Ki ez az ember, akit Orbántól a nyugati szélsőbalig az ukrajnai háború magányos igazmondójának tartanak?

Bár nem verték nagyon nagy dobra, november elején a fideszes holdudvar igazi nagyágyút hozott Budapestre. John J. Mearsheimer, a Chicagói Egyetem professzora és a nemzetközi kapcsolatok egyik legismertebb – és legmegosztóbb – teoretikusa látogatott el Orbán Viktor miniszterelnökhöz és a Századvéghez, miután kiadták magyarul legutóbbi könyvét.

A nagy téveszme: Liberális álmok és nemzetközi realitások című mű kedves olvasmány az orbánizmus képviselői számára, mivel az alaptézise, hogy az amerikai külpolitika 1990 óta otromba blamázsok sorozata, amiért a liberalizmus térhódítása és az eszetlen demokráciaterjesztés a felelős.

De Mearsheimer nem is csupán ezért lett napjainkban az amerikai, orosz és kínai médiában is felkapott beszélő fej, hanem az ukrajnai háborúval kapcsolatos nézetei miatt.

Az orosz agressziót szerinte a NATO keleti bővítése provokálta ki, a NATO keleti bővítése pedig – nem fogják kitalálni – az amerikai liberálisok téveszméinek terméke. Nem véletlen, hogy találkozójuk után Orbán Viktor azt írta: „a liberálisok mindenben tévedtek – ez volt a végkövetkeztetése nagyszerű beszélgetésünknek”.

Gondolatai fenti sommázása ezt talán nem adja vissza, de Mearsheimert valóban a nemzetközipolitika-elmélet vitáinak központi szereplői között tartják számon. Az amerikai William & Mary College néhány évente készít átfogó felméréseket a diszciplína állapotáról, többek között arról is, hogy a nemzetközi kapcsolatok oktatásával foglalkozók kiket tartanak az elmúlt húsz év legnagyobb hatású szerzőinek. Az utolsó két felmérésben, 2014-ben és 2017-ben Mearsheimer a negyedik leggyakrabban említett szereplő volt. Fő műve, a 2001-ben megjelent A nagyhatalmi politika tragédiája (The tragedy of great power politics) a nemzetközi kapcsolatok egyik alapművének számít.

A Chicagói Egyetem mellett a John Quincy Adams amerikai elnökről elnevezett Quincy Intézet kötelékében is aktív, amely a katonailag visszafogottabb, a világcsendőri szerepet levető amerikai külpolitika propagálására jött létre, és alapító támogatói között van a Soros György-féle Nyílt Társadalom Alapítvány, valamint a jobbos milliárdos Koch testvérek alapítványa is. Azaz egyrészt az amerikai politikai spektrum mindkét végén vannak támogatói, másrészt vicces mellékszál, hogy a Századvég Soros fizetett emberét fordította le és hívta meg (bár egyes sajtóhírek szerint a Nyílt Társadalom Alapítványnál már megbánták a Quincy pénzelését).

Mearsheimer legtöbb pályatársával ellentétben a sajtóban és a közéletben is aktív, az utóbbi hónapokban az Economisttól és a Wall Street Journaltól kezdve az orosz rezsim PR-rendezvényein át a kínai pártállami médiáig turnézott. A YouTube-on az ukrajnai konfliktusról szóló 2015-ös előadása november közepén 28 millió megtekintésnél járt, ami példátlan elérés a politikaelmélet képviselői esetében.

Ugyanakkor, mint Daniel Nexon, a Georgetown Egyetem professzora megjegyezte, vélhetően nincs még egy politológus, akinek a közéleti és szakmai megítélése között olyan mély szakadék van, mint Mearsheimernek. Bár tagadhatatlanul nagy hatással volt az akadémiai vitákra – ennek szól a fenti felmérés is –, nagyon kevesen vannak az angolszász egyetemeken, akik egyetértenek vele. (A másik hasonló karakter egyébként Samuel Huntington, a civilizációk összecsapásáról szóló tézis szerzője, akinek fő állításait jó párszor megcáfolták, és jobb helyeken csak történelmi relikviaként kerül elő, de a kevésbé jó helyeken, köztük például Orbán Viktor szövegeiben mégis máig hivatkozási alap.)

Inkább kontrariánus szélmalomharcosként, a bírálók céltáblájaként, a régi idők gondolatvilágához makacsul ragaszkodó fáradhatatlan provokatőrként szerzett hírnevet. Legendáját erősíti, hogy rajongói úgy beszélnek róla, mint a magányos harcosról, aki egyedüliként szembesíti a liberálisokat téveszméikkel. A mítoszépítésre pedig ő maga is szeret rájátszani: honlapján például Macchiavelliként ábrázolja magát.

„Realizmus”

Mearsheimer nimbuszát az 1990-es évek fordulóján alapozta meg mint a realizmus elnevezésű paradigma, azon belül is az offenzív realizmus nevű szekta önjelölt – és magányos – zászlóvivője.

