Miért ne lehetne egy művész jóban akár egy politikussal?

Szőke Gábor Miklós szobrász egyértelműen bekerült a kulturális fősodorba. Rajongói szerint saját tehetségének köszönhetően, és/vagy mert a sportlétesítményeket díszítő totemállataival új színt hozott a magyar művészeti és sportéletbe, míg bírálói a szaporodó NER-es megrendeléseivel magyarázzák az 1984-ben született alkotó pályájának páratlan felívelését. Országszerte sokasodó szobrai mellett nem lehet elmenni, egyrészt mert hatalmasak, átvitt értelemben pedig azért, mert alkotójuk sorra kapja a tervpályázatokat többnyire mellőző nagy megrendeléseket.

Tucatnyi emberrel beszélgettünk a magyar művészvilág jelenleg egyik legtöbbet foglalkoztatott alkotójáról, cikkünkben a szobrásztól az építészen át a művészettörténészig jó páran megszólalnak; és megkerestük magát Szőkét is, akivel Csepelen kialakított műhelyében beszélgettünk.

Szinte valamennyi megszólalónk egyetért abban, hogy Szőke Gábor Miklós szűk másfél évtizeddel ezelőtti felbukkanása új, szokatlan színt hozott a magyar kulturális életbe: korai, lécekből összerakott szobrait, dinamikus, mozgó fesztiválszobrait, időszakos alkotásait a szakma érdeklődve figyelte. Még a 2010-es évek közepén elkészült, a Groupama Aréna elé helyezett Fradi-sasról (amely Európa legnagyobb köztéri madárszobra) is az volt az általános vélemény, hogy frappánsan illeszkedik a környezetébe.

„A Fradi-sas volt az első olyan köztéri munkám, ahol egyértelműen szempont volt a maradandóság. Előtte főként köztéri installációim voltak, ahol a fával kísérleteztem, ami nem annyira tartós, mint a rozsdamentes acél, és hülyén is nézne ki egy modern stadion előtt egy rusztikus anyag. A sasnál találtam rá erre az anyagra, ami azóta az egyik kedvencem” – emlékszik vissza Szőke Gábor Miklós.

A sassal jelent meg a léptékváltás a munkásságában, és jött el egy – totemállatokban és egyéb magyar és nemzetközi megrendelésekben gazdag – új korszak. Mostanra a műhelyéből már az örökkévalóság igényével kerülnek ki a szobrok – és megszólalóink egy része innentől figyeli kritikus szemmel munkásságát.

„Beleütköztünk a maradandóság problémájába, például amikor megjelentek a nagyon drága, aranyozott dolgai – ezzel indult nála a dimenzióváltás. És az gond lesz majd, amikor a Postapalota mellé tervezett ugró csodaszarvasát a nagy művészeti alkotásaink mellé helyezzük” – mondja például egyik kritikusa, Mélyi József művészettörténész.

A csodaszarvastól a robogó vonaton át a tőzsde állataiig

Kezdjük is Szőke egyik legújabb, avatás előtt álló szobrával. A gigantikus, 4,5 méter magas és 7,2 méter hosszú szobor egy 6,5 méter magas, sziklát ábrázoló bronztalapzaton áll majd, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) rendelte meg Szőkétől 199,5 millió forintért a tulajdonában lévő Postapalota, új nevén Pénzmúzeum udvarára, pályáztatás nélkül. Az MNB megrendelésének része volt emellett 127 millió forintért az az aranytömbökre emlékeztető elemekből formált mozdony is, amely már megtekinthető a Széll Kálmán teret a Postapalotával összekötő aluljáróban. (Ez a közbeszerzési eljárásban még Az Arany dinamikája néven futott, végül a Robogás nevet kapta.)

Az MNB ezeket a szobrokat összesen egymilliárd forint értékben rendelte meg Szőkétől:

• Csodaszarvas a Postapalota kertjébe: 199,5 millió forint (az eredeti szobor átlógott a közterületre, ezért többszöri módosítás után jelenleg véglegesül az avatás decemberi dátuma);
• Robogás a Széll Kálmán térről a Postapalota felé vezető alagútba: 127 millió forint (felavatva);
• Oroszlán-szoborcsoport a Krisztina körúti egykori Telekom-székházba: 470 millió forint (felavatva);
• Harcoló medve és bika tőzsdei motívuma az egykori Telekom-székházba: 197 millió forint (tavaly lett volna felavatva, de ez, a súlya okán szükségessé vált átépítési munkálatok miatt csúszik, a szarvassal együtt a csúszások miatt közel 20 millió forinttal növekedtek a költségek).

