Az ókori görögök megjósolták a harmadik világháborút

• Manapság egyre többet emlegetik Graham Allison, egy harvardi politológus elméletét, amely szerint az Egyesült Államok és Kína nehezen kerülheti el a háborút.
• Allison ezt egy ókori történetből, Athén és Spárta viszonyából vezeti le, amely szerinte a nagyhatalmi politika egy alaptörvényét fogalmazza meg.
• Ezzel messze nincs egyedül: a nagyhatalmak viszonyát évtizedek óta kutatják, és sokak szerint valóban nagy a háború esélye egy olyan helyzetben, mint a mostani.
• Ugyanakkor még többen vitatják ezt a narratívát: a globalizált gazdasági viszonyok, a közös, globális érdekek, a konfliktustól elzárkózó harmadik országok sokasága miatt nem reális az összeütközés.
• Mások azt vetik fel, hogy az összes háborús elmélet kizárólag az európai történelemből táplálkozik, miközben az ázsiai országok egyáltalán nem ilyen fekete-fehéren állnak a hatalmi versengéshez.
• Ugyanakkor arra utaló jelek is vannak, hogy az amerikai vezetésben és Pekingben is hisznek a csapdaelméletben, azaz a jóslat önbeteljesítővé válása is reális opció.

Bár vélhetően az érettségizőkön és történelemszakosokon kívül kevesen emlékeznek az ókori görög városállamok történetének részleteire, a peloponnészoszi háború körvonalai talán sokaknak ismerősek.

Volt az oligarchikus katonaállam, Spárta, és Athén, a feltörekvő demokrácia, amelynek gazdasági fejlődését katonai terjeszkedés és szövetségépítés kísérte. Ez elkezdte fenyegetni Spárta befolyását, ezért a katonaállam pozíciói védelmében megtámadta az erősödő riválist. Ebből lett az ókori görög világ világháborúja, amelyet Spárta és szövetségesei nyertek meg.

Mindez azért érdekes, mert egyre szélesebb körben tárgyalt elgondolás, hogy ez a logika ráhúzható az Egyesült Államok és Kína jelenére és jövőjére, azaz

az ókori példamese a nemzetközi hatalmi politika alapvető törvényét fogalmazza meg.

Ez az elmélet az utóbbi években Graham Allison harvardi politológus tolmácsolásában lett népszerű, aki a peloponnészoszi háború sztoriját ránk hagyó történetíróra hivatkozva thuküdidészi csapdának nevezte el azt. Az elgondolás pedig washingtoni kormányköröktől kezdve a magyar sajtóig hivatkozási alappá vált korunk nagyhatalmi versengésének leírására.

Ennek ellenére az elméletben nincs sok újdonság. A nemzetközi hatalmi átmenet évtizedek óta kutatott téma, ahol visszatérő konklúzió, hogy a konfliktus esélye a mostanihoz hasonló körülmények között jelentős tud lenni. A politológusok egy jelentős része ugyanakkor egyáltalán nincs meggyőződve arról, hogy érdemes egy ókori példára hivatkozva háborútól rettegni.

>>> A Telex további friss cikkeiért kattintsanak ide <<<

Anarchia van

Graham Allison elmélete legnyersebb formájában Thuküdidész azon meglátásának aktualizálása, miszerint az Athén és Spárta közti konfliktus forrása Athén erejének növekedése és az athéni felemelkedéstől való spártai félelem volt. Allison szerint hasonló folyamatok játszódtak le az I. világháború előtt a feltörekvő Németország és a kor vezető hatalma, az Egyesült Királyság között, illetve az utóbbi 16 hatalmi átmenet közül 11 további esetben is. Hasonló logika mentén magyarázza a Habsburg- és az Ottomán birodalom közti 16–17. századi csatározásokat, a 17. századi holland-brit harcokat, Napóleon hódításait, a francia-porosz és a japán–orosz háborút, a II. világháborút, stb.

