Hollywoodnak most egy ideig kampó

„Mit csinálunk? Tologatjuk a bútorokat a Titanicon?”

– tette fel a költői kérdést Fran Drescher, a hollywoodi előadóművészek szakszervezetének (SAG-AFTRA) elnöke, amikor bejelentette, hogy a szakszervezet 160 ezer tagja sztrájkba kezd. Ezzel pedig elkezdődött az amerikai filmgyártás modern korának egyik legnagyobb sztrájkja, ami az írók május óta még mindig tartó munkabeszüntetését fejelte meg, és egyelőre senki sem tudja megmondani, hogy meddig fog tartani.

Az, hogy Hollywood sztrájkol, első blikkre komolytalan gondolatnak tűnik: a híres, gazdag emberek, a sztárok nem bírnak magukkal jó dolgukban? A valóság ezzel szemben az, hogy egy ekkora sztrájk – amilyen az ötvenes évek óta nem volt – nemcsak a sztárokra, hanem szinkronszínészekre, táncosokra, DJ-kre, statisztákra, tömegjelenetek szereplőire, ahogy Drescher fogalmazott, a dolgozókra vonatkozik. Azokra, akiknek ez az ipar a megélhetése.

A sztrájk okai pedig intő jelek lehetnek azoknak a techvállalatoknak, amelyek nem tartották a lépést a tisztességes kompenzációkkal, az inflációval, és a bevételük növekedése érdekében csak a részvényárfolyamokkal, adójóváírásokkal és gyakran a kreatív munkaerő semmibe vételével foglalkoztak.

Ebben a cikkben megpróbáljuk elmagyarázni, hogy mi ez a sztrájk, miért tört ki, milyen hatásai lehetnek akár arra, hogy milyen filmeket és sorozatokat nézünk ősszel, és hogy miért fontos ez úgy általában.

Kezdjük az elején: ki az a Fran Drescher?

Fran Drescher a szakszervezet elnöke, de lehet, hogy úgy jobban ismerős, mint A dadus című sorozat főszereplője.

Egy színész kezdte a sztrájkot?

Igen. Ez azért nem akkora baj: amikor legutóbb, 1959-ben egyszerre sztrájkoltak az írói és előadóművészi szakszervezetek, akkor Ronald Reagan volt az elnöke. Mármint a szakszervezetnek, nem az országnak, az majd később lett.

Miért sztrájkolnak folyamatosan ezek ott?

Azért, mert mindig történnek olyan technológiai innovációk, amelyek nagyon jók a nézőknek, nagyon jók a tartalmakat előállító cégeknek, csak azoknak teremtenek pocsék feltételeket, akik ezeket a tartalmakat előállítják. Amikor Reagan sztrájkolt, akkor tört be a televízió az amerikai mindennapokba, és azok az emberek, akik filmekben szerepeltek, vagy azokat írták, nem láttak semmi bevételt abból, hogy a munkájuk gyümölcsét a tévékben leadták. Miközben a tévéknek a nézőszámuk meredeken nőtt, egyre több ember nézte a reklámokat, nagyobb volt ebből a bevételük.

Oké, de most mi van?

Két dolog: streaming és mesterséges intelligencia (MI).

De ezek jó dolgok, nem?

Neked biztos, de nézzük meg, hogyan változtak meg ezek az évek során. A streaming szakított a tradicionális tévés modellel: egy sorozat egy évadja ritkán 22 részes, két évad között pedig egy csomó idő eltelhet. A tartalomgyártó iparban a fizetések egy markáns része úgynevezett residualokból, azaz olyan kifizetésekből adódik össze, amiket akkor kap az ember, ha egy általa írt, rendezett, felvett, vagy eljátszott sorozat vagy film valahol lemegy a tévében. Ezeket a csekkeket adott időközönként kiszámlázták az illetőnek.

A streaminggel ez megszűnt, hiszen nincsen utánjátszás, ismétlések, egy netflixes film általában nem jelenik meg lemezen, nem adja le a tévé, nem veszi meg a világ összes csatornája, hogy aztán az menjen karácsonykor. Ezért van az, hogy bizonyos streamingre gyártott filmek és sorozatok horribilis összegbe kerülnek, mert az érintettek nem számíthatnak a residual kifizetésekre, ezért előre kérik a pénzt. És ha elég nagy sztárok ahhoz, hogy erős alkupozíciójuk legyen, meg is kapják. De most amúgy elkalandoztam én is, úgyhogy kérdezz a szakszervezetekről.