Mint látható, az MNB csak a Krisztina körúti épülete díszítésére összesen 667 millió forintért rendelte meg a hatalmas harcoló medve-bika párost, valamint egy szoborcsoportot az épület aulájába. Utóbbi helyszínre a művész egy közel 30 méteres, ezüstszínű felhőből kiugró, 9 óriási, aranyszínű oroszlánt ábrázoló csoportot készített a mennyezetre.

Egy pillanatra gondolkodjunk el: vajon nem álmodozik minden szobrász az örökkévalóságról? És baj az, ha pont felnagyított állatszobrokkal törekszik erre? „Nem a lépték határozza meg a szobrot, de valóban szeretek nagy léptékben gondolkodni. Egy 3 centis szobornak is meglehet a monumentalitása – csak az nem vonzott sosem –, és egy húszméteres szobor is lehet kerti törpe. Máshogy működik egy szobor köztéren vagy egy házban” – fejtegeti a szobrász, akit pályája elején Geszti Péter karolt fel.

„Mindig benne volt a vágy szerintem, hogy nagyot alkosson – szó szerint és metaforikusan is – világraszólót, a legnagyobbat” – ezek már nem az ő szavai, hanem Huszár András építészé. Ő a Hello Wood nevű építész stúdió egyik társalapító ügyvezetője, aki pályája kezdetétől követi a szobrász munkásságát. Már az első, 2010-es fesztiváljukra meghívták az akkor húszas éveiben járó Szőke Gábor Miklóst csapatvezetőnek. „Faépítészeti installációkban gondolkodtunk akkor, Gábor egy nagy dinót készített.

Jellemző rá, hogy már a harmadik napon, amikor én még javában ötleteltem, kész volt a fél dinó.”

Szőke az azt követő években többször megfordult a Hello Wood eseményein, két nyárral később, a szociális építészeti tematikájú táborban készítette el az egyik legismertebb korai alkotását, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szakácsit védelmező tigrist, ami akkor bejárta a magyar sajtót.

Szőkét művészkörökben lendületes, bohém emberként jellemzik, és Huszár egyik története is ezt illusztrálja: „Az egyik első alkalommal javasolta, hogy igyunk meg egy sört, mondtam, hogy egy sör oké, mire elővett egy négyliteres söröskannát, amit a szomszéd kocsmában csapoltatott tele. Barátok lettünk, kiderült, hogy nagyon szerethető figura, én pedig végignéztem a teljes fejlődéstörténetét. Sokkal több van a brandjében, mint amit az emberek gondolnak róla: őrült háttérmunkával jár, amit csinál, látom, hogy mennyi melót tesz bele” – mondja.

Szőke zömmel valóban nagy, dinamikus állatokat készít az oroszlántól a szarvasig, a lótól a sólyomig, a hópárductól a medvéig; de akadnak kisebb munkái is, főleg kísérletezések eredményeként született bútorok, installációk. Egyetemi évei alatt készült szobrainak felbukkanása a Képzőművészeti Egyetem Epreskertjében üde színfoltnak számított a vaskos kőszobrok és női gipszábrázolások között, csak aztán kritikusai szerint beleesett az önismétlés csapdájába.

Andy Warhol után Csepelen

Szőke néhány éve már saját műhelyében, Csepelen dolgozik. Ide, a csepeli gyárterületre látogattunk el októberben, hogy megnézzük a Dante Birodalom Kft. szobrainak születési helyét; szobrászműtermeket, raktárépületeket és egy irodát. Nyolc évvel ezelőtt egyetlen lepusztult csarnokkal indult a birodalom, majd a szobrokból származó bevételt forgatták vissza továbbiak megvásárlására. Maguk újították föl a lepusztult ipari területet, igyekeztek megőrizni, amit lehetett, megmaradt például az eredeti Weiss Manfréd-kori öntöttvas aljzat – vezet körbe minket Szőke Gábor Miklós és partnere, Hauer Berta.

Szőke nem tartja magát sem szerény, sem álszerény embernek, így nem lep meg, amikor arról beszél, hogy a csepeli műhely fejlődését Andy Warhol Factoryja inspirálja. „It always seems impossible until it’s done” (kb. „mindig lehetetlennek tűnik, amíg meg nem csináljuk”) – olvasható az iroda falán egy felirat. „Nem mindig jön össze, de szeretjük a kihívásokat” – kommentálja Szőke Gábor Miklós. Átlagosan 20-25 fős csapattal dolgoznak itt, ehhez jönnek még az alvállalkozók. Az atlantai acélsólyom, a szobrász eddigi legnagyobb munkája kivétel, mivel annak létrejöttén összesen 200 ember dolgozott.