Az effajta konfliktusok okainak feltárása a nemzetközi politikaelmélet sok évtizedes alapkérdése. Az allisoni gondolatok alapjait a strukturális- vagy neorealizmus néven ismert iskola tagjai az 1970-es években fogalmazták meg, egyébként Thuküdidészre is hivatkozva. Eszerint a nagyhatalmi versengés a nemzetközi politika rendszerszintű jellegzetességeiből fakad: miután a nemzetközi rendszerben nincs az államok felett álló főhatalom, kénytelenek maguk garantálni biztonságukat, ami erejük növelésével, hatalmuk maximalizálásával lehetséges.

Ez olyan helyzetet teremt, ahogy egy rendőrség vagy igazságszolgáltatás nélküli társadalom kinézne: mindenki magáért, mindenki mindenki ellen.

Ilyen állapotok között a stabilitás egyetlen forrása, ha a szereplők között erőegyensúly jön létre; ennek megbomlása viszont konfliktussal fenyeget. (Azt illetően eltérő verziók vannak, hogy egy, kettő vagy több hatalom jelenléte teremt a legnagyobb eséllyel egyensúlyt.)

Ahogy a szintén a Harvardon tanító Stephen M. Walt levezette, bár az Egyesült Államokban a közbeszéd hagyományosan az ellenfél belső jellegzetességeivel magyarázza a konfliktust (Kína vagy a Szovjetunió kommunista diktatúra), a szembenállás forrása valójában az, hogy mindkét fél arra törekszik: a másik ne tudja veszélyeztetni biztonságát és belső viszonyait.

Kína számára például alapvető elvárás, hogy környezetében az ő érdekei érvényesüljenek, ahogy az Egyesült Államok is saját érdekszférájaként jelölte ki a nyugati féltekét a 19. század végén. Kínát azonban amerikai szövetségesek és amerikai katonai bázisok veszik körül, azaz nem érezheti magát biztonságban. Washington viszont akkor nem érezné magát biztonságban, ha a bázisaival ne tudná féken tartani Kínát. Az effajta alapvető érdekkonfliktusokon az sem változtatna, ha Kína demokratizálódna vagy áttérne az amerikai típusú kapitalizmusra.

Ez veszélyes!

Hasonló érvek mentén ír a kínai-amerikai háború veszélyeiről az offenzív realizmus pápája, John J. Mearsheimer, a Chicagói Egyetem professzora. Ő már évekkel Allison előtt megírta, hogy Kína felemelkedése szükségszerűen konfliktussal jár majd, és ezen nézeteit manapság Kínában is gyakran előadja. Szerinte a hatalom-maximalizáció igénye miatt a nagyhatalmak arra törekednek, hogy a saját térségükben ők legyenek a domináns állam, a hegemón, más hatalmak viszont ne tudjanak hegemóniát kialakítani saját térségükben.

Így Kína ázsiai hegemóniára törekszik, míg az Egyesült Államok szövetségeseivel ellentart a kínai hegemónia kialakulásának.

A hegemóniáért vívott harcot járta körül Robert Gilpin, a nemzetközi politikai gazdaságtan egyik legnagyobb alakjának máig hivatkozott főműve is, amely Lenintől a birodalmi túlterjeszkedést kutató Paul Kennedy amerikai történészen át, igen, Thuküdidészig számos forrásból merítve arról írt, hogy mindez egy ciklikus jelenség. A hegemón állam megteremti a rendszer játékszabályait, és katonai-gazdasági egyensúlyt teremt, ám idővel „kifullad”, relatív gazdasági ereje csökken, a rendszerben betöltött központi szerepének költségei emelkednek. Ezzel az egyensúly megborul, a gyorsabban növekvő feltörekvő állam pedig kísérletet tehet a gyengülő hegemón érdekeit tükröző rend megváltoztatására. Ennek a vége általában háború.

Kis képzelőerővel ez is ráhúzható napjainkra. Az Egyesült Államoknak tartós kereskedelmi deficitje van, a világrendőrködés költségei belső feszültségekhez vezettek, ami miatt az 1945 után Washington által létrehozott nemzetközi intézményrendszer is megroppant. Eközben a gyorsan növekvő Kína a rendszer számos részével elégedetlen, az amerikai befolyás csökkentésére törekszik.

