8 helyett 18 lett, maradhat? A török végjáték

Mostanában a Törökországban zajló gazdasági folyamatokat figyelve ismét huszonévesnek érzem magam. A kilencvenes évek ugyanis számos látványos fejlődő piaci válságot hozott: Mexikó, Ázsia, Oroszország, Brazília, majd nem sokkal később Argentína. A látványos összeomlások, majd a szenvedéssel teli talpra állások sorozata után az ember azt gondolná, tanult a politika ezekből az eseményekből, még a rövid távú előnyszerzés miatt sem hozva létre olyan súlyos makroegyensúlyi problémákat, melyek az említett gazdasági katasztrófákhoz hasonlót eredményeznének.

Ez általában így is van, a közelmúltban is bőven volt arra példa, hogy a szakadék előtt lefékezik az autót: Dél-Afrika például a 30 százalék feletti munkanélküliségi ráta ellenére kamatemeléssel és költségvetési kiigazítással próbálja helyreállítani a befektetői bizalmat, Brazília is lavírozni próbál a populizmus és a helyi deviza reálárfolyama között, folyamatosan és markánsan kamatot emelve, de tulajdonképpen az EU-pénzeket átmenetileg csak limitáltan elérő Magyarország elmúlt napokban meghozott egyes kiigazító lépései is ide sorolhatók.

Törökország azonban teljesen más. A geopolitikai problémák, a számtalan hibás gazdaságpolitikai döntés, az erős dollár és a Covid miatti turisztikai fékezés örvényében küszködő gazdaság egyre mélyebb fizetésimérleg-válságba kerül, amelynek eredményeképpen a helyi deviza árfolyama a dollárral szemben bő egy hónap alatt lefeleződött – ez ugye magyarra lefordítva olyan lenne, mintha 700 forintot kellene adni egy euróért, erre utal a cikk címe is. A gazdaság lényegében dollarizálódott, illetve „aranyizálódott”, a líra a lakosság kezében csak egy nagyon rövid távú tranzakciós eszközzé, valamint a bérfizetést követő keménydeviza-vétel elszámolóegységévé redukálódott. Az árak naponta változnak, a sajtónak nyilatkozók szerint szinte már követhetetlen, ami történik.

Mindeközben a jegybank kormányszervvé alakult át, a Recep Tayyip Erdogan elnökkel gazdasági kérdésekben egyet nem értő jegybankárok és pénzügyi tisztviselők pedig repülnek kifelé az ajtón.

Az elnök a magas kamatokat az inflációt fűtő, nem pedig azt fékező eszköznek tartja, az elvárásokat teljesíteni akaró új jegybanki garnitúra pedig meg is felel ennek a kérésnek a líra összeomlásának árán is. Miközben a vezetés az ország elleni nemzetközi pénzügyi összeesküvést teszi felelőssé a kialakult katasztrofális helyzetért.

Mindezekkel persze szemben áll egy régiós szinten szofisztikált ipari/szolgáltató szektor, egy nagyon kedvező korfájú – és dolgozni is hajlandó – lakosság, egy kiváló földrajzi lokáció, az EU-ba való vámmentes export lehetősége.

Nem előre determinált tehát, hogy Törökország mély gazdasági válságba kerüljön, mégis ez történt. Mi vezetett ide, és mi várható?

A török fizetésimérleg-probléma régóta ismert, és vannak nehezen kezelhető részei. Ilyen például a gazdaság magas energiaimport-igénye, ellentétben a régiós szomszédokkal. Megfelelő intézményrendszerrel, az exportorientált feldolgozóipari kapacitások erősítésével és a lakossági fogyasztás ezzel harmonizált, nem túlerőltetett bővítésével azonban elérhető lett volna a külső egyensúly érdemi romlása nélküli növekedési pálya, erre példa egyébként számos közép-kelet európai ország.