Folyamatosan fejlesztik a műhelyt, egyik csarnokuk rendezvényhelyszínként és kiállítótérként is működik. Öt évvel ezelőtt itt rendezték Hauer Berta születésnapi buliját, és miután kiposztoltak erről néhány képet, előbb a BMW hívta őket rendezvényszervezési szándékkal, majd a Rolls Royce luxusautó-márka bemutatóinak visszatérő prémiumhelyszíne lett a műhely.

Egy másik csarnokban úgynevezett műhelykész állapotban várja a – jelenleg a karácsony előtti napokra tervezett – avatást a Csodaszarvas-szobor, tőle pár méterre áll a bronzsziklaalakú talapzat, kicsit odébb a Krisztina körúti MNB-épületbe szánt bika-medve páros.

„Nem lehetne ilyen munkákba belefogni, ha nem lenne biztos háttértudásunk és tapasztalatunk. Mondjuk önmagában csak egy ekkora híddarupályát kiépíteni, ami fölöttünk van, és több ilyen csarnokot fenntartani, évek munkája” – magyarázza Szőke a bronzszikla és a tőzsdei medve között sétálva a hatalmas helyiségben. „Mindig inspiráltak a régi nagy szobrász- és festőműhelyek, akár Magyarországon, akár külföldön. Ha a közhelyes, nagy példákat nézzük:

Michelangelónak volt mondjuk 50 embere, és volt a pápa, aki kellett ahhoz, hogy meg tudja festeni a képeit. Nem hiszem, hogy Michelangelo azon kattogott volna, hogy ki szereti a pápát, és ki nem.

Vagy ha nincsenek a Mediciek vagy Sforzák a megrendelők között, akkor egy csomó, ma ikonikus mű nem születhetett volna meg, de ez az amerikai absztrakt expresszionizmusra is igaz” – utal a NER-es megrendelések miatt időről időre felbukkanó, felé irányuló kritikákra a szobrász.

Szőke Gábor Miklós munkásságára legkésőbb a 2021-es vadászati világkiállításon kapták fel többen a fejüket, ahol egy Totem nevet viselő, szarvasagancsokból összerakott, monumentális kapuval tűnt fel. Nemcsak a tonnaszám összegyűjtött agancsok keltettek ugyanakkor többekben ellenérzést, hanem ekkor lángolt fel az a téma is, hogy milyen megrendelésekhez jutott a szobrász a NER jóvoltából, ahogyan az is, hogy a munkáiba áramló százmilliók egy része közpénz.

A fent említett MNB-s megrendelések mellett Szőke nevéhez fűződnek többek között a vizes vb szobrai, valamint a Bozsik Aréna előtt álló Aranyoroszlán-szobor is. A szobrász néhány év alatt jelentős gazdasági és kulturális szereplővé vált; cége, a Dante Birodalom Kft. pénzügyi teljesítménye az elmúlt öt évben ugrásszerűen megnőtt:

a cégadatbázis szerint 2017-ben az árbevétele 188 millió forint volt, 2021-ben már 1,127 milliárd; az adózás utáni eredménye ugyanennyi idő alatt 7,9 millióról 479 millióra nőtt.

Érdekes jelenség, hogy pont egy olyan szobrász lett a NER egyik kedvelt alkotója – és nem a mértékben és büdzsében tőle jócskán elmaradó Kligl Sándor vagy R. Törley Mária –, aki nem múltba révedő, historizáló szobrokat készít, hanem a politikailag semlegesnek tekinthető állattémák mestereként híresült el.

Megkérdőjelezhető presztízsberuházások

Szőke nekünk is beszélt arról, hogy állatszeretete töretlen, jelenleg is állatok között él, és elpusztult Dante kutyájának emlékével a jövőben is vannak tervei. Az állatszobroknak van egy nagy előnyük: politikai beállítottságától függetlenül bárki tud hozzájuk kapcsolódni. A növekvő népszerűségük egyébként nem magyar jelenség: az Egyesült Államokban és Oroszországban is egyre terjednek a zsánerszobrok és az állatábrázolások a köztereken.

De miért lenne baj az, ha ilyen alkotások vesznek minket körül, és nem mondjuk 150 évvel ezelőtt élt történelmi alakok zsánerszobrai? A kérdésre Mélyi József kérdéssel válaszol: „A rackajuhot, az ugrató csodaszarvast és a sast szeretnénk hagyni a jövőre? Számomra az ilyen szobrok azt mutatják, hogy nem gondolunk semmit a korunkról, csupán felállítjuk nagyban a rég elkopott mitológiai szimbólumainkat.”

