Így néz ki, ha nem a geopolitikáról, hanem a kapitalizmusról szól az amerikai–kínai szembenállás

Az Egyesült Államok és Kína viszálykodó (bár az utóbbi hónapokban pont békülékenyebb hangvételű, majd egy, szombatra lelőtt kémballon ügyén újra befeszülni látszó) kapcsolatát sokféleképpen próbálták már leírni. Egyesek ógörög városállamok közti csetepatékról szóló mondák alapján próbálják megmagyarázni két atomhatalom vetélkedését egy pénzügyileg és technológiailag globalizált világban; mások az első vagy a második világháború előtti helyzetből próbálnak párhuzamot vonni; megint mások ősi kínai filozófiai koncepciókat hoznak fel; míg egyesek a víz feltartóztató erejére húzzák fel a világpolitikát (igen).

És vannak olyanok is, akik a gyenge lábakon álló történelmi párhuzamok helyett az utóbbi egy-két évtized konkrét eseményeit összekötve próbálnak tágabb magyarázatot felállítani arra vonatkozóan, hogy milyen mélyebb folyamatokból fakad a szembenállás. Erre tett kísérletet egy tavaly év végén megjelent tanulmányában a Harvard, a Hongkongi Tudományos és Műszaki Egyetem és a Marylandi Egyetem három kutatója, Margaret Pearson, Meg Rithmire és Kellee Tsai.

Szerintük a feszültségek eredője a hidegháborúval és korábbi nagyhatalmi ellentétekkel szemben nem elsősorban a klasszikus geopolitikai síkon keresendő, hanem az eltérő kapitalizmusmodellek ütközésében – ami viszont a maga módján biztonsági dilemmát szül a felek között.

• A kínai pártállam számára biztonsági kényszer a gazdasági szereplők és tevékenységeik feletti kontroll és a globalizációhoz köthető sebezhetőség csökkentése.
• Ám míg Pekingben erre védekező lépésként tekintenek, addig az Egyesült Államokban és egyre inkább Európában is biztonsági fenyegetésként értékelik a kínai gazdaságpolitikai lépéseket, és a kínai vállalatok, tőke és technológia korlátozásával reagálnak a helyzetre.
• Ezt aztán Kínában a rendszer elleni támadásként értékelik, és más opció híján kénytelenek fokozni azokat a gazdaságpolitikai lépéseket, amelyek a szembenálláshoz vezettek.

Biztonsági dilemma, gazdasági eszközökkel

A helyzet a kutatók szerint a biztonsági dilemma klasszikus elméletére hajaz. Ez röviden azt a helyzetet írja le, amikor egy állam növelni próbálja biztonságát, de az erre irányuló törekvéseit más államok fenyegetésként értékelik, ezért maguk is hasonló lépésekkel reagálnak rá, ami miatt végül csökken az adott állam biztonságérzete.

Egy alapvető példa, amikor egy állam haderejének fejlesztésébe kezd, de ezt a szomszédsága potenciális fenyegetésként éli meg, ezért a szomszédos államok is fegyverkezni kezdenek. Ezt az eredetileg fegyverkezni kezdő állam is fenyegetésként értelmezi, és tovább fegyverkezik. Azaz a végén egy fegyverkezési spirál, rosszabb esetben konfliktus alakul ki a felek között, és így a biztonsága szavatolása végett fegyverkezésbe kezdő állam biztonsági helyzete romlik, nem javul. (Egyesek ezzel a logikával szeretik magyarázni az orosz–NATO-viszonyt is.)

A szerzők szerint hasonló logika jellemzi Kína és az Egyesült Államok kapcsolatát, de a biztonsági dilemma elsősorban gazdasági kérdésekben érvényesül. A kínai rezsim hagyományosan kiemelt figyelmet szentel a társadalmi-gazdasági stabilitás szavatolásának és a pártállamra leselkedő kockázatok minimalizálásának. Az ezredforduló előtt a stabilitásra leselkedő fő kockázat a központosított gazdasági rendszer lomhasága volt, ezért akkortájt a liberalizációban, a globalizációból való haszonszerzésben és az életszínvonal ebből fakadó javulásában látta a vezetés a belső stabilitás megteremtését („reform és nyitás”).

Ebben a 2008-as válság utáni időszak hozott változást, amikor az egyenlőtlen fejlődés és a pártállami elit korlátlan tőkefelhalmozása (leánykori nevén korrupció) a vezetés szemében elkezdte erodálni a belső stabilitást; a kínai gazdaság a külső kereslettől, nyersanyagoktól és technológiától való erős függése világossá tette a rezsim sebezhetőségét; és a „terrorellenes háború” lecsengésével az amerikai külpolitika Ázsia felé fordulása, a 2011-es arab tavasz és más „színes forradalmak”, valamint az amerikai hírszerzés kiterjedt digitális kémkedéséről nyilvánosságra került információk erősítették az amerikai bekerítéstől tartó félelmeket Pekingben.

