Megy a vita a második hidegháborúról, de az elsőt sem értjük

Az utóbbi években a médiában és a világpolitikáról szóló magasröptű értekezésekben is népszerű dolog lett a hidegháborúhoz hasonlítani az Egyesült Államok és Kína viszonyát, vagy akár egyenesen egy új hidegháborúként hivatkozni a két ország valóban nem rózsás kapcsolatára. Sőt, a téma már a politológia elefántcsonttornyaiba is eljutott, és még tudományosnak szánt folyóiratokban is élénk viták alakultak ki arról, hogy a második hidegháború nyitányának vagyunk-e szemtanúi, sőt esetleg már nyakig benne is vagyunk abban, vagy a történelmi párhuzam a múlt és a jelenkor súlyos félremagyarázása.

A hidegháborús párhuzam mögött számos valós jelenség áll. A világgazdaságban megjelentek a blokkosodás írmagjai:

• mindkét oldal egyre erősebb korlátozások alá vonja az „ellenséges” vagy legalábbis rivális országokból származó vállalatok és befektetők tevékenységét és igyekszik saját érdekei mentén alakítani a globális pénzügyi és kereskedelmi rendszert;
• a világban évtizedek óta nem látott katonai mozgósítás folyik, ami meredeken növekvő hadi kiadásokkal jár;
• a semleges államok köre szűkül;
• ismét lendületet kapott a hidegháború végére korlátozott atomarzenál-fejlesztés;
• a nemzetközi és államon belüli konfliktusokban pedig a rivalizáló nagyhatalmak ellentétes oldalak mögé sorolnak, felelevenítve a hidegháborús konfliktusok emlékét.

Utóbbit ráadásul a nemzetközi diplomácia egyre agresszívabb hangneme és a relatíve jelentéktelen ügyek – például egy misztikus és nem különösebben veszélyes ballon megjelenésének – felfújása is erősíti.

A másik oldalról viszont a klasszikus hidegháborús helyzet azért elég messze van. Az Egyesült Államok és katonai szövetségesei számára Kína ma az egyik, ha nem a legfontosabb kereskedelmi partner, külpiac, beszállító és globális gyártóbázis; Kína számára a „Nyugat” ugyanígy fontos piac, technológia- és befektetési forrás. Ma európai elektromos autó nincs kínai akkumulátor nélkül, és kínai szuperszámítógép és mesterséges intelligencia sincs amerikai csipek nélkül. Bár a gazdasági összefonódás lazításának vágya mindkét oldalon megjelent, a gazdasági realitások alapján ez a helyzet középtávon nem változik meg fundamentálisan.

A hidegháborús párhuzamnak az is erősen ellentmond, hogy közel 300 ezer kínai diák tanul az Egyesült Államokban, és ma már egyre nehezebb olyan jelentős tudományos beszámolókat találni, amelyek szerzői között nincsenek egyszerre kínai és amerikai nevek. A politikai fronton az élénk odamondogatás ellenére Európa és Ázsia vezető államai is messze vannak attól, hogy bármiféle szerepet vállaljanak Kína nemzetközi elszigetelésében; Kína pedig Vlagyimir Putyin hanyatló középhatalmától eltekintve eleve nem igazán számíthat komolyabb támogatásra: Pekingben hiába szeretik magukat a „globális Dél” pártfogójaként leírni, a világ döntő része sem Kínával, sem Amerikával nincs, hanem saját érdekei mentén lavíroz.

Hogy ebben az összetett helyzetben felülkerekedik-e a hidegháborús narratíva, az nem csak akadémiai jelentőséggel bír.

A történelmi párhuzamok a döntéshozók világképét is befolyásolják, és a múlt megítélése a jövőt alakító döntéseikre is hatással van: ha Washingtonban vagy Pekingben abból indulnak ki, hogy elkerülhetetlen a hidegháború (vagy akár a fegyveres konfliktus), akkor a hidegháborúra való felkészülés, például a gazdasági bezárkózás, a politikai együttműködés kizárása és a katonai blokképítés fogja meghatározni lépéseiket – ami automatikusan hidegháborúhoz vezet.

