Ha van brit tévésorozat az elmúlt 10 évből, aminek sikerült globális jelenséggé válnia, az a Peaky Blinders, vagyis a Birmingham bandája. A sorozat szinte ugyanazt a hangulatot hozza, mint egy jó Danny Boyle- vagy Guy Ritchie-film: nagyon menőn kinéző csibész figurák király brit zenékre verekednek, lövöldöznek és káromkodnak lehetetlen regionális akcentusokkal. A csavar annyi a Peaky Blinders esetében, hogy ez egy sorozat, ami az első világháború után játszódik, és a hírhedt birminghami ír-cigány gengsztercsalád történetén át kicsit megismerjük Nagy-Britannia történetét is az alvilágon és a munkásosztályon keresztül. A sorozat hatodik, egyben utolsó évada most ért véget, de maga a Shelby család története még nem.
A Peaky Blinders a sikerét részben annak is köszönheti, hogy a nemzetközi sugárzást a Netflix szerezte meg, ahol más produkciókhoz hasonlóan irtózatosan népszerű lett a felhasználók körében. Leírni is döbbenetes, de a sorozatot alapvetően a BBC, vagyis a brit közmédia gyártja, és minden új évadnál eszembe jut, hogy vajon a magyar közmédia el fog-e valaha jutni arra a szintre, hogy akár csak megközelítőleg is hasonló színvonalú produkciókat gyártson Marslakók, Hacktion meg más hasonló borzalmak helyett. Valószínűleg a válasz az, hogy soha.
A sorozat népszerűségének okait egyébként nem kell nagyítóval keresni, teljesen egyértelmű, miért rezonál annyi embernél. Mindenki imádja a jó gengszterfilmeket, de már annyi történetet elmeséltek a zsáneren belül, hogy nehéz újat húzni. A Peaky Blindersnek viszont sikerült azzal, hogy a 19. század végi, 20. század eleji Nagy-Britannia alvilágán keresztül mutatja be a sötét múltat úgy, hogy közben végig elképesztően stílusos minden.
A korabeli ruhák, amik veszettül jól állnak minden szereplőnek. A zeneválasztás, ami azért is volt egy bevállalós húzás, mert régi és kortárs angolszász előadók zenéit választották bizonyos jelenetekhez, így lett Nick Cave Red Right Hand című száma az intrózene, aminek a hangulata kísértetiesen emlékeztet a Drótéra (ami meg ugye egy Tom Waits-dal különböző variációi). Van itt a régiek közül Joy Division, Black Sabbath, Patti Smith, David Bowie vagy PJ Harvey, ahogy az elmúlt 20 év nagyjainak zenéi közül is felbukkan jó pár (Arctic Monkeys, The Kills, Foals, White Stripes, Radiohead), de még egészen friss, kurrens zenekarok dalai is elhangzanak itt-ott, mint az Idles, az Archie Bronson Outfit, a Savages, Frank Carter vagy Dan Auerbach.
Minden Peaky Blinders-epizód közben rá kellett ébrednem, hogy mennyire eszement jó és bátor a zeneválasztás, hogy konkrétan régi Arctic Monkeys- vagy White Stripes-számok mennek, miközben 20. század eleji Birminghamjében sofőrsapkás alakok épp összeszurkálják egymást az utcán. Ez az, amihez annyira értenek a legmenőbb brit rendezők, mint Ritchie, Boyle vagy akár Edgar Wright.
A menő ruhákat és menő zenéket pedig csak tetézte, hogy a Peaky Blindersben szereplő, teljesen korhű frizurák konkrétan hatalmas divattá váltak Nagy-Britanniában, olyannyira, hogy a főszereplő Cillian Murphy is szeret azzal poénkodni, hogy a felső középosztálybeli, garbós brit fiatalok valószínűleg nem is tudják, hogy a Peaky Blinders-sérókat eredetileg azért találták ki, hogy ne legyen tetves a haja a férfiaknak.