Mit kérdezzek a szakszervezetekről?

Például azt, hogy mire jók, de akkor elmondom. Nézzünk egy konkrét esetet: a SAG-AFTRA, ahova minden hollywoodi előadóművész tartozik, egy hatalmas érdekképviseleti szervezet. Pénzbe kerül belépni, pénzbe kerül fizetni a tagdíjat, de garantálja a standardizált szerződéseket, előírja, hogy bizonyos munkáknál mennyi lehet a minimálbér, szervez oktatást, továbbképzést, saját színészi adatbázist tart fenn, és nem utolsósorban olcsóbban lehet mozijegyet venni a tagsági kártyával.

Jó, de mi a bajuk most a színészeknek?

Az, hogy a megszabott feltételek kezdenek súlyosan elavulni, a fentebb említett, gyorsan változó körülmények miatt. És legfőképpen az, hogy szolidarítást vállalnak az írókkal, akik már májusban elkezdték a sztrájkot.

És az íróknak mi a bajuk?

Dióhéjban: sokkal több, bizonytalanabb munka, sokkal kevesebb fizetés, változó médiapiac, és így tovább. Itt írtunk erről korábban, amikor ők kezdték meg a sztrájkot. Az írók alatt nem mindig azokat kell érteni, akik mondjuk a Transformers forgatókönyvét írják, hanem azokat is, akik egy úgynevezett írószobában dolgoznak, vagy egy létező forgatókönyvet csiszolnak, esetleg vicceket találnak ki egy esti talkshow műsorvezetőjének. Legutóbb az írók 2007-ben sztrájkoltak, akkor még streaming sehol nem volt, de digitális vásárlások már igen, és a szerződéseiket hozzá kellett igazítani az új trendekhez. Az MI is egy probléma lehet, hiszen ha nem is idén, nem jövőre, de pár évvel később potenciálisan elveheti az írók munkáját, olyan értelemben, hogy elkészítenek a géppel egy forgatókönyvet, amit aztán egy írónak kell kevesebb pénzért átnéznie.

Ilyenkor kik ellen sztrájkolnak? Csak úgy bele a vakvilágba?

Nem, hanem a tévés és filmes producereket tömörítő AMPTP ellen. Az AMPTP többek között ezeket a cégeket képviseli: Paramount Pictures, Sony Pictures, Universal Pictures, Walt Disney Studios, Warner Bros., Netflix, Apple TV+, Amazon és így tovább.

A producerek a gonoszok?

Maradjunk annyiban, hogy az utóbbi években, a koronavírus-járvány okozta robbanás után recesszió indult a tartalomgyártásban, már olyan értelemben, hogy egyre több és több a tartalom, de egyre jobban kezdik megvágni a költségeiket a cégek. Ezért tűnt el A besúgó az HBO Maxról, ezért temették el örökre az amúgy elkészült Batgirl című filmet, ezért kaszálnak el hamarabb sorozatokat, ezért tűnnek el közkedvelt sorozatok vagy filmek különböző streamingszolgáltatókról, adott esetben örökre.

Na bumm.

Képzeld el azt, hogy íróként évekig dolgozol valamin, nyomott pénzért, túlórázol mint a güzü, elkészül, majd megjelenés után nem sokkal a nyomát is örökre eltörlik. Nem viheted haza, nem teheted a polcra. Nincs többé.

Visszaszívtam. De akkor tulajdonképpen mit akarnak ezek az emberek?

Mivel folyamatosan zajlanak a tárgyalások, nemigen jutnak ki részletek az alkotók részéről a konkrét követelésekről. Pár dolgot azért lehet tudni, az írók többek között azt akarják, hogy sikeres sorozatokért jobban kompenzálják őket. A színészeknél pedig kettő sarkalatos pont van. Az egyik az, hogy a színészeknek a meghallgatásuk egy szerepre nem mindig úgy zajlik, hogy behívják őket valahova, megnézni, hogy alkalmasak-e, hanem maguknak kell egy felvételt készíteni arról, hogy elmondják a szöveget. Ez pedig idővel és költségekkel jár, ezt szeretnék kompenzáltatni. De a másik az sokkal keményebb.

