- Törökország gazdasága a kétezres évek óta dinamikusan fejlődik, a 2021. év végén berobbant infláció azonban mostanra 80 százalékra nőtt.
- A drágulást sok tényező mellett leginkább a török líra elértéktelenedése, és Recep Tayyip Erdoğan elnök minden gazdasági elmélettel szembemenő kamatpolitikája okozza.
- Az infláció megtépázta az Erdoğan mögött álló pártok népszerűségét, a közvélemény-kutatásokban pedig ma már az Európa-párti, ellenzéki, kemalista pártszövetség vezet. Kérdés, megtartják-e a jövő évi választásokat, és ha igen, mennyire lesznek azok demokratikusak.
- Erdoğan saját gazdasági elképzeléseivel húzná ki az országot a válságból, kérdés, hogy talpra állás vagy összeomlás lesz a történet vége.
Növekvő szegénység, elértéktelenedő fizetések és egy ország, amelyben mindenki igyekszik megszabadulni a készpénztől, hogy valutára váltsa – ha 80 százalékos inflációról hallunk, leggyakrabban Latin-Amerika, vagy az 1920-as évek Európája jut eszünkbe. Pedig idén nyáron nem valami évek óta bukdácsoló harmadik világbeli állam, hanem az utóbbi két évtizedben kiváló gazdasági eredményeket produkáló Törökország került mindezekkel reflektorfénybe.
Az infláció persze globális jelenség, de Törökország a 80 százalékos értékkel messze veri a hasonló fejlettségi szintű országokat. A brutális drágulásnak pedig megvan a következménye: a török reálbérek hónapról hónapra csökkennek, a társadalmi egyenlőtlenségek növekednek, és egy év alatt százezrek csúsztak szegénységbe.
Recep Tayyip Erdoğan török elnök kitart amellett, hogy a gazdaság „ki fogja nőni magát az inflációból”, az ellen pedig teljesen felesleges tenni. A törökök nagy része azonban nem ezt érzi, az elszegényedéssel együtt pedig Erdoğan pártjának támogatottsága is lejtőre került. Törökországban jövő júniusban tartanak választásokat, és a felmérések szerint ma az ellenzék népszerűbb a kormánypártnál, ami feladja a leckét az országot egyre diktatorikusabban vezető Erdoğannak.
A nagy kérdés viszont tényleg az: lehetséges-e „kinőni” ekkora inflációt, vagy az ország visszafordíthatatlan válságspirálba került.
Egykor gazdasági csodának nevezték
Törökország a második világháború után még egy szegény, jellemzően mezőgazdasági ország volt, amely leginkább csak stratégiai elhelyezkedése és olajtartalékai miatt volt fenn a gazdasági világtérképen. Az ország a világháború utáni globális konjuktúrát is csak részben volt képes kihasználni: a nagy népszaporulat mellett az egy főre jutó GDP a hetvenes évekig alig nőtt, majd az olajválságot megszenvedve igazából csak a kilencvenes években kezdett el emelkedni.
Törökországot 1950-ig a köztársasági államforma ellenére egypártrendszerben irányította Musztafa Kemal Atatürk Köztársasági Néppártja (CHP), amelyről ebben a cikkben még sokat lesz szó. A 20. század második felében számos párt váltotta egymást az ország élén, háromszor katonai puccsal döntötték meg a kormányt, a politikai életet pedig leginkább a nyugati-liberális-modernizációpártiak és a nacionalista-iszlamista-konzervatívok ellentéte határozta meg.
Az ország modernizációja azonban a CHP bukásával még valamikor az 50-es években véget ért, és az iparosodás is csak a gazdaság liberalizálása után, a 80–90-es években indult meg. Az ezredforduló idején azonban az életszínvonal még messze volt Európáétól, és a külföldi cégek száma is csak lassan növekedett.
Erdoğan színre lép
Bár a gazdasági növekedés viszonylag stabil volt, Törökországot a 90-es években politikai instabilitás, koalíciós kormányok, és kormányátalakítások sora jellemezte. Ebben a helyzetben alapították 2001-ben jobboldali, konzervatív, iszlamista és nacionalista pártok tagjai az Igazság és Fejlődés Pártját (AKP), amely 2002-ben meg is nyerte a választásokat. A korábban (még iszlamista színekben) Isztambult vezető Recep Tayyip Erdoğan pedig néhány hónap átmenet után 2003-ban az ország miniszterelnöke lett.