Eszmei előképe, a (klasszikus) realizmus mint politikaelméleti kategória a második világháború után jött létre, jellemzően a náci Németországból elmenekült politológusok munkáiból. Ők úgy látták, hogy a két világháború közti időszakot a haszontalan idealizmus jellemezte: a külpolitikai gondolkodók és politikusok fő kérdése az volt, hogy hogyan lehetne megakadályozni egy újabb háború kitörését, ennek érdekében pedig a nemzetek felett álló békefórum létrehozásával próbálkoztak a Népszövetség keretében – sikertelenül. A realisták erre azt mondták, hogy a tudomány feladata nem az idealista filozofálgatás a világbékéről, hanem a háború okainak megértése, amihez a hatalom működésének érzelemmentes feltárásán keresztül vezet az út.

Ez a gyakorlatban az európai történelem félreértelmezett tanulságainak és klasszikus pesszimista filozofálgatók – Thuküdidész, Macchiavelli, Thomas Hobbes – ötleteinek újracsomagolását jelentette. A történetnek Kenneth Waltz 1979-es műve, A nemzetközi politika elmélete (Theory of International Politics) adott letisztultabb kereteket, amely a nemzetközi rendszer jellegével magyarázta a világ konfliktusos mivoltát.

• Minden alfája és ómegája, hogy a nemzetközi rendszerben anarchia uralkodik, azaz nincs az államok felett álló magasabb hatalom, amely megvédené őket egymástól és/vagy korlátozná őket a másikkal szemben.
• Ebben a mindenki mindenki ellen helyzetben az állam legfőbb célja túlélése biztosítása, illetve biztonságának maximalizálása.
• Miután csak magukra számíthatnak, ennek legjobb módja saját hatalmuk/erejük növelése és más államok hatalmának ellensúlyozása jellemzően szövetségkötéseken keresztül.
• E tekintetben minden állam azonos célokat követ és azonos módon viselkedik (funkcionálisan egyenlő) a nemzetközi rendszerben, függetlenül belpolitikai berendezkedésétől, a kormányzó politikai erő ideológiai színezetétől, gazdasági helyzetétől stb.
• Az államok szerepét és magatartását pusztán a rendszeren belüli hatalmi pozíciójuk, illetve a rendszeren belüli erőeloszlás határozza meg.

Ezek az alapvetések adják a neorealizmus vagy strukturális realizmus gerincét, és Mearsheimer ezt a gondolatmenetet vitte tovább egy olyan időszakban, amikor a (neo)realizmus erősen megkérdőjeleződött. Az 1980-as évektől feltűnő lett, hogy a feltörekvő hatalmak nem a realista predikciót követik: Németország és Japán nem fegyverkezett, hanem az amerikai védelmi ernyő alatt azzal volt elfoglalva, hogy minél több pénzt keressen. Szintén nem kedvezett a neorealizmus renoméjának a hidegháború vége: a realisták egyáltalán nem látták a Szovjetunió és a keleti blokk széteséséhez vezető folyamatokat vagy az európai integráció sikerét.

Így megnőtt a világpolitika alternatív magyarázatai, például a neoliberálisnak nevezett elméletek népszerűsége, amelyek azt állították, hogy az államok igenis képesek és hajlamosak együttműködni az anarchikus rendszerben a közös előnyök érdekében. Mások a szociológia, a nyelvészet és a posztmodern filozófia területéről merítve azt is elkezdték feszegetni, hogy az államok viselkedése nem független az elvektől, eszméktől, kulturális behatásoktól, eltérő módon értelmezik az anarchiát, és eltérő viselkedésmintákat követnek (ez lett a konstruktivizmus), a legmesszebb haladók pedig megkérdőjelezték az objektivitás ethoszát és a politikatudomány által tényként elfogadott dolgok valódiságát, és/vagy a nagy elméletekre a nyugati imperializmust igazoló kulturális hegemónia részeként tekintettek (kritikai elméletek stb.).

A hidegháború utáni években számos realista is elfogadta, hogy a nemzetközi politikában relatíve gyakori az együttműködés, a nagyhatalmak érdekeltek a stabilitás fenntartásában, a hatalommaximalizáció nem mindig jó és kívánatos stratégia, és egyebek mellett az atomfegyverek léte és a háborúk hasznának csökkenése mérsékli a nagyhatalmi konfliktus esélyét (ez a defenzív realizmus). Mások egyenesen odáig mentek, hogy az államok nem funkcionálisan egyenlőek, hanem a belpolitikai berendezkedés, stratégiai kultúra, az egyes vezetők személye stb. is hatással van a világpolitikára (ez a neoklasszikus realizmus). A szakma jelentős része meg hagyta a fenébe a világmindenség megfejtéséről szóló parttalan vitákat, és az osztódással szaporodó szekértáborok keretein túllépve inkább a nemzetközi politika gyakorlati kérdéseire összpontosított (polgárháborúk, etnikai konfliktusok, multinacionális vállalatok és más nem állami szereplők befolyása, a gyarmatosítás hagyatéka, a klímaváltozás politikai gazdaságtana stb.).

Mearsheimer azon kevesek egyike maradt, aki továbbra is kötötte az ebet a karóhoz, ezáltal ő lett az offenzív realizmus nagyjából egyetlen prominens képviselője.