„Az állatoknak van egy mitikus vagy kulturális kötődésük az emberi társadalomhoz – ez lehet gazdag, bonyolult és fontos. Szőke köztéri tárgyaiban semmi nyomát nem látom a tudásnak vagy kötődésnek, amely az ember-állat közti viszonyokat újradefiniálná, megkérdőjelezné vagy bármit kezdene velük” – teszi hozzá Szőke másik kritikusa, György Péter esztéta, médiakutató, egyetemi tanár.

Mélyi József két évvel ezelőtt, Állatszobrok pénzjellege című cikkében írt nem csupán az állatokról, hanem a velük együtt érkező léptékváltásról is: „A nemzetstratégiailag kiemelt köztéri művekre költött állami pénzek léptéke jelentősen megváltozott. Először a Kossuth tér kapcsán tűntek fel a régen ott állt emlékművek megközelítő rekonstrukciójára költött sok száz milliós összegek, s a pénzköltők már akkor is úgy tettek, mintha ez a dimenzió a normalitás része lenne. Most pedig már a díszítőszobrokra is kiterjed a mértéktelenség.” Majd a folytatásban arról értekezik, hogy a jelenség egészéről is érdemes elgondolkodni: „a megbízó és a művész szerepének átalakulásától a megbízás módján át annak léptékéig valójában minden tényezőről.”

Ezt a gondolatot fűzi tovább Benedek Kata művészettörténész, a Trash of Köztér nevű Instagram-oldal szerkesztője:

„Egy nem túl jó gazdasági helyzetben lévő ország ilyen léptékű presztízsberuházásai erősen megkérdőjelezhetőek. Egyszerűen túlzás egy több százmilliós szobor, például a Magyar Nemzeti Bank két hatalmas installációja, vagy amilyen az enélkül is értelmetlen Vadászati kiállítás című nemzeti pazarlás 240-plusz milliós dekorációi.”

Az is sokakban kelt megütközést, hogy „Szőke egyetlen megrendelésének összegéből állami gyűjteményeket lehetne fejleszteni, költhetnék az állami kulturális szféra alacsony béreinek emelésére, művészet- vagy kultúrakutatás-támogatásra, műterembérlet-támogatásra, vagy akár kijönne belőle pár kisebb nonprofit galéria éves fenntartása mondjuk azoknak a frissen végzett szobrászoknak, művészeknek, akiknek jelenleg szinte semmilyen lehetőségük nincsen se köztéri, sem galériás bemutatkozásra” – utal a nagyságrendekre Benedek.

„Nyilván nem esik jól az igazságtalanság”

A kritikákkal az alkotót is szembesítettük: „Nem csodálom, hogy ha olvas valaki egy provokatív, kattintásvadász címet, hogy ennyi és ennyi millióból készül most egy több méter magas szobor, nem érti. Csakhogy ezek a projektek három évvel ezelőtt kezdődtek, ami még egy nagyon pozitív és optimista időszak volt. Se a Covid, se a háború nem volt a láthatáron, megjegyzem, azóta a nyersanyag ára a nyolcszorosára nőtt, a szobrok árai pedig változatlanok. Az pedig az én hibám lenne, ha más magyar szobrásznak kisebb megrendelései vannak? Szerintem ez inkább irigység, ami nem engem minősít. Nyilván más az árazás, ha valaki nem életnagyságú emberszobrokat készít, az én szobraimhoz olyan infrastruktúra és tapasztalat kell, amely az országban senkinek nincs, és ezt nem ma kezdtem felépíteni. Összehasonlításképpen, a csodaszarvas esetében önmagában a vázszerkezet többe került, mint egy 5/4-es bronzöntvény, és akkor még műtárgypiaci értékekről nem is beszéltünk, csak a nyersanyagról” – magyarázza. Szerinte művészeti szempontból egy olyan motívumot, mint a csodaszarvas, nem kellene átmosni a politikával, mivel a történetét minden magyar ismeri, mindenkihez szól.

„Sajnálom ezeket a véleményeket, de miután kikerül egy szobor, és az ember ott áll alatta néhány hét vagy húsz év múlva, nyilván nem ezekre a cikkekre fog gondolni.”

