A magyar áramrendszer rugalmasságát kéne növelni, hogy visszakapcsolhassuk a napelemes betáplálást

Október középen szabályos szakmai és lakossági pánikot okozott napelemes körökben, hogy a kormány váratlanul úgy döntött: az új lakossági rendszerek nem tölthetnek majd vissza áramot a hálózatba.

A drasztikus lépést azzal indokolták, hogy a magyar áramrendszer nem bírja el a kiserőművek gyors terjedését (illetve az ezzel járó teljesítményingadozást). A kormány azt mondja, a helyreállítási alap forrásaiból szeretné fejleszteni a villamos hálózatot, ha ez megvan, akkor jöhet szóba a betáplálás újbóli engedélyezése.

A Másfélfok hétfői sajtóklubján Kádár Péter villamosmérnök egyetemi tanár beszélt arról, mitől függ, hogy mennyit bír a hálózat, mennyi lehetne az optimális hazai megújulós teljesítmény, milyen rugalmas és fogyasztóoldali megoldásokkal lehetne okosan kezelni a nap- és a szélenergia terjedését.

Ahány számítás, annyi féle maximális és optimális megújulós teljesítmény jön ki egy országra, nem mindegy ugyanis, hogy milyen gazdaságossági követelményeket támasztunk a módszertanban, és milyen más feltételekkel számolunk. Németországot egyszerre szokták jó és rossz példaként is felhozni a megújulók terén. Ők olyannyira rámentek a dekarbonizálásra, hogy a napos és szeles kapacitásuk a teljes áramrendszer teljesítményének mintegy 130 százalékán áll, ez pedig komoly gondok forrása lehetne, ha nem tudnák az összekapcsolt európai áramrendszerben elvezetni a fölös energiát. De ezt amúgy – különösen napos-szeles időben – a teljes európai hálózat nyögi.

Mindezt Magyarországra, és az itteni 6-7 ezer megawattos teljesítményre vonatkoztatva megkapjuk, hogy túllőni a megújulós kapacitást nem volna szerencsés. Viszont Kádár Péter szerint ha hosszú távon nagyságrendileg annyit építünk ki, ami a mai összteljesítménynek megfelel, az még kezelhető lesz megfelelő szintű rendszerfejlesztéssel. A kormány szándéka szerint ezt az RRF-en keresztül kapott összegből fedezné az ország, ami indokolhatónak is hangzik, tekintve hogy az energetika/zöld átállás adja a helyreállítási alap legnagyobb komponensét (összesen 1246 millió eurót kell erre a területre költeni).

Kádár Péter előadásából kiderült, az utóbbi időben valóban reális problémának kezdett már tűnni az úgynevezett kritikus időszakok megnövekedése,

amit a megújuló vártnál gyorsabb terjedése hozott magával (a fejlesztés elmaradásával kombinálva). Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy növekedett az egy év alatti kritikus negyedórák száma, vagyis azoké a pillanatoké, amikor a rendszerirányító azt méri, kritikus sávban mozog az áramrendszer fenntarthatósága.

A napelemek terjedéséhez nemcsak a rendszerirányítás, de az elosztóhálózatok is nehezen igazodtak az utóbbi években, nem csoda, hogy felhasználói szinten is megszaporodtak a túlfeszültségi panaszok HMKE-tulajdonosoknál. A Vg.h novemberi cikkéből kiderül, hogy az érintett cégek évente több mint 100 milliárd forintot fordítottak a villamosenergia-hálózataik fejlesztésére, de így is alig bírták a tempót. Az ország energiastratégiája szerint 2030-ra a 6 ezer megawattot kellene elérniük a hazai napelemes kapacitásoknak, már most a 7,4 megawatthoz közelítünk, ráadásul további 22 ezer, jellemzően háztartási méretű kiserőműre vonatkozó csatlakozási igényt tartanak nyilván.

De pontosan hogyan kellene fejleszteni a hálózatot a következő pár évben az RRF-pénzből, hogy bírja az iramot? Mitől lesz stabil technikai háttér új szélerőművek telepítéséhez (amire és a betáplálási lehetőség visszakapcsolásához a napelemeknél? Kádár Péter szerint a lényeg a rugalmasság és a fogyasztóoldali szabályozás kellene, hogy legyen.

Kádár Péter azt mondta, az áramhálózat fizikai fejlesztésére – az úthálózathoz hasonlóan – gyakorlatilag bármennyi pénzt el lehetne költeni, de szerinte fontos lenne a rugalmasság növelésre és a fogyasztóoldali szabályozásra helyezni a hangsúlyt. Kb. 1000 MW szélerőműves kapacitás (szemben a mostani 329-cel) kezelése hálózatszinten már most is reális lenne itthon abban az esetben, ha megfelelően alakítanák ki hozzá a szabályozást – mondta.

Mostanában gyakran hallani az energiatárolásról legfontosabb megoldásként, de Kádár szerint a lehetőségek közül ez a legkevésbé hatékony és a legdrágább, egyúttal az akkumulátorgyártás miatt a leginkább környezetterhelő módszer.

Ehelyett azt javasolta, tanuljunk meg alkalmazkodni mind termelői mind fogyasztói szinten ahhoz a nehezebb kiszámíthatósághoz, amit a megújulók jelentenek.

Ennek persze szintén megvannak a maga technológiai és szabályozási feltételei. Gyakorlati példáknál maradva:

Felhasználói oldalon tudatos fogyasztást kell ösztönözni (akár az árazás alakításával), okosmérőket kell felszerelni, és akkor kell sok áramot használni, amikor az éppen termelődik, ha sok a napenergiánk, akkor napközben.

Az okosotthon-technológiák, előre programozható, távvezérelhető háztartási gépek irányába kellene elmenni, és amennyire csak tudjuk, hozzáigazítani a fogyasztást a termeléshez.

Az energiaközösségek későbbi elterjedése is segíthet a megtermelt energia azonnali elhasználásában: ha többen használják ugyanazt a HMKE-t, nagyobb eséllyel lesz valaki, akinek éppen kell az áram.

Termelői oldalon nem jó megoldás, hogy olyan szerződést kötnek a kereskedők a termelőkkel, amelyek szerint az áramot mindenképpen át kell venni. Kádár szerint a kapacitásmaximum értelmes kiépítéséhez

olyan szerződésekre lenne szükség, amelyekkel lehetséges például kezelhetetlen túltermelés esetén egyszerűen lekapcsolni a szélerőműveket a hálózatról.

Nyilván ez befolyásolja a befektetés megtérülését (a beruházó rosszabbul jár, mint ha mindenképp megveszik tőle az áramot). De mivel elég jól modellezhető, előre kalkulálható, mennyi ilyen időszak lesz, ki lehet találni működőképes pénzügyi kompenzációs konstrukciót.