Egyik leghíresebb tanulmányát 1990-ben, Vissza a jövőbe címmel publikálta, amelyben azt írta: a hidegháború kétpólusú rendje stabilitást biztosított Európában, de ennek felbomlásával visszatér majd a konfliktusok időszaka. A megoldást az atomfegyverek rendszerezett módon való elterjedésében látta, mert úgy vélte, a térség szovjet uralom alól felszabaduló országai csak atommal biztosíthatják a békéhez szükséges kölcsönös elrettentést. Az fel sem merült benne, hogy Magyarországot és sorstársait a történelmi revansvágynál jobban érdekli majd a Gorenje hűtőkhöz és német autókhoz való hozzájutás perspektívája, és ennek érdekében atomfegyverkezés helyett inkább csatlakoznak a NATO-hoz és az Európai Unióhoz.

Hogy ez miért nem volt opció számára, azt egy másik emblematikus művében fejtette ki 1994-ben. A nemzetközi szervezetek hamis ígérete című cikke arról szól, hogy egy anarchikus világban a nemzetközi intézmények nem hozhatnak békét és nem teremthetnek stabilitást, miután azok csupán nagyhatalmi érdekeket szolgálnak. Már itt előkerült a később minden írását megalapozó rögeszméje, amely szerint az amerikai elit is csak azért szereti a nemzetközi intézményeket, mert azokon keresztül elő lehet adni a békés világ hamis, idealista ígéretét.

Téziseit a 2001-ben megjelent A nagyhatalmi politika tragédiája című fő művében foglalta tágabb keretbe, amelyben a Waltz által megfogalmazottakat továbbgondolva azt fejtegette, hogy – szemben a liberális elméletek állításaival – az anarchikus rendszerben az együttműködés nem lehet tartós, mert nincs olyan felállás, ahol a nagyhatalmak képesek stabilan kiegyensúlyozni egymást, és megfelelő szintű bizalmat kialakítani. Következésképpen soha nem érezhetik magukat biztonságban, és mindig a hatalmuk maximalizálására törekednek a többiekkel szemben. A fő céljuk, hogy térségükben ők legyenek a domináns állam, a hegemón, más hatalmak viszont ne tudjanak hegemóniát kialakítani saját térségükben. (A könyv érdemeit és fontosságát Robert Kaplan 2012-ben egy közérthetőbb esszében részletesebben is összefoglalta.)

Zsidók, liberálisok, Ukrajna

Nagyobb közéleti vihart először 2007-ben kavart Az izraeli lobbi és az amerikai külpolitika című könyvével, amit gyakori szerzőtársával, a Harvardon tanító Stephen Walttal jegyez. A könyv állítása, hogy az izraeli lobbizás hatására Amerika közel-keleti politikája gyakran olyan esetekben is az izraeli vonalat követi, amikor egyébként ez ellentétes a saját hatalmi érdekeivel. Mearsheimert a könyv miatt sokan antiszemitizmussal vádolták, pedig az nem Izrael vagy a zsidóság ellen szólt, hanem azon rögeszméjének bizonyításáról, miszerint az amerikai külpolitikát mindenféle érdekcsoportok eltérítik a racionális útról.

A szakmai bírálók inkább azt emelték ki, hogy az Egyesült Államok közel-keleti politikájának alapvetéseit az izraeli lobbi létrejötte előtt rakták le, és abban az izraeli érdek mellett számos más faktor – mindenekelőtt az olaj és a térségbeli hatalmi egyensúly biztosítása – is központi szerepet játszik. (Nem mellesleg az egész könyv premisszája ellentmond a neorealizmus egyik alapvetésének, miszerint a belpolitikai folyamatok és az érdekcsoportharcok nem számítanak a külpolitikai magatartást illetően.)

E tézis mélyebb kifejtése A nagy téveszme. A könyv röviden arról szól, hogy az Egyesült Államok a hidegháborúban kénytelen volt realista külpolitikát követni (kivéve amikor nem, például a vietnámi háborúban), de a kétpólusú rend felbomlásával egyeduralkodóvá vált a világban, és ezzel levetette magáról a racionális magatartást megkövetelő strukturális korlátokat. Ebben a helyzetben Washington a liberális hegemónia kiépítését vette a fejébe. Ezen azt érti, hogy az amerikai elit (mind a demokrata párti, mind a republikánus vonal) a demokráciát és a kapitalizmust tartja a béke letéteményesének, ezért a demokrácia, az emberi jogok, a nemzetközi intézmények és a kapitalizmus terjesztésére törekszik.

Ám a demokráciaterjesztés a nacionalizmus és az eltérő kulturális értékek miatt nem működik, miközben az autokráciák erőszakos megbuktatására való törekvés instabilitást hoz, hiszen az autokraták ezt biztonsági kihívásként fogják fel. (Mint Paul Poast, a Chicagói Egyetem egy másik professzora megjegyzi, a Budapesten a realizmus mesterműveként bemutatott A nagy téveszme – Az izraeli lobbihoz hasonlóan – nem realista írás, hiszen a belpolitika és az eszmék szerepével magyarázza az amerikai külpolitikát.)