A régmúltból származó analógiákat emellett fogódzóként is szokták használni a rendelkezésre álló opciók és stratégiák felmérésére, ami hasonló problémához vezet: ha a politikai vezetés abból indul ki, hogy hidegháborúban vagyunk, akkor hajlamosabb lehet olyan megoldásokhoz nyúlni, amelyek a szovjet–amerikai rivalizálás idején beváltak. Miután viszont a mai világ rengeteg mindenben eltér az akkoritól, az ilyen lépések több kárt okozhatnak, mint hasznot.

Melyik hidegháborúra tetszik gondolni?

A kérdésre a választ persze nagyban befolyásolja, hogy az ember mit ért „hidegháborún”: az 1950-es évektől az 1990-es évek fordulójáig tartó amerikai–szovjet szembenállást; vagy általában véve azt, amikor két, ellentétes érdekeket és ideológiát képviselő, egymással bizalmatlan és ellenséges nagyhatalom feszül egymásnak a világpolitika és a világgazdaság porondján, de közben a kettejük közti erőviszonyok kiegyenlítettsége és a kölcsönös atomfenyegetés miatt a közvetlen fegyveres konfliktus egyik fél számára sem vállalható opció.

Az sem mindegy, hogy ha konkrétan az amerikai–szovjet hidegháborúra utal az ember, akkor annak melyik időszakát és mely értelmezését tartja mérvadónak. 1947 és 1991 között a viszálykodás intenzitása és az ezzel járó kiszámíthatatlanság messze nem volt egyenletes, a hidegháború klasszikus szakaszolásai szerint a feszült (1949–1957, 1979–1985), a kifejezetten válságos (1957–1962) és relatíve stabil időszakok (1963–1975) váltották egymást.

A stabilabb időszakok tanulságai alapján egyesek szerint a hidegháború történelmi összevetésben nem is volt egy rossz időszak az emberiség számára, a blokkosodás kiszámíthatóságot jelentett, a két tábor közti katonai paritás és az atomfegyverek jelentette kölcsönös elrettentés miatt kicsi volt a közvetlen nagyhatalmi (világ)háború esélye. Ezen előnyök mellett – a nemzetközi politika magukat realistáknak nevező szektájának tagjai szerint – eltörpül annak emberáldozata, hogy a korszak során számos kis állam a nagyhatalmak játszóterévé vált.

A kétpólusú világ stabilitására építő megközelítést ugyanakkor a jelenkori helyzetre nehéz lenne ráhúzni: az elmúlt évtizedek alacsony intenzitású vagy lappangó konfliktusainak (Ukrajna, Hegyi-Karabah, Palesztina stb.) erőszakossá válása, a polgárháborúk és puccsok felélénkülése inkább azt jelzi, hogy a gyenge befolyású, nem annyira szuper hatalmak nem tudják kézben tartani, mi folyik a világban.

Persze az is lehet, hogy ez csak a hidegháború kialakulásának első, feszült időszaka, és a stabilitáshoz szükség lesz egy-két nagyobb válságra, ahogy annak idején az amerikai–szovjet vetélkedés is a koreai háború, a berlini és a kubai válságok után jutott nyugvópontra. A neves konzervatív brit történész, Niall Ferguson szerint az ukrajnai háború a második hidegháború koreai háborúja, más szóval a két, formálódó tábor közti első valós összeütközés.

A klasszikus hidegháborús sztori angolszász szószólói között számos további legenda van, például Charles Kupchan, a washingtoni Georgetown Egyetem professzora, John Lewis Gaddis, a Yale hasonlóan befolyásos történésze, Robert Kaplan, az amerikai geopolitikai közírás egyik legfelkapottabb alakja, vagy a héják új generációját képviselő Hal Brands, aki a másik patinás Washington-környéki egyetemen, a Johns Hopkinson tevékenykedik.

A héják hidegháborúznának

Brands és Gaddis szerint a korábbi és jelenlegi helyzet közti eltérésektől függetlenül már meg is indult az új hidegháború, hiszen mindkét fél deklarálta, hogy ellenfélként tekint a másikra, és nem hajlandó engedményeket tenni a békés egymás mellett élés érdekében. Erre hivatkozva Brands arról ír: Amerikának minden erejével arra kell törekednie, hogy gátolja Kína katonai, technológiai és gazdasági fejlődését, és feltartóztassa az ázsiai országot.

Ezt szerinte hasonlóképpen kellene elérni, ahogy annak idején a Szovjetuniót kezelte Amerika: amint az 1940-es évek végén Washingtonban ráébredtek, hogy a szovjetekkel való békés együttélés nem lehetséges, azonnal nekiláttak az ellenség kiismerésének, kiaknázták a szovjetek gyengeségeit, szövetségépítésbe kezdtek, bekerítették a Szovjetuniót, és erős helyzetből navigálták végig a következő évtizedeket. Eszerint Kínával szemben súlyos hibát követtek el az előző kormányok, amelyek a keménykedés helyett a békés viszonyra törekedtek, ezen mihamarabb változtatni kell. A dolog iróniája persze, hogy az eredeti hidegháború egyik megalapozója, a szovjet veszélyről szóló hosszú távirat szerzője, George Kennan későbbi visszaemlékezéseiben maga sem tartotta evidenciának, hogy a szovjet és az amerikai rendszer közti ideológiai és érdekellentéteket csak a feltartóztatással lehetett volna orvosolni.

Brandsszel azonos húrokat pengetnek a washingtoni agytrösztvilág más héjái is, Matthew Turpin, az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács 2018 és 2019 közti Kína-felelőse például úgy gondolja, hogy a Kínai Kommunista Párt egzisztenciális fenyegetésnek tartja az Egyesült Államokat, illetve az amerikai függés bármilyen formáját, és

az új hidegháború ebből fakadóan már legalább 2013-ban, az e nézeteket szerinte nyíltan képviselő Hszi Csin-ping pártfőtitkár beiktatásakor megkezdődött.

A hasonló gondolatok a kínai elemző- és politikai szféra tagjaitól sem állnak távol. Mint Csao Ming-hao a híres Fudan Egyetemről összefoglalta, a kínai elit körében népszerűek azon realistának hívott nézetek, amelyek szerint a feltörekvő hatalom (Kína) és a status quo-hatalom (Egyesült Államok) közötti feszültség, versengés és viszálykodás a nemzetközi politika természetéből fakadóan elkerülhetetlen. Ezt erősítik az eltérő materiális érdekeik is: az utóbbi évek gazdasági vetélkedése, kereskedelmi háborúja és kelet-ázsiai katonapolitikai manőverei abból fakadnak, hogy a két fél egymással ellentétes, a másikét kizáró célokat fogalmaz meg, emiatt kódolva van a kettejük közti viszály.

Egy másik prominens értékelés a kínai írásokban, hogy a két ország politikai vezetői között – belpolitikai kihívásaiktól nem függetlenül – „percepciós szakadék van”, azaz a másik minden lépését szükségszerűen agresszívnak és fenyegetőnek tekintik, és nem fecsérelnek időt a lépések mögött álló okok megértésére és megismerésére (persze ez a kínai szerzők szerint mindenekelőtt a begyöpösödött amerikaiak hibája). Hasonló problémaként kerül elő az ideológiai távolság a két ország között: a kínai elemzőszféra és a külügyi beszédek egy bevett fordulata, hogy az Egyesült Államok „hidegháborús mentalitást” képvisel Kínával szemben, ami azt akarja jelenteni, hogy Washington nem képes egyenlő partnerként elfogadni a sajátjától eltérő ideológiai hátterű és belpolitikai berendezkedésű nagyhatalmat.

Honnantól hidegháború a nagyhatalmi rivalizálás?

A kérdés persze, hogy meddig tart a „természetes” nagyhatalmi rivalizálás, és hol kezdődik a hidegháború mint fogalom. A második hidegháború témájával kapcsolatban megszólaló nyugati és keleti elemzők többsége szerint a történelmi párhuzam nem áll meg, a hidegháború kitágított definíciójának pedig nem sok értelme van, mert az nem mond többet annál, mint hogy a világpolitikában a nagyhatalmak jellemzően rivalizálnak egymással.

Jen Hszüe-tung, a Csinghua Egyetem realista professzorának felfogása szerint minden nagyhatalmi versengés alfája és ómegája azonos – a hatalom –, ám a versengés jellege és eszközrendszere történelmi koronként eltér, ahogy eltért Európában a második világháború előtt és után; vagy a kínai történelemben a Tavasz és ősz korszakban (i. e. 771–476) és a Hadakozó fejedelemségek korában (i. e. 453–221).

Jen szerint a hidegháború egy olyan konfliktushelyzet volt, ahol a szuperhatalmak közvetlen háborúkon keresztül ideológiai expanziót folytattak egymás ellen. Ez a helyzet ma nem áll fenn, az ideológiai expanzióra Kínában nincs igény, az amerikai jobboldali populisták nem képesek rá, Joe Biden elnök és a Demokrata Párt pedig inkább a demokrácia visszaszorulásának ellensúlyozásával van elfoglalva, mint annak terjesztésével. Ebből fakadóan szerinte értelmetlen a hidegháború kifejezést használni:

a két ország viszonyát inkább egy „nyugtalan béke” jellemzi, ahol a két rendszert saját biztonságának szavatolása, nem a terjeszkedés motiválja.

Azonos kifogásokat hoz fel a hidegháborús tézissel szemben Csin Ji-vu, a pekingi Zsenmin Egyetem professzora is, aki szerint vannak ugyan hasonlóságok a hidegháború és a jelenlegi helyzet között, de a lényegét tekintve az amerikai–kínai szembenállás egy „sima” nagyhatalmi stratégiai versengés, amelynek számos jellegzetességére hamis lenne ráhúzni a hidegháborús analógiát.

Hozzájuk hasonlóan a Cornell Egyetem kutatói, Jessica Chen Weiss és Eun A Jo szerint a hidegháborús narratívák egy alapvető problémája, hogy a kínai rezsim nem a proletárforradalom exportálásával, hanem mindenekelőtt saját belső biztonságával van elfoglalva, és külpolitikáját is szűkebb és defenzív célok vezérlik, mint annak idején a szovjetekét. Szerintük az sem reális, hogy Kína egyhamar erőfölénybe kerüljön az Egyesült Államokkal szemben gazdasági vagy katonai téren, és Peking a tartós szövetségépítésre sem képes vagy hajlandó. Ebből fakadóan az sem igaz, hogy a két fél egzisztenciális fenyegetést jelentene egymásra – ennek hiányában pedig a hidegháborús narratíva sem áll meg.

Más világ

A hidegháborús narratíva más bírálói a két szuperhatalmat körülvevő világ változásaira összpontosítanak.

Az Európai Külkapcsolatok Tanácsa nevű berlini agytröszt szerzőgárdája szerint egy új hidegháború kialakulása lehetséges ugyan, de a történelmi és jelenkori helyzet közti különbségek miatt nem nagyon valószínű.

Ennek a fő oka, hogy napjaink szuperhatalmai messze vannak attól a gazdasági és katonai dominanciától, amely az 1950-es években az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót jellemezte.

Annak idején a két blokk a világgazdaság 88 százalékát tette ki, ma az Egyesült Államok és a NATO, a másik oldalon Kína, Oroszország és a köréjük gyűlő „keleti blokk” együtt is csak 57 százalékát. Az 1960-as években a blokkon kívüli országok katonai költségvetése a globális hadi költés alig egy százalékát tette ki; ma ez az arány 15 százalék, és növekszik. A világ számos, nagyhatalmi versengés által érintett régiójában – a Közel-Keleten, Latin-Amerikában vagy Afrikában – sem az Egyesült Államok, sem Kína nem képes egyoldalú dominancia kialakítására.

Mindemellett pedig a két oldal ideológiai vonzereje is jóval kisebb: 2023-ban elég nehéz eladni a globális közvéleménynek, hogy Amerika a „szabad világ vezetője”, azt meg még nehezebb, hogy a kínai rendszer jelentené az emberiség jövőjét. Ebből fakadóan a világpolitikát a jövőben nem két pólus vagy blokk vetélkedése fogja meghatározni, hanem egy több hatalmi pólusból összeálló, egymással átfedésben létező gazdasági és politikai szövetségek által, gyakran ad hoc érdekazonosságok és ellentétek által jellemzett világ (a többpólusú világra vonatkozó elképzelésekről korábban részletesen is írtunk).

A hidegháború és a jelenlegi helyzet közti különbségek a kínai értékelésekben is megjelennek:

• míg az Egyesült Államok és a Szovjetunió két külön nemzetközi gazdasági rendet működtetett, addig jelenleg egy globalizált világgazdasági rendszerben létezik együtt a két szuperhatalom és számos középhatalom;
• míg az eredeti hidegháború alapvetően katonai vetélkedés volt, most főként gazdasági eszközökkel folyik a kiszorítósdi;
• míg a hidegháború a kapitalizmus és a kommunizmus ideológiai harca volt, most különböző kapitalista modellek közötti versengésről van szó; és
• míg a hidegháborúban a két tábor katonailag és gazdaságilag is egységet alkotott, ma a gazdasági riválisok is lehetnek katonai partnerek, és katonai riválisok is lehetnek gazdasági partnerek.

Azt pedig a pekingi elemzők sem tagadják, hogy a világ nagy része nem akar oldalt választani a két szuperhatalom viaskodásában.

Érdekes módon ezeket a különbségeket a hidegháborús narratíva támogatói is elismerik, és ki is emelik. Kupchan például maga is azt írja, hogy világunk inkább multipoláris, a szuperhatalmak ereje kisebb, a blokkosodás támogatottsága alacsony, a gazdasági összeköttetések erősek, az ideológiai rivalizálás értelmetlen. Az ő hidegháborús narratívája végső soron arra épül, hogy egy széttartó világban elég veszélyes, ha a két legbefolyásosabb szereplő az érdekellentéteikkel együtt békés egymás mellett élés helyett a viszályt választja – ami egyfelől tény, másfelől viszont nem világos, hogy mit jelent a hidegháború kifejezése, ha két teljesen más helyzetre akarjuk használni.

Ezek a mai fiatalok mindent újragondolnak

A dolog iróniája, hogy míg Kupchan akadémiai munkásságában a hidegháború klasszikus, kétpólusú felfogását képviseli, addig az „új hidegháborúról” szóló nézetei inkább az ő akadémiai munkásságát is élesen bíráló kritikus történészekéhez hasonlók. Utóbbi csoport tagjai egyre inkább elutasítók a hidegháborút pusztán kétpólusú szuperhatalmi versengéssel leíró régi narratívával szemben.

Újabb értelmezéseik szerint a hidegháború nem kétpólusú, hanem „pericentrikus”, azaz egy, a szovjet–amerikai rivalizáció körül forgó, de azon sok tekintetben túlmutató globális rend volt, ahol a középhatalmak, kis államok és nem állami szereplők is képesek voltak befolyásolni a nemzetközi politikát; ahol számos új gazdasági, társadalmi és politikai kapcsolat jött létre a két oldal kis és közepes államai között; és ahol több meghatározó regionális konfliktus (eleinte legalábbis) független volt a nagyhatalmi versengéstől, a Közel-Kelettől Latin-Amerikáig. Ez az értelmezés jóval közelebb áll napjaink realitásaihoz, viszont nagyon más tanulságokkal szolgál, mint a két szuperhatalom küzdelmének jellegzetességeiből levont konklúziók.

A régi dichotómián túlmutató történelemfelfogást képviselő társadalomtudósok egy népes, vegyes és relatíve fiatalabb csoportja egy szeptemberben megjelent tanulmányban azt állítja, hogy az eredeti hidegháború és a mostani helyzet azonos tőről fakad, mégis nagyon más formát ölt.

Egyrészt mindkét rivalizálás mozgatórugója az Egyesült Államok által vezetett nemzetközi rend elleni kihívás: ahogy annak idején a Szovjetunió, most Kína célja is az amerikai primátus és az amerikai elveket és érdekeket tükröző szabály- és intézményrendszer leváltása.

Másrészt a két időszak eltérő jellegzetességei miatt az ebből fakadó rivalizálás formája és logikája is nagyon más, és így a történelmi analógia is értelmetlen.

Míg a szovjet–amerikai szembenállás területi alapon szerveződő hatalmi blokkok kialakításáról és minél több (csatlós)államra való kiterjesztéséről szólt, addig az Egyesült Államok és Kína között nem területi és katonai alapokon folyik a harc, hanem azért, hogy központi helyzetbe kerüljenek a transznacionális infrastrukturális, digitális, termelési és pénzügyi hálózatokban.