Borús konklúzióra jutott a hatalmi átmenetek első komoly kutatója, A. F .K. Organski is, aki az 1950-es évektől írt a felemelkedő és a domináns államok közti hatalmi átmenetek veszélyeiről – bár pont Kína esetében kevésbé volt vészjósló. De nem sok jót ígérnek az 1980-as években népszerű, úgynevezett Kondratyjev-ciklusokon alapuló elméletek sem, amelyek szerint nagyságrendileg 50 éves gazdasági-technológiai ciklusok (fellendülés, stagnálás, válság) váltják egymást a világgazdaságban, és a ciklusok végén jellemzően konfliktus következik.

Reális-e?

A Thuküdidész-csapda ugyanakkor hiába örvend hatalmas népszerűségnek a sajtóban és az alapvetően a média, nem pedig a tudományos közösség kiszolgálására szakosodott „szakértők” körében, az akadémiai szférában számos bírálója van. Vannak, akik szerint a konfliktussal riogatók

• simán félreértelmezik Thuküdidészt;
• nem veszik figyelembe a mű megszületésének körülményeit;
• hogy a beszélő nem objektív megfigyelő;
• és saját szájuk íze szerint ferdítik a történetet.

Mearsheimer kritikusai felhozzák, ő olyan, mint azok a közgazdászok, akik az elmúlt két válságból tízet megjósoltak – 1990-ben például arról írt, hogy a keleti blokk függetlenedő államai között atomfegyverkezési verseny alakul majd ki. Mások úgy vélik, a végeredménytől függetlenül a feszültségek okait félreértelmezi, azok mögött nem strukturális, inkább belpolitikai és ideológiai okok állnak.

Természetesen az egyes vezetők személyének vagy a politikai rendszereknek a hatása a nemzetközi kapcsolatokra évtizedes viták tárgya, de az Allison-féle realizmus tágabb elméleti alapvetései is régóta népes ellentáborral bírnak. A legősibb ellenzék, a neoliberálisok szerint az államok sokkal nagyobb hajlandóságot mutatnak az együttműködésre, mint az a puszta hatalmi logikából következne, ellenkező esetben nem létezne kismillió, az államok, cégeik és polgáraik kapcsolatait szabályozó nemzetközi szerződés, jogi norma, államközi szervezet és nemzetközi bíróság (amire a realisták azt mondják, ezek csak a nagyhatalmak érdekérvényesítését szolgálják).

Napjaink egyik liberális hangadója, John G. Ikenberry princetoni professzor bár elismeri, hogy az általa liberális nemzetközi rendnek nevezett rendszer válságban van, de (elsősorban Gilpin elméletével vitatkozva) nem tart konfliktustól. Ennek oka, hogy szerinte

a rend stabilitását nem az Egyesült Államok ereje adja, hanem a rendszert alkotó normák, szabályok, intézmények egésze.

Ezek közül több szabályt sem az Egyesült Államok (Nemzetközi Büntetőbíróság, tengerjogi egyezmény), sem Kína (emberi jogok) nem fogad el, számos területen viszont aktív részesei, haszonélvezői és alakítói a rendnek, és vitáik jó részét a rendszer intézményi keretein belül, az ENSZ-ben vagy a Kereskedelmi Világszervezetben (WTO) vívják.

A rendszer komplexitása miatt az esetleges hatalmi átmenet is evolutív, folyamatos adaptáción, tárgyalásokon, egyezkedésen keresztül formálódik, Kína pedig nem szétverni akarja a rendszert, hanem nagyobb szerepet szeretne magának a kormánybotnál. (Ennek egy realista verzióját fogalmazta meg Susan Strange, aki szerint nemcsak katonai vagy gazdasági, hanem „strukturális erő”, a nemzetközi rend alakításának képessége is szükséges a hegemóniához, amelynek a jelek szerint Kína híján van.)

A konfliktus veszélyét az is gyengíti, hogy a rendszer nem kétszereplős, és a többi hatalmi pólus is érdekelt a rendezett viszonyok fenntartásában. Nemrég Li Hszien Lung szingapúri kormányfő értekezett róla, hogy Ázsia számára az a járható út, ha Kínát elfogadják olyannak, amilyen, és békésen próbálják integrálni a rendszerbe, de az EU is hasonlóan áll a dologhoz.