Persze ez az egész mit sem érne remek színészi alakítások nélkül, és talán a casting az, ami mindennél erősebb a Peaky Blinders esetében. A sorozat az évek során a legfontosabb brit tévés produkcióvá vált, ahol kifejezetten menő lett felbukkanni kisebb-nagyobb szerepekre. Cillian Murphy hátborzongatóan jó Tommy Shelbyként, de bátran lehetne még mondani Helen McCroryt (Polly Gray), Joe Cole-t (John Shelby), Natasha O'Keeffe-et (Lizzie Stark) vagy Paul Andersont (Arthur Shelby). Rajtuk kívül pedig egészen bomba nevek bukkannak fel kifejezetten karakteres mellékszereplőkként, mint Tom Hardy, Adrien Brody, Aiden Gillen, Sam Neill, Anya-Taylor Joy, Noah Taylor, Brian Gleeson vagy a Blöffből is ismerős Stephen Graham.
Ez az a sorozat, ahol egy-két epizódonként az ember rámutat a képernyőre, hogy hoppá, hát én ezt a színészt ismerem valahonnan. És senki sem alibizik, mindenki kihozza a lehető legtöbbet a karakteréből.
A 2013-ban indult sorozat azonban az elmúlt 1-2 évadban láthatóan fáradni kezdett, ráadásul rajta kívül álló okok miatt komoly változásokra is szükség volt. A sorozat talán legjobb karakterét alakító Helen McCrory tavaly áprilisban, mindössze 52 évesen meghalt mellrákban, ezért teljesen át kellett írni a forgatókönyvet, és Pollytól úgy kellett elbúcsúzni, hogy azt az új évadon is érezni lehetett, hogy erre az alkotók még egyáltalán nem voltak felkészülve. Joe Cole pedig azért távozott a sorozatból, mert meglátása szerint a Peaky Blinders mindig is Cillian Murphy műsora lesz, ő pedig többre vágyott. Emiatt Johnt is ki kellett írni a történetből, Cole pedig egy másik brit gengsztersorozat, a Gangs of London főszereplője lett.
Nagyon meg is látszik a végeredményen, hogy az írók valószínűleg nem akartak még búcsúzni ettől a két karaktertől, és az ő kiírásuktól kezdve lehetett azt érezni, hogy ideje, hogy a végére érjen a Shelby család vérben tocsogó története. A hatodik évad éppen ezt zárta volna le, de sajnos a Peaky Blinderst is utolérte az a betegség, hogy ha valami elképesztően sikeres, akkor is folytatni kell, ha nagyon már nem lehet mit elmesélni.
Valószínűleg a kötelező változtatások miatt fordult elő többször is a hatodik évadban, hogy bizonyos karakterek bevezetését, kibontását és bemutatását nagyon elkapkodták, különösen a vége felé, a család fiatalabb tagjaival kapcsolatos részeknél lehetett azt érezni, hogy itt bizony az írók kénytelenek voltak pár kört lecsalni a karakterábrázolásból.
Alapból a kis birminghami bűnbanda a hatodik évadra már egy politikailag beágyazott, nemzetközi alvilágba bekapcsolódó, profi bűnszervezetté vált, már rég nem a piti tolvajlásra és sikátorokban felvillanó bicskákra helyezték a hangsúlyt. A hatodik évadra mindenki vagy meghalt, vagy tönkrement, vagy lebetegedett, vagy megőrült, de garantáltan annyi traumán ment keresztül, amit normális ember nem igazán tudna túlélni. Az ilyen maffiasorozatok egyik velejárója, hogy a néző érdeklődésének folyamatosan fenntartása érdekében rendszeresen sokkolni kell a nézőt valami csavarral, de ennyi év alatt annyiszor át lett verve, el lett árulva, és meg lett bosszulva mindenki, hogy az új részekben történő újabb és újabb tragédiák már nem ütnek igazán.