Felmerül persze, hogy Mearsheimer saját korábbi elmélete azt állítja, a nemzetközi rendszer végtelen hatalommaximalizációra predesztinálja a nagyhatalmakat, ami az amerikai birodalom hasztalan terjeszkedését is magyarázná. Retorikai fegyvere ezzel szemben a víz: az Egyesült Államokat nagy óceánok veszik körül, amelyek majdnem lehetetlenné teszik az ország megszállását. Ezért Amerika biztonságban érezheti magát, és nincs terjeszkedésre kényszerítve. Kivéve Kínával szemben: hiába van egy nagy óceán a két ország között, Kína hatalmas hatalmi potenciálja mégis egzisztenciális fenyegetést jelent Amerikára nézve. Emiatt az Egyesült Államoknak a világ többi részén vissza kell vennie katonai jelenlétéből, és minden erejével Kína feltartóztatására kell összpontosítania.

Mearsheimer (és régi bajtársa, az egyébként defenzív realista Stephen Walt) az ukrajnai konfliktust is ezen a lencsén keresztül vizsgálja. Szerinte az Egyesült Államoknak nem fűződik alapvető biztonsági érdeke Európához: Oroszország egy hanyatló hatalom, amely nem képes veszélyeztetni az amerikai hegemóniát, és Nyugat-Európának egyébként is megfelelő erőforrásai vannak az oroszok féken tartására. Ám ahelyett, hogy ezt Washingtonban és Brüsszelben belátták volna, a NATO és az Európai Unió keleti bővítésével megjelentek Oroszország érdekszférájában, amit Moszkvában a geopolitika alapszabályai szerint alapvető biztonsági kihívásként értelmeztek.

Mearsheimer az ukrajnai válságot három eseményre vezeti vissza.

• A 2008-as bukaresti NATO-csúcson az Észak-atlanti Szövetség az amerikai kormány unszolására felvillantotta a tagság perspektíváját Ukrajna és Grúzia (Georgia) számára, ami Moszkva szempontjából elfogadhatatlan biztonsági fenyegetés.
• Az EU 2013-ban hosszas tárgyalások után társulási szerződést ajánlott Ukrajnának, amit Moszkvában szintén ellenséges lépésként értelmeztek, és szankciókat léptettek életbe Ukrajnával szemben. Mearsheimer narratívája szerint erre Kijevben Amerika által támogatott puccsal megdöntötték Viktor Janukovics oroszbarát elnököt. Válaszul az oroszok elfoglalták a Krímet, és fegyveres konfliktust szítottak Kelet-Ukrajnában.
• Mearsheimer ezt követően gyakran hangoztatta, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök nem rohanná le Ukrajna maradék részét (nagy stratéga, nem áll érdekében, ezzel csak Oroszországnak ártana), ám ez idén mégis megtörtént. Ezt ő utólagos magyarázataiban arra vezeti vissza, hogy az Egyesült Államok 2017 óta adott védelmi fegyverzetet Ukrajnának, közös hadgyakorlatokat tartott a térségben, és Volodimir Zelenszkij ukrán és Joe Biden amerikai elnök ismét elkezdte emlegetni a bukaresti csúcson kiadott nyilatkozatot. Ezzel szerinte Ukrajna a NATO „de facto” tagja lett, amivel kiprovokálta az orosz agressziót.

Mearsheimer és elvbarátjai szerint ha az Egyesült Államok és az EU beletörődött volna, hogy Ukrajna nem lehet a nyugati érdekszféra része, akkor elkerülhető lett volna a konfliktus. Sőt, a 2015-ös előadásában az általa évtizedeken át gúnyolt liberálisokra hajazva azt is felveti, hogy a Krím megszállása előtt lehetőség lett volna egy olyan megállapodásra, amelynek keretében Ukrajna semleges államként, gazdaságilag mindkét fél irányába nyitva, de politikailag egyiknek sem elköteleződve, boldogan ellegyen.

Nem meglepő, hogy a fenti gondolatok a fideszes holdudvarban hivatkozási alappá váltak, hiszen a hülye nyugati liberálisok, az amerikai (brüsszeli) demokráciaterjesztés és a Putyint – a bölcs magyar külpolitikával szemben – félreértelmező együgyű washingtoni (brüsszeli) bürokraták teljesen illenek az orbáni világképbe. De az elmélet a Fidesszel az amerikai imperializmus és a liberálisok savazását, valamint Oroszország és Kína kritikamentes csodálatát illetően is egy húron pendülő nyugati progresszív/szélbalos körökben is jól futott.

Nem teljesen így volt

Mind Mearsheimer korábbi írásaira, mind az Ukrajnával kapcsolatos kiáltványaira igaz, hogy az amerikai akadémiai szférában bőven vannak, akik egyetértenek egyes részeivel. Az iraki háború, a „demokráciaterjesztés” legegyértelműbb (és talán egyetlen) példája soha nem volt népszerű a politológusok között: a William & Mary említett kutatásának 2004-es kiadásában például 78 százalék ellenezte a 2003-ban megindított iraki beavatkozást.