Pénz és normák

Szintén nehezen illeszthető a hatalmi logika rendszerébe, hogy a gyakorlatban a gazdasági megfontolások gyakran felülírják a szűken vett nemzetbiztonsági kérdéseket. A kölcsönös gazdasági függés kutatói szerint hiába próbálkozik az Egyesült Államok technológiai blokád alá vonni Kínát, a kínai és amerikai gazdaság különválása nem reális a globalizált világgazdasági környezetben: a transznacionális technológiai, üzleti, kutatás-fejlesztési és termelési láncok sokkal mélyebb gyökeret vertek annál, mint hogy csak úgy fel lehessen szedni őket. Mearsheimerék szerint ez nem igaz, a gazdasági összefonódás pont hogy növeli az érdekellentéteket, és ezáltal a konfliktus esélyét.

A neoliberalizmus egyik atyja, Joseph Nye – szintén a Harvard professzora – szerint a kihívás nem Kína felemelkedése, az ázsiai ország pont hogy túl gyenge még ahhoz, hogy világhatalmi szerepre törjön. Az igazi gond az Egyesült Államok „visszavonulása”, a globális összefogás hiánya, az egymástól távolodó regionális érdekek, azaz nem thuküdidészi, hanem kindlebergeri csapda fenyeget.

Utóbbi Charles Kindleberger mostanság is gyakran emlegetett elemzésére utal, amely a II. világháborút nem a hatalmi versengéssel vagy a német revansvággyal magyarázta, hanem az 1930-as évek hatalmi vákuumával. A 20. század elejéig a világkereskedelem, a globális pénzügyi rendszer és a világtengerek felett őrködő brit birodalom meggyengült, a feltörekvő Egyesült Államok viszont még nem volt se képes, se hajlandó átvenni a britek globális szerepét. Ezért a világ regionális hatalmak által dominált versengő érdekszférákra tagozódott, ez vezetett konfliktushoz.

A realizmus másik fő ellenzéke a manapság a legbefolyásosabb kutatási iránynak számító konstruktivizmus, amely abból indul ki, hogy a valóság megítélése konstruált, a befogadó személy vagy jelen esetben állam nézőpontjának lenyomata. Így a nemzetközi rendszerben uralkodó anarchia „az, amivé az államok teszik”: az eltérő beállítottságú államok máshogy állnak hozzá az anarchikus viszonyokhoz, egyesek az együttműködésben hisznek, mások az erőben, stb. Hogy ki miben hisz, abban pedig nagy szerepet játszik a kultúra, ideológia, vagy akár egy nagyhatalom legitimációja – azaz a katonai erőre összpontosító realizmus által figyelmen kívül hagyott változók.

Martha Finnemore és Kathryn Sikkink nagy hatású cikke szerint a közös normák kialakulása és elfogadása központi szerepet játszik a nemzetközi politika alakulásában, a normák alakítására pedig messze nemcsak az államok, hanem számos nem állami szereplő is befolyással van.

Csak Európa

Egy, a kulturális hatásokkal foglalkozó professzor, Richard Ned Lebow kutatása például szögesen ellentmond Graham Allison tézisének, dacára annak, hogy saját bevallása szerint rá is Thuküdidész volt a legnagyobb hatással. Ő 94 olyan esetet vizsgált, amikor egy nagyhatalom és feltörekvő hatalom ellentétes oldalon szállt háborúba, de egyszer sem a hatalmi átmenet logikája volt az ok, a legtöbbször (62 alkalommal) a rendszerben betöltött státusz növelése iránti vágy volt a mozgatórugó.

A Thuküdidész-csapda, illetve általában véve a nemzetközi politikaelmélet tágabb bírálata, hogy

a domináns elméletek kizárólag az európai történelmi tapasztalatokra támaszkodnak, az egyoldalú nyugati perspektíva viszont erősen torzítja megállapításaikat.

