„Avar László volt zentai polgármester, a hírhedt »aranyvonat« parancsnoka, hivatalos jelentést nyújtott át a magyar kormány salzburgi megbízottjának. Ez a hivatalos jelentés túltesz minden »wildwest« regényen, nincs az a detektívtörténet, amely csak meg is közelítené az aranyvonat útjának fantasztikus históriáját.”
1945 novemberében így írt a Képes Figyelő a vasúti szerelvényről, ami csupán pár hónappal korábban hagyta el Magyarországot. A túlzónak tűnő zsurnalizmusok csak kicsit nagyítják fel a valóságot. A második világháború magyar aranyvonata tényleg legendásnak mondható, szinte mindenki hallott róla, de sok családban akad rég meghalt rokon is, aki valamilyen módon kapcsolódott a vonathoz. Helyesebben: vonatokhoz.
Az „aranyvonat” szót ugyanis inkább gyűjtőnévként kell kezelni, amivel nem csupán egy vasúti szerelvényt illettek. A háború utolsó hónapjaiban több kincsmentő vonat is elhagyta az országot, a történteket némi késéssel követő sajtó – hiszen a korabeli lapok mélyen hallgattak a magyar vagyon külföldre mentéséről – pedig kedve szerint aranyvonatozott attól függően, hogy éppen melyikről írt. Nem csoda, hogy a népemlékezetben ezek a járművek összemosódtak, pedig nem mindegy, melyikről beszélünk.
Az aranyvonatok története semmiképpen nem vidám, de van benne felemelő epizód is, amiben nemcsak gazembereket, de hősöket is emlegethetünk. A legkalandosabb történetű vonat éppen 80 éve, 1945. január 23-án indult el Ausztria felé.
Indulások a végső vágányról
Az, hogy miért volt szükség több szerelvénnyi érték nyugatra mentésére, könnyen megérthető, ha felidézzük, mi zajlott Budapesten 1944 végén. Miközben a szovjetek egyre közeledtek a főváros felé, október 16-án, Horthy Miklós kormányzó sikertelen kiugrási kísérlete után hatalomra került a Szálasi-kormány. A nyilasok igyekeztek kiszolgálni a németeket és támogatni őket a háborúhoz szükséges eszközökkel, így került a németekhez több magyar gyár felszerelése is. Ezzel párhuzamosan folyt a gettóba kényszerített, illetve deportált magyar zsidóság vagyonának elrablása, Szálasiék pedig nem szerették volna, hogy a lopott holmik a szovjetekhez kerüljenek. Emellett nemzeti érdek volt, hogy bizonyos, az ország működéséhez szükséges értékek – mindenekelőtt a magyar aranykészlet – ne semmisüljenek meg a harcokban, és ne kerüljenek se szovjet, se német kézbe. És persze a motivációk között jelen volt még a biztonságos területre menekülés és a kulturális értékek mentése is.
Ebben a zűrzavaros időszakban különböző indíttatásból több értékmentő vonat indult Ausztria felé azokban a hónapokban, amikor a szovjetek apránként kiszorították a nácikat a felprédált országból. A témát részben levéltári kutatásokra támaszkodva alaposan feldolgozta Dunai Andrea a Javak sorsa – Az 1944/45-ben Magyarországról elvitt értékek nyomában című, 2019-ben megjelent könyvében. Ez alapján a legfontosabb, kincseket szállító szerelvények a következők voltak:
- A Magyar Nemzeti Bank különvonata, ami elsősorban az MNB aranykészletét szállította. Fertőbozról indult Ausztria felé, két részletben, 1945. január 17-én és 23-án.
- A zsidó aranyvonat, ami a deportáltak ékszereit, arany- és ezüsttárgyait, szőnyegeit és más értékeit szállította. Hosszú brennbergbányai vesztegelés után 1945. március 30-án indult meg Ausztria felé.
- A műkincsvonat, ami részben múzeumi festményeket, szobrokat szállított, részben pedig a zsidóktól elrabolt műkincseket. 1945 márciusában indult el Ausztriába, Szentgotthárdról.