A tervpályázatok elhagyása pedig szerinte a legtöbb esetben érthető, mivel ha valaki Szőke Gábor Miklós-szobrot szeretne, akkor azt ő tudja elkészíteni; ha pedig valaki Nádler Istvánt szeretne gyűjteni, akkor Nádlert fog venni. „Ha a csodaszarvasnál maradunk: olyan szobrászt kerestek, aki meg tudja ragadni a monumentalitását, van ehhez látásmódja és tapasztalata. Legelső szobraimban is az állatok természetfeletti képessége, totemisztikus jelképrendszere foglalkoztatott, és az eddigi munkáim alapján nem meglepő, hogy a Pénzmúzeum elé egy csodaszarvasszobrot készítek. Az atlantai sólyom egyébként még jobb példa, mivel senki nem gondolja, hogy az át lenne politizálva. Egy amerikai művészeti egyetem volt a kurátori csapatban, ami felkért, hogy tervezzek az Atlanta Falconsnak. Az egyetemről kikerült amerikai szobrászokban ott volt a kérdőjel, hogy miért Európából kértek fel valakit erre, amire azt válaszolták a megrendelők, hogy azért, mert ezt a szobrot én tudtam megcsinálni. Ha valaki egy ilyen medvét szeretne, mint például ez itt – mutat a Krisztina körúti MNB-ingatlan elé készült bika-medve párosra –, nem sok értelme van megversenyeztetni öt szobrászt rá, mert ez az én tervem és az én munkám, és a megrendelő ezt akarja. Ráadásul a tervezés és a kivitelezés nálunk egyben van, ami ekkora léptékben nemzetközi szinten is ritka, a legtöbb szobrász megversenyeztet rá kivitelezőket, én saját csapatot építek évek óta” – mondja.

Azt is megkérdeztük a szobrásztól, hogy zavarják-e a NER-es összefonódásait latolgató kritikák: „Nyilván nem esik jól az igazságtalanság, a Totem-szobrom (azaz a vadászati kiállítás agancskapuja) verte ki a biztosítékot néhány újságírónál, amire amúgy számítottam, már csak a vadászat mint téma megítélése miatt is. Érdekes például, hogy ugyanattól az embertől olvastam kritikákat a szobraimról: az egyikről, ami szerinte nem politikai megrendelés, leírja, hogy miért jó, egy másikról, ami szerinte NER-es megrendelés, leírja, hogy miért rossz. Az ilyen jellegű kritikát nem tudom szakmai kritikaként értelmezni. Még egy példa: a Greenpeace az agancsokból felépülő Totem-szobromnál tüntetést szervezett, aztán rá fél évre felkértek rá, hogy hadd kampányoljanak Münchenben az Olympia Parkban álló Egyensúly című szobrommal. Nem azt mondom, hogy nagy bajom lenne ezekkel, csak van bennük egy kis ellentmondás.”

És végül egy utolsó a jellemző kritikák sorában: többeket zavar, hogy Szőke művész létére politikusokkal fényképezkedik, és a képeket az Instagram-oldalára is kiteszi. „Volt olyan valóban, hogy L. Simon Lacival és Kovács Zoltánnal vagyunk egy képen. A munkák kapcsán jóban lettünk, és szerintem ezzel semmi gond nincsen. Egy-egy ilyen megrendelés esetén több évig találkozol heti rendszerességgel egy emberrel, legyen az egy amerikai üzletember, egy magyar politikus vagy egy kőműves. Másrészt:

miért ne lehetne egy művész jóban akár egy politikussal is? Jókai kártyázott politikusokkal, ő még politizált is, és politikus is volt, ahogy Mikszáth is, Dalí támogatta a Franco-rezsimet, Ai Weiwei pedig most dobott egy szelfit Hillaryvel az Instán. Szerintem felületes és kulturálatlan kritika ez. Az már inkább gáz, ha valaki elfogadja a megbízást, a pénzt, miközben letagadja a gyűjtőjét, megrendelőjét – ilyet is láttam már. Mindenki azt csinál, amit akar, de szerencsés, ha az ember azt mondja és csinálja, amiben hisz. Számomra ez a szabadság.”

Az MNB az elmúlt években több száz kortárs műtárgyat vásárolt, és Szőke szerint – ha már önjellemzése szerint egyetlen toppolitikusnak sem a rokona – megvan az oka annak, hogy az összes érintett művész közül éppen ő került a kritikák kereszttüzébe: „Nem politikai ideológiák, nézetek szerint válogattak művészeket, szerintem ez mindenkinek egyértelmű, csak nyilván az én szobraim vannak leginkább az emberek szeme előtt, mert nagyok, és közterekre kerülnek. Át van politizálva a társadalom, és már mindent ilyen szemüvegen keresztül akarnak láttatni.”