Az egyik hangadó, David Kang például Ma Hszinrüvel közös cikkében kiemeli, Allison könyve a 19. századig csak európai államokat vizsgál, és utána is csak három esetben tűnik fel ázsiai szereplő (Japán és Kína). Kangék középkori ázsiai konfliktusokat elemezve arra jutottak, hogy nem érvényesülnek a thuküdidészi elvek, a státusz és a hatalmi vákuum jobb magyarázat. (Hasonló témát vizsgál Peragovics Tamás és Kopper Ákos cikke is, amely a dél-kínai-tengeri szigetviták mentén felhozott nyugati történelmi analógiák helyett relevánsabb ázsiai példákat mutat be.)

Kang egy másik, koreai és kínai szerzők könyveit összefoglaló cikkében azt írja, az ázsiai nemzetközi rend hagyományosan más elveken nyugvott, mint a nyugati: a „nemzetállamiság”, a szuverén egyenlőség helyett a hierarchia, a hatalmi egyensúlyozás helyett a (kínai) hegemónián belül betöltött státusz volt a fontos, a státusz alapját pedig nem a katonai erő, hanem a kulturális eredmények adták. Ez a mostani viszonyokra is rányomja a bélyegét: a jelenlegi ázsiai állapotok hibrid rendet alkotnak, ahol a történelmi hierarchia és a nyugati elvek egyszerre vannak jelen.

A délkelet-ázsiai nemzetközi kapcsolatok egyik leghíresebb kutatója, Amitav Acharya is azt állítja, hogy az ázsiai országok a nyugati normákat saját képükre formálva veszik át, ezért egyes nyugati koncepciók nagyon máshogy néznek ki arrafelé. Visszatérő példája a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN), amely a bonyolult jogi szerződéseken alapuló Európai Unióval szemben egy laza, nagyvonalakban megfogalmazott közös célkitűzéseken és párbeszéden alapuló struktúrában próbál integrálódni.

A kínaiak megmagyarázzák

Természetesen Kínában is vannak, akik az ország kulturális háttérét, történelmét, és persze aktuális céljait jobban reprezentáló elméletek megfogalmazására vállalkoztak.

Nagy visszhangot kaptak például Csao Ting-jang (Zhao Tingyang) filozófus írásai, amelyek a kínai történelmi tapasztalatok egy meglehetősen idealisztikus narratíváján alapulnak. A tienhszia (kb. „minden az ég alatt”) nevű koncepciót a nemzetközi politikára alkalmazó teóriája lényege, hogy míg a nyugati gondolkodás alapja a nemzetállam, addig a kínai gondolkodás legfontosabb egysége az egész világ, a politika fő kérdése pedig az, hogy hogyan teremthető „hegemóniamentes harmónia és együttműködés”. Evégett valamiféle bölcs, toleráns, részrehajlásmentes és a globális érdeket az állami érdekek sérelme nélkül fenntartó világszervezet-szerűséget képzel el.

Egy másik, sokat emlegetett koncepció Csin Ja-csing (Qin Yaching) politológus professzorhoz köthető. Ő az egyéni racionalitáson nyugvó nyugati gondolkodást állítja szembe a konfucianizmuson alapuló keleti kultúrkör fő rendezőelvével, a relacionalitással (kb. kapcsolatiság), amely szerint a társas-társadalmi-államközi kapcsolatok az egyéni racionalitás fölé helyezkednek. Ezen elgondolás szerint az egyes szereplők a szűken vett önérdekkövetés helyett két vagy többoldalú kapcsolataik kontextusában értékelik cselekedeteiket, az én/ők felosztás helyett a kapcsolatápolás és a közösségi érdek fontossága főszerepet játszik döntéseikben. A másik fő elve, hogy szemben a realizmus mindenki mindenki ellen világával, nála az ellentétek egy természetes, harmonikus egészet alkotnak, amit a jin és jang elve mentén vezet le. Példaként ő is az ASEAN-t hozza fel, ahol az érdekellentéteket nem jogi szövegekkel, hanem folyamatos, tárgyalásos alkalmazkodással kezelik.