Törökország azonban más utat választott, a külföldi hitelek és kisebb részben a portfólió, valamint a direkt külföldi befektetők finanszírozták a hosszú éveken keresztül fennálló folyó fizetésimérleg-hiányt és a belföldiek egyéb deviza-műveleteinek egyenlegét.

A török gazdaságpolitika – jelentős részben az országot az ellene irányuló 2016-os puccs óta egyre inkább teljhatalmú vezetőként irányítani akaró Erdogan elnök döntései miatt – a belföldi növekedés erőltetett felpörgetésére helyezte a hangsúlyt. Látványos hitelbővülés, nagyszabású presztízsberuházások, rövid lejáratú devizahitelekből finanszírozott lakossági fogyasztás és sokszor a megalománia határát súroló ingatlanfejlesztések határozták meg az elmúlt tíz évet.

Jellemző volt a néhány éve hozzánk látogató török elemzők egy kijelentése: „Erdogan elnök nem fogja engedi, hogy 5 százalék alá csökkenjen a gazdasági növekedés.”

A politika érthető módon fókuszál a növekedési számokra, és szeretné azokat minél feljebb tornázni, a külső egyensúly emiatt bekövetkező ilyen szintű romlásába azonban tankönyvi módon bele van kódolva a pénzügyi válság. A Covid ilyen értelemben csak másodhegedűs: nem kirobbantója, hanem felgyorsítója ennek a folyamatnak, a devizatartalékok lényegében már tavaly nyárra elfogytak.

Már a pandémia előtt, 2018 nyarán láthattunk egy mini líraválságot, melyet kamatemeléssel akkor még sikerült kezelni, ezt követően a líra folytatta masszív, de kiszámítható leértékelődését, viszont az idei ősz a legsúlyosabb fejlődő piaci válságokhoz hasonló folyamatokat hozott. Az elszálló – egyébként az egész világon problémát jelentő – inflációra a jegybank politikai nyomásra nem monetáris szigorítással, hanem kamatcsökkentéssel reagált, olajat öntve ezzel a tűzre. Nemcsak a külföldiek bizalma tűnt el végleg, hanem a belföldi gazdasági szereplők is tömegével kezdték el a lírát devizára, illetve bármilyen „kemény” eszközre váltani. Ezzel szemben a CBRT a meglévő nagyon sovány – egyes számítások szerint nettó módon számítva már negatív – devizatartalékot tovább apasztva interveniált a devizapiacon a líra gyengülésének megállítása érdekében. Óriási volatilitás mellett ez teljesen sikertelen volt eddig, a megoldás csak a líra likviditásának bankközi korlátozása lehet – amely a gazdasági aktivitás jelentős lefékezését is jelenti, ezzel másfajta politikai problémákat generálva.

A török kormánypárt helyzete ugyanis nem teljesen stabil, és bár Erdogan sok mindent megtett az ellenzék gazdasági és politikai megcsonkítása érdekében, létező és valós politikai erőkről beszélünk a másik oldalon is, a CHP vezetésével.

A szárnyaló infláció pedig ritkán szokta a regnáló hatalmakat erősíteni, hacsak nem sikerül valamilyen komoly külső ellenség képével átprogramozni a választói agyakat.

Ennek hiányában azonban jó eséllyel bukik az elnök a normál politikai folyamat során – 2023-ban lesz a következő általános választás –, ráadásul számos korábban Erdogan-bázisnak számító városban már ellenzéki a polgármester. De nem mindig zajlik ez békésen, arra is volt már bőven példa, hogy erőszakos, akár fegyveres folyamatokba csapnak át ezek a problémák. Tulajdonképpen az arab tavasz is egy élelmiszerár-problémának indult.

Számtalan geopolitikai kérdésre is kitérhetnénk eközben – Kovács Krisztián kollégám remek cikkeket tudna írni ezekről – , ilyenek a régiós szerepvállalás a szír válságban, az EU folyamatos revolverezése a menekültkérdésben, a NATO-tagság mellé orosz légelhárító eszközök beszerzése és az emiatt feszült, bár az elmúlt időszakban a hídkeresés jeleit mutató amerikai viszony, a „se veled, se nélküled” kapcsolat Moszkvával és persze az általános közel-keleti helyzet.

Mindezek eredőjeként kiemelten fontos esemény lenne, ha egy jelentős katonai potenciállal és régiós szerepvállalással bíró ország beleállna a földbe. Most viszont pont ez történik.

Nem szabad elfeledkezni egyes nyugat-európai országok pénzügyi kitettségétől sem. Ez messze nem olyan mértékű, hogy általános járványt okozzon, de egyes bankok esetén komoly, sok milliárd dolláros veszteségeket jelenthet. Az is tény, hogy egy gazdasági csődben lévő Törökország biztosan nem érdeke az EU-nak, még a mostanában igencsak feszült Brüsszel-Ankara viszony ellenére sem.

Ráadásul érdekes színt ad az egész török helyzetnek a régió és az egész világ egy főre vetítve egyik leggazdagabb országának, Katarnak eddig szinte töretlen pénzügyi támogatása, miután Törökország ellenpólust képzett a Dohát szankciók alá vonó szaúdiakkal szemben. A Katar-Szaúd-Arábia viszony most javulóban, kérdés, ezek után mennyire kap majd még mindig katari segítséget Törökország?

De a szakmánál maradva: milyen veszélyeket és milyen lehetőségeket tartogat a török helyzet? Nyilván a pontos kimenetelt nem láthatjuk, de két út létezik: vagy a teljes összeomlás spirálja, amely egy régiós nagyhatalom esetén egyébként is komoly probléma, és egy lassabb kilábalást, éveken keresztül tartó szenvedést hozhat, vagy pedig egy jelentős – nem annak kommunikált, de tényszerűen azt megvalósító – gazdasági kiigazítás, melynek első lépése a monetáris szigorítás és a belföldi szereplők lírába vetett bizalmának erősítése. Itt persze a benchmark most nem magas.

A török gazdasági potenciál továbbra sem elhanyagolható, de ezt a megfelelő monetáris és költségvetési keretrendszerrel kell felruházni, a belföldi beruházások helyett most a külső egyensúlyt erősítve. Az utóbbi egy monetáris fék esetén automatikusan megvalósul, kérdés ugyanakkor, hogy ez a most uralkodó AKP és személyesen az elnök számára milyen politikai áldozattal járna. Az erőszakszervezetek valószínűleg készülnek már erre a forgatókönyvre is.

Az első út esetében biztosan, de a második esetében is valószínűleg egy diverzifikált török részvényportfólió lesz a kötvényekkel szemben a jobb befektetés, az előbbi is leköveti ugyanis a török deviza stabilizálódásának folyamatát, a csökkenő makrogazdasági kockázatok pedig a részvényektől elvárt hozamot is mérséklik. A líra esetében lehetnek jó periódusok, azt azonban nehéz látni, hogy a kamatokkal együtt total-return alapon hosszú távon markáns pozitív hozamot hozzon a részvényekkel szemben. Ezt erősítik meg a korábbi, más országban látott tapasztalatok is, például Latin-Amerika esetében.

Amennyiben a teljes szétesés forgatókönyve jön, úgy a lírát tényleg csak reggeli tisztálkodásra lehet majd használni, ebben az esetben csak a részvények kínálhatnak kockázattal súlyozva pozitív befektetési lehetőséget, de még nem a mostani szinten.

A devizaárfolyam ilyen szintű volatilitása mindenesetre annak a jele, hogy rövidesen komoly politikai válságra és/vagy kemény gazdasági megszorító lépésekre számíthatunk, amely további izgalmas heteket fog hozni. Eddig nem volt túlzottan érdemes a török eszközökkel foglalkozni, mostantól azonban már lehet figyelni őket.