Szúrja, szúrta, leszarja

Kíváncsiak voltunk rá, hogy vajon a szobrászszakma is átpolitizált szemüvegen át szemléli-e a Szőke-jelenséget. Hogy ezt tisztábban lássuk, kortárs szobrászoknál és az őket tömörítő egyesületeknél is kopogtattunk, de nem kaptunk választ.

Pólya Zsombor képzőművész tavasszal egy Kolodko-szobor bedobozolásával hívta fel a figyelmet egyebek mellett arra, hogy időnként elgondolkodik kortársairól. Tőle is azt kérdeztük, hogy igaz-e, hogy szúrja a magyar művésztársadalom szemét Szőke Gábor Miklós?

„Szúrja, szúrta, leszarja, tehetetlen.

Ez olyan sajnos, mint a Magyar Művészeti Akadémia létrejötte, térnyerése és aktuális tevékenysége. Az elején még sokan fel voltak háborodva rajta, hogy milyen pénzosztás megy, milyen épületeket kebeleznek be, kik az MMA-ösztöndíjasok, mára úgy érzem, hogy belefáradt a közeg, és már együtt él ezzel a helyzettel. Elmaradnak az akciók, kritikák, amik az elején még nagy számban jelen voltak. Ugyanilyennek tartom Szőke Gábor Miklós tevékenységét. Mindig hír, hogy ha megkap egy több százmilliós megbízást, és az is, ha elkészíti, kicsit még idegesít, de megyünk tovább. Mondjuk a csodaszarvasos húzása elég meredek lesz – minden értelemben, de majd ha megépül, akkor is csak három napig lesz érdekes, utána meg nagyon nyomasztó” – mondja.

„Önbizalmat adó totemállatunk” – a Csodaszarvas-szobor

Az ugró csodaszarvas esetében érdekes kérdés, hogy milyen viszonyban van a mű a környezetével, jelen esetben a Postapalotával vagy a szomszédos Vérmezővel, a Krisztina körúttal és a Széll Kálmán térrel. A palota melletti füves szeglet ugyanis – ahova a csodaszarvast szánják – alapvetően jellegtelen, ha odakerül valami blikkfangos tárgy, az garantáltan feldobja majd a sivár, ám annál forgalmasabb kereszteződést. Erről is megkérdeztük az alkotót.

„Azt, hogy a csodaszarvas hogyan jelenjen meg, rám bízták. Sok tervem volt, alaposan körbejártam a témát, és tanulmányoztam régi ábrázolásokat: a szarvasok minden kultúrában vezető állatok voltak, és remény kötődött hozzájuk. Emellett fényre utaló totem, ami az újjászületéshez és a téli napfordulóhoz is kapcsolódik. A magyar csodaszarvas pláne égi jelenség, emiatt egyből az jutott eszembe, hogy még ha statikailag nagy kihívás is lesz, repüljön. A szikla geometrikus formákból áll, ami utalás a Sándy Gyula által tervezett épület art deco formavilágára. A csodaszarvas egyébként egy önbizalmat adó totemállatunk, és jó, ha egy szobor energiát ad.”

A szobor anyaga – bár annak tűnik – nem arany, hanem bronz. „A Csodaszarvas szőreit alkotó, tűzcsóvaszerű lemezeket egyenként políroztuk fel kézzel, az alatta lévő szikla saját anyagával patinázott bronz, zöld-barnás színe természetközeli, a földdel való kapcsolatot közvetíti. A Csodaszarvas agancsa tükörfényesre polírozott bronzöntvény. Klasszikus szobrászatban használt anyag, idővel patinásabb lesz, mivel egy természetes, élő anyag.”

Érdekes jelenség egyébként, hogy ha majd szökell a szarvas, és kicsivel odébb, az egykori Telekom-székház előtt a medve-bika párost is felavatják; a Széll Kálmán téri metrótól a MOM felé, a Krisztina körúton egészen az Alkotás utca–Csörsz utca sarkán álló Hillside irodaházig haladva, ahol Szőkének egy méhecskés aranyozott szobra áll, valóságos Szőke Gábor Miklós-tanösvényt lehet majd létesíteni.

