A hidegháborút elnapolták, Európát megosztották az influenszerek szigetén

Joe Biden amerikai elnök és Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár először találkozott a héten (Biden elnökké választása óta) a világ húsz legnagyobb gazdasága, a G20 csúcstalálkozójának margóján, ahol az utóbbi pár év divatjával szakítva a régi idők egyik slágerét vették elő, és megpróbálták előadni a „felelősségteljes nagyhatalmak értelmetlen kardcsörtetés helyett hideg fejjel menedzselik nézeteltéréseiket” című performanszot.

Ezzel a nótával legutóbb Barack Obama elnökségének első éveiben találkozhatott a közönség, és bár azon időszak megidézése nem volt teljesen őszinte, a nagyhatalmi politika rajongóinak mégis tartogatott kisebb újdonságokat a mostani ankét.

A háromórás találkozó végén Biden arról beszélt, hogy nem akar konfliktust, se hidegháborút Kínával. Azt is hangsúlyozta, hogy a két ország egyaránt elfogadhatatlannak tartja az atomfegyverekkel való fenyegetést és azok esetleges bevetését Ukrajnában, nem gondolja, hogy Kína rövid időn belül meg akarná támadni Tajvant, és bízik a globális ügyekben való konstruktív együttműködésben.

Hszi pedig – aki a koronavírus-járvány miatti kétéves hiátus után tért vissza nemrég a nemzetközi turnézás világába – azt mondta, hogy mindkét ország érdeke a kapcsolataik javítása, és a maga módján, közvetetten és szőrmentén, de még Oroszország ukrajnai háborújára is beszólt.

Bár a találkozón előkerültek a régi sérelmek és mélyebb nézeteltérések – Tajvan, emberi jogok, kínai hadseregfejlesztés, világpolitikai blokkosodás, technológiai háború –, az általában diplomaták helyett influenszerek által ellepett Bali szigetén tartott ankét jelentős hangnemváltást hozott ahhoz képest, amikor Biden megválasztása után, tavaly márciusban az amerikai és kínai delegáció relatíve nyíltan elküldte egymást a fenébe Alaszkában, és az utóbbi hónapok tajvani és technológiai kardcsörtetéséhez képest is meglepően konstruktívnak tűnt. A pozitívabb szöveget pedig nagy mosolyok és jobb hangulat kísérte.

A csúcs pozitív olvasata, hogy az Egyesült Államok és Kína kicsit jegelte az utóbbi időszak feszültségeit, és a vörös vonalak kijelölése mellett látnak teret a párbeszédre.

Az is felsejlett, hogy az orosz–kína dacszövetség nem határtalan, bár a kínai közvetítést remélő nyugati nyilatkozatok a realitásoknál talán optimistábbak.

A két kormány gazdasági nacionalizmusa, katonai manőverei és merőben eltérő világképe alapján ugyanakkor nem érdemes a nagy egymásra borulásban bízni. Hszi Csin-ping pedig ha szelídebb stílusban is, de az érdekek érvényesítése terén a régi vonalat viszi, és Európával szemben az oszd meg és uralkodj elvére törekszik. Ebben pedig ahogy korábban, Európa államai most is partnerek.

Van, ami stabilizál

A békésebb hangnemet belpolitikai és gazdasági folyamatok is magyarázzák. Joe Biden amerikai elnök pártja a vártnál jobban szerepelt a novemberi félidős választásokon, és a törvényhozás felsőházának megtartása miatt egyelőre nem került veszélybe a kormány munkája és a Demokrata Párt programjának eddig elfogadott része, noha a republikánusok többsége a képviselőházban jelentősen megnehezítheti majd a dolgát a következő két évben.

Hszi Csin-pingre szintén igaz, hogy az előzetes várakozásoknál is erősebben szerepelt a Kínai Kommunista Párt októberi tisztújításán, az utóbbi két évtized hagyományaival szakítva harmadszor is pártfőtitkárrá választották, az állampárt héttagú felső vezetését pedig kizárólag személyesen Hszihez kötődő lojalistákkal tömték tele. Azaz egyik félnek sem kell attól tartania, hogy a kevésbé konfrontatív hangnem esetleg gyengeségként csapódik le belpolitikai ellenfeleik számára.

A két vezető belpolitikai ereje mellett gazdasági kihívásaik is hasonlóan súlyosak. Az Egyesült Államokban a négy évtizedes csúcsra érő infláció, a jegybank kamatemelései által gyengített növekedés és az ingatlanpiac megrogyása vélhetően gyengíti a kormány külpolitikai harci kedvét. Ehhez hasonlóan Kína a koronavírus-járvány drákói (bár az utóbbi hetekben sok helyen enyhülő) kezelése, a fogyasztás tartós részben ehhez köthető gyengesége, az önkormányzatok romló pénzügyi helyzete, valamint az ingatlanpiac megrogyása miatt nem feltétlenül tűnik jó stratégiának 2022 végén beleállni a hidegháborúba.

A külső környezet is a kedélyek csillapodása felé hat. Joe Biden a G20-csúcs előtt Kambodzsában járt, a tíz (illetve a mianmari junta felfüggesztése miatt technikailag kilenc) térségbeli országból álló Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének (ASEAN) találkozóján, ahol a több résztvevő leszögezte: nagyon nem örülnének egy amerikai–kínai hidegháborúnak, nem akarnak oldalt választani a két nagyhatalom között, stabil geopolitikai környezetben szeretnének fejlődni és több pénzt keresni. „Remélem, ez az a padló, amelynél mélyebbre nem zuhanhat” Kína és Amerika kapcsolata. „Mindkét oldalnak figyelembe kell vennie, hogy nem akarunk járulékos kárrá válni”, mondta a szingapúri külügy egy vezető diplomatája.

A térség országai kellemetlen helyzetben vannak. Egyaránt fontos számukra a kínai és az amerikai gazdaság – Kína a legnagyobb kereskedelmi partnerük, az Egyesült Államok (és Európa) a legnagyobb befektetőjük –, nagy részük tart Kína külpolitikai és katonai erőfitogtatásától, és érdekelt az Egyesült Államok katonai jelenlétében.

Erre a két nagyhatalom is rájátszik, és próbál kiszorítósdit játszani a térségben:

Amerika haditengerészeti segítséget ígér a kínai mozgolódással szemben, Kína pedig az amerikai szervezkedés elutasítására kapacitálja a délkelet-ázsiai országokat. A térség országai – Malajzia, Thaiföld, Szingapúr, Vietnám, Indonézia, Fülöp-szigetek, stb. – egyfelől mindannyian ellenérdekeltek a konfliktusban és a Kelet–Nyugat hidegháborúban; másfelől szeretnének hasznot húzni belőle, hogy Pekingben és Washingtonban is felértékelődött a térség geopolitikai fontossága.

Bár az utóbbi években valamelyest keményedtek a Kínával szembeni európai álláspontok, mint Olaf Scholz német kancellár pekingi látogatása is jelezte, Nyugaton is mérsékelt az étvágy a Kínával szembeni hidegháborúzásra, ami ha nem is fogja vissza teljesen Washingtont, korlátozza a hidegháborús hévet.

Van gond is

A széles mosolyok ellenére ugyanakkor abban sem érdemes bízni, hogy valamiféle fundamentális irányváltás szemtanúi lennénk.

A Fehér Ház azt közölte, hogy a két ország elítéli az atomfegyverek bevetésével való fenyegetést és elfogadhatatlannak tartja az atomfegyverek esetleges ukrajnai bevetését, de az Ukrajnára való célzott hivatkozás helyett ezek legfeljebb általánosabb formában köszönnek vissza a kínai beszámolókból. Az is jellemző, hogy a találkozóról kiadott kínai nyelvű dokumentum, valamint Vang Ji külügyminiszter a csúcsot követő, elsősorban belső fogyasztásra szánt nyilatkozata nagyobb figyelmet fordít az érdekellentétekre és Kína érdekeinek hangoztatására, mint az egyetértésre.

Bár ez a diplomáciai mázzal leöntött sablonszövegekből nem feltétlenül egyértelmű, számos fontos kérdésben, leginkább Tajvan esetében a két vezető szimplán elbeszélt egymás mellett. Biden az utóbbi időben többször arról beszélt, az Egyesült Államok kész megvédeni Tajvant, ha kínai támadás érné, míg hivatala azt állítja, hogy nem változott a kormány álláspontja a korábbiakhoz képest, és nem foglalnak állást Tajvan hovatartozásának kérdésében, arról pedig nincs világos döntés, hogy katonailag támogatnák-e a szigetet. Kína szemszögéből ez az „egy Kína-elv” felrúgása: szerintük Tajvan Kína része, és aki mást mond, az megkérdőjelezi Kína területi egységét. Így Pekingből nézve az amerikai álláspont inkoherens és ellentétes Kína alapvető érdekeivel.

