem ez a probléma, hanem az elöregedés és a kiüresedés.

Kovács Katalin a nyolcvanas években kezdett el aprófalvakkal foglalkozni, és mint mondja, már akkor is kérdés volt, hogy lehetne azokat megmenteni. Bár akkoriban néha a problémát is megpróbálták elfedni: egy név alatt összevontak néhány kistelepülést, és akkor nem lehetett látni, hogy valamelyik tulajdonképpen eltűnt. Mint mondja, a téeszesítés előbb a parasztcsaládok lába alól „húzta ki a talajt”, a körzetesítések pedig a kistelepülések alól, mert az aprófalvak többségéből eltűntek az iskolák és a hivatalok is. De ezeket a falvakat sem kerülte el a hetvenes évek gazdasági konszolidációja, jól mentek a téeszek és a háztáji gazdaságok is, így akkoriban jól meg lehetett élni. Mindez viszont csak az időseket és középkorúakat tartotta a falvakban, a gyerekeiket már nem akarták ott marasztalni: iskolákba küldték őket, a többség pedig már nem ment vissza, mert ahol ötven kilométeren belül nincs elég munkahely, nincs iskola, intézmények, autók az ingázáshoz, ott a fiatalok nem alapítanak családot. „Tartósan megszakadt egy normális generációs megújulás a vidéken szinte mindenütt, de az aprófalvakban főképp. Kétségtelen, hogy ezeknek a településeknek a lába alól a szocializmus időszakában húzták ki a talajt, de ha csak a rendszer tehetett volna a balsorsukról, akkor utána meg lehetett volna állítani ezt a folyamatot. De a legtöbb kistelepülésnek a rendszerváltás után sem sikerült megtalálni sem a jelenét, sem a jövőjét” – mondja Kovács.

Egyrészt a nyolcvanas években kialakították a falugondnokságot, ők azok, akik segítik a helyieket: például kiviszik nekik az ebédet, ha kell, bevásárolnak, vagy elviszik őket valahová, ezzel valamennyire javultak az életkörülmények. Aztán az 1990-es önkormányzati törvénnyel a települések visszakapták az önrendelkezési jogukat, és a legkisebb falu is alakíthatott önálló önkormányzatot – így lehet most például Iborfia az ország legkisebb, önálló önkormányzatú települése. Az iskolák is visszakerülhettek a falvakba – ahogy például Répceszemerén is. Kovács szerint ugyanakkor a gazdaság nem tudott megerősödni helyben, és munkalehetőségek még ezután sem nőttek minden bokorban, az ilyen végeken ráadásul a tömegközlekedés is rossz.

Vannak olyan kistelepülési önkormányzatok, amelyek jelképes összegért adnak el telkeket a fiataloknak, hogy ezzel csábítsák őket arra, náluk építkezzenek, a gyerekeiket pedig a helyi vagy közeli iskolákba írassák be: de egyrészt ez nem működik mindenhol (lásd Kercaszomor), vagy nem is csinálják (lásd Répceszemere), másrészt ezen kívül a polgármestereknek nincs nagy mozgásterük, mert csökkennek a bevételeik, mondja erről Váradi Mónika szociológus.

Bár Kovács szerint folyamatosan vannak kísérletek az aprófalvak megmentésére, de „ezek aligha hoznak áttörést: nem lehet egyik percről a másikra a képzetlenséget, a nyomorúságot, a forráshiányt, a környezet lepusztultságát megváltoztatni, legfeljebb lassítani tudják a további leszakadást”.

Váradi szerint pedig az ilyen falvak előtt több út áll: vagy elöregednek, vagy gettósodnak, vagy egy ideig stagnálnak, esetleg történik valami, amitől új (például üdülő) funkciót kapnak. Így járt például Gyűrűfű is, ami a hetvenes években konkrétan kihalt, mert minden lakója elköltözött, majd húsz évvel később ökofaluként éledt újjá.