Soha nem féltem még ennyire a harmadik világháborútól

Taktikai atomfegyvereket telepít Oroszország Belaruszba. A belarusz diktátor szerint mindenki kaphat atomfegyvereket, aki Moszkvával társul. Észak-Korea törvénybe foglalta, hogy soha nem adja fel az atomfegyverkezést. Egyre több dúsított uránt táraz magának Irán. Donald Trump atomtitkokat vitt haza a Fehér Házból. Csak néhány példa a Telexről az elmúlt hónapok híreiből.

Rég nem érezte ennyire a bőrén az emberiség a nukleáris fenyegetést, sőt, azok, akik – hozzám hasonlóan – nem születtek még meg a második világ- és a hidegháború idején sem, még soha. Ahogy azt sem éreztük még soha ennyire égető problémának, hogy minden jel szerint a világ atomfegyverkészletének jelentős része egyáltalán nem megbízható kezekben van. Már ha lehet megbízhatónak nevezni egy kezet, amiben atomfegyverek vannak.

A nyár egyik legjobban várt filmje, a Christopher Nolan által rendezett Oppenheimer válasza erre a kérdésre egyértelmű: nem. Az atomfegyverek első és egyetlen bevetéséről a háború gőzétől elvakult, öltönyös férfiak döntöttek egy apró irodában, kezükben egy papírfecnivel, amire tizenegy japán város nevét firkálták fel. Potenciális célpontokét. „Csak akkor fognak félni tőle, ha értik. Csak akkor fogják érteni, ha látják” – moralizálnak, majd meghozzák a döntést legalább 200 ezer ember haláláról. Az „atombomba atyja”, Robert Oppenheimer kifürkészhetetlen arccal ül a sarokban, de az, hogy mit gondol, tulajdonképpen ekkor már nem is számít, a tömegpusztításról hozott végső döntést nem a tömegpusztító fegyvert létrehozó tudósok hozzák meg, hanem a politikusok, akiknek a kezébe a detonátort tették. De akkor ki tehet arról, ami ezután jön?

Azokat, akik csak a tankönyvekből tudhatják, mi az az atombomba, és mire képes, időnként nem árt emlékeztetni rá. Az Oppenheimer a legjobbkor érkezett, Nolan pedig a legjobb módját találta meg annak, hogy mindenkit emlékeztessen arra, amire kell. Elmeséli egy férfi történetét, aki csillagokkal álmodott, hangtalan robbanásokról fantáziált, és akit lenyűgözött a mindent elpusztító valami. Amit aztán megépített.

Robert Oppenheimer zsidó származású amerikai elméleti fizikus a Manhattan-projekt igazgatójaként vezette az első atombomba megépítésén dolgozó tudóscsoportot. A bomba elkészült, a világ pedig megváltozott – hogy milyen irányba, azzal Oppenheimernek az élete végéig együtt kellett élnie, miközben ünnepelt fizikusból először mellőzött, majd kitaszított lett. A rehabilitálását már nem élte meg, 1967-ben gégerákban meghalt.

Bevallom, nem vagyok rajongásig oda a Nolan-féle történetmesélésért, a legtöbb filmjének nagyjából a kétharmadánál (tehát jellemzően két óra után) végtelenül infantilizálódva érzem magam, egyre lejjebb és lejjebb süllyedek a moziszékben, miközben a lelki szemeim előtt Christopher Nolan vaskos jegyzetfüzettel a kezében, olvashatatlan folyamatábrákkal összefirkált és piros madzagokkal teleszőtt tábla előtt állva üvölti a képembe, hogy ő egy zseni, azért érti, amit csinál, én meg egy hülye, azért nem. Ezért aztán hiába gondolom remek rendezőnek, és hiába érzek magamban késztetést, hogy újra és újra visszatérjek a filmjeihez, az agyam rejtett zugában mindig ott motoszkál, hogy néha azért Nolannek sem ártana megfogadnia az örökzöld tanácsot: a kevesebb néha több.

Az Oppenheimerre viszont reménykedve ültem be, arra gondolva: itt legalább a szó mindenféle értelmében köti a kezét a fizika, nem tud annyira megőrülni, mint például a Tenetben tette.

Tévedtem, mint kiderült, az elméleti fizika épp eléggé őrült Nolan nélkül is, a háborús amerikai politikai közeg pedig még annál is inkább.