- A Turán, Horthy Miklós különvonata, ami 1944 novemberében vitte nyugatra a budai vár dísztárgyait és Horthy magánvagyonának jó részét.
- És a történetbe gyakran belekeveredik a Szent Korona és a koronázási jelvények, amiket egy ideig ugyanott tároltak, mint az első aranyvonat rakományát. A koronázási ékszereket rövid ideig egy kőszegi bunkerben őrizték, viszont ezeket a kincseket nem vonaton menekítették ki az országból, hanem teherautón, március 27-én.
A fentiek közül általában az első kettő jelenik meg aranyvonatként a sajtóban, de néha a korona is bekeveredik az MNB-vagonok szállítmányába. Ami mindegyik vonatban közös: szövetséges ellenőrzés alá kerültek, és a háború után a magyar államnak küzdenie kellett, hogy visszakapja a tartalmukat, ez a küzdelem pedig nem volt mindig sikeres.
Aranyőrzés a családtagokkal
Az MNB aranyvonatának közvetlen előzménye, hogy a nyilas hatalomátvételkor a bank új elnököt kapott Temesváry László személyében, helyettese pedig Jankovics László lett, aki gyakorlatilag az MNB ügyvezető igazgatójaként funkcionált. Temesváry telivér hungarista volt, Szálasi barátja. Jankovics viszont főként azt tartotta szem előtt, hogy a bank a vérzivataros időkben is működőképes maradjon.
Az RTL XXI. század című műsora 2008-ban hosszú riportot készített az MNB értékmentő vonatáról, ebben idézték Jankovics visszaemlékezését, ami szerint a németek már 1944 márciusában „leplezetlen nyíltsággal” érdeklődtek a magyar aranytartalék után. Az aranykészletet tehát nemcsak a szovjetektől, de a németektől is meg kellett óvni. Erre Jankovics a nyugatra szállítás mellett egyetlen garanciát látott: ha az aranyat a bank dolgozói kísérik és őrzik mindvégig. Erre a kényes feladatra azok a bankalkalmazottak jelentkezhettek, akik már a nyilas puccs előtt is a bankban dolgoztak. Ők az arany őrzése mellett azt is vállalták, hogy átmenetileg külföldre települnek, így a családtagjaikat is magukkal vihették.
A magyar aranykészlet ekkor egy veszprémi trezorban volt, novemberben aztán az MNB apparátusa is elkezdett áttelepülni a városba. Ahogy a front közeledett, a nácik egyre hangosabban követelték, hogy az aranytartalékot szállítsák Németországba. Jankovicsék, tartva attól, hogy ha az arany a németek területére kerül, elrabolják, igyekeztek elodázni az indulást. Sőt még az is felmerült, hogy a Balatonba süllyesszék az aranykészletet, de ezt az ötletet végül elvetették.
Az aranytartalékot szállító első szerelvény december 10-én indult el Veszprémből Sopronba, ehhez később még további értékmentő vagonokat csatoltak – írja az MNB honlapja, ahol részletes idővonal [pdf] található az eseményekről. A vonat december 12-től a határtól pár kilométerre található Fertőbozon vesztegelt, mialatt az ország pénzügyi vezetői a németekkel tárgyaltak arról, hogy milyen feltételekkel indulhat tovább a szerelvény. A szünet hathetesre nyúlt, így az aranyat őrző magyarok a vagonokban karácsonyoztak. Ott volt körülbelül 250 banki dolgozó, további 150 hozzátartozó és egy védelmükre rendelt 50 fős csendőrosztag. Mindenről maguknak kellett gondoskodniuk, mert ételt vagy fűtést nem kaptak az olykor mínusz 20 fokos télben.
Január 15-én végül megszületett a megállapodás az MNB Németországba telepítéséről, amiben a magyar fél ragaszkodott ahhoz, hogy a bank tisztviselői az értékekkel maradhassanak. Ezután indulhatott tovább a szerelvény, ami addigra már 77 vagonból állt. Az aranykészlet mellett a szállítmány része volt az MNB devizatartaléka, a Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Széchényi Könyvtár értékei (köztük Mátyás király Corvinái), a fővárosi árvaszék letétjei, két méteretalon platinarúd, a Magyar Királyi Posta bélyeggyűjteménye és az államkincstár 100 tonnányi ezüstkészlete.