Megalakulásakor az AKP piacpárti, neoliberális, Nyugat-barát, de egyben mérsékelt konzervatív politikát képviselt, vezetői pedig az ország megújítását ígérték. Isztambul korábbi főpolgármestereként Erdoğan országos népszerűségnek örvendett, ebben az időben pedig sikeresen tudta egyesíteni a városi, Európa-párti szavazócsoportokat a vidéki konzervatívokkal.
Erdoğan már miniszterelnökségének első éveiben jelentős sikereket ért el: a 2008-ig tartó világgazdasági konjuktúra idején az AKP piacpárti intézkedéseivel külföldi befektetőket tudott az országba vonzani, állami beruházásokkal pedig fejleszteni tudta a kis- és középvállalkozásokat. A török kormány ekkor még annyira komolyan gondolta az európai orientációt, hogy 2005-ben megkezdték a tárgyalásokat az EU-csatlakozásról.
Erdoğan első tizenöt évében a gazdaság – a 2008-as válságot leszámítva – folyamatosan évi 5-10 százalékkal bővült, és a korábbi hatalmas inflációt is sikerült a kezelhető 10 százalék körüli szintre visszaszorítani. Az általános jóléti növekedés miatt milliók kerültek ki a szegénységből, autópályák, kikötők és repülőterek épültek. Erdoğan rendszerét pedig sokáig a „török gazdasági csodaként” emlegették. Persze a fejlesztések egy része ekkor is a felhalmozott dolláradósságból valósult meg, de ez sokáig senkit nem zavart.
Az untig ismert centrális erőtér
Az AKP ebben az időben politikailag is jó helyzetbe került. Hiába nem szereztek egy választáson sem 50 százalék feletti eredményt, az ellenzékük megoszlott a következő, egymással is versengő erőkre:
- Köztársasági Néppárt (CHP): igen, ez ugyanaz a kemalista, baloldali-liberális párt, amely 1950 előtt egypártrendszerben vezette Törökországot. Ők főleg a nyugati városokban erősek, és beléptetnék az országot az EU-ba.
- Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP): ez egy nacionalista-iszlamista párt, amely kifejezetten ellenzi Törökország nyugati orientációját, és a hagyományos iszlám társadalom felé vinné vissza Törökországot.
- Kurdok: A körülbelül 84 milliós Törökország lakosságából 15-20 millióan kurd származásúak. A kurdok egy része ma már törökül beszél és szétszóródott az ország területén, közel tízmillióan azonban a hagyományos kurd nyelvet használják és az ország délkeleti végében élnek egy tömbben. A pont ellenük kitalált, idén kivezetett 10 százalékos parlamenti küszöb miatt ők 2015-ig nem tudtak bejutni a Nagy Török Nemzetgyűlésbe.
Erdoğan tehát – Orbán Viktorhoz hasonlóan – hatalma első évtizedében ki tudta élvezni a centrális erőtér kényelmes pozícióját. Az ellenzéki CHP és MHP ebben az időben ugyanis pont olyan távol álltak egymástól, mint a 2010 környéki MSZP, és a néppártosodás előtti Jobbik.
Az illiberális fordulat
Bár Erdoğan 2003-as megválasztása után is tett az autokrácia irányába mutató lépéseket, kormányzását ekkor még az eredményei miatt nemzetközi elismerés övezte. Idővel azonban az eleinte konzervatív-liberális kormány egyre több gesztust tett az ország iszlamista és radikális konzervatív lakosságának. Ezzel együtt pedig lassan, de fokozatosan bontották le a szekuláris török demokráciát, lépésről lépésre haladva egy iszlám államberendezkedés felé.
Erdoğan politikai fordulata azon is nagyon meglátszik, hogy állt a kurdokhoz. A vidéki kurdok jelentős része mélyen vallásos, így az elnök iszlamista kiszólásaival sokáig népszerű volt közöttük. Idővel azonban Erdoğan a török nacionalizmus felkorbácsolásával fokozatosan ellenük fordult, és a kurdokat (hivatalosan mindig csak a Kurd Munkapártot) nevezte meg Törökország első számú ellenségeiként.
A 2010-es években Erdoğan rendszere több hullámban indított támadást az ország demokratikus berendezkedése ellen, így:
- a 2013-as kormányellenes tüntetések után elkezdték cenzúrázni az újságokat és a közösségi médiát;
- először csak ideológiailag szakítottak Erdoğan korábbi szoros szövetségesével, Fethullah Gülen iszlám hitszónokkal, később azonban főellenségnek nevezték ki az Amerikában élő imámot. Gülen egykor Törökország egyik legbefolyásosabb embere és Erdoğan mentora volt több százezres követőtáborral, az utóbbi egy évtizedben azonban a török állam leszámolást indított a gülenistákkal szemben.
- 2016-ban a török hadsereg bizonyos egységei a köztársaság védelmében megkísérelték megpuccsolni Erdoğan rendszerét. A kísérlet kudarcba fulladt, de miatta katonák és hivatalnokok tízezreit zárták börtönbe, a büntetést többségében olyanok kapták, akiknek semmi közük nem volt a puccshoz.
- A puccskísérlet után léptek fel a török hatóságok minden korábbinál keményebben a bíróságokkal, a médiával és a civilekkel szemben.
- Törökország aktívan részt vett a szomszédos Szíriában 2011 óta zajló polgárháborúban. Erdoğan a háború ürügyén lép fel a korábbiaknál is keményebben a kurdokkal és az ellenzékiekkel szemben.
2017-ben egy népszavazással az elnök kezébe került az ország végrehajtó hatalma, 2018 óta pedig Erdoğan tölti be ezt a tisztséget. A török líra válsága már ebben az időben mélyülni kezdett, ezért Erdoğan az elnökválasztást is másfél évvel előrébb hozta. 2018-ban azonban pártja elveszítette abszolút parlamenti többségét, és azóta a korábban jobboldali ellenzéki MHP külső támogatásával kormányozzák az országot.
Törökországot az utóbbi időben a „versengő autokrácia” kategóriába szokták sorolni, amelyben vannak ugyan választások, és elméletileg le is lehet győzni a kormánypártokat, de a demokratikus szavazás kereteit jelentősen korlátozzák. Törökországban így az államhatalom nemegyszer beavatkozik a politikai életbe, az utóbbi években pedig több ezer ellenzéki politikust börtönöztek be. Választások ennek ellenére vannak, 2019-ben pedig a főváros Ankara, és a legnagyobb város Isztambul vezetését is az ellenzéki CHP politikusai szerezték meg. A két ellenzéki győzelmet az országban újabb politikai leszámolások követték.
Az AKP egyébként minden illiberális fordulat ellenére is kitart néhány kifejezetten nyugatos elképzelés mellett. Így például továbbra is beléptetnék az országot az EU-ba, miközben valójában minden gazdasági és politikai lépésükkel csak távolodnak az EU-s előírásoktól.
Unortodox gazdaságpolitika a felsőfokon
Erdoğan az illiberális vezetők többségéhez hasonlóan nagyon sokáig gazdasági szempontból pragmatikusnak és kifejezetten ügyesnek mutatkozott. Rendszerének pont az volt az alapja, hogy a demokratikus intézmények lebontásával párhuzamosan az általános életszínvonal folyamatosan növekedett – a társadalom jelentős része pedig ezzel így elégedett volt.
Valami azonban nagyon elromlott. Míg a kétezres években sokáig egy dollár körülbelül másfél lírába került, 2016–2017 környékén már három lírát kellett adni az amerikai valutáért. Ez dőlt be 2018-ban teljesen, amikor először a 6, majd 2021-ben a 8 lírás dollárárfolyamot is sikerült áttörni. 2021 végén aztán ismét bezuhant a török valuta, most épp valamivel több mint 18 lírába kerül egy dollár (a brutális leértékelődésről ebben a cikkünkben írtunk hosszabban). Ha csak az utóbbi négy év értékvesztését nézzük, ez olyan, mintha most egy dollár több mint 1200 forintba kerülne.
2021 végén aztán a líra leértékelődésével együtt az infláció is hihetetlenül felpörgött. Míg Törökországban addig a hasonló fejlettségű országokra jellemző 10–20 százalék között mozgott a drágulás üteme, akkor néhány hónapon belül nagyon rég nem látott mértékben lőtt ki a drágulás, amelynek üteme egy ponton átlépte a 80 százalékos szintet.
És ez nemcsak a világgazdaságban tapasztalt általános infláció, hanem annak a többszöröse.
Az árak brutális elszállásának okai között ott van természetesen a 2021 óta az egész világot érintő drágulás. Van ugyanakkor ezen kívül két olyan faktor is, amely nagyban hozzájárult az inflációs spirál kialakulásához. Az első ilyen a török líra elértéktelenedése a külföldi valutákkal, és elsősorban az amerikai dollárral szemben. Bár az utóbbi időben a forint is veszített az értékéből, a líra ennél sokkal durvább lejtmenetben van.