Egy harmadik befolyásos teoretikus, Jen Hszüe-tung (Yan Xuetong) professzor a kínai filozófiát és Kína történelmét próbálja összhangba hozni a nyugati politikaelmélettel. Elgondolása lényege, hogy a nemzetközi stabilitás nem a materiális erőből, hanem az „erkölcsi autoritásból” fakad, a béke biztosítéka az erkölcsi autoritáson alapuló államközi hierarchia, a hatalom legerősebb formája pedig nem a katonai vagy gazdasági, hanem a „politikai hatalom”. Ez utóbbi az a képesség, amely a gazdasági, katonai, stb. erő alapjait megteremti, azaz végső soron az ország vezetésének kompetenciájából fakad.

Ha a fentiekből az az ember benyomása, hogy a kínai politikaelmélet a kínai külpolitika megideologizálását (is) szolgálja, és egyes szerzői valamiféle kínai hegemónia elvi alapjait próbálják lerakni, az nem véletlen.

A kínai redefiníciós kísérletek részben állami igényre, a nagyhatalmiság megalapozása, a csapdaelméletek meghaladása végett jöttek létre. Csin Ja-csing olvasatában arról van szó, hogy míg az amerikai politikaelmélet fő kérdése az amerikai hegemónia fenntartása, addig a kínaié a „békés felemelkedés” megalapozása.

Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy pusztán Kína tömjénezéséről lenne szó. Jen Hszüe-tung egy 2018-as cikkében azt írja, bár az amerikai liberalizmus gyengül, Peking marxista alapú ideológiája nem tud hatással lenni a nemzetközi normatív rendre. Szerinte inkább a kínai filozófia és a nyugati liberalizmus kapcsolódási pontjait lenne érdemes megcélozni. Egy idei esszéjében pedig óva int az ideológiai rivalizálástól és más országok, rendszerek bírálatától is.

Egyrészt, másrészt

A világpolitika mozgatórugóival kapcsolatos nézeteltérések megmutatkoznak az aktuális folyamatok értékelésén is:

• offenzív realista szemmel Kína diplomáciai aktivitásának erősödése és növekvő szerepe nemzetközi szervezetekben annak a jele, hogy Peking kihívást intéz az amerikai hatalom ellen;
• liberális szemmel meg annak, hogy Kína a nemzetközi rend felelősségteljes résztvevőjévé válik;
• vagy konstruktivistául fogalmazva magáévá teszi a nemzetközi rend normáit.

A jobbra és balra is ütők szerint viszont csupán arról van szó, hogy Peking Washingtonhoz hasonlóan aktuális (és változó) belpolitikai szempontjai szerint válogat, hogy éppen milyen területen támogatja a nemzetközi együttműködést, és mely területen zárkózik el tőle.

Ennek mentén egyesek azt hangoztatják: ez azt jelzi, hogy a Kínai Kommunista Párt mindenekelőtt a belső folyamatokkal van elfoglalva, és nincs világhatalmi célja. Ami egyfelől jelentheti azt, hogy fölösleges félni, másfelől meg vezethet a Kindleberger-csapdához is. A liberális rendet féltőket viszont aggaszthatja, hogy Peking belső okokra hivatkozva világszerte próbál beleszólni a közbeszédbe, zsarolásra használja gazdasági nagyságát, a harmóniáról való papolás pedig kifejezetten propagandaszempontokat szolgál.

Egyes realisták szerint Kína agresszív fegyverkezése és területi vitákban való fellépése veszélyezteti a békét, és ezért amerikai választ kíván. Mások azt magyarázzák, hogy Kína fellépése nem különösebben agresszív, katonai, haditengerészeti ambíciói évtizedek óta nem változtak jelentősen, nukleáris arzenálja közepes, nem tett jelentős kísérletet átfogó, Amerika-ellenes szövetségrendszer létrehozására sem. Konstruktivista szemmel nézve pedig úgy tűnhet, hogy a mérsékelt kínai külpolitikai ambíciók fényében inkább a nyugati félelmek Kínára vetítéséről van szó.