Apropó méhecskeszobor: Szőke arról is beszélt, hogy tervezés előtt mindig alaposan körbejárja, hova kerül majd egy-egy szobra, és ahhoz találja ki a témát, a léptéket és az anyaghasználatot is. „Például az Építők című méhkaptáros szobromnál a Hillside fekete monokróm és üveg felületeit akartam megtörni az arany színnel és egy dinamikus formával. Kevesen tudják, hogy ott egy banális dolog volt a kiindulási pont: szabadon kellett hagyni a szellőzőrendszert a szobor alatt. Akkor lép működésbe a rendszer, ha ég az épület, tehát jó esetben soha. Szóval, ha a kaptár füstölni kezd, akkor baj van – ha meg destruktivista módon közelítjük meg, azzal lenne teljes a kompozíció. A füstelvezető ottléte miatt találtam ki a kaptárformát, ahonnan szabadon áramolhat a füst. A méhek pedig tornádóalakzatban repülnek ki az absztrahált kaptárból. És ez akár a nyüzsgő irodanegyedet és a közeli hegyvidéket is megidézheti.”

Mint egy szobor- és emlékműállítási verseny

És ha már szóba került egy szobor és környezete: általános magyar jelenség, hogy az újonnan felavatott szobrok – itt egy rövid kitérő erejéig valamennyire elszakadunk Szőke Gábor Miklóstól – nem illeszkednek környezetükbe. Pedig „egy köztéri emlékműnek vagy szobornak ugyanolyan szerves alkotórésze a befogadó környezete is, mint a szobrász és építész által megformált plasztikai és építészeti összetevők és elemek” – állapította meg Wehner Tibor 2020-ban, a budapesti emlékmű- és szobortúltermelést boncolgató cikkében.

Almási Balázs tájépítész e tekintetben az egész országra jellemző szemléletbeli problémákra utal: „Egy jó helyre elhelyezett, jó szobortól egy közterület jobb lesz. Azt viszont környezetszennyezésnek tartom, hogy a közterületeinket telepakoljuk mindenféle átgondolatlan »hordalékkal«, amiket aztán később szinte lehetetlen elmozdítani, és generációk fogják nézni az elhibázott koncepciók eredményét”.

Almási úgy látja, hogy a szobrászok és a megrendelők sokszor nem nézik, mi van a szobor leendő környezetében: „Megszületik a szobor úgy, mintha légüres térbe kerülne – mintha a gombhoz varrnánk kabátot.” Kevés olyan példát ismer, amikor egy szobor „jól kommunikál” a környezetével, és nemcsak azt látja problémásnak, hogy a szobrokat átgondolatlanul pakolják a közterekre, hanem azt is, amikor valósággal elárasztják azokat szobrokkal. Ideális esetben szerinte egy köztéri alkotásnak együtt kellene dolgoznia a környezetével, ez pedig leginkább úgy lehetséges, ha az alkotó és a közterület megálmodója között párbeszéd alakul ki.

Üdítő kivételek persze vannak, úgy általában, mint Almási szerint Szőke Gábor Miklós munkái között is. Utóbbinál ilyen a már említett Fradi-sas és néhány más, sportlétesítmény előtt elhelyezett totemállata vagy az egyik Trófea étterem előtt álló szarvasa. De a szakember szerint ez inkább a kivétel, mint a szabály. Ez pedig azzal függ össze, hogy Magyarországon hiányzik a koherens vízió arról, hogy mit lehetne kezdeni a közterekkel.

„És nemcsak a NER-re jellemző ez, hanem az ellenzékre is: mintha egy szobor- és emlékmű-állítási versenyben lennének”

– mondja Benedek Kata, akinek az Instagram-oldalát épp ez a jelenség ihlette.

Budapesten időközben már a városbrandingbe is bevonták a szobrokat. Jelzésértékű, hogy 2018-ban Szőkét „a főváros képét meghatározó és stílusteremtő monumentális köztéri alkotásai elismeréseként” Budapestért-díjjal jutalmazták, Kolodko Mihály egyre nagyobb számban felbukkanó miniszobrai pedig a turisták kedvelt fotómotívumaivá váltak.

A káosz és a szoborzaj erősödésének kedvez, hogy a rendszerváltás után fokozatosan, mára teljesen leépítették a köztereken felállított képzőművészeti alkotások szakmai-művészeti kontrollját. Ezért ma már mindenki azt csinál, amit akar – vélekedik Mélyi József. „Ha van pénz, akkor Magyarországon most bármi megvalósulhat. Illuzórikus elképzelés, de akkor billenhetnének helyre a dolgok, ha kiépülhetne egy olyan intézményrendszer, amely szakmai tanácsokat ad az önkormányzatoknak. Nagyon jól működik ez Ausztriában, és még Csehországban is erősebb a kontroll” – említ két példát Mélyi.