A szerelvény két részletben, január 17-én és 23-án indult útnak. Célja egy kis városka volt az osztrák Alpokban, Spital am Pyhrn. Ezt az MNB vezetősége kellően biztonságosnak ítélte, mert távol esett a határtól, volt vasútállomása és egy kolostora, aminek kriptájában el lehetett helyezni az aranykészletet. Az első szerelvény 21-én, a második 25-én érkezett a településre. Az utazást nehezítette, hogy többször meg kellett állni a szövetségesek várható bombatámadásai miatt, olyankor az utasok a vagonok alá húzódtak.
Kockázatos küldetés
Spital am Pyhrnben szívesen fogadták a magyarokat, pedig nem volt egyszerű az elhelyezésük. A faluban nagyjából kétezren laktak, ehhez csatlakozott a magyar csoport, ami a később érkező további bankalkalmazottakkal 680 fősre duzzadt. Megszervezték az ellátásukat és a gyerekek oktatását, majd az MNB elkezdett működni Spitalban – annyira, hogy még a helyieknek is folyósított hiteleket. A légkör azonban feszült maradt a háború kimenetele miatt, Jankovicsék ugyanis nem tudták, hogy az osztrák városka végül az amerikai vagy a szovjet befolyási övezet része lesz-e. Az előbbiben reménykedtek.
A spitali kaland nem volt eseménytelen, mert az aranytartaléknak híre ment a környéken, a magyaroknak pedig többször segítséget kellett kérniük a helyi katonai parancsnokságtól a készlet megvédésére. Leginkább azonban a magyaroktól kellett megóvni az értékeket. A nyilasok – akik márciusban Kapuváron, menekülésük közben még parlamenti ülést is tartottak – ugyanis az utolsó pillanatig bíztak abban, hogy a németek végül megnyerik a háborút. Ehhez minden eszközt meg akartak adni a náciknak. Ezt képviselve március 2-án Spitalba érkezett Temesváry László, és utasította Jankovicsot, hogy azonnal szállítsák át az aranyat Salzburgba. Jankovics ezt megtagadta, mire Temesváry leváltotta őt, de a helyére kinevezett Cottely István is szembeszállt a nyilas bankelnök akaratával.
A lőporos szituációban Cottely május elején saját akcióba kezdett: két angolul tudó önkéntest – Tarnay Frigyest és Tuboly Józsefet – titokban elküldött egy levéllel Salzburgba, remélve, hogy a városban már vannak amerikaiak. A levél azt tudatta a szövetségesekkel, hogy a magyar aranykészlet Spitalban van, és intézkedést kért tőlük. Veszélyes és bizonytalan kimenetelű küldetés volt: ha a levél német kézbe került volna, kémkedésért azonnal kivégzés várt volna a két banktisztviselőre – és persze Cottelyre is, akinek az aláírása a levél alján virított.
Néhány nappal később, május 7-én német osztag érkezett Spitalba. A katonákat vezető Schüsselmann hadnagy egy birodalmi parancsra hivatkozva el akarta szállítani az aranykészletet és „biztonságba helyezni” az amerikaiak érkezése előtt. Cottelyék ellenálltak, mire Schüsselmann kettesben kezdett tárgyalni az ügyvezetővel, és megpróbálta egy személyesebb ajánlattal meggyőzni őt, és azonnali indulást sürgetett. Cottely így emlékezett vissza a beszélgetés következő részére:
„Amikor azt válaszoltam, hogy ez már a kísérő személyzet létszáma miatt is lehetetlen, így szólt: »A kísérő személyzet meg fog halni. A rejtekhelyet csak ketten fogjuk ismerni. Ön és én.«”
A szorult helyzetet a szövetségesek érkezése oldotta meg, akik szintén 7-én értek Spitalba – mint kiderült, Tarnay és Tuboly sikeresen kézbesítette a levelet. A németek pillanatok alatt elmenekültek, mielőtt az amerikaiak bevonultak páncélosokkal a városkába. A katonák narancsot és csokoládét dobáltak a magyar gyerekeknek, majd pár nap alatt Jankovicsékkal megegyeztek arról, hogy az aranykészletet az amerikaiak frankfurti főhadiszállására szállítják, a békekötésig megőrzik, azután pedig visszaszolgáltatják. Május 13-án Lionel C. Perera őrnagy átvette az őrzött értékeket, mindenekelőtt 632 darab ládát, ami összesen 29 855 kilónyi aranytömböt és aranypénzt tartalmazott. Két nappal később már az amerikaiak szállították tovább a magyar aranytartalékot.