A kínai külpolitika számos nyugati kutatója szerint Kína felemelkedésének minden negatív hozadékával együtt nem ellenség, nem egzisztenciális fenyegetés és nem lesben álló hegemónjelölt. Mások azon lamentálnak, hogy Amerika a nagy barátkozással maga emelte saját ellenfelévé Kínát, a kapcsolatépítésen munkálkodó naiv funkcionáriusok, például a kínai nyitás egyik költőjének tartott Henry Kissinger volt külügyminiszter, hasznos idióták. (Ez persze a vita csak egy szelete, egy szerző például tíz csoportot különít el Washingtonban.)

Bár a keretek szűkebbek, és az internacionalista és liberális hangok jóval gyengébbek, de Kínában is zajlik vita a kérdésben, például a külügyi kar harcos modorú, jellemzően fiatalabb tagjai és a kimértebb hozzáállást sürgető, a keményebb külpolitika önsorsrontó mivoltát hangoztató öregebb tudósok és funkcionáriusok között. Ahogy a populista nacionalizmus is ugyanúgy jelen van Kínában, mint az Egyesült Államokban vagy Európában.

Zeitgeist

Donald Trump amerikai elnök és kormánya mindenesetre a jelek szerint az offenzív nézetet osztja, és nagyhatalmi versengésre rendezkedett be. Ehhez köze lehet, hogy a Thuküdidész-csapda teóriája állítólag bevette magát a Fehér Házba is, ami felveti az önbeteljesítő jóslat veszélyét. Az nem világos, hogy a gyors fehér házi személycserék miatt megvan-e még a thuküdidészi befolyás, az ugyanakkor feltételezhető, hogy kormányváltás esetén nem nagyon maradnának Thuküdidész-hívek az amerikai külpolitika vezetői között.

A washingtoni elemzések szerint a gyakorlatban Kína is realista hatalmi politikát folytat, Hszi Csin-ping államfő pedig bár az ország békés fejlődését hangsúlyozza, a realizmussal nagyon sok hasonlóságot mutató, a történelem folyását a materiális erőforrásokért folytatott küzdelemként leíró marxista politikai gazdaságtan helyi viszonyokra alakított verziójával magyarázza Kína stratégiáját (Jen Hszüe-tung nagy bánatára).

A thuküdidészi kiindulásnál említett Graham Allison pedig azért ajánl okot az optimizmusra is: az atomfegyverek meglehetősen költségessé teszik a nagyhatalmi háborút, ezért még egy (defenzív) realista nézőpont szerint is lehetséges stabil és „szabályozott” kapcsolatrendszer kialakítása. Azaz a realisták optimista verziója a hidegháború. Bár ha a klímaváltozással kapcsolatos lépéseiket nézzük, az lehet az ember benyomása, hogy a nagyhatalmakat annyira nem zavarja a világ elpusztítása.

De hogy valami pozitív is legyen a végére: a világ általában túl bonyolultan szokott alakulni ahhoz, hogy bármely narratíva vegytisztán bejöjjön.

Az elméleteket eleve nem a jóslásra találták ki, hanem hogy egyszerűsített gondolati keretet adjanak a valóság értelmezéséhez. És hiába törekednek objektivitásra, jellemzően az aktuális zeitgeist (korszellem) lenyomatai: a realizmust a II. világháború és a hidegháború szülte; a neoliberalizmust a globalizáció; a Gilpin- és Kindleberger-féle hegemónia-elméleteket az 1970-es években az Egyesült Államok erejének relatív hanyatlására vonatkozó várakozások; konstruktivizmust az 1980–90-es évek felismerése, hogy a materiális dolgok sok mindent nem magyaráznak meg; az ázsiai és kínai elméleteket Ázsia és Kína felemelkedése; a realizmus reneszánszát pedig a kínai-amerikai feszültségek.

Magyarul a nagy teóriák általában jobban írják le aktuális félelmeinket/reményeinket, mint a jövő alakulását. Emiatt manapság a nemzetközi kapcsolatok kutatói (a realisták nagy bánatára) egyre kevésbé foglalkoznak az átfogó, világmagyarázó elméletekkel, sokkal inkább praktikus problémák megoldására összpontosítanak.