Ennek következtében az elmúlt szűk másfél évtizedben a kockázatok és sebezhetőségek menedzselése és csökkentése vált a rezsim fő céljává, a Kínai Kommunista Párt a gazdasági biztonságának növelésére törekedett. Ennek részeként több nagy állami programot indítottak a stratégiai technológiák hazai fejlesztésére, az innováció (és ezáltal a fenntartható növekedés) megteremtésére és a külső technológiai függés csökkentésére. Közben pedig számos, a gazdaság nemzetbiztonsági vonatkozásait – például a kiberbiztonságot, adatvédelmi ügyeket, a hongkongi „nemzetbiztonságot”, azaz a pártállami rendszer elleni mozgolódást, a külföldi szankciókat – szabályozó törvényt hoztak, amelyek erősítették a vállalati szféra feletti kontrollt.

Emellett különösen az utóbbi bő három évben elkezdték közvetlen beavatkozással megrendszabályozni a pénzügyi és társadalmi stabilitásra veszélyesnek tekintett gazdasági tevékenységeket és vállalatokat, az Alibaba pénzügyi ambícióinak elfojtásától az ingatlanpiaci hitellufi leeresztéséig.

Ami valakinek biztonság, az másnak fenyegetés

Az ebből létrejött rendszert a szerzők a pártállami kapitalizmus néven jellemzik, amely szerintük két dologban különbözik a klasszikus államkapitalista rendszertől. Egyrészt míg az államkapitalizmus hagyományosan az állami tulajdonon és piaci beavatkozáson keresztül igyekszik terelgetni a gazdaságot, addig a kínai rendszer további, közvetlenebb eszközt is bevet, például

• a magánvállalkozások vezetésében is megjelenik a pártbizottságokon keresztül, amelyek a nyugati bírálatok szerint egyre aktívabban próbálják befolyásolni az üzleti ügymenetet; valamint
• pénzügyi eszközökön és alapokon keresztül a stratégiai ágazatokban is igyekszik közvetlen tulajdonrészt és irányítást szerezni és fenntartani a magánszférában.

Ennek egyik legfrissebb példája, hogy a kínai techszektor magánkézben lévő óriásaiban az állam közvetlen tulajdonosként is elkezdett megjelenni.

Másrészt az is különbség, hogy a pártállam biztonsági elvárásai miatt politikai kérdések növekvő körében várnak el a hivatalos vonalhoz való igazodást a gazdasági szereplőktől. Egy eklatáns példa, amikor 2019-ben a helyi lakosság körében rendkívül népszerű amerikai kosárlabdaligát (NBA) egy időre letiltották Kínában, miután az egyik csapat menedzsere a hongkongi tüntetéseket támogató üzenetet posztolt a Kínában egyébként nem elérhető Twitteren.

Ezek, a pártállam részéről saját stabilitásának szavatolását és kitettségének csökkentését célzó lépések elsősorban az Egyesült Államokban, de újabban a fejlett világ más országaiban is offenzív lépésként csapódtak le.

Amikor egy ország fenyegetve érzi magát, és ezért fegyverkezésbe kezd, a biztonsági dilemma egyik forrása, hogy a katonai képességek jellemzően offenzív célokra is felhasználhatók, és a szomszédos országok nem lehetnek biztosak benne, hogy a fegyverkező állam csak védekezésre használja majd új tankjait, repülőit, hadihajóit, rakétáit. Hasonlóképpen a kínai pártállam gazdaságpolitikai eszközeit illetően is bevett nézetté vált Nyugaton, hogy

azokkal nemcsak Kína stabilitását lehet fokozni, hanem mások gazdasági stabilitását is alá lehet ásni.

A dilemma a jelen helyzetben abból fakad, hogy elmosódott a határvonal a kínai pártállam és a magánszféra között, illetve a tudományos kutatások és ipari kutatás-fejlesztés terén a polgári és katonai szervek között, és általános nézetté vált az amerikai és európai politikában, hogy a kínai cégek egytől egyig a kínai pártállam kapcsolt részei.

A technológiai függés csökkentését célzó kínai iparpolitikai lépések és külső felvásárlások szintén fenyegetésként jelentek meg más országok ipari és technológiai bázisára nézve – azt pedig egyes prominens kínai közgazdászok is elismerik, hogy a nyugati félelmek a kínai technológiai autonómiáról szóló retorika alapján nem alaptalanok. A kínai tőke külföldi megjelenése pedig felvetette azt a dilemmát, hogy a pekingi állam közvetett irányítása alá kerülhetnek stratégiai vállalatok és szektorok, ami értelemszerűen kockázatokkal jár.