De hogy sikerült egy ilyen méretű, és jelentős belső piaccal bíró országnak ennyire tönkretennie a saját valutáját? A leértékelődés főbb okai a következők:
- Törökországnak – részben Erdoğan gigaberuházásai miatt – hosszú ideje erősen mínuszos a külkereskedelmi egyenlege, ez alól pedig csak a 2019-es év volt kivétel. Ez azt jelenti, hogy a törökök sokkal többet importálnak, mint amennyit exportálnak. Az importért valutában fizetnek, amit meg kell vásárolniuk. Mivel ők sok valutát vásárolnának, cserébe mások viszont kevés lírát vesznek, folyamatosan romlik az árfolyam.
- Törökországban jelentős a lakosság és a vállalatok devizatartozása. A devizahiteleket természetesen devizában kell törleszteni, ezért a lakosság is folyamatosan vásárolja a külföldi pénzt. Ez tovább rontja az ország folyó fizetési mérlegét, ami ugyanoda vezet, mint az előző pont.
- A 2016-os elbukott puccskísérlet brutális megtorlása, valamint a bíróságokon, a hadseregen és az államigazgatáson több hullámban végigsöprő tisztogatások diplomáciai konfliktusokat is okoztak Törökországnak. Az Egyesült Államok ekkor először török politikusokra, később pedig a török fémexportra is szankciókat vetett ki és ha ezeknek gazdasági hatásuk nem is nagyon volt, az ország diplomáciai elszigetelődése a pénzpiacokra is hatással volt.
- A török jegybank az egymást követő elértéktelenedési hullámokra többször is a devizatartaléka felhasználásával reagált. Ez bár ideig-óráig tudott segíteni az árfolyamon, hosszú távon oda vezetett, hogy egész egyszerűen szinte elfogyott a tartalékuk, és ma már nem tudják befolyásolni az árfolyamot.
- Miután Törökország 2018-ban lerohanta a szomszédos Szíria Afrin tartományát, hogy a szír menekültek fenntartására pufferzónát alakítson ki a korábban kurdok kezében lévő területen, Erdoğan kormányának nemzetközi renoméja tovább romlott.
- Hozzájárult az árfolyamveszteséghez a török jegybank közgazdasági szempontból érthetetlen kamatpolitikájára, erre azonban később kitérünk még részletesebben.
A globális hatásokon kívül tehát a török inflációt sokáig leginkább a líra árfolyamvesztése befolyásolta. Mivel a török gazdaság is jelentősen függ az importtól, a folyamatosan gyengülő líra miatt minden olyan termék, aminek valamilyen részét külföldről hozzák, drágult. Ez pedig közvetve szinte mindenre igaz.
Az inflációs helyzetet természetesen tovább rontotta a tavaly berobbanó energiaársokk és az idén februárban kezdődő orosz–ukrán háború, amely az egész világ élelmiszerárait az egekbe lövi ki. Az utolsó csepp a pohárban azonban a szokványossal pontosan szembemenő török kamatpolitika volt.
Erdoğannál elgurul a gyógyszer
Arról, hogy hogyan működik a jegybanki alapkamat, többször is írtunk már, de a lényeg a következő: ha a gazdaság rosszul muzsikál és az infláció kicsi, akkor a jegybankok kamatot csökkentenek, hogy minél több olcsó hitel jusson a gazdaságba, és az minél gyorsabban növekedjen. Ha viszont túl magas az infláció, akkor egészen addig kamatot kell emelni, amíg a drágulás visszatér a normális keretek közé – akár azon az áron is, hogy az ország válságba kerül. Ezt teszi most Amerikában a Fed, Magyarországon pedig az MNB, remélve, hogy nemsokára sikerül megállítani az inflációt.
Erdoğan azonban nem hisz a klasszikus közgazdasági elméletekben, és ennek megfelelően az utóbbi időben háromszor is lecserélte a török Központi Bank vezetőit,
amiért azok az inflációra való tekintettel kamatot akartak emelni. Az ő utasításaira pedig ennek pont az ellenkezője történik, tavaly év végén 19-ről több lépcsőben 14 százalékra csökkentették az alapkamatot, idén augusztusban pedig még egy lépéssel 13 százalékra. (Összehasonlításul: ugyanebben az időben az MNB 0,6 százalékról 13 százalékra emelte az alapkamatot)
A török jegybank tehát pontosan az ellenkezőjét csinálja, mint amit a klasszikus közgazdasági elmélet szerint csinálni kell, és mint amit a világ nagy részén a jegybankok csinálnak. Ezzel pedig – Erdoğant leszámítva szinte mindenki szerint – maga járult hozzá a leginkább, hogy az országban az égbe lőjön ki az infláció.