A háború befejezése után Nagy Ferenc miniszterelnök sikeresen tárgyalt Washingtonban az aranykészlet és más értékek hazaszállításáról. 1946. június 21-én az Egyesült Államok külügyminisztériuma hivatalosan is bejelentette, hogy visszaszolgáltatja a magyar aranytartalékot. Ez nagy eredmény volt, mert nem minden ország volt ilyen szerencsés, Csehszlovákia például az aranykészletének csak egy részét kapta vissza.
A magyar aranytartalék külföldi kiruccanása alatt hiperinfláció sújtotta a pengőt. Beszédes történet, hogy az MNB vonata papírpénzt is szállított, ami Spitalban egy beázás miatt átnedvesedett. A bankhivatalnokok ekkor felszínre hozták a pénzesládákat, gondosan megszárítottak és visszacsomagoltak minden bankjegyet. De mire ezt a pénzt az ország visszakapta volna, olyan keveset ért, hogy haza sem hozták. Egyébként is előkészítés alatt volt már az új, értékálló pénz, a forint. Az aranykészlet 1946. augusztus 6-án tért haza Budapestre – éppen időben ahhoz, hogy az öt nappal korábban bevezetett forint fedezete legyen.
Zsidó kincsek a határ mellett
Egészen máshogy járt a másik gyakran emlegetett aranyvonat, a zsidók elrabolt értékeit szállító szerelvény rakománya. Vélhetően nagyon kis mennyiségben az MNB-vonat vagonjaiban is voltak zsidóktól elkobzott tárgyak – például Temesváry László személyes kazettáiban – de az a szerelvény szervezőinek szándéka szerint a nemzet értékeit mentette. A nyilasok által összeállított aranyvonat terhe viszont szinte kizárólag deportált zsidók tárgyaiból állt, és mire útnak indult, az MNB már rég Spitalban működött.
Amikor már sejthető volt, hogy menekíteni kell a rabolt értékeket, a nyilasok a Zirc melletti Óbányán egy kastélyban gyűjtötték össze az ékszereket, arany- és ezüsttárgyakat, drága ruhaneműket és hasonló holmikat. December közepén aztán megindítottak egy 22 vagonból álló szerelvényt a Sopron melletti Brennbergbányára, ahol a vonat több mint három hónapig állomásozott. (Átmenetileg Szálasi is a településen lakott, egykori bunkere bizonyos időszakokban ma is látogatható.) Ezalatt folyamatosan érkeztek újabb kincsek a faluba, Budapest mellett vidékről is, és a Győri Múzeum festményei is itt kötöttek ki. A vonat parancsnoka a székesfehérvári főispán, Toldy (más források szerint Toldi) Árpád volt, a szerelvény rakományának védelmével a cikk elején idézett Avar Lászlót bízták meg.