Emiatt a kínai lépések hasonló ellenlépéseket szültek:

• Az Egyesült Államok, valamint további angolszász és európai országok új mechanizmusokat hoztak létre a bejövő kínai beruházások és befektetések biztonsági vonzatainak vizsgálatára, és újabban már a Kínába tartó amerikai és európai befektetéseket is szűrni akarják.
• Egyes kínai nagyvállalatok a telekommunikáció és a félvezetőgyártás területén szankciók áldozatává váltak azon feltételezésből kifolyólag, mert azokat a kínai pártállami érdek képviselőinek tartják a Huaweitől újabban a TikTokig. A helyzetet jellemzi, hogy az Egyesült Királyságban például a kínai cégek több mint háromnegyede vélte úgy tavaly, hogy a tevékenységükre leselkedő legfőbb veszélyt az „összetett geopolitikai helyzet” jelenti.
• A nyugati világban új intézmények jöttek létre a feltételezett kínai gazdasági fenyegetés kezelésére, és az Egyesült Államok és az Európai Unió újabban a kínai iparpolitikai receptet is átvette.

Mindenki magának árt

A biztonsági dilemma katonai formáira jellemző önsorsrontás a gazdaság területén is tetten érhető. A kínai pártállam azzal, hogy igyekszik közelebbi kontroll alá vonni a magánszektort, pont a kínai gazdaság leginnovatívabb és leghatékonyabb szereplőire rak gyeplőt. Eközben a kínai iparpolitikai lépéseket (a stratégiai szektorok célzott pénzügyi és szabályozói támogatását) vizsgáló, mélyebb és frissebb közgazdaságtani kutatások jellemzően arra jutnak, hogy ezek sokba kerülnek, sokszor nem javítják az innovációt vagy csak részben érnek célt.

Eközben a gazdaságbiztonsági dilemma a nyugati oldalon is problémákat szül. Az amerikai kongresszus az utóbbi két évben több nagyobb törvénycsomagot is elfogadott a hazai ipar támogatásáról. Ezt Joe Biden elnök és demokrata párttársai részben pont a kínai „pártállami kapitalizmus” elleni védekezéssel indokolják: szerintük a lépésekre azért van szükség, hogy megakadályozzák az amerikai ipar eltűnését, és megerősítsék az amerikai ipari bázist a stratégiai technológiák terén.

Az egyik probléma, hogy az iparpolitika Kínában is vegyes eredményeket hozott, és pusztán a gazdasági racionalitás síkján nem feltétlenül jár jól vele az Egyesült Államok. A másik probléma, hogy ezek a lépések járulékos károkat okoznak ázsiai és európai szövetségeseinek is.

Az Európai Unióban például attól tartanak, hogy az amerikai iparpolitika elsorvasztja az európai ipart: míg jelenleg az Egyesült Államok az Európai Unió legfontosabb piaca, az olcsó energia és az állami támogatások Amerikába csábíthatják az európai gyárakat a félelmek szerint. Emiatt egyes európai vezetők – elsősorban Emmanuel Macron francia elnök – azt hangoztatják, hogy Európának hasonló iparpolitikai lépésekkel kell válaszolnia az amerikai csomagokra. (Erről itt írtunk részletesen.)

Hasonló a helyzet napjaink egyik legfontosabb iparágának tekintett, és emiatt az Egyesült Államok és Kína közötti gazdasági konfliktusok frontvonalában lévő csipiparban. Kína egyetlen szektorban sem függ olyan erősen a külföldi importtól és technológiától, mint a csipgyártás terén. Emiatt a kínai állam dollár százmilliárdokra rúgó kínai fejlesztési programokat indított a hazai gyártás felpörgetésére, ám ezek eddig csak részleges technológiai felzárkózást hoztak, nem tudták érdemben csökkenteni Kína importfüggőségét, és természetesen sok esetben elsősorban a pártállam vezetőinek zsebeit tömték ki.

Az Egyesült Államok ezt a sebezhetőséget kihasználva igyekszik drákói exportkorlátozásokkal elfojtani Kína hozzáférését a külföldi csipekhez, és a kínai iparpolitikai lépésekhez hasonló állami támogatással és szabályozói zsarolással a termelés Amerikába telepítésére rávenni a szektor ázsiai és európai szereplőit. Ezzel azonban a kínai megrendelésektől erősen függő holland, dél-koreai, tajvani és japán vállalatokat is szívatja az Egyesül Államok, és ezáltal a nyugati ipari bázist is fenyegeti. Eközben Kína a korlátozásokra reagálva kénytelen folytatni az amerikaiak által kifogásolt gazdaságpolitikáját, hiszen ha az importtól elvágják, még nagyobb szüksége lesz a hazai technológiára.

A szkeptikusabb elemzések szerint Washingtonban erősen alábecsülik annak politikai és gazdasági kockázatait, ha megpróbálják erőszakkal leválasztani a világ többi országát a kínai gazdaságról. Azaz hasonlóan Kínához, az Egyesült Államok is magát és szövetségi rendszerét gyengíti, amikor ellenlépéseivel gazdasági biztonságát akarja növelni Kínával szemben.

A biztonsági dilemma logikája alapján ugyanakkor ez általában nem zavarja a résztvevőket: egy ilyen helyzetben nem az abszolút haszon a lényeg, hanem a relatív haszon, azaz az, hogy ki bukik kisebbet, és ki nagyobbat.