Orbánék már fenik rá a fogukat, de milyen lenne az Amerika utáni világ?

Az új világrend jövendölése legalább a 2008-as pénzügyi válság óta népszerű téma mind a nyugati, mind a nem nyugati világban, és ugyan az előző évtized nem hozott drámai változást a világ működésében, a koronavírus-járvány, az ukrajnai orosz invázió és Kína felemelkedése az utóbbi években Washingtontól Párizson és Budapesten át Pekingig ismét visszahozta az éterbe a narratívát, miszerint nagy változások előtt állunk.

A legtöbb jövendölés alapja, hogy az Egyesült Államok és „nyugati” szövetségeseinek hatalma és befolyása gyengül: a hidegháború utáni időszakot a fősodorbeli magyarázatok szerint az „unipolaritás” jellemezte, magyarul a világban egyetlen szuperhatalom volt, az Egyesült Államok, amely mind katonai, mind gazdasági, mind elvi és eszmei téren uralta a bolygót. Ez a helyzet – a többségi álláspont szerint – mára véget ért, és az 1990-es évek várakozásaival ellentétben nem Európa vagy Japán lett az új pólus, hanem minden jel szerint Kína, ami miatt egyes vajákosok a hidegháború kétpólusú (bipoláris) világának visszatértét és az azzal járó folyamatos ellenségeskedést várják.

Azonban ebből a történetből a feltörekvő világ számos tagja (és a maga nemében Európa is) szeretne kimaradni, és sok nem nyugati (és néhány, egykoron nyugatinak tartott) ország próbál a zavarosban halászni, nevezzük a dolgot akár pávatáncnak, akár politikatudományi fogalommal kockázatfedezésnek. Ebből fakadóan hasonlóan népszerű elképzeléssé vált a multipoláris, azaz többpólusú világrend jóslata, ahol nem két szuperhatalom határozza majd meg, hogy mi folyik a bolygón, hanem kettőnél több hatalmi pólus alakul ki, akár India, Brazília, a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége vagy az Európai Unió különutassága mellett.

Az egyik probléma ezzel az elképzeléssel, hogy a világgazdaság és világpolitika új pólusai Kínán kívül nem nagyon erősödnek, sőt a fejlődő világ egyes bajnokjelöltjei az elmúlt bő évtizedben stagnáltak. A másik, hogy még ha a hidegháború és a blokkosodás megakadályozására így is elegendőek lehetnek a világ maradékának kapacitásai, az elég homályos, hogy a gyakorlatban hogyan nézne ki egy ilyen politikai rend. Igény ettől függetlenül van rá, Indiától Latin-Amerikán át a Fideszig.

Újrajátszanák a 19. századi hatalmi rendszert

A politikaelmélet egyes vajákosai szerint a világ működését mindennél jobban befolyásolja, hogy hány hatalmi pólus van, illetve köztük hogyan oszlik meg a befolyás. Ezen vajákosok egy alcsoportja pedig úgy tartja, hogy a többpólusú világ a jellegéből fakadóan veszélyes hely: ebben a felállásban a befolyásos államok között több a potenciális érdekellentét, emiatt nagyobb a bizalmatlanság, nehezebb megoldást keresni és konszenzusra jutni (vagy kikényszeríteni a megoldást) a nemzetközi ügyekben, a hatalmi manőverezés pedig bizonytalanságot szül, és növeli a konfliktus veszélyét.

Ez napjainkban is tetten érhető: a világgazdaság feletti irányítás széttöredezése nehezíti a pénzügyi sokkok kivédését és ellátási láncok biztosítását, és Magyarországtól Malajziáig számos kis, nyitott, kereskedelemfüggő gazdaság fejlődési modelljét sodorja veszélybe; az amerikai hatalom vélt gyengülése felbátorítja a revizionista regionális hatalmakat, mint az Ukrajnát lerohanó Oroszországot; a világpolitikai befolyásért folytatott kiszorítósdi pedig még olyan, amúgy távolról nézve politikafüggetlen globális ügyek esetében is megbéníthatja a nemzetközi intézményrendszert, mint például egy globális járvány kezelése – a klímaváltozás kezeléséről nem is beszélve.

„Ha nem szeretted az amerikai hegemónia, a globalizáció, a multilateralizmus és a kölcsönös világgazdasági függés időszakát, akkor imádni fogod a közelgő többpólusú rendet, amelyet a nagyhatalmi rivalizálás, a revizionizmus, a gazdasági protekcionizmus és a populista nacionalizmus visszatérése jellemez”

– írta le a helyzetet az egyébként az amerikai hegemóniát nem annyira szerető Nils Gilman történész.

Sőt, olyanok is vannak (voltak), akik szerint a közelgő többpólusú rendnél még a hidegháború is jobb: a világos, áthatolhatatlan szövetségesi/csatlósi rendszer a nukleáris elrettentéssel karöltve csökkentette a bizonytalanságot és ezzel a nagyhatalmi konfliktus esélyét, szemben a multipoláris világ kesze-kusza viszonyaival. (Az persze más kérdés, hogy Vietnámban vagy akár Varsóban, Budapesten és Prágában hogy élték meg ezt a stabilitást.)

Ezzel együtt a megjövendölt világhatalmi változásoknak bőven vannak rajongóik. Ezek kisebb részt az akadémiai szféra idősebb tagjai közül kerülnek ki, akik az európai történelem egyes időszakaira, mindenekelőtt a „hosszú 19. századra” és az akkori hatalmi rendre hivatkozva úgy tartják, több hatalom jobban képes ellensúlyozni egymást, és ezért egész stabil viszonyok alakíthatók ki egy többpólusú rendszerben. (Főleg, ha eltekintünk tőle, hogy a hosszú 19. század az öldöklő gyarmatosítás aranykora volt, és az első világháborúval ért véget.)

Ugyanakkor ennél fajsúlyosabb pártolói a dolognak a feltörekvő hatalmak és a zavarosban halászók. Kína és Oroszország már jó két évtizede hangoztatják, hogy véget kell vetni Washington zsarnok egyeduralmának, és demokratizálni kell a nemzetközi kapcsolatokat, ami alatt a két autokrata rezsim azt érti, hogy nekik nagyobb beleszólást kell adni a világ működésébe. Sok nem nyugati (és volt nyugati) vezető pedig az amerikai vagy „nyugati” befolyás ellensúlyozását és az egypólusú vagy kétpólusú felállással járó kiszolgáltatottság csökkentését látja a több pólusban.

Több pólus, kevesebb Amerika

Utóbbi felfogás Magyarországtól sem áll távol. A populista, autokráciába hajló vezetők, mint például Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Aleksandar Vučić szerb vagy Recep Tayyip Erdoğan török elnök számára a többpólusú világ ideológiai és belpolitikai céljaik szempontjából is előnyösebbnek tűnik. Egyrészt ezek a rendszerek jellemzően ideológiai veszélyforrásként tekintenek a nemzeti szuverenitást meghaladó nyugati „internacionalista” eszmékre, ahogy például a Fidesz is a migrációra, „Brüsszel” befolyására és a magyar emberekre liberális szörnyűségeket oktrojáló „globalista” civil szervezetek és Soros György démonizálására építette retorikáját, de hatalma fő legitimációja, hogy megvédi a magyar népet ezektől a külső erőktől.

A másik, ettől nem független hátránya az amerikai és/vagy nyugati hegemóniának, hogy az kiváltképp saját félperifériáján kevésbé tolerálja a belpolitikai hatalomkoncentrációt, a joguralom eltörlését és a demokrácia leépítését. Hogy ezeket az elveket a gyakorlatban mennyire konzekvensen és hatékonyan, illetve mekkora mennyiségű álszentség kíséretében képviselte Amerika vagy Nyugat-Európa, azon persze sokat lehet csámcsogni, de a lényeg, hogy ezen rezsimek viselkedésére nézve egy erős Amerika vagy „Brüsszel” nagyobb veszélyt jelent, ahogy ezt a magyar kormány az utóbbi időben az európai uniós források elapadásával járó kötelezettségszegési eljárások során megtapasztalta.

Ebből a szempontból az ilyen populista autokráciáknak vagy hibrid rezsimeknek a többpólusú világrend a korábbiaknál előnyösebb helyzetet ígér: az amerikai hatalom ellensúlyt kap, a potenciális befolyásos partnerek száma növekszik, és az új hatalmak – a multipolaritás kedvelői szerint legalábbis – nem támasztanak belpolitikai követeléseket, és nem avatkoznak be a rezsim hatalomgyakorlásába – írta még 2020-ban, a járvány első heteiben Alexander Cooley és Daniel Nexon, a Columbia és a Georgetown Egyetem professzora.

Nexon szerint a kisebb országoknak a multipolaritás azt jelenti, hogy több nagyhatalom között tudnak lavírozni, és ezzel jobb dealeket tudnak nyélbe ütni. Ennek fényében egyáltalán nem véletlen, hogy Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója a többpólusú világ és a nem nyugati országokkal való magyar kapcsolatépítés nagy rajongója.

Az persze egy másik kérdés, hogy a kínai akkumulátorgyárak jobb dealt jelentenek-e az európai uniós támogatásoknál, de ha a rezsim hatalmának bebetonozása a fő cél, akkor vélhetően igen.

Ám egy többpólusú világban ez mindenképpen kockázatos stratégia.

Mint a két világháború közti, blokkokra szakadt világgazdasági és politikai helyzet példája mutatja, egy konfrontatívvá váló rendszerben a gazdasági pólusok záródnak, a nagyhatalmak nagyobb lojalitást követelnek saját befolyási övezetükben, a blokkon kívüli kapcsolatkeresés politikai költségei növekednek, és a kis államok mozgástere minimálisra szűkül. Azaz azt, hogy kihez kapcsolódhat és kivel üzletelhet Orbán Viktor, könnyen lehet, hogy Berlinben, Párizsban és Brüsszelben fogják eldönteni, már ha nem Moszkvában és Pekingben.

Mindenki nagyhatalom szeretne lenni

A fent említett populistáknál valamivel fajsúlyosabb és érdekesebb szereplő India, amelynek külügyminisztere, Subrahmanyam Jaishankar korábbi könyvében a 19. századi brit birodalmi bölcsességet megidézve arról írt, hogy egy multipoláris világban élünk, ahol nincsenek permanens barátok vagy ellenségek, az indiai külpolitikát pedig az ország szűken vett nemzeti érdekei mentén kell egyengetni.

Ez elég egyértelmű volt az utóbbi években: India egyfelől az orosz olaj legfőbb vásárlója lett, miközben védelmi téren az Egyesült Államokhoz is közeledik, és Kínával egyszerre vesz részt határvillongásokban és új világgazdasági szervezetek létrehozásában. Ez az indiai külpolitika csodálói szerint mesteri stratégia, amellyel az ország hasznot húzhat az amerikai–kínai viaskodásból; mások szerint Jaishankar inkább egy összeszedetlen porszívóügynök, mint nagy stratéga.

A külügyminiszter bölcsességének mértékétől függetlenül viszont felmerül a kérdés, hogy milyen nagyhatalom lenne egy olyan India, amely csak a saját hasznára törekszik, és milyen multipoláris rend lenne az olyan, ahol a világ potenciálisan harmadik-negyedik legbefolyásosabb hatalmának nincs tágabb elképzelése és ambíciója a rendszer működtetésére vonatkozóan.

Ennél szilárdabb elvi talajon nyugszik egy másik potenciális nagyhatalomjelölt, Brazília külpolitikája, legalábbis mióta ismét a baloldali Luiz Inácio Lula da Silva vezeti az országot. Lulának a multipolaritás egyrészt arról szól, hogy Latin-Amerika saját sorsát kovácsolhassa, függetlenül az amerikai befolyástól; másrészt pedig arról, hogy a globális ügyekben is odaengedjék őket az asztalhoz, a világ többi, az amerikai hegemónia által marginalizált térségével együtt, és konszenzussal döntsenek a világ nagy kérdéseiről.

Hasonló gondolatok fedezhetők fel az afrikai országok várakozásai között is: a kontinens az utóbbi néhány száz év nyugati dominanciájának legnagyobb vesztese volt, és a volt gyarmatosítók és rabszolgatartók befolyásának csökkenésétől azt várják, hogy kevesebb külső kényszer és nagyobb beleszólás jellemzi majd a jövőjüket, akár az oroszokkal vagy kínaiakkal együttműködésben.

Az persze érdekes kérdés, hogy ez mennyire reális. Afrika nem egy egységes politikai közösség, és még a legnagyobb afrikai gazdaságok, mint Nigéria vagy Dél-Afrika befolyása is eltörpül a világban. Ehhez hasonlóan Lulának az ukrajnai orosz inváziót követő, hamvába holt közvetítési kísérletei azt jelzik, hogy Brazíliát nem igazán tartják releváns világhatalomnak az erősebb szereplők, és Lulának retorikailag könnyebb világhatalmat játszania, mint politikailag. Ami annak fényében nem meglepő, hogy az utóbbi tíz évben nemhogy nőtt volna, még csökkent is Brazília részesedése a globális GDP-ből, és a világgazdaság két százalékával eleve mérsékelt babérokra tud csak törni.