Brennbergbányán Toldy parancsára faládákba szortírozták a rakományt, és a leltárt elégették – így már nem lehet megállapítani, hogy pontosan mennyi értéket szállított a vonat. A helyiek beszámolóit összegyűjtő Tárkányi Sándor helytörténész szerint a nyilasok nem voltak szégyellősek. A rakományból elemelt kisebb tárgyakkal néha ételt vagy alkoholt vásároltak a brennbergiektől, a fürdőépületbe pedig, ahol a válogatás zajlott, 9–10 éves gyerekeket is beengedtek. Egyikük, Dorwekinger József így emlékezett vissza:
„Ott bent láttuk szortírozás közben 3–4 ládában az arany[fog]hidakat. Ez a mai napig nem megy ki a fejemből. Az épület emelete tele volt svájci órarugókkal, melyek kis szatyrokban voltak, rengeteg volt. Voltak az aranycsomagok, aranylapocskák, amik négyszögletes zacskókban voltak csomagolva. Mikor onnan hazajöttünk, sokszor ránk néztek [a szüleink] és röhögtek, mert aranyfejünk volt. Vissza kellett menni a bányafürdőbe lefürdeni, mert akkor még nem rendelkeztünk fürdővel. Nagyon nehezen lehetett lemosni, arra emlékszem.”
Március végére megérett az idő az indulásra. 29-én Szálasi és kormánya Kőszegnél Ausztriába menekült, egy nappal később a zsidó aranyvonat is elindult Brennbergbányáról, akkor már 44 vagonnal. Avar visszaemlékezése szerint Toldyék, majd később más nyilascsapatok, illetve a németek Ausztriában többször is megpróbálták kifosztani a vonatot, amit ő a pénzügyőreivel általában sikeresen meghiúsított. Ennek ellenére előfordult, hogy eltűnt ez-az a rakományból, egyszer például SS-katonák tizedelték meg a szállított porcelánkészletet. Az úton más viszontagságok is akadtak, egyszer például a szerelvény egy alagútban várta ki, amíg elvonulnak a szövetséges bombázók. A zsidó kincsek aranyvonata végül 1945. május 7-én került amerikai kézre az ausztriai Böcksteinnél, onnan vontatták a szintén ausztriai Werfenbe május 16-án.
A rakomány lefoglalásakor az amerikai hadsereg ausztriai parancsnoka, Mark Clark úgy döntött, hogy az értéktárgyak beazonosítása lehetetlen, így azokat jogos tulajdonosaiknak visszaadni nem lehet. Ezzel gyakorlatilag hadizsákmánynak minősítette a zsidóktól rabolt kincseket. A magyarországi zsidóság túlélő képviselői hiába próbálták a háború után visszaszerezni azt, ami a szállítmányból megmaradt, 1947-ben az amerikaiak már árverést kezdtek szervezni az aranyvonat tárgyaiból. Később kiderült, hogy a hadsereg vezérkarának több tagja is tucatszám „utalt ki” magának a rakományból szőnyegeket, gyertyatartókat, ezüsttárgyakat és más értékeket.
Akiket az aranyvonat füstje megcsapott
1998-ban amerikai tényfeltáró bizottság megállapította, hogy a háború után a katonai hatóságok nem tettek elég erőfeszítést, hogy a zsidó vagyont visszajuttassák tulajdonosaiknak. Ezután lehetőség nyílt valamiféle kárpótlásra az aranyvonat ügyében is. 2001-ben amerikai holokauszttúlélők pert indítottak egy floridai bíróságon a magyar aranyvonaton elszállított személyes vagyontárgyakkal kapcsolatban. 2005-ben peren kívüli megállapodás született, amivel az Egyesült Államok gyakorlatilag elismerte a felelősségét. Ennek értelmében az USA 25,5 millió dollárt fizetett egy alapítványnak, amit a károsultak kárpótlására hoztak létre. A pénz nagy részét a jogosult magyar zsidó áldozatokat segítő szociális segélyprogramokra költötték. Ezzel együtt a zsidóság szinte semmit nem kapott vissza az elrabolt értékekből, mert óvatos becslés szerint is több mint egymilliárd dollár értékű tárgy volt a zsidó kincsek aranyvonatán.
A többi értékmentő vonat szállítmánya részben hazajutott, sokszor viszontagságos és hosszú úton, a visszaszolgáltatási procedúrát pedig az elhidegülő magyar–amerikai viszony is nehezítette. A Szent Koronát, a jogart és az országalmát például a nyilasok elásták egy kettévágott benzines hordóban, és csak amerikai fogságban árulták el, hova temették. Ezután a koronázási jelvényeket több mint két évtizedig Fort Knoxban őrizték, mire 1978-ban végre megint magyar földre kerülhetett. A múzeumi műkincsek közül is sok hazatért, de egy részük megrongálódva. A zsidóktól ellopott festmények és más alkotások viszont többnyire eltűntek, több mint 1100 műkincs sorsa ma is ismeretlen.
Az aranyvonat-történetek szereplőinek csak egy része tért vissza Magyarországra, ők többnyire meg is bánták. A banki tisztviselők egy része Spital am Phyrnben telepedtek le, ma is élnek leszármazottaik a környéken. Volt, aki máshol talált otthonra külföldön, mint például Jankovics László, aki előbb Londonba, majd Brazíliába emigrált. Cottely István Argentínában telepedett le, a rendszerváltás után, 1992-ben viszont részletesen leírta emlékeit a Valóság című folyóiratba.
Azokra az MNB-tisztviselőkre, akik hazatértek, az új rendszer ellenségként tekintett, hiszen „segítettek” a nyilasoknak kilopni az ország vagyonát. Volt, akit B listára tettek és elbocsátottak, de olyan is, akit börtönbüntetésre ítéltek vagy kitelepítettek. A Pénzmúzeumnak interjút adott egy hozzátartozó, aki kétévesen járta meg az utat Spitalba és vissza, de ez mégis olyan bűnnek számított, ami miatt nem mehetett egyetemre. 2005-ben Járai Zsigmond, az MNB akkori elnöke rehabilitálta az aranytömböket megmentő egykori banki tisztviselőket. A Pénzmúzeumban ma Szőke Gábor Miklós szobra, a Robogás állít emléket a bank hőseinek, az MNB pedig egy játékfilmes elemekkel tarkított dokumentumfilmet is készíttetett. Az aranyvonat legendája című, 37 perces filmet Szász Attila rendezte, aki többek közt olyan történelmi mozikat készített, mint A berni követ, a Félvilág vagy az Apró mesék.
Temesváry László májusban a szövetségesek fogságába került, akik kiszolgáltatták őt a magyar hatóságoknak. Mint nyilas bankelnököt életfogytiglanra ítélték. 1956-ban szabadult, akkor Ausztriába disszidált, és egy hungarista góc munkájában is részt vett. Soha nem tért haza, 1974-ben halt meg Bad Aussee-ben.
Toldy Árpád Ausztriában elszakadt az aranyvonattól, embereivel együtt különválogatta a rakomány különösen értékes darabjait, és megpróbált teherautón Svájcba menekülni. A Szabadság 1945. július 20-i száma Avart idézve így számolt be a történtekről:
„Egy reggel a csendőrezredes az egész legénységet felsorakoztatta és napiparancsot olvasott fel előttük. A napiparancs lényege ez volt: »Ha valaki utánam érdeklődnék, az őrszemélyzet közül senki még a nevemet se ismerje!« Ezután Toldy két láda zsidóbriliánst és egy láda aranyat és ékszert autójába rakott és csakhamar már a porfelhő is leülepedett a sebesen forgó kerekek nyomán. Avar volt polgármester mindezekhez hozzáfűzte még, hogy Toldy csendőrezredesnek menekülése pillanatában három különböző névre szóló teljes személyazonossági iratcsomag volt a birtokában. Mind a három zsidó irat volt.”
Toldy Ausztria nyugati részéig jutott, ahol a francia hadsereg elfogta. Ironikus, de jót tett azzal, hogy ellopta a zsidó kincseket szállító aranyvonat rakományának egy részét, mert így ezeket az értékeket nem az amerikaiak foglalták le. Franciaország pedig 1948-ban szinte mindent visszaszolgáltatott, amit Toldyéknál találtak. Toldyt viszont nem adták ki Magyarországnak, aztán már nem tudták: a volt csendőrparancsnok vesztegetéssel kiszabadult a francia fogságból. Feltételezések szerint beállt az Idegenlégióba, aztán nyoma veszett.