Hszi az amerikai beszámolók szerint részletesen végigvette – és igyekezett megcáfolni – a kínai rendszerrel szembeni nyugati bírálatokat, amit befelé úgy adtak el, hogy megvédte országát az amerikai beavatkozási kísérletektől, kifelé meg úgy, hogy az autoriter kínai rezsim valójában nem is autoriter, és a „demokráciák az autokráciák ellen” című felállás nem áll meg. Biden bár csak mérsékelt hangsúllyal, de felhozta a Kínával szembeni emberi jogi bírálatokat, míg Hszi ismét elismételte, hogy elítélik, hogy egyes országok – más szóval Amerika – ideológiai blokkokat akarnak létrehozni a világban. A gazdasági ügyeket pedig látványosan kerülték, ami jelzi, hogy itt sem sok olyan téma van, ahol egy kicsit is egyetértenek.

A pozitív olvasat szerint mindenesetre arról van szó, hogy a sokhónapos előkészítés után létrejött csúcson az ismert ellentétek elismétlése mellett Biden és Hszi is elismerte, hogy egy bizonyos ponton túl nem akarják feszíteni a húrt.

A Biden-kormány jó ideje azt hangoztatja, hogy a nyilvánvaló stratégiai érdekellentétek mellett vannak közös érdekeik is, amelyekről – mindenekelőtt a klímaváltozásról – a vitás kérdésektől függetlenül is érdemes tárgyalni. Kína erre korábban azt válaszolta, hogy ameddig a nagy kérdésekben – mindenekelőtt Tajvant illetően – szembenállás van, nincs értelme az ilyesminek. Most a jelek szerint e téren volt valamennyi mozgás, és a Nancy Pelosi demokrata házelnök tajvani látogatása után megszakadt tárgyalási csatornák újra kinyíltak.

Az persze kérdés, meddig lesz ez így: a novemberi félidős választás eredményeként a képviselőházban a republikánusok kerültek többségbe, és házelnökjelöltjük, Kevin McCarthy azt ígérte, ő is elmegy majd Tajvanra, és egy kongresszusi vizsgálóbizottságot is létrehoz a Covid-19 vírus létrejöttének körülményeit kivizsgálandó. Utóbbi célja természetesen az, hogy Kínát hozzák ki felelősként (ami annak fényében is érdekes, hogy a republikánusok szerint a járvány kezelése szükségtelen).

A kongresszus a gazdasági ügyekben is nyomást gyakorol a kormányra, és a tekintetben az amerikai szemszögből a gazdasági világrend egyoldalú haszonélvezőjének számító Kína szívatása a kevés olyan téma egyike, amelyben a republikánusok és a demokraták egyetértenek Washingtonban.

Oszd meg, és uralkodj

Az is feltűnő volt, hogy Hszi Csin-ping egyesével tárgyalt a nyugat-európai vezetőkkel, de az európai intézmények képviselőitől ódzkodott. A kínai külpolitika régi módszere, hogy a nyugat-európai országok eltérő és gyakran ellentétes kínai érdekeit kihasználva halad előre.

Bár Emmanuel Macron francia elnök (általában az újabban világpolitikai kérdésekben is Franciaország fejére növő németek szárnyainak szegése végett) szeret arról beszélni, hogy az EU „stratégiai szuverenitása” csak közös fellépéssel teremthető meg, ez a gyakorlatban jellemzően elmarad. Olaf Scholz német kancellár nemrég az ácsingózó Macron nélkül ment Pekingbe, a G20 margóján pedig Macron, valamint a holland, spanyol és olasz kormányfő is kettesben tárgyalt Hszivel, míg Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Charles Michel, az Európai Tanács vezetője nem kapott időpontot a kínai pártfőtitkártól, hiába volt ott Balin.

A francia elnök a találkozó után arról beszélt, hogy Hszi Csin-ping segíthet az ukrajnai orosz agresszió rendezésében, ahogy pekingi útján Olaf Scholz is azt hangoztatta, hogy a kínai vezetés elítéli az orosz nukleáris fenyegetést. Egyes elemzők szerint ugyanakkor ezek a homályos kínai nyilatkozatok félreértelmezésén alapuló optimista vágyakozások.

Hszi és a kínai külpolitika különböző vezetői legfeljebb nagy általánosságokat ismételgetnek az atomfegyverkezés elutasításáról, a szuverenitás fontosságáról és a béke támogatásáról, de Kína a háború kitörése óta jelentősen növelte oroszországi kereskedelmét, mélyítette orosz pénzügyi kapcsolatait, máig tartózkodik Oroszország felelősségének kimondásától, sőt a kínai diplomaták nyíltabb pillanataikban az Egyesült Államokat és a NATO-t okolják a konfliktusért. Peking ebből a szemszögből úgy akar konstruktív szereplőként feltűnni Nyugaton, hogy érdemben semmit nem tesz (és egyes vélemények szerint Vlagyimir Putyin orosz elnök eltökéltsége mellett nem is tehetne) Oroszország visszafogására – bár tény, hogy ösztökélésére sem.