Az sem számít különösen egyedi felvetésnek, hogy a NATO keleti bővítése szerepet játszott az ukrajnai konfliktusban, erről többen írtak a 2014-es válság idején is. A washingtoni agytrösztvilág mértékadó fóruma, a Foreign Affairs (amelynek a washingtoni agytrösztvilág begyöpösödöttségéről szónokló Mearsheimer rendszeres szerzője) áprilisban hatvanegy amerikai akadémikust kérdezett meg arról, egyetért-e azzal az állítással, hogy a NATO keleti bővítése stratégiai hiba volt.

Közülük tizenkilencen voltak, akik egyetértettek, hárman nem foglaltak állást, és harminckilencen nemmel válaszoltak. Az igenlők nem csak véresszájú realisták, köztük van például a neoliberalizmus egyik központi teoretikusa, Anne-Marie Slaughter (aki nemrég a finn és svéd NATO-csatlakozást is ellenezte) vagy a sajtóban és a Twitteren Putyint napi szinten ekéző Szergej Radcsenko történészprofesszor is.

Nem szokás vitatni azt sem, hogy az orosz vezetők az 1990-es évek óta ellenezték a NATO bővítését, és igyekeztek jelezni, hogy az ellentétes biztonsági érdekeikkel, ám ezt Washingtonban figyelmen kívül hagyták. Széles körben elfogadott nézet, hogy a bukaresti nyilatkozat és Viktor Janukovics megdöntése nagy szerepet játszott az orosz agresszióban. Az is régen ismert dilemma, hogy míg az egyes államok saját fegyverkezésüket vagy szövetségkötéseiket (például a NATO-csatlakozást) defenzív lépésnek állítják be, a külvilág számára ezek offenzív szervezkedésként csapódnak le. És még Mearsheimer bírálói között is vannak, akik – jelentős kiegészítésekkel, de – a realizmus alapvetései szerint magyarázzák az ukrajnai válságot.

Ugyanakkor relatíve kevesen vannak, akik a teljes mearsheimeri sztorit elfogadják. A bírálatok között előkerül, hogy makacsul szűk lencsén keresztül nézi a világot, gyakran önmagának is ellentmond, keveri a tudományt személyes véleményével, és figyelmen kívül hagy vagy elken számos olyan tényezőt, amely hasonló vagy fontosabb hatással volt az orosz–ukrán konfliktusra, mint a NATO-tagság halovány ígérete.

Az egyik alapvető probléma, hogy Mearsheimer elmélete szerint a nagyhatalmak, köztük Oroszország, regionális hegemóniára törekednek. Ha ez így van, akkor Oroszország részéről teljesen természetes és a NATO-bővítéstől független magatartás Ukrajna bekebelezése. 1993-ban – amikor Ukrajna nyugati fordulata sehol sem volt – Mearsheimer azt írta, hogy Kijevnek nem lenne szabad visszaadnia a szovjet időkben Ukrajna területén állomásoztatott atomfegyvereket Moszkvának, sőt a Nyugatnak segítenie kellene az ukrajnai atomfegyverkezést, mert csak így biztosíthatja, hogy Oroszország ne rohanja le az országot.

A másik probléma, hogy Mearsheimer teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a kelet-európai országok magatartását és érdekeit.

Más realisták előhozzák, hogy a volt keleti blokk országai – Mearsheimer akkori írásaihoz hasonlóan – az 1990-es években nagyon is tartottak tőle, hogy ha Oroszország ismét megerősödik, megint terjeszkedni próbál majd. Ezért aztán a NATO-tól kértek védelmi garanciákat: a keleti NATO-bővítést nem Washington testálta rá a keleti országokra, hogy az amerikai birodalmat bővítse, hanem a keleti tagállamok, köztük Magyarország akartak védelmet (a gyakran hezitáló) Amerikától Moszkvával szemben. Ez az elég jól dokumentált dolog egyrészt megkérdőjelezi, hogy itt csak az amerikai liberálisok őrültségéről lenne szó. Másrészt felveti azt a kérdést, hogy hogyan nézne ki térségünk a NATO- és EU-bővítés nélkül, és az miért lenne békésebb, mint a mostani helyzet.

Kapcsolódó probléma, hogy nála nemcsak Európa keleti, hanem nyugati fele is pusztán az Egyesült Államok rongybabája és az amerikai hegemónia passzív elszenvedője. Szóba se kerül, hogy a német vagy a francia külpolitika saját érdekekkel bír, és évtizedek óta a próbálja a saját pecsenyéjét sütögetni Oroszországban, gyakran Amerika ellenében.

A NATO-tól való orosz reszketés elméletét gyengíti, hogy a keleti NATO-tagállamok még 2014 után is azért verték az asztalt Brüsszelben és Washingtonban, hogy az Észak-atlanti Szövetség által nyújtott katonai támogatás messze nem elegendő az oroszok esetleges feltartóztatására, és az idén februári orosz inváziót megelőzően Ukrajna is csak elég mérsékelt mennyiségű fegyverzetet kapott.