A szerzők szerint a globális gazdasági és politikai helyzet fényében az ilyesfajta, hálózati rivalizálás nem hozhat egyértelmű győztest. A hálózatok teljes kisajátítása nem lehetséges; a harmadik országok mindkét félhez kötődnek; a katonai és területi alapon szerveződő „első hidegháborútól” eltérően itt relatíve könnyen lehet oldalt váltani vagy lavírozni a két fél között. Az nem zárható ki, hogy a jövőben nőni fog a nagyhatalmi nyomás a pávatáncosokon, a határokon átnyúló gazdasági, pénzügyi és információáramlás erősebb felügyelet alá kerül, és akár blokká alakulnak a ma még jellemzően globális hálózatok, de ennek jelenleg kisebb az esélye.

Nem mindenki héja

Az Egyesült Államok kormánya természetesen tagadja, hogy hidegháborúra készülne, Washingtonban – vagy Brüsszelben – inkább az a szöveg, hogy pusztán a Kínától való függés csökkentéséről és a technológiai primátus megőrzéséről van szó, amelyek racionális és defenzív lépések.

Kurt Campbell, az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács kelet-ázsiai ügyekért felelős tagja egy közelmúltbeli interjúban Kína potenciális céljairól és motivációiról is hasonlóan nyilatkozott, mint a hidegháborús narratívát bíráló kutatók. Szerinte Kína nem próbálja terjeszteni ideológiáját a világban, ahogy a Szovjetunió tette, Peking nemzetközi szerepvállalása inkább a számára fontos ügyekben „rugalmasabb vezetők” és „helyi autokraták” támogatásáról és rezsimjeik kapacitásainak fejlesztéséről szól – azaz a kínai külpolitika mögött világos reálpolitikai megfontolások állnak, nem a globális proletárforradalom vágya. Hasonló különbség Campbell helyzetértékelése szerint, hogy míg a szovjetek folyamatosan attól tartottak, hogy technológiai és gazdasági téren lemaradnak az Egyesült Államokkal szemben (és le is maradtak), addig a kínai rezsim nem tart ettől, bízik saját rendszerében és fejlődési potenciáljában, ami csökkenti az egzisztenciális fenyegetés érzését.

A hidegháborús narratíva amerikai bírálói azt is felhozzák, hogy bár a washingtoni héják számára a hidegháború az amerikai „győzelem” fényében egy kellemes emlék, közben nagyvonalúan megfeledkeznek róla, hogy a korszak Amerikában és a világban is számos visszássággal járt.

Annak idején a hisztérikus kommunistaüldözés jelentősen rombolta az amerikaiak politikai és szabadságjogait (amint azt a nagyközönség számára nemrég az Oppenheimer című film is felelevenítette), és a vélt vagy valós kínai fenyegetés most is hasonlóan hisztérikus reakciókat szül az Egyesült Államokban, az ázsiai gyökerekkel bíró amerikaiak elleni támadások száma nő, és egyre többször éri őket az a vád a belpolitikai vitákban, hogy nem hazájuk, hanem Kína érdekeit képviselik. A hidegháború ezen relikviáinak felélesztésével az egész amerikai társadalom veszít, és

a héjaellenes hangok szerint maga a hidegháborús hisztéria nagyobb fenyegetést jelent az Egyesült Államokra nézve, mint Kína.

Kínában természetesen alapból mindenki áruló, aki csúnyát mer mondani a kedves vezetőre, de a nemzetközi helyzet fokozódása ott is a központi kontroll erősítésével járt, és így tovább rontott az egyébként sem rózsás emberi jogi helyzeten.

A hidegháború fő áldozatai természetesen ezzel együtt sem az amerikaik voltak: a kevés szerencsés nyugati terület kivételével a világ legtöbb országa megsínylette a korszakot, az elpusztított Vietnámtól vagy Afganisztántól kezdve a latin-amerikai puccsokon és a szuperhatalmak által táplált közel-keleti és afrikai polgárháborúkon keresztül a keleti blokk csatlóssorba került társadalmaiig. Az egy más kérdés, hogy a szuperhatalmak vezetését hagyományosan nem nagyon zavarja más országok emberáldozata.