Ezzel együtt a csúcs zárónyilatkozatába bekerült, hogy a résztvevő országok nagy többsége elítéli az ukrajnai háborút – de az is, hogy egyesek közülük máshogy látják a történetet, és a G20 nem biztonságpolitikai fórum. Ez részben persze annak szól, hogy Oroszország is tagja a G20-nak – bár Vlagyimir Putyin végül nem, csak Szergej Lavrov külügyminiszter ment el Balira –, és nyilván nem ment volna bele, hogy elítélje saját háborúját. A kínai kormány nem fűzött további kommentárt a nyilatkozathoz.

Hszi Macronnak és Giorgia Meloni olasz kormányfőnek azt mondta, reméli, tesz róla, hogy Európa Kína-politikája pozitív és független maradjon (a független alatt azt szokták érteni Pekingben, hogy az Egyesült Államokétól eltérő), Mark Rutte holland miniszterelnöknek a csipgyártásban használt gépek terén kulcsfontosságú holland cég, az ASML kínai exportjának potenciális – Washington által követelt – korlátozására utalva arról beszélt, nem szabad átpolitizálni a kereskedelmet. A rend kedvéért egyesével meg is hívta az európai vezetőket Pekingbe.

Az Egyesült Államok angolszász szövetségesei is feltűnően változó bánásmódban részesültek. Ausztráliával például az utóbbi években lejátszott egy kisebb kereskedelmi háborút Kína, ám miután a konzervatív kormány megbukott, Hszi Csin-ping és az árkok betemetése iránt nyitott Anthony Albanese baloldali ausztrál kormányfő széles mosollyal beszéltek a viták rendezéséről. Ehhez képest

a csúcs legvirálisabb videója lett az az epizód, amikor Hszi elég keményen leszúrja a láthatóan kellemetlenül feszengő Justin Trudeau kanadai kormányfőt, amiért előző napi találkozójuk részletei megjelentek a sajtóban;

míg Rishi Sunak brit miniszterelnökkel végül le sem ült végül tárgyalni. London szerint a Lengyelországban becsapódott rakéta miatt tartott váratlan válságtanácskozások miatt már nem maradt idő erre.

Trudeau diplomatikus, de kemény leszúrásának kontextusához hozzátartozik, hogy a kanadai média nem sokkal korábban arról számolt be, Kína a 2019-es választások idején a számára kedves jelöltek jelentős anyagi támogatásával és kampányuk egyengetésével próbált beavatkozni a szavazásba. Trudeau emiatt választási beavatkozással vádolta meg Pekinget, és arról beszélt, hogy ezt zárt ajtók mögött Hszinek is felvetette. Ez is jelzi, hogy a nagy jópofizás mögött a régi stratégiai érdekellentétek megmaradtak.

Fejlődő világ

A nagy egymásra borulás ellenében szól az is, hogy bár a globális kihívások létében egyetértenek, azok kezelésében nem igazán kompatibilis Peking és Washington hozzáállása.

Kína a G20-on ismét elővette, hogy a fejlődő világ képviselője és védelmezője a nyugati imperializmussal szemben, még ha ennél diplomatikusabban is fogalmaztak. Hszi Csin-ping a házigazda Indonézia, vagy akár Brazília és India számára kedves témákat is kiemelt beszédében, mint a globális élelmezési helyzet és az élelmiszerárak elszaladása, és arra szólította fel a meg nem nevezett szereplőket, hogy ne használják fegyverként az olajat és az élelmet.

A fejlődő világ (részben Kína utóbbi években megugró hitelezéséhez, részben az amerikai jegybank kamatemelési ciklusának járulékos káraihoz köthető) pénzügyi gondjaira is kitért, és hangsúlyozta, hogy Peking elkötelezett a fejlődő világ segítése mellett. Ennek keretében még Narendra Modi indiai kormányfővel is lekezelt, dacára annak, hogy a két ország nemrég még a Himalájában nézett egymással farkasszemet.

E tekintetben régi bírálat az Egyesült Államokkal szemben, hogy Ázsiában folyton a katonai ügyekkel törődik, miközben a gazdaságdiplomáciát elhanyagolják. Ezzel szemben Kína dollármilliárdokat hitelez infrastrukturális fejlesztésekre. Az ASEAN országai az utóbbit jobban szeretik, mint az amerikai kardcsörtetést (kivéve persze, amikor a kínai beruházások bedőlnek).

Ez Joe Biden alatt sem változott: bár az Egyesült Államok nemrég meghirdetett egy gazdasági partnerségi programot a térség országai részére, ennek konkrétumaiból eddig nem sok materializálódott. Biden kihagyja az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) szervezetének hét végi thaiföldi vezetői értekezletét is, amelyen Hszi is részt vesz.