Na de miért csinálja ezt Erdoğan? Közgazdászok és befektetők szerint leginkább azért, mert megbolondult, nem érti a közgazdaság-tudomány alapjait, és senki másban nem bízik az ország vezetésével kapcsolatban. A rohamosan csökkenő reálbérek és a szegénységbe csúszó százezrek láttán pedig ez a magyarázat tűnik igaznak.
Erdoğan ugyanakkor azt mondja: a magas alapkamat „minden rossz szülőanyja”, és pont az alacsony kamat oldja majd meg az inflációt. Ezt iszlám vallási tanításokon kívül a „kinőjük az inflációt” elméletével támasztja alá. E szerint a hozzáállás szerint infláció idején elég a növekedésre koncentrálni, a drágulás pedig egy idő után elmúlik majd magától.
Erdoğan fejében tehát valószínűleg az a gondolat bújik meg, hogy az emberek az inflációt majd valahogy kibírják (ahogy kibírták a nyolcvanas és a kilencvenes években is), a lényeg, hogy a gazdaság tovább növekedjen, lehetőleg egészen a jövő nyári választásokig. Ennek a politikának pedig meg is van az eredménye: miközben a világ számos táján éppen egy gazdasági válság kitörésére készülnek, a török gazdaság az idei második negyedévben 7,6 százalékkal növekedett. Igaz: a bővülés fő oka, hogy a lakosság a drágulás elől a vásárlásba menekül, és ugyanebben az időszakban az országban a háztartási fogyasztás több mint húsz százalékkal bővült.
Az inflációs spirál
Az infláció nevű problémát nem azért kell komolyan venni, mert kényelmetlen, hanem azért, mert veszélyes. Megvan ugyanis az a rossz tulajdonsága, hogy önmagát gerjeszti, azaz ha egyszer elindult, akkor könnyen úgy bepörög, hogy alig lehet leállítani. Ezt hívják inflációs spirálnak.
A magyarázat erre az, hogy ha a pénz kevesebbet ér, akkor mindenki többet akar majd belőle, sőt a további gyengüléstől tartva még annál is többet, mint amennyinek az értékét korábban kapta. Ezen belül az ár–bér-spirál is egy veszélyes játék. Ha ugyanis a fizetésünk kevesebbet ér, akkor emelést kérünk, az emelés miatt megugranak a gyártási költségek, drágább lesz minden, ami miatt a fizetésünk megint csak kevesebbet ér. Ebből a körből pedig senki nem tud kiszállni, itt csak az állami és jegybanki segítség számít.
Törökország pedig egy pontosan ilyen ár–bér-spirálba került bele az elmúlt közel egy évben.
Miután a minimálbért januárban egyszer már felemelték 50 százalékkal, július elsejétől megint 30 százalékkal emelik. Ez ekkora inflációnál természetesen elkerülhetetlen, hiszen máskülönben a fizetések elveszítenék az értéküket, de ezzel együtt a gyártás is tovább drágul, még inkább felerősítve a negatív spirált.
A törökök nem mind hisznek Erdoğan közgazdasági elméleteinek
Nem nehéz belátni, hogy ameddig mi Magyarországon a 15 százalékos inflációtól frászt kapunk, a törökök a 80 százalékos drágulással nagyon nehezen barátkoznak meg. Ez azon is látszik, hogy a bérek aránya a GDP-n belül (azaz a bérhányad) 2019 második negyedéve és 2022 azonos időszaka között 36,8 százalékról 25,4 százalékra csökkent. Ez pedig Erdoğan közel húszéves kormányzása alatt a legrosszabb érték.
Az infláció ráadásul a társadalmi egyenlőtlenségeket is felerősítette. A minimálbér fölött, de még mindig rosszabbul kereső dolgozók nagy részének fizetése hónapról hónapra veszíti el az értékét, miközben a pénzügyi szektor óriásit kaszál az inflációból. Ezzel párhuzamosan a lírában tartott megtakarítások folyamatosan veszítik el az értéküket, ami szintén az (alsó) középosztálynak fáj a legjobban.