Benedek Kata azzal toldja meg ezt a gondolatsort, hogy az ad hoc szobortenger végső soron a közízlést is erodálja: „Miután a vizuális oktatás nulla, ha az a sztenderd, amilyen szobrokat mostanában állítanak a közterekre, akkor az emberek azt gondolják, hogy ez a jó.” Ha pedig bármi kinőhet a talajból vagy a díszkőből (hogy egy tipikus, a kétezres évekre jellemző vizuális környezetszennyezőt is említsünk), amit a döntéshozó szeretne, és a döntéshozó éppen Szőke Gábor Miklós szobrait szereti, akkor vele lesz tele az ország.

És mi ezzel a gond?

Szőke kritikusai szerint sok minden, kedvelői szerint semmi. Lássuk először az utóbbit: „Sokat dolgoztam vele együtt, és azt láttam, hogy nagyon tehetséges szobrász, aki úgy szór le pár lécet, hogy az jól néz ki” – mondja róla Huszár András. Almási Balázs tájépítész is egyértelműen a jobb kortárs szobrok közé sorolja Szőke alkotásait: „Én sokkal boldogabb vagyok, ha egy Szőke Gábor Miklós-szobrot látok, mintha egy Sisit. Fel lehet tenni a kérdést, hogy mit közölnek a szobrai, de ugyanennyi erővel mit akar közölni egy Sisi-szobor vagy egy Columbo a kutyájával?

Én ezerszer szívesebben nézek egy Szőke Gábor Miklós-szoborra, mint az átlag magyar termésre.”

Kritikusai már kevésbé lelkesek: „Úgy működnek ezek, mint a játszótereken lévő, jelentés nélküli vagy rettentően egyszerű koncepcióval bíró szobrok. Inkább dekorációs látványelemek, logók és emblémaszerűek, nem késztetnek gondolkodásra, triviálisak. Nem véletlen, hogy fodrászszalonban és szórakozóhelyen is vannak belsőépítészeti-szobrászati munkái, ahova szerintem illeszkednek is – vélekedik Szőke munkáiról Pólya Zsombor képzőművész, hozzátéve:

„témaválasztásában és koncepciójában gyermeteg, negédes, reflektálatlan kerti óriások, amik maximum bölcsődék, óvodák kertjébe vagy fesztiválok kiegészítő elemeinek valók, de ott is limitáltabb számban.”

Pólya – hangsúlyozottan jóindulatú hozzáállással – anyaghasználatában teljesen kortársnak tartja Szőkét. „Ez még tetszetős is lehetne, ha nem lenne koncepciójában klisés, közhelyes. A legújabb munkáinál például: szarvasfejet agancsokból, aranyvonatot aranyrudakból formáz meg.”

György Péter ennél sarkosabban fogalmaz: „Nem azt mondom, hogy nem jut az eszébe soha semmi, de ezeken a tárgyakon nem látszik, hogy mi jut az eszébe. Ha úgy tetszik, nem látszik, mi az üzenet, amit át akar vinni. És tényleg nem vagyok boldog attól, hogy sok nyilvános térbe kerülnek tárgyai, ahol nem fognak nyomot hagyni, mert nincs bennük semmi.”

Mélyi József hasonló gondolattal egészíti ki a fentieket: „Übergiccsről van szó, ami mindenkinek megfelel”.

Szőke Gábor Miklós természetesen egészen mást gondol az efféle kritikákról. Mint mondja, alapvetően nincs problémája a nagy megmondóemberekkel és azokkal, akik művészettörténészként teszik ezt, de fontosnak tartja, hogy szakmai megalapozottság és művészeti ismeret legyen a háttérben. „Néha a következetesség sem árt, ha például a kátrányból készült Dante-szobraimat és a külföldre rozsdamentes acélból készült köztéri szobraimat magasztalja, akkor utána ne írja azt rá néhány évre, hogy minden munkám egy kaptafa. Amúgy miért ne készíthetnék egész életemben mondjuk csodaszarvasszobrokat? Ez szintén nem esztétikai kérdés, nem kéne összemosni.

Én elfogadom azt is, hogy az én munkáimról általában mindig mindenkinek van véleménye, és hogy a művészetem nem közömbös, az alapvetően egy jó dolog.”

Egyébként Szőke érzése szerint a közvélemény erősen túlmisztifikálja a munkásságát. Szerinte annyi az egész, hogy egyszerűen csak utál lustálkodni, szeret szobrokat csinálni, kommunikálni és hatni velük az emberekre.