A Pew közvélemény-kutató friss felmérése alapján pedig a „globális Dél” lázadásától sem kell annyira tartania az amerikai birodalomnak, már ha a nép szava irányadó. Az olyan nagy feltörekvő országokban, mint Brazília, Mexikó, Nigéria, Dél-Afrika, India és Indonézia rendkívül jó, sőt a legtöbb európai országénál is jobb az Egyesült Államok megítélése. Jellemző, hogy a 23 országot vizsgáló felmérésben egyedül Magyarországon voltak többen azok, akik nem bíznak Amerikában, mint azok, akik igen: a hazai Amerika-ellenes kormánypropaganda még Afrika, Latin-Amerika és Ázsia államaihoz viszonyítva is kiemelkedően súlyos. Kína megítélése közben sokkal rosszabb mind a nyugati világban, mind azon kívül, mint az Egyesült Államoké.

Senki nem tudja, mit jelent

A brazil elnököt övező világpolitikai apátia mindenesetre rávilágít arra a nem elhanyagolható kérdésre, hogy egyáltalán min alapszik a nagyhatalmiság, miből lesz „hatalmi pólus”, és mely országokat lehetne ebbe a kategóriába sorolni.

A klasszikus felfogás szerint ez természetesen a katonai képességek függvénye, míg a kevésbé szemellenzős verzió szerint napjaink globalizált világgazdasági viszonyai között a pénzügyi és gazdasági befolyás, valamint a gazdasági és katonai erőt megalapozó tudásbeli, ipari és technológiai képességek is relevánsak. Ugyanakkor mint Afganisztánban vagy Ukrajnában kiderült, a papíron létező katonai erő a gyakorlatban nem feltétlenül működik, és az amerikai–kínai kereskedelmi háború és az orosz szankciók tapasztalatai alapján a gazdasági erő felmérése és alkalmazása is problémás. (Ráadásul a világgazdasági befolyás és a politikai hatalom között hatalmas különbségek vannak, mint például Tajvan példája jelzi.)

A hatalom egy tágabb, célorientáltabb értelmezése szerint arról van szó, hogy egy adott állam képes-e befolyásolni a világ működését és keresztülvinni az érdekeit a nemzetközi politikában, ami nem mindig függ egyenes arányban a katonai vagy gazdasági befolyásától.

Az államközi politikára mint egy társadalmi folyamatra tekintő kutatók pedig úgy tartják, hogy a politikai hatalom és a nagyhatalmi státus végső soron abból fakad, ha más államok ezt elismerik és elfogadják – ez azonban legalább annyira függ szubjektív és normatív dolgoktól, mint attól, hogy kinek mennyi tengeralattjárója van. Az Egyesült Államok és Kína megítéléséről szóló felmérések jelzik, hogy az amerikai kulturális hegemóniával nehéz felvenni a versenyt.

Megint mások pedig abból indulnak ki, hogy a világot azért nem csupán az állami akarat mozgatja, és napjainkban egyre nagyobb a nem állami szereplők (vállalatok, milliárdosok, nemzeteken átívelő társadalmi mozgalmak és eszmei áramlatok, nemzetközi szervezetek, bűnszervezetek, stb.) ráhatása a világ működésére. Sőt, olyanok is vannak, akik szerint a nemzetközi „rendszer”, jobban mondva a nemzetközi politika írott és íratlan szabályai, normái, viselkedésmintái erős korlátok közé terelik az államok hatalmát, és ezek a korlátok jóval fontosabb hatással vannak a világ alakulására, mint a szűken vett állami hatalompolitika.

Emiatt aztán azt illetően sincs semmiféle konszenzus sem a politikusok, sem a politológusok között, hogy egyáltalán hány nagyhatalom van a világon, és melyek ezek. A washingtoni agytrösztvilág mértékadó fóruma, a Foreign Affairs májusi körkérdésében hat tucat, jellemzően angolszász kutatót és elemzőt kérdezett arról, hogy egypólusú vagy két- vagy többpólusú világban élünk-e, és nagyjából kéttucatnyi különböző válasszal álltak elő.

Vagy erős, vagy gyenge

Politológusok egy kis, bár nem elhanyagolható része szerint az Egyesült Államok még mindig a világ egyetlen katonai, gazdasági és pénzügyi szuperhatalma: a dollár továbbra is kulcsvaluta, az amerikai hadsereg globális elérése megkérdőjelezhetetlen, a legfontosabb technológiai forradalmak máig a Szilícium-völgyben folynak. Sőt, a legextrémebb jóslatok szerint Kína már a lejtőre került, és hosszabb távon nem is lesz komoly kihívója a „Nyugatnak”. (Mások azért arra is emlékeztetnek, hogy ez nem csak Kínától függ: Amerika hatalmára saját befelé fordulása, illetve belpolitikai és társadalmi megosztottsága legalább olyan jelentős veszélyt jelent, mint Peking manőverei.)

Ezzel szemben Joseph Nye, aki a Harvard és az amerikai külügyminisztérium kötelékében is megfordult, és a szakma egyik legtöbbet idézett figurája, másokkal együtt úgy vélte, hogy katonailag az Egyesült Államok még mindig messze a legerősebb hatalom, gazdaságilag azonban multipoláris világban élünk, míg a legtöbb globális kérdésben széttöredezett a rendszer.

Ősellensége, az ukrajnai orosz invázió során a NATO hibáztatásával a médiában 15 perc (vagy még több) hírnevet szerzett John Mearsheimer, a Chicagói Egyetem professzora egy másik, szintén többek által osztott gondolatra fűzte fel válaszát, és azt feszegette, hogy valójában nem lehet egzakt módon megfogni, mitől „nagyhatalom” egy ország, de a jelen politikai helyzetre mégis leginkább a multipolaritás illik.

Mearsheimer kollégája, Paul Poast, a Chicagói Egyetem és a Twitter rezidens nemzetközikapcsolatok-professzora szerint egy egyenlőtlen multipoláris világról van szó, ahol nem csupán két nagyhatalom irányítja a rendszert, de Amerika és Kína mégis kiemelkedik közülük.

Máshonnan jut hasonló eredményre Barry Buzan, az angol külpolitikai elmélkedés legendája, aki szerint egy befolyásából erősen vesztő Amerika áll szemben egy, a szuperhatalmiságtól nagyon messze lévő Kínával. Azaz a közeljövőben nem lesznek szuperhatalmak, csak néhány nagyhatalom és néhány regionális hatalom, Peking és Washington pedig legfeljebb első lesz az egyenlők között.

Daniel Nexon szerint a politikai befolyás vagy a „világrend” működésének alapja, hogy az államok és vezetőik milyen várakozásokkal és elképzelésekkel bírnak arról, és ebből a szempontból a multipolaritás végül is egy önbeteljesítő jóslat: mivel egyre több releváns ország akar multipoláris rendet, ez lassan eljön majd.

Daniel Drezner, a Tufts Egyetem professzora és az amerikai külpolitika évtizedes kommentátora szerint azonban a multipolaritásnak a gyakorlatban kevés jele van. Oroszország, az Európai Unió, India vagy Japán nem nagyhatalom a jelenlegi felállásban: Moszkva láthatóan nem képes fenntartani saját befolyási övezetét, az EU vagy Japán nem tudja Amerika nélkül ellátni saját védelmét sem, India képességei pedig az övéktől is elmaradnak, bár a jövőben Újdelhi önálló erőközponttá válhat. A nagyhatalmak jellemzően szövetségesekkel (vagy legalábbis csatlósokkal) is bírnak, ami egyetlen potenciális új pólusra sem jellemző, még Kínára sem.

Jen Hszüe-tong, a legmagasabban jegyzett kínai elitegyetem, a Csinghua dékánja szintén a kétpólusú világban hisz, és szerinte a multipoláris rendről szóló szövegeket részben a „politikai korrektség” vezérli, részben pedig az, hogy Washingtonban nem hajlandóak szuperhatalomként elfogadni Kínát. Bár a kínai agytrösztökben is népszerű a déli nyitás és a nem európai világ Amerika elleni csatasorba állításának elképzelése, ez nem azt jelenti, hogy egyenrangú nagyhatalmakként kezelnék a többi feltörekvő országot, sőt.