Az Oppenheimer egy közel háromórás fizika-, történelem-, társadalomtudomány-, politológia és pszichológia-tanóra. Olyan, amiben a tanár felfoghatatlan gyorsasággal dobálja be a neveket, dátumokat és a benneleszadolgozatban-elméleteket, és úgy írja a jobb kezével az egyenleteket a táblára, hogy közben a ballal már le is törli azokat. Lépéselőnyt jelent, hogy az Oppenheimerre a néző jó esetben nem mindenféle háttértudás nélkül ül be, és legalább arról van valamennyi fogalma, hogy mi történt a második világháborúban, mi az az atombomba, és mit jelent az, hogy hidegháború. A magyar nézőknek ráadásul ismerősen cseng Teller Ede és Szilárd Leó neve is – azoké a magyar tudósoké, akik részt vettek az első amerikai atombomba kifejlesztésében. Bár a filmben nagyobb szerepet kapó Teller Edét nem magyar színész, hanem a magyar (?) akcentussal játszó amerikai Bennie Salfdie alakította, Szilárd Leó szerepében Haumann Máté tűnt fel, aki két röpke jelenetet is megoszthatott a címszereplő Cillian Murphyvel.

Az atombomba születésének történetét szerencsére akkor is lehet követni, ha nem fújjuk kívülről az összes, a kifejlesztésén munkálkodó tudós nevét, és a mögötte meghúzódó elméletből sem értünk egy árva szót sem. Az azt követő éveket már kicsit nehezebb: az Oppenheimer ugyanis nemcsak az első sikeres kísérletig, majd az 1945-ös éles bevetésig követi Robert Oppenheimer életét, hanem az azt követő évtizedekben is. Nolan egy egész életet sűrít három órába, plusz a 20. századi világtörténelem legfontosabb fejezeteit. Sok? Igen.

A háború utáni évtizedek ráadásul – a filmben – többnyire különböző helyiségekben telnek el magyarázó, beszélgető, vitatkozó férfiak körében, és bár Christopher Nolan láthatóan egy pillanatra sem tudja megunni a beszélgető férfiak nézését, az egyszeri néző azért igen. Nolan mentségére szóljon, mindez tényleg megtörtént, és nem is meséli el rosszul, pontosabban: nem mesélik el rosszul azok a színészek, akikkel eljátszatja.

Ha valamin, a film castingján tényleg nem nagyon lehet fogást találni. Emily Blunt, Matt Damon, Robert Downey Jr., Florence Pugh mind tökéletes választásnak bizonyultak a szerepükre – hogy csak a fontosabbakat említsük, de szokásához híven Nolan még a néhánymondatos szerepekre is A (de legalább B) listás színészeket szerződtetett – akik mind ki is maxolták a vásznon töltött rövidke perceket.

Cillian Murphy pedig végre megkapta a főszerepet, amire már nagyon régóta készen állt.

Murphy Nolan egyik kedvenc színésze, eddig hat filmjében játszott, mindig mellékszerepekben. Az együttműködésük 2005-ben kezdődött az első Nolan által rendezett Batman-filmben, Murphy a folytatásokban is feltűnt a Madárijesztő szerepében, miközben szerepelt a 2010-es Eredetben és a 2017-es Dunkirkben is. Hogy aztán Nolan közel 20 év után rendezzen egy filmet – neki. Cillian Murphy mindent beleadott ebbe a szerepbe: betegesen soványra koplalta magát, a forgatások alatt elzárkózott a színésztársaitól, és mindent megtett, hogy fizikai és szellemi értelemben is azonosuljon Robert Oppenheimerrel. Sikerült neki.

Az ír színészt a Peaky Blinders (magyarul Birmingham bandái) című sorozat tette híressé, Thomas Shelby szerepében tökéletesre fejlesztette a hűvös, kegyetlen, ugyanakkor nagyon is törékeny férfi karakterét. Ebben nagy segítségére volt az arca, ami egyszerre szimpatikus és ellenszenves, egyszerre kelt bizalmat és félelmet.

Robert Oppenheimer is ilyen, Nolan pedig mesterien kiaknázza, hogy Murphy az arcizmai minimális mozgatásával képes egyik végletből a másikba váltani. Az Oppenheimer nagy részében tulajdonképpen ezt az arcot nézzük egészen közelről, miközben minden más tompa, torz, homályos. Ezt az arcot próbáljuk feltérképezni, dekódolni, és megérteni, hogy akkor most Oppenheimer meg akarta-e építeni az atombombát vagy sem, fel akarta-e robbantani vagy sem, megbánta-e vagy sem.