Arról nem is beszélve, hogy én úgy mentem neki az utolsó évadnak, hogy itt végre elvarrnak minden szálat, és véget ér az erőszakos szociopata Tommy Shelby karrierje, de aztán kiderült, hogy a sorozat után még forgatnak egy nagyjátékfilmet is, ami már tényleg lezárja a történetet. Így pláne kicsit súlytalan, néhol meg egyenesen kiszámítható lett minden drámai jelenet még úgyis, hogy a végére azért maradt egy tényleg meglepő csavar a főszereplővel kapcsolatban.
Ettől függetlenül kár lenne tagadni, hogy a sokadik zabigyerek feltűnése, az újabb családtagok elvesztése és a századik megcsalásos sztori úgy sem üt igazán, hogy itt már nem holmi gyárvárosi bosszú a tét, hanem a kommunisták és fasiszták közti politikai egyensúlyozásról és nemzetközi ópiumkereskedésről szól minden, miközben ezredjére is végignézzük, ahogy Tommy Shelby újra annyira mélyre kerül, hogy szó szerint cigányútra indul valamiféle spirituális útkeresés és megvilágosodás céljából.
Ezt már láttuk ezerszer, de ettől még kár lenne tagadni, hogy a sorozatra jellemző stilisztikai húzások továbbra is működnek. Még mindig eszement menő a mindenféle ír, londoni zsidó vagy birminghami akcentust hallani, még mindig menők a zenék, és még mindig állati jól néz ki, ahogy pár jól öltözött bűnöző a sapkáját az arcába húzva sétál lassítva a kamerába. A stílusát ugyanis hat évad óta remekül tartja a sorozat, ezért is könnyű néha elnézni azt, hogy voltaképpen egy nagyon véres szappanoperát nézünk évek óta. És maga a sorozat is nagyon hosszú, hiába csak hat rész, minden epizód közel egy óra, a finálé pedig majdnem másfél órás, és nem egyszer kaptam magam azon, hogy a lejátszó csúszkáját nézem, hogy mennyi van még hátra az adott epizódból.
Óriási kérdés, milyen irányba viszik el a lezárást, mit tud még elmesélni a sorozat egy nagyjátékfilmben, amit hat évadban nem sikerült. Nyilván kell egy tisztességes lezárás Cillian Murphy karakterének, akit bátran oda lehet rakni a popkultúra ikonikus gengszterei mellé. De rajta kívül nehéz olyan szereplőt mondani, akinek a történetét lenne mivel folytatni.
Ada Shelby ugyan kontrasztot mutat a család bűnözőivel szemben, de valahogy érdektelennek hatnak a felbukkanásai. Arthur annyiszor megjárta már a poklok poklát mentálisan, fizikailag és érzelmileg, hogy innen már nem tudom, hova lehet elvinni a karakterét. A család fele halott, ahogy a cigány gyökerekhez sem igazán lehet már miért újra visszatérni, a fiatalabb szereplők közül pedig senki sem kapott annyi képernyőidőt, hogy érdekeljen a sorsuk. Azt pedig már nem egyszer láttuk, hogy Tommy Shelby egy gépfegyverrel a kezében indul harcba a világ ellen.
Mindez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a hatodik évadnak ne lennének erős részei, de valahogy az egyre hangsúlyosabb politikai machinációk nem állnak annyira jól a sorozatnak, mint amikor csak egy nagyvárosi bűnbandáról volt szó. Ebben a tekintetben például nagyon tudom ajánlani a Tom Hardy-féle Taboot, ami egy rettentően alulértékelt sorozat ahhoz képest, milyen bravúrosan mutat be egy olyan globális sztorit, ami Észak-Amerikától a Karib-szigeteken és Afrikán át Ázsiáig és Londonig tart. De minden iszonyatosan népszerű sorozatnak az szokott a vége lenni, hogy túl nagyra nő, és muszáj mindig emelni a tétet, hogy a nézők se pártoljanak el.
A Peaky Blinders pedig nagyon úgy tűnik, hogy addig emelte a tétet, amíg el nem jutott az all-inig.
A Peaky Blinders április 3-án ért véget a BBC-n, Netflixre június 10-én érkezik a komplett hatodik évad.