Amúgy tök mindegy

Megint mások úgy vélik, hogy haszontalan dolog azon vitatkozni, hány nagyhatalom van a világban, és pontosan hogyan oszlanak meg a katonai képességek. James Fearon, a nemzetközi politika egyik legfontosabb kutatója szerint az atomfegyverek korában katonai szempontból kevés relevanciája van annak, hogy hány „nagyhatalom” van. Mások szerint pont ellenkezőleg, a „nagyhatalmiság” mint koncepció azért értelmetlen, mert katonailag túl magas lécet jelent. Az első világháború előtt például az volt az elképzelés, hogy Európában öt nagyhatalom van, de hamar kiderült, hogy ebből három papírtigris (Olaszország, Oroszország, Osztrák-magyar Monarchia). Ehhez hasonlóan Oroszországot is sokáig nagyhatalomként könyvelte el a nyugati közvélemény, mígnem Ukrajnában kiderült, hogy atomarzenáljának méretétől eltekintve egyáltalán nem az.

Alastair Iain Johnston, a Harvard professzora régóta – és magyar kollégáinál pár dimenzióval komolyabb kutatási teljesítmény mentén – azt hangoztatja, hogy Kína nem is igazán akarja megváltoztatni a világrendet, a jelenlegi nemzetközi intézmény- és szabályrendszer nagy részét elfogadja. A kínai vezetésű ENSZ szakosított szervek működésére mélyebb kutatások szerint nincs érdemi hatással Peking, és Kína elégedetlensége nem a rendszer átformálásáról, inkább nagyhatalmi státuszának elismertetéséről szól: a kínai vezetés fő vágya, hogy az Egyesült Államokkal egyenlő elbírálást kapjon a világpolitikában, és Amerikához hasonlóan szabadabban garázdálkodhasson közvetlen környezetében. (Persze Tajvanról ennek az érvnek kicsit erősebb éle van.)

John Ikenberry, a „liberális nemzetközi rend” legfőbb prófétája és a Princeton professzora szerint ezzel szemben részben a fő kihívás pont az amerikai dominanciát alátámasztó normák és intézmények gyengülése, amely a „modernitás” válságából, a liberális demokratikus rendszerek belső meggyengüléséből és az autokráciák felemelkedéséből fakad. Az ő nézőpontjából az Egyesült Államok kihívói nem egy alternatív rendet képviselnek, pusztán egy olyan világ képét, ami elfogadóbb az autokrácia iránt, erre azonban nem lehet stabilitást alapozni.

A hatalom jellegének változása és az érdekek szerteágazása miatt a délkelet-ázsiai nemzetközi kapcsolatok kiemelkedő teoretikusa, Amitav Acharya egy korábbi tanulmányában arról elmélkedett, hogy a nyugati hegemóniát nem multipolaritás vagy bipolaritás, hanem egy „multiplex világ” követi majd, ahol többfajta modernitás lesz kénytelen egymás mellett élni. Szerinte ez egy politikailag és kulturálisan sokszínű, de gazdaságilag és a nemzetközi intézményrendszer szempontjából összekötött világ lesz, ahol a globalizáció és a liberális eszmék és intézmények fennmaradnak, de a gazdasági folyamatokban jóval nagyobb szerepük lesz a fejlődő világon belüli kereskedelmi és pénzügyi összefonódásoknak; a liberális politikai elveknek és a hagyományos nyugati nemzetközi intézményeknek, mint a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank vagy az ENSZ, pedig meg kell majd osztaniuk a teret a kínai vezetéssel alakuló új intézményekkel. Ez nem egy egységes világrend lesz, hanem az egymással összefonódó – vagy versengő – nemzetközi rendek és globalizációs formák összessége.

Ian Bremmer, a világpolitika-elemzés Török Gábora pedig odáig ment, hogy valójában napjainkban már nincsenek szuperhatalmak, egy állam sem képes a világ szerteágazó szegmenseit kézben tartani. Különösen igaz ez szerinte a digitális szférára, ahol nem államok, hanem techvállalatok diktálnak. Ez a jövőben megváltozhat, ha az államhatalom felülkerekedik a techszektoron, de szerinte az is lehet, hogy a végén ennek a fordítottja történik majd, és egy „technopoláris rend” jön majd, ahol a magánvállalatok határozzák meg, mi folyik a világban.

Ez nem különösen új elképzelés, a sci-fi-irodalomtól kezdve az 1970-es évek politikaelméleti munkáiig sok helyen előkerült már, ám a szkeptikusok szerint nem sok alapja van. A vállalatok nagyon más befolyással bírnak a világban, mint a nemzetállamok: a gazdasági, politikai és társadalmi szabályokat még mindig a politikusok írják, amelyekre eltérő és a nagyhatalmak esetében csak erősen korlátozott hatással vannak a vállalati lobbisták.