A film egy pontján Teller Ede vágja a fejéhez, hogy senki nem tudja, mit gondol. Lehet, hogy ő sem. Cillian Murphy játéka van annyira kifinomult, hogy csak pillanatokra árulja el, majd azonnal el is bizonytalanítja a nézőt – és ez sokkal izgalmasabb, mint bármi, amit a dohányfüstös irodákban magyarázó öltönyösök hordanak össze a háborúról, a fegyverek szükségességéről, a kommunizmusról, a politikai játszmákról, a hazaárulásról és Oppenheimerről magáról.

Nolan IMAX-formátumban forgatta le a filmet, ami tulajdonképpen nagyjából negyven másodperc miatt érte meg: a közismerten CGI-ellenes rendező a Trinity-tesztet nem speciális effektekkel mutatta be, hanem tényleg robbantott egy nagyot. Persze nem egy atombombát, de ettől még nagyon is látványosat, amit tényleg megéri legalább egyszer széles vásznon megnézni. A látványt zaj is kíséri, de nemcsak ebben a röpke percben, hanem nagyjából az egész film alatt. Az Oppenheimerben még a Nolanre jellemző állandó (és sokszor teljesen indokolatlan) háttérzaj sem tűnik annyira öncélúnak és feleslegesnek. Az Oppenheimer néha tényleg olyan, mintha nem a valóságot látnánk, hanem a fizikus egyik zaklatott látomásába csöppentünk volna (ahogy az nem egyszer tényleg megtörténik), az atombomba atyjáról pedig gond nélkül elhisszük, hogy egész életében a robbanás moraja zörgött a fejében. Akkor is, amikor egy bunkerből figyelte az első atombomba tesztjét, akkor is, amikor a rádióban hallgatta, hogy a szerkezete hány embert ölt meg az óceán másik oldalán, és akkor is, amikor évekkel később egy szűk irodában kommunista ügynöknek kiáltották ki. Szóval nagyjából mindig, éjjel-nappal, szüntelenül.

A drámai aláfestő zene viszont – bár a Nolannel nem először együtt dolgozó Ludwig Göransson soundtrackje önmagában nem okoz csalódást – néha tényleg sok, ahogy a zenei csúcspontra eső, jelentőségteljesnek szánt, de sokszor inkább nevetségesen didaktikus kijelentések is.

Prométheusz ellopta az embereknek a tüzet, amiért az istenek megbüntették, és örök szenvedésre ítélték – Nolan az Oppenheimer életét feldolgozó Amerikai Prométheusz című könyv alapján írta a filmet. Az, hogy Oppenheimer próféta lett volna vagy „a halál, a világok pusztítója”, talán soha nem fog egyértelműen kiderülni, de a világ jelenlegi állása szerint úgy néz ki, a pesszimista nézet lehet a realista.

Mit tanít nekünk az Oppenheimer a tudósokról? Hogy mindig tudnak nagyobb bombát építeni. És mit tanít a papírfecnivel a kezükben moralizáló öltönyösekről? Hogy mindig nagyobbat akarnak.

Ezt a leckét tényleg érdemes leöblíteni egy Barbie-val, de én azért ajánlanék a kettő közé egy álmatlan éjszakát.

Az Oppenheimer július 20-án kerül a magyar mozikba.

A filmről szerettünk volna interjút készíteni Haumann Mátéval, aki az alábbi közleményt juttatta el lapunknak:

„Haumann Máté szolidaritást vállal filmbéli alkotótársaival, akik – a SAG-AFTRA amerikai színészszakmát egyesítő érdekvédelmi szervezet döntése alapján – a méltányos munkakörülmények megteremtése érdekében beszüntették a munkavégzésüket. Máté hálásan köszöni a felé irányuló érdeklődést. Ő is hatalmas várakozásokkal tekintett a film bemutatója kapcsán nyíló megszólalási lehetőségek elé, amelyek azonban a kialakult helyzet miatt most mégsem valósulhatnak meg.”

A Hollywoodot megrázó színész- és írósztrájkról ebben a cikkben írtunk bővebben.