Az Egyesült Államok Barack Obama elnöksége alatt relatíve visszafogott Oroszország-politikával próbálkozott, és az EU és a NATO a 2014-es orosz agressziót is csak jelképesen büntette – még annak sem lett nagyobb következménye, amikor az oroszok által támogatott szeparatisták lelőttek egy utasszállító repülőgépet. Az se világos, hogy ha csupán a NATO a mumus, Moszkva miért vette tudomásul eszkaláció nélkül a finn és svéd NATO-csatlakozási kérelmet, hiszen ez a hidegháború alatti-utáni európai biztonsági rendszer súlyos átrendezését jelenti.

Azt is fel szokták vetni, hogy narratívája igazolására Mearsheimer nagy kedvvel idéz olyan beszédeket, amelyekben Putyin arról beszél, hogy a NATO fenyegeti őt, de kisebb figyelmet fordít azon beszédekre, amelyekben Putyin arról beszél, hogy Ukrajna mint nemzet nem létezik, és a terület az Orosz Birodalom elidegeníthetetlen része. Az orosz imperializmus teljesen háttérbe szorul az általa vázolt történetben, amit ő azzal indokol, hogy szerinte Putyin nem akarja helyreállítani az Orosz Birodalmat, és eredetileg nem akarta bekebelezni Ukrajnát, csak a háború megindítása után megváltoztak céljai.

Nála az ukrán nép nem létezik

Hasonlóan problémás Mearsheimer narratívája a 2014-es eseményekről. Miután az ő világában minden a nagyhatalmi politika eredője, más, keményvonalas realista kollégáihoz hasonlóan nem foglalkozik azzal, hogy léteznek társadalmak és társadalmi mozgalmak, amelyek politikai célokat, eszméket és érdeket határoznak meg, és elvárásokat támasztanak a hatalommal szemben. Ebből fakadóan nála a 2014-es kijevi forradalom (valamint bármely más tüntetéshullám a világban) csak az amerikai szervezkedés következményeként értelmezhető, az ukrán nép mint cselekvőképes entitás teljesen kimarad a történetből.

Ezzel szemben a válsághoz vezető út alapvető eleme, hogy az ukrán nép egy jelentős része számára nem volt tolerálható a korrupt, oroszbarát posztszovjet oligarchia, és (helyesen vagy helytelenül, de) a nyugati integrációtól remélték a tisztességes életet, amit a 2004-es narancsos forradalom során és 2014-ben is kifejeztek. (Mearsheimer erre azt szokta válaszolni, hogy „az önrendelkezés joga értelmét veszti, ha nagyhatalmak kerülnek összetűzésbe kisebb államokkal”, ám ez megkerüli az ukrán nép szerepének kérdését.)

Ennek a másik oldala, hogy egyesek szerint Putyin nem a NATO-tól félt, hanem sokkal inkább a demokráciától. E teória szerint azért vonult be Ukrajnába, mert úgy értékelte, hogy halványan felsejlett az esély arra, hogy egy Nyugat-barát, relatíve rendezett demokrácia alakuljon ki szomszédjában, ennek esetleges sikere pedig saját rezsimjét is aláásta volna.

Egy kapcsolódó ellenérv, hogy az orosz agresszióért részben Putyin rezsimjének jellege okolható. Putyin első évtizedében a magas olajár biztosította a gazdasági fejlődést és így a rendszer népszerűségét, de a második évtizedében ez kifulladt, és egyre inkább a karhatalmi erőszak vált a rezsim fenntartásának eszközévé. Ennek természetes következménye volt a hatalom centralizálása, a független erőközpontok eltűnése, a lojalitás fontosságának növekedése, az eltérő nézőpontok elhallgattatása, a biztonsági szolgálatok és a katonaság politikai befolyásának növekedése, a nacionalista kardcsörtetés, a birodalmi nosztalgia és a nyugatellenes szólamok feltekerése.

Egy ilyen rendszerben a hatalom egyre kevésbé képes hatékonyan működni, és egyre hajlamosabb lesz katonai erővel megoldani a vélt és valós problémákat.

A Mearsheimerrel megengedőbb bírálatok előveszik, hogy a NATO-bővítés és az amerikai liberálisok mellett sok ő is más tényezőt fel szokott hozni, amelyek az orosz invázióhoz vezettek, például Putyin „autokratikus és erőszakos tendenciáit”, az orosz nacionalizmust, az ukrán államiság tagadását, az ukrajnai „fasiszta csoportok” jelentette veszélyt, a „demokráciaterjesztéstől” való félelmet, vagy akár Volodimir Zelenszkij elnök egyes, az orosz érdekekkel ellentétes belpolitikai lépéseit. (A cikk e pontján ez talán már fárasztó önismétlés, de a rend kedvéért: természetesen ez is ellentmond a neorealizmus alapvetéseinek. Az egyes döntések hátterét firtató külpolitika-elemzés eleve teljesen más műfaj, mint a történelem menetét befolyásoló tágabb strukturális tényezők azonosítását célzó politikaelmélet.)

Ezen alternatív magyarázatok ugyanakkor kizárják a Mearsheimer-féle megoldási javaslatot: ha Putyint az imperializmus, a nacionalizmus, a demokráciaellenesség, az ukrán belpolitika és/vagy rezsimje erőszakos jellege hajtja, akkor nem reális azt feltételezni, hogy valamiféle nagy NATO–Oroszország paktum stabil megoldást jelentene Ukrajna bajaira.