Mi a másik?

A producerek azt szerették volna, hogy egy statisztát be lehessen szkennelni, és egy napi fizetésért cserébe a képmását örökre felhasználhassák digitális formában. Tehát egy nap szkennelésért cserébe a stúdiók azt csinálnak vele, amit akarnak. Annyiszor, ahányszor csak akarnak.

Az AMPTP hogyan próbálta meg ezt a helyzetet kezelni?

Elég rosszul. Amikor már nagyon esélyes volt, hogy a színészek is csatlakoznak a sztrájkhoz, megjelent egy névtelen iparági forrásra hivatkozó cikk, amiben egy producer azt mondta, hogy ha megindul a munkabeszüntetés, akkor a producerek addig fogják húzni az egész ügyet, amíg a szakszervezet tagjai éhen nem halnak, vagy elveszítik az otthonukat. A cikk egyértelműen elrettentő szándékkal készült, de a SAG-AFTRA szavazó tagjai 98 százalékos támogatással szavazták meg a munkabeszüntetést. Miután megindult a sztrájk, a producerszervezet sajnálatát fejezte ki, hogy számtalan ember megélhetése vált kérdésessé miattuk.

Pedig ők nem akarnak fizetni nekik tisztességes pénzt, nem?

Bingó, megértetted, hogy kik a gonoszok. A Fleischman bajban van című sorozat írója, Taffy Brodesser-Akner azt mondta, hogy sokkal hatékonyabb taktika lenne most az írók kiéheztetése, ha nem ez lett volna a módszerük a sztrájk előtt is. Miközben ugye a nagyvállalatok talicskával viszik haza a dollárokat, és felháborító fizetéseket szavaznak meg a vezérigazgatóiknak.

De ez mit jelent a gyakorlatban, hogy a színészek sztrájkolnak?

Pontos előírások vannak. Aki sztrájkol, az nem dolgozhat, nem hirdethet filmet, nem szinkronizálhat, nem mehet a vörös szőnyegre sem. Az Oppenheimer premierjén például, a sztrájk meghirdetésének estéjén Cillian Murphy és Emily Blunt távoztak a vetítésről, mert ha ott vannak, azzal sztrájktörők lesznek. Nem bábozhatnak, nem dublőrködhetnek, és nem jelenhetnek meg filmmel kapcsolatos eseményeken.

Ez mit jelent egy halandó néző számára?

Azt, hogy például az év filmes eseményein nem lesznek színészek. Ha nem zárul le rekordidő alatt a sztrájk, akkor nem lesz sztárvendég a velencei filmfesztiválon, elmarad az Emmy-díjátadó, mert nem lesz kinek díjat átadni, a Comic-Conon nem lesznek színész vendégek. Mivel nem forgathatnak, leáll a sorozatok gyártása is. Gyakran felemlegetett statisztika az, hogy a 2007-es, 100 napig tartó írói sztrájk 2 milliárd dolláros veszteséget okozott Kalifornia államban, ez most ennek a többszöröse lehet.

De akkor nem lesznek filmek a mozikban?

Ne felejtsük el, hogy itt csak az amerikai írók és előadók szakszervezetéről van szó, ami egyetlen országot jelent. Bizonyos sorozatok már elkészültek: leforgott a Sárkányok háza és A Gyűrűk Ura második évada is, bár az előbbi például úgy, hogy a tavaszi sztrájk miatt nem volt író a forgatáson. A streamingszolgáltatók olyan szempontból mázlisták, hogy simán behozhatnak más országokból származó sorozatokat és filmeket, lehet, hogy még több lesz a spanyol, a koreai vagy indiai tartalom, lehet hogy berobban ezekből pár Squid Game vagy Money Heist-szerű, nem angol nyelvű megasiker. De ha volt olyan forgatás, ami még nem állt le az írósztrájk miatt az Egyesült Államokban, az most egészen biztosan leállt. Több lehet a realityműsor, hiszen abban nem szakszervezeti tagok a színészek, és klasszikus értelemben vett írók sincsenek.

Mikor lesz ennek vége?

Erre nincs válasz. Péntek a sztrájk első napja. De érdemes megnézni Drescher beszédét, ahol bejelentette azt, mert nem úgy tűnik, mint aki olyan könnyen megadná magát: