Az amerikaiakat elkezdte zavarni a jogfosztás, de a végén a benzinár fontosabb lett
2022. november 8. – 07:17
Az Egyesült Államokban – és bármelyik másik nagy demokráciában – a választási számmágia egyik visszatérő állítása, hogy az átlagos választók szavazatait leginkább a gazdasági helyzet határozza meg.
Hogy ez mennyire igaz manapság (vagy mennyire volt igaz korábban), az persze vitatható: a Demokrata Párt 2016-ban jó és javuló gazdasági helyzetben szenvedett vereséget, 2018-ban a félidős választásokon a Republikánus Párt jó és javuló gazdasági helyzetben kapott ki, 2020-ban rendkívül felerősödött az a korábban is ismert jelenség, hogy a gazdasági helyzetet a két oldal tábora teljesen eltérő módon ítélte meg, azaz az ideológiai faktorok sokkal erősebben befolyásolták az ország helyzetéről alkotott képet, mint a gazdasági realitások. Az elnök pártja pedig a gazdasági helyzettől függetlenül is hagyományosan rosszul szerepel az elnöki ciklus felénél tartott félidős választáson, amikor számos helyi tisztség mellett a teljes szövetségi képviselőház összetételéről és a szenátusi helyek harmadáról döntenek.
A Demokrata Párt az utóbbi hónapokban abban reménykedhetett, hogy az idén más lesz a helyzet a november 8-án, kedden tartott félidős választáson.
- A republikánusok népszerűségét jelentősen megtépázta, hogy a nyáron a legfelsőbb bíróság konzervatív, republikánus elnökök által jelölt bírókból álló többsége elkaszálta az abortuszhoz való hozzáférés szövetségi védelmét biztosító precedenst, mire több republikánus vezetésű állam rögtön az abortusz erős korlátozásáról, egyes esetekben teljes betiltásáról döntött.
- Az is sokat segített a demokratáknak, hogy a Republikánus Párt – Donald Trump exelnöknek és a mögötte álló radikális kemény magnak köszönhetően – számos, látványosan gyenge képességű jelöltet indított több, szorosnak ígérkező versenyben.
- A demokrata jelöltek pedig arra is igyekeztek figyelmeztetni a választókat, hogy a Trump által feltüzelt tömeg másfél évvel ezelőtt megpróbálta bevenni a kongresszus épületét és megakadályozni a 2020-as elnökválasztás eredményének szentesítését, a párt jelentős része pedig a mai napig nem hajlandó nyíltan vállalni a vereséget.
Ezek a kérdések azonban őszre elvesztették a választók érdeklődését. A keddi félidős választások előtt a legtöbb felmérés most is arra jutott, hogy a választókat leginkább a gazdaság állapota foglalkoztatja. A Demokrata Párt számára rossz hír, hogy ebben nemcsak a gazdasági helyzet és a gazdaságpolitika pártos, szubjektív megítélése, de az objektív valóság sem az ő oldalukon áll: az infláció elszabadulása a választók legfontosabb problémájává vált.
A republikánusok szinte biztosan többséget szereznek kedden a képviselőházban, és a FiveThirtyEight felméréseket súlyozó átlaga szerint a felsőházban is átfordult az állás, noha hetekkel ezelőtt még a demokratáknak volt több esélyük a szenátusi többségük megtartására. Ugyanakkor a szenátusért folyó verseny így is szoros lehet.
Mindent felülír a benzinár
A Pew októberi felmérése szerint a válaszadók 95 százalékát aggasztja a termékek és szolgáltatások árának emelkedése, 93 százalékukat a benzin- és energiaárak növekedése, és mindössze 17 százalékuk szerint jó a gazdasági helyzet. A Morning Consult felmérése szerint a pártfüggetlen szavazók negyede hármast, 37 százaléka kettest, 29 százaléka egyest adott a gazdasági helyzetre. Még a demokrata tábor harmada is egyes vagy kettes osztályzatot adott. A Monmouth Egyetem szeptember végi adatfelvételében a megkérdezettek 82 százaléka tartotta fontosnak az inflációt, és csak 30 százalékuk volt elégedett Joe Biden elnök teljesítményével.
A demokraták helyzetét nem segíti, hogy a makroadatok elég skizofrén képet festenek az amerikai gazdaság állapotáról, és még közgazdászok körében is vita tárgya, hogy van-e baj, és ha igen, mekkora.
2022 első két negyedévében csökkent az amerikai bruttó hazai termék (GDP), ami a recesszió klasszikus definíciója (két egymást követő, negatív negyedév). Ugyanakkor a GDP nagyrészt az import megugrása és a vállalati készletezés szeszélyei miatt csökkent, miközben a munkanélküliség csökkenő pályán maradt, a fogyasztás emelkedett, a háztartások anyagi helyzetével nem volt gond – az inflációt is nagyrészt pont az hajtotta, hogy az emberek erősen költekeztek.
A harmadik negyedév aztán egészséges, éves alapon 2,6 százalékos növekedést hozott, ám az elemzők erre is húzták a szájukat: a növekedés nagyrészt a kereskedelmi többlet csökkenéséből származott, miután Amerika többet exportált és kevesebbet importált, mint az előző negyedévben.
A háztartások fogyasztása – ami a gazdaság állapotának jobb mérőfoka – alig 1,4 százalékos pluszt hozott, míg az előző negyedévben erősebb ütemű, 2 százalékos bővülést mutatott. A munkanélküliség visszatért arra a szintre, ahol a koronavírus-járvány előtt volt, a 3,7 százalékos októberi adat történelmi összevetésben kifejezetten alacsony Amerikában. Októberben 153,3 millió ember dolgozott (nem mezőgazdasági munkakörben) az Egyesült Államokban, amely az eddigi legmagasabb szám, 800 ezerrel több, mint a koronavírus-járvány kezdete előtt.
A gazdaság növekszik, a vállalkozások növelik a beruházásokat és új embereket vesznek fel, a fogyasztók többet költenek, de mindenki sokkal jobban odafigyel a költés mértékére, mondta a felemás helyzetről egy piaci elemző.
Másrészt októberre a beszerzésimenedzser-index, amely az ipari megrendelések változása alapján próbálja jelezni a gazdasági hangulatot, stagnálást mutatott. A lakóingatlan-beruházások értéke 26 százalékkal esett a harmadik negyedévben az előző év azonos időszakához képest, míg az újonnan megkezdett lakóingatlan-építések száma 8 százalékos mínuszban volt szeptemberben. Közben az ingatlanárak még mindig erősen növekednek, augusztusban a húsz legmenőbb amerikai városban átlagosan 13 százalékos volt az éves áremelkedés. Egy októberi felmérés szerint a kisvállalkozók több mint harmada nem tudta kigazdálkodni üzlete bérleti díját októberben.
A demokraták legfőbb gondja, hogy az a három terület, ahol az amerikai választók leginkább megérzik a gazdasági helyzetet, elég rossz irányba tart.
- Egy gallon (3,8 liter) benzin ára átlagosan 2,4 dollár volt, amikor Bident beiktatták, és ugyan a nyári csúcs óta csökkenő tendenciát mutat, még november elején is 3,8 dolláron állt (ez kb. 1500 forint, azaz literenként 394 forint).
- Az infláció 8,2 százalék, amely ugyan alacsonyabb az európai értékeknél, de így is negyvenéves csúcs az Egyesült Államokban.
- És hiába az alacsony munkanélküliségi ráta és az erős béremelkedés, a magas infláció miatt a reáljövedelmek csökkentek.
Az infláció elszaladása miatt az amerikai jegybank szerepét betöltő és a kormánytól független Federal Reserve (Fed) kamatemelésbe kezdett, ami az áremelkedést csak hosszabb távon tudja megfogni, viszont rövid távon növekvő kamatok és csökkenő megtakarítások formájában csapódott le az emberek zsebében.
Az átlagos 30 éves jelzáloghitel-kamat egy éve 3,14 százalék volt, most 7 százalék felett jár. A Fed szigorításával a tőzsdeindexek is mélyrepülésbe kezdtek, amit sokan megéreznek befektetéseiken és nyugdíj-megtakarításaikon – az Egyesült Államokban nem csak a milliárdosok szívják meg az árfolyamok esését, a legtöbb átlagember nyugdíjalapja is értékpapírokban tartja a pénzt.
Nem én voltam
A Demokrata Párt és Joe Biden elnök a félidős választási kampányban azt próbálta sulykolni, hogy ezek jelentős részben globális folyamatok, amelyek már Biden hatalomra jutása előtt, 2020-ban megindultak, emiatt nem a jelenlegi kormány felelőssége a helyzet.
Bár a republikánus kampány egy központi témája lett a benzinár, az amerikai elnöknek nem sok közvetlen hatása van rá. Biden a közel-keleti termelőkre gyakorolt diplomáciai nyomással és a stratégiai kőolajtartalék kieresztésével is próbálta lenyomni az árakat, de ennek csak mérsékelt hatása volt. Az áremelkedéshez az is hozzájárult, hogy a koronavírus-járvány előtt és alatt az alacsony árak miatt elmaradtak a beruházások az olajiparban, különösen az amerikai finomítói infrastruktúra van csapnivaló állapotban. Ezért hiába szednek ki több olajat a földből Amerikában, a benzinkútra nem jut el a nafta.
Az amerikaiak reáljövedelmét nem csak az infláció ette meg, annak csökkenésére legalább olyan erős hatással volt, hogy kifutottak a koronavírus-járvány alatt hozott ideiglenes szociális intézkedések. Ezek egy részét ugyan Biden és a kongresszus legtöbb demokrata tagja meghosszabbította volna, ám a teljes Republikánus Párt, valamint a demokraták két centrista szenátora, Joe Manchin és Kyrsten Sinema ellenkezése mellett nem volt reális az amerikai szociális védőháló permanens kiterjesztése.
Az árak emelkedése részben máig a koronavírus-járványhoz köthető:
egyrészt a járvány alatti lezárások jelentős fennakadásokat okoztak a nemzetközi ellátási láncokban és a bel- és külföldi logisztikai hálózatokban; másrészt a fennakadást a fogyasztási szokások két gyors változása is tetézte.
Először a járvány első hullámát követően hirtelen megcsappant a kereslet a szolgáltatások, és megnőtt a tartós fogyasztási cikkek, például elektronikai áruk iránt (kevesebben jártak étterembe és többen vettek webkamerát), aztán a lezárások végével hirtelen visszatért a kereslet a régi kerékvágásba, ami megnövelte a munkaerő iránti igényt (Amerikától Magyarországig nincs elég légiutas-kísérő és pincér stb.), ezzel pedig felhajtotta a béreket és így az árakat is. Másrészt a járvány alatt sokan kevesebbet költöttek, és ezt a pénzt most kezdték el elverni, ami általában véve emelte a keresletet, és a globális ellátási láncok gyengélkedése mellett áruhiányt és további áremelkedést okozott a PlayStationtől az autópiacig.
A kettő közül a logisztikai problémák enyhülésével az utóbbi időben már a szolgáltatások árának növekedése vált prominensebbé, itt az áremelkedés üteme a 2021. februári 1,3 százalékos mélypontról 6,7 százalékra nőtt, míg a termékek áremelkedése 12,4 százalékon is járt az év elején, de mostanra szintén 6,7 százalékra mérséklődött.
A helyzethez az ukrajnai orosz invázió is hozzájárult, amely felhajtotta a globális energia- és nyersanyagárakat. Bár az Egyesült Államok energia tekintetében önellátó, a világpiaci árak az amerikai kutak árait is befolyásolják (ha Európában kétszer annyit hajlandóak fizetni a gázért, inkább exportálják az amerikai cégek, mint otthon eladják, ezért a hazai fogyasztók is kénytelenek valamivel magasabb árat adni a gázért és/vagy olajért).
A fentieken túl újabban a Fedet is sok bírálat éri, amiért a szervezet vezetése egyesek szerint túl sokáig úgy gondolta, hogy csak átmeneti jellegű jelenségek hajtják az inflációt, ezért nem lépett elég hamar az áremelkedés megfékezése érdekében. Amikor pedig az utóbbi hónapokban elkezdte kamatemeléssel hűteni a gazdaságot, a Fed a bírálók szerint kénytelen volt túl erősen rátaposni a gázra, és a gyors kamatemelésekkel a kelleténél jobban visszafogja a gazdaságot. (A magasabb kamat mellett drágább a hitelezés és ezáltal a beruházás, így a kamatemelés csökkenti a gazdaság pörgését.)
Túl sok a pénz?
Ezzel együtt az utóbbi időben hangosabb lett az a kórus is, amely szerint az inflációhoz Joe Biden és a demokrata kongresszus is nagyban hozzájárult, és a túlzott állami költekezés okozta a gazdaság pénzbőségét.
A Fed kutatóinak egy tavaszi értékelése szerint 3 százalékponttal növelték az inflációt a járvány során elfogadott élénkítőcsomagok, míg a Fed egy másik kutatócsoportja egy nyári gyorsszámításban 2,5 százalékpontot írt azok számlájára. Ugyanakkor azt mindkét elemzés kiemelte, hogy a nagy állami segítség jelentős pozitívumokkal járt, és a csomagok nélkül vélhetően sokkal rosszabb lenne a gazdasági helyzet.
Közben viszont az amerikai választókat ma inkább a költség negatívumai foglalkoztatják, a YouGov felmérése szerint többségük – a külföldi olajtermelők, a logisztikai problémák, a járvány és a „profithajhászó cégek” mellett – az állami költést okolja az inflációért. Ugyanakkor az is igaz, hogy utóbbi álláspontban ég és föld a két tábor közti különbség:
a republikánusok 80 százaléka, a demokraták 32 százaléka szerint felelős a kormányzati nagyzolás az árak elszaladásáért.
Jobbról az is visszatérő bírálat, hogy a magas energiaárak részben a Demokrata Párt zöld elhajlásainak köszönhetők: azáltal, hogy a párt évek óta hangoztatja a fosszilis energiahordozók kiváltását, azt üzeni a piaci szereplőknek, hogy nem érdemes olaj- és gázipari beruházásokba kezdeni, mert azok nem fognak megtérülni. A helyzeten az sem segített, hogy Biden korábban keményen nekiment a szaúdi rezsimnek, amely most az amerikai kormány kérlelése ellenére, Vlagyimir Putyin orosz elnökkel szövetkezve magasan tartja az olajárat – amivel egyes demokraták vádjai szerint direkt akarta szívatni Bident és támogatni a republikánusokat.
A YouGov fent említett pollja szerint az amerikaiak legnagyobb része a belföldi olajtermelés növelését tartja az infláció leghatékonyabb gyógymódjának. Bár Biden alatt történelmi csúcsra emelkedett az amerikai belföldi olajtermelés, a demokratákra mégis erősen ráégett a népi folklórban (és a jobbos médiában), hogy az autósok ellenségei.
Bár az európai szélsőjobbal szemben a Republikánus Pártban kisebb a „háborús infláció” nevű politikai termék népszerűsége, a republikánus jobbszél feltűnően Putyin-pozitív szegmenseiben is elkezdett megjelenni az a bírálat, miszerint az Egyesült Államok túl sokat költ az ukrajnai háborúra, ahelyett, hogy a pénzt az amerikai emberekre fordítanák. (Az egy másik kérdés, hogy ez logikailag hogyan összeegyeztethető azzal az állásponttal, miszerint az inflációt a túl nagy amerikai állami költekezés fűti.)
Nem tudták eladni a csomagokat
Egyes demokrata párti stratégák szerint ugyanakkor nem feltétlenül a makroadatok vagy a benzinár volt a fő baj, hanem hogy a párt meg sem próbálta rendesen eladni gazdasági programját és törvényhozásbeli sikereit. Ezt nehezítette, hogy ezek jellemzően absztrakt, sokéves kifutású és a választók jelentős része számára a mindennapi életükben (egyelőre még, vagy a koronavírus-mentőcsomag esetében annak kifutása miatt már) nem vagy csak mérsékelten érzékelhető állami beruházási programok, amelyeket Biden beiktatása óta három nagyobb törvénycsomagban nyomtak át.
- Az első, tízéves távlatban 1900 milliárd dolláros kiadást jelentő koronavírus-mentőcsomagot tavaly márciusban komolyabb ellenállás nélkül elfogadta a kongresszus demokrata párti többsége.
- Az infrastrukturális beruházásokat célzó második csomag hosszabb huzavona után és az eredeti tervekhez képest jóval szerényebb formában, a tervezett kétezer helyett tízéves távlatban 550 milliárdos pluszkiadással, de végül tavaly novemberben kétpárti támogatással ment át a kongresszuson.
- A harmadik csapásirány egy, a klímacélok elérését, a zöldenergiai átállást, valamint a szociális rendszer kiszélesítését célzó csomag volt, amelyet végül a centrista demokrata szenátorok miatt szintén erősen megvágva, de a nyáron „inflációcsökkentő törvény” névre keresztelve nyomtak át a kongresszuson.
Más demokraták azt hozták fel, hogy a helyzet hasonló, mint a 2010-es félidős választáson: akkor Barack Obama a pénzügyi válság közepén vette át az ország irányítását George W. Bushtól, és saját és pártja értékelése szerint hatékonyan és gyorsan feltakarította az előző elnök által okozott bajt. Ehhez képest pártja mégis súlyos vereséget szenvedett a félidős voksoláson. David Axelrod, Obama egyik fő tanácsadója szerint pusztán az volt a gond, hogy hiába javult a helyzet, az ország még nem volt túl a válságon, és ezért jobb híján azt büntették a választók, aki éppen a kormánynál ült.
Bár a republikánusok azzal vádolják Joe Bident, hogy növekedésellenes, az egyetlen terület, ahol valóban sokkal erősebben teljesít elődjeinél, az a reál-GDP növekedése. Az idei első két negyedév gyengélkedése ellenére Biden első hat negyedévében éves átlagban 2,7 százalékkal nőtt az amerikai gazdaság teljesítménye, míg Trump alatt ez 1,6, Barack Obama alatt 2,1, George W. Bush alatt 1,8 százalék volt. (Ehhez persze az is kellett, hogy Biden alatt a korona-mentőcsomagok erős, rövid távú lökést adtak a gazdaságnak.)
Ebből, valamint gazdasági csomagjaiból azonban nem tudott politikai tőkét kovácsolni. Ehhez hozzájárult, hogy valamilyen okból az amerikai választók egy perzisztens elképzelése, hogy a jobboldal jobban ért a gazdasági kérdésekhez, a Pew október közepi adatfelvételében például a válaszadók 47 százaléka tartotta kompetensebbnek a republikánusokat, és csak 34 százaléka a demokratákat a gazdasági ügyekben.
Jöhet az államcsőd-paráztatás
A demokraták esélyeit még az sem javítja, hogy a republikánusok valójában az adócsökkentésre és az állami kiadások visszafogására vonatkozó régi, általános ígéreteiken túl nem álltak elő értékelhető tervvel az infláció és a további problémák kezelésére vonatkozóan.
Előbbi téren a társasági adó tervezett emelésének elkaszálását és a Trump alatt elfogadott, a gazdagoknak kedvező, nemsokára kifutó ideiglenes adócsökkentések meghosszabbítását ígérik, amelyek amúgy önmagukban nem valami népszerű lépések, és a növekedésre gyakorolt hatásuk is elég vitatott. Az adócsökkentés pedig eleve nem valami jó fegyver az infláció ellen, hiszen ilyenkor pont az a cél, hogy a gazdaság pénzbőségét csökkentsék. A stratégiai veszélyeit jól jelzi Liz Truss tiszavirág-életű brit kormányfősége, amely a (fedezet nélküli) adócsökkentésbe bukott bele, bár az amerikainál jóval gyengébb pénzügyi helyzetben.
A republikánusok Truss-szal szemben kiadáscsökkentést is ígérnek, aminek a jegyében eltörölnék a Biden által „inflációcsökkentő törvénynek” címkézett jogszabálycsomagot is, amely valójában inkább a zöldenergia támogatásáról és gyógyszerárak letöréséről szól. Egyes republikánus politikusok a szociális programok megvágásával igazítanák ki a költségvetést, ami a demokraták szerint komoly csapást jelentene a társadalom legszegényebb rétegeire, és a dolog népszerűtlensége miatt a jobbos jelöltek egy része sem akart beállni ezen ígéretek mögé.
A republikánus ígéretekben még a jobboldal szellemi hátországának egyes prominens tagjai is kételkednek. „Valószínűtlen, hogy a republikánusok által javasolt gazdaságpolitikai lépések bármelyike számottevően mérsékelné az inflációt 2023-ban” – nyilatkozta az erősen konzervatív American Enterprise Institute egy közgazdásza október végén.
A választók ugyanakkor nem közgazdasági diplomával a zsebükben vizsgálják az ígéreteket, amit a YouGov november elején közzétett felmérése is jelez. Ebben például 38 százalék vélte úgy, hogy az adóemelés csökkenti az inflációt (nem), és 44 százalék támogatta a hatósági árakat, amelyek hatékonyságát jól példázzák a magyarországi állapotok. De a legérdekesebb, hogy 35 százalék csökkentené a kamatot az áremelkedés megfékezése érdekében (a kamatcsökkentés pont hogy növeli az inflációt, ahogy azt Törökország teljesen értelmezhetetlen monetáris politikája mutatja), míg 31 százalék a klasszikus közgazdaságtani dogmákkal egyetértve emelné a kamatot. Ebben a helyzetben nehéz olyan ígéretekkel előállni, ami a társadalom tág szegmenseinek bejön, és valóban működőképes is.
A megoldási javaslatok helyett azonban amúgy is inkább a politikai durrogtatás a jellemző. A republikánusok azt is felvetették, hogy ha a Biden-kormány nem hajlandó visszavágni a (jelenlegi kongresszus által megszavazott) állami költekezésből, akkor megakadályozzák az adósságplafon megemelését. Az adósságplafon annyit tesz, hogy a kongresszus meghatározza, hogy az amerikai szövetségi állam maximum mekkora adósságot vehet fel. Ezt a dollárban és nem GDP-arányosan meghatározott limitet az állam általában pár évente eléri, amikor a kongresszus általában gond nélkül megemeli, azaz a dolognak általában legfeljebb ceremoniális jellege van.
Legutóbb 2011-ben és 2013-ban, Barack Obama elnöksége alatt fordult elő, hogy a republikánusok azzal fenyegettek, nem emelik meg az adósságplafont, azaz a gyakorlatban nem engedélyezik a korábban jóváhagyott állami költést fedező kötvények kibocsátását. Akkor a huzavona az Egyesült Államok történetében rendkívül ritka leminősítést ért a hitelminősítőknél, és a republikánusok népszerűségét is megtépázta. Utóbbi miatt egyelőre most is kétséges, hogy államcsődbe szeretnék-e lökni Amerikát.