Az is érdekes kérdés, hogy egy ennyire összetett helyzetben milyen bizonyítékokra, forrásokra, elemzési módszerekre alapozza Mearsheimer, hogy a NATO-bővítés és a nyugati liberalizmus fontosabb magyarázó tényező minden másnál. Amikor júniusban a firenzei European University Institute nevű posztgraduális intézetben egy szakmailag elég erős közönség megsorozta ezekkel a kérdésekkel, nem igazán tudott érdemben válaszolni.

Mint egyes kollégái rámutatnak, Mearsheimer állításai mögött nem áll tudományosnak tekinthető kutatási munka vagy bármiféle módszertan, pusztán nyilvános beszédek szelektív magyarázatára szorítkozik, valamint meg nem nevezett „oroszokkal” és „kínaiakkal” való beszélgetéseit említi. Mearsheimert és általában a realistákat (és más strukturális elméletek képviselőit) az egyes térségekre vagy országokra fókuszáló kutatók gyakran vádolják azzal is, hogy fogalmuk sincs azokról a helyekről, amelyekről magyaráznak: Mearsheimer nem ért se oroszul, se kínaiul, nem ismeri a belpolitikai helyzetet, félreérti az orosz katonai stratégiát. Állításait nagyrészt arra az elképzelésére alapozza, hogy a vezetők általában nem hazudnak más vezetőknek, ezért Putyin külpolitikai nyilatkozatait is igazságként kell értelmezni.

Mindenki hülye, csak én vagyok helikopter

Mearsheimer és Walt világát még a realizmus egyes prominens képviselői sem szeretik. Robert Jervis, a realizmus egyik legnagyobb alakja 2020-ban megjelent tanulmányában végigveszi, hogy az amerikai liberálisokat ekéző Mearsheimer és Walt:

• Nem állít fel egy világos mércét, amely alapján az amerikai külpolitika 1990 utáni sikertelenségét megállapítja. Bár valóban nem tört ki világbéke a hidegháború végével, de történelmi összevetésben az 1990 utáni világ nem egy rossz hely Jervis szerint.
• Nem sok időt veszteget a kontrafaktuális elemzésre, azaz annak feltérképezésére, hogy mi lett volna a világban, ha az Egyesült Államok máshogy viselkedik. Nem világos, mi alapján feltételezhetjük, hogy ma Kelet-Európa, Irak vagy Afganisztán békésebb hely lenne, ha az Egyesült Államok távol tartja magát ezen országoktól.
• Nem vizsgálja, hogy valóban kizárólag a „liberalizmus” magyarázza-e az amerikai külpolitikai magatartást. Az oktalan háborúkba torkolló birodalmi túlterjeszkedés és a világot hasztalanul a saját képükre formálni próbáló nagyhatalmak jelenségét számos prominens történész (Thuküdidész, Paul Kennedy) és politológus (Arnold Wolfers, Robert Gilpin, Waltz) jóval korábban leírta. A történelmi példák esetében nehéz lenne a modern liberalizmust okolni: ezek a folyamatok jellemzően olyan helyzetekben jönnek elő, amikor egy rivális nélküli nagyhatalom azt csinál a világban, amit akar.
• Jervis azt is levezeti, hogy a washingtoni külpolitika fő célja nem igazán a demokráciaterjesztés, sokkal inkább az amerikai politikai és gazdasági befolyás globális kiterjesztése és fenntartása volt. Az Egyesült Államok sok helyen kifejezetten ártott a demokráciának (lásd Latin-Amerika), számos katonai beavatkozása nem is célozta a demokratikus rezsimváltást (Szerbia, Szomália, Kuvait), más helyeken, ahol a liberális értékek védelmében be kellett volna avatkoznia, nem tette (ruandai népirtás), Kínával szemben pedig egyáltalán nem tett a demokráciára vonatkozó követeléseket a 2010-es évtized végéig.

Jervis tanulmányát azzal a mások által is osztott bírálattal zárja, hogy Mearsheimer keveri a pozitivista (hogyan működik a világ) és a normatív (hogyan kellene működnie a világnak) állításokat.

Ezek az alapvető problémák jól tetten érhetők a Mearsheimert méltató századvéges laudációban is, amely szerint a Mearsheimer-féle, „racionális és a valósággal közvetlen kapcsolatot ápoló gondolkodás kifejezetten hiánycikknek számít” Európában, ahol „az erkölcs és az emberi jogok dimenziójában” kezelik az ukrajnai válságot, miközben „a háborúk természete, s azok következményei nem értelmezhetők ebben a keretrendszerben”.

Ez nyilvánvaló önellentmondás. Ha elfogadjuk, hogy az európai politika ezen a síkon értelmezi a történetet, és hajlandó emberi jogi és erkölcsi megfontolások miatt fegyverzetet és anyagi támogatást adni Ukrajnának és szankcionálni Oroszországot, az azt jelenti, hogy az emberi jogi megfontolások teljesen világosan hatással vannak a világpolitikára és a háborúra. Ha viszont azt állítjuk, hogy a háború természete nem értelmezhető az erkölcsi és emberi jogi keretek között, akkor azt feltételezzük, hogy az EU biztonságpolitikai megfontolások miatt támogatja Ukrajnát, nem pedig az őrült liberalizmus hevében.