A jövő évi választásokra is hatással lehet
Erdoğan az elmúlt húsz évben elsősorban mindig a reálbérek növekedésének köszönhette a támogatottságát. Természetesen a magyarokhoz hasonlóan a törökök közül is sokan vevők a nacionalista, egyre radikálisabban jobboldali szólamokra, a neoottomán külpolitikáról és a vallásos kultúrpolitikáról nem is beszélve. Mégis, a rendszer alapja a hasonló versengő autokráciákhoz hasonlóan az életszínvonal növekedése és a tömegek számára megvalósuló relatív jólét látszata.
Ennek lett vége idén, az elszegényedő rétegekben pedig Erdoğan korábbi támogatói is bőven képviseltetik magukat. Az elégedetlenség meglátszik a közvélemény-kutatásokon is, Erdoğan személyes támogatottsága a néhány évvel korábbi 50 százalékról 40 százalék környékére csökkent, miközben pártja, az AKP népszerűsége 40 százalék körülről 30 százalékig esett vissza. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy az utóbbi években kitartóan támogatja Erdoğant a korábban egyik fő ellenzékének számító, iszlamista-nacionalista MHP is, nekik azonban ma már csak 6-8 százalék körüli a támogatottságuk.
Az AKP és az MHP kettőséhez hasonló, vagy valamivel magasabb népszerűséget tudhat magáénak az ellenzék fő erejét adó baloldali-kemalista CHP (körülbelül 27 százalék), és a 2017-ben alapított jobboldali-kemalista Jó Párt (IYI – körülbelül 15 százalék). A két politikai tömörülés a 2018-as választásokon szövetségben indult, 34 százalékos közös eredményükkel azonban kikaptak az Erdoğant támogató AKP–MHP-szövetségtől, amely a szavazatok több mint 53 százalékával nyerte a választásokat. Az aktuális közvélemény-kutatások szerint most a kemalista pártszövetség vezetése négy százalékpont körüli.
Az AKP ráadásul szövetségese, az MHP kedvéért idén márciusban 10-ről 7 százalékra csökkentette a parlamentbe jutási küszöböt, ami miatt a szocialista-kurd Népek Demokratikus Pártja (HDP) bejutása is egyre biztosabb. A mostani kilátások tehát az ellenzéknek kedveznek, de Erdoğan jövő nyárig könnyen bevethet még bármit a pozíciója megőrzése érdekében.
Erdoğan eltávolításához ugyanakkor nem elég a részben még mindig megosztott ellenzéknek többséget szereznie a parlamentben, de a közvetlen elnökválasztást is meg kell nyerniük, amit szintén jövőre tartanak. Az aktuális közvélemény-kutatások alapján szinte biztos, hogy Erdoğannal szemben a CHP jelöltje jut majd második fordulóba, amelyben most 10-15 százalékosnak látszik az előnyük.
Az ellenzék győzelméhez viszont akkor sem biztos, hogy minden adott lesz, ha maradnak az aktuális trendek. Erdoğan rendszere eddig a fő ellenzékének számító CHP–IYI-szövetség politikusaival szemben ritkán lépett fel nyíltan, a kisebbik ellenzéket alkotó HDP-nek viszont több ezer politikusát börtönözték már be. Ez alapján pedig semmi nem biztos a jövő évi választások lebonyolításával kapcsolatban.
Szép próbálkozás volt, valószínűleg nem fog bejönni
Közel egy év távlatából nagyon úgy néz ki, hogy Erdoğan kísérlete az alapkamat csökkentésével és az infláció elengedésével óriási kudarccal fog végződni. A próba kimenetele lecke lesz minden félperiférián található országnak, amely hasonló helyzetbe kerül a jövőben. Ezzel együtt pedig lecke lesz Magyarországnak is, amelyik idén év elején egy időre elválasztotta egymástól az alapkamatot és az irányadó kamatot, a nyár elején azonban hatalmas kamatemeléssel behúzta a vészféket.
Most még nem világos, hogy Erdoğan kormányának sikerül-e valahogy stabilizálnia a helyzetet, vagy a válság tovább mélyül. Az viszont biztos, hogy a kísérlet árát a török emberek fogják megfizetni. Kérdés, hogy jövőre lesznek-e még választások, amelyen az emberek elmondhatják a véleményüket a rendszerről és annak gazdaságpolitikájáról.