Más szóval a politikaelmélet célja olyan modellek felállítása, amelyek megmagyarázzák az állami magatartást. Ha az államok nem úgy viselkednek, ahogy a modellünk szerint kellene, akkor nem az államok a hülyék, hanem a modellünk.

A háborút szító Orbán mehet a levesbe

Mearsheimer és Orbán találkozója fényében érdekes adalék, hogy a chicagói professzor offenzív neorealizmusa szerint a világpolitikában csak a nagyhatalmak és a nagyhatalmi érdekek számítanak, a messzi, kis országok mehetnek a levesbe: Amerika biztonságára nézve teljesen mindegy, hogy Kijevben Putyin diktál-e, vagy sem.

Ebből nem nehéz továbbgondolni, hogy mi lenne a mearsheimeri válasz, ha Magyarország biztonsága és szabadsága kerülne veszélybe: valami olyasmi, mint amikor a régi szép realista hidegháborús időkben az Egyesült Államok nagy ívben tett rá, amikor Orbán Viktor megfogalmazásában „ők”, a történeti dokumentumok alapján a szovjetek 1956-ban leverték a forradalmat Magyarországon. („Több hidegfejű realistára lenne szükség, hogy a világ egy biztonságosabb hely legyen” – írta Orbán találkozójukat követően.)

Ebből fakadóan egyébként Mearsheimer elméleti keretében az orbáni külpolitika is értelmezhetetlen. A nagyhatalmak közti lavírozás és a magyar külpolitika mozgásterének növelését hangoztató pávatánc teljes illúzió egy olyan világban, ahol a nagyhatalmak kényük-kedvük szerint játszanak az önkényesen kijelölt befolyási övezetükben.

Szintén érdekes vetület, hogy annak idején Orbán Viktor vezette be Magyarországot a NATO-ba, tehát ha a mearsheimeri narratívában hiszünk, akkor Orbán 2001-ben Washington láncos kutyájaként kiárusította Magyarországot az amerikai liberálisok agymenésének, és ezért személyes felelősség terheli a háború kiprovokálásáért. Hasonló a helyzet az EU-bővítéssel: az ukrajnai konfliktus ugyebár az uniós társulási szerződés miatt torkollott fegyveres harcba. Magyarország az EU keleti és balkáni bővítésének nagy szószólója, Ukrajna csatlakozási kérelmét is támogatja, ami a mearsheimeri világkép szerint a feszültségek fokozásával és Oroszország beszorításával egyenértékű.

A sokadik bökkenő a nagy vállveregetéssel, hogy míg Mearsheimer régi mumusa az izraeli lobbi, Orbán Viktor Benjámin Netanjahu izraeli kormányfő nagy szövetségese, aki a két lábon járó washingtoni zsidó lobbi – pár éve a republikánusok meghívására a washingtoni kongresszusban próbálta közvetlenül érvényesíteni az izraeli érdeket az amerikai kormánnyal szemben.

A legnagyobb különbség Kína kérdésében tátong Mearsheimer írásai és a fideszes narratíva között. Mearsheimer az Ukrajnának nyújtott amerikai támogatást részben azért tartja károsnak, mert szerinte ha Washington elengedné Kijev kezét, azzal stabilizálhatná a kapcsolatát Oroszországgal, és saját oldalára állíthatná Moszkvát Pekinggel szemben. Ha valóban a Kína és a Nyugat közti konfrontáció a cél, akkor a Pekingnek gazsuláló Orbán-kormány politikája hamvába holt dolog.

Mearsheimer és Orbán abban sem ért egyet, hogy ki lenne az optimális amerikai elnök.

Míg Orbán Viktor és udvartartása jó ideje azt hangoztatja, hogy Donald Trump a béke záloga, és csak Trump megválasztása esetén érhet véget az ukrajnai konfliktus, Mearsheimer részben a Trump-kormány alatt megindult katonai támogatással magyarázza az orosz támadást, és 2020-ban azt nyilatkozta, szerinte a progresszív demokrata Bernie Sanders a legjobb elnökjelölt, mert ő az egyetlen, aki visszafogott külpolitikát hirdet.

Ha tehát Mearsheimer gyakran változó és olykor egymásnak is ellentmondó elméleteit összevetjük a magyar kormány és a fideszes megmondóemberek gyakran változó és egymásnak is ellentmondó szövegeivel, akkor az egyik fő közös pont tényleg az marad, amit Orbán Viktor is kiemelt a találkozó után: nem szeretik az amerikai liberálisokat.

A további kapcsolódási pontokról egyelőre csak találgatni lehet, mivel amikor Mearsheimert a New Yorker magazin a napokban magyarországi útjának részleteiről és Orbánnal folytatott háromórás beszélgetéséről próbálta faggatni, közölte, hogy nem akar róla beszélni, és véget